A csendes ima

Tanács a prédikátoroknak.
Egy hívő prédikátornak természetesen mindenki előtt az ima emberének és az ima legbuzgóbb szolgájának kell lennie. Úgy kell imádkozni, mint más közönséges keresztyénnek, mert máskülönben képmutató volna. Csakhogy többet kell imádkozni, mint más keresztyénnek, mert máskülönben alkalmatlan volna hivatalára. „Micsoda ellentét volna az, ‒ szólt egyszer szent Bernát ‒ ha egy férfi a legmagasabb állást töltené be az életben, de lelkileg a legkisebbek közé tartoznék.” „A prédikátor magas, felelősségteljes állása minden más tevékenységének bizonyos zománcot ad és ha az illető az Úrnak tényleg hű szolgája, akkor mindenki számára megláthatok imájának szárnyai. Mint polgár imádkozik hazájáért, mint ember megemlékezik könyörgésében azokról a felebarátokról, akik körülötte tartózkodnak. Imádkozik, mint férj és mint apa, törekszik arra, hogy házi istentiszteleteit példaképpen állítsa gyülekezete elé, ha az oltár tüze más helyeken csak gyengén pislákol, az Úr választott szolgájánál legyen elég tápláléka, mert ő meg van győződve, hogy a reggeli és az esti ájtatosságok megszentelik hajlékát. Most azonban arról az imájáról akarunk beszélni, amely különösen állására vonatkozik. Imájában legfőként, mint lelkész lép az Úr elé, eme feladatában imádkozik leginkább.
Feltételezem, hogy mint prédikátor szüntelenül imádkozik. Valahányszor lélekben vagy valóságban hivatását teljesíti, könyörgést bocsát fel és ezt, mint jóillatú áldozat füstjét küldi fel az ég felé. Ha valóságban nem is imádkozik folyton, mégis állandóan az ima szellemében él. Ha teljes szívvel csüng a hivatásán, akkor nem képes enni, inni, szórakozni, az ágyba menni vagy abból felkelni, anélkül, hogy forró sóhajt, belső könyörgést ne küldene fel az Úrhoz vagy szívének gyermekies ragaszkodással ne viseltetne az Úr iránt; egyik vagy másik formában, de mindig imádkozik. Ha van ember az ég alatt, akire ez a parancs: „Szüntelen imádkozzatok,” valóban vonatkozik, akkor ez leginkább a keresztyén prédikátor lehet. Vannak egyéni kísértései, különös harcai, nagy nehézségei és súlyos kötelességei. Félelmetesen őszinte viszonyban kell tehát lennie Istennel és titokzatos módon viselkednie az emberekkel szemben. Ehhez természetesen sokkal több kegyelemre van szüksége, mint más embernek és minthogy ezt tudja, ez a tudat űzi őt állandóan az Erőshöz új meg új erőért és hogy így szóljon: „Felemelem szemeimet a hegyekre, ahonnan jő az én segítségem.” Egy prédikátor írta egyszer levelében a következőket egy jó barátjához: „Bár gyorsan kieshetem a helyes állapotból, amelybe azonban az angyalok által könnyen visszahelyeztetem, mégis úgy tűnöm fel magam előtt, mint egy fészkéből kirepült madár és nem találok előbb nyugalmat, míg Isten bölcs társaságába vissza nem kerülök, hasonlóképpen a mágnes iránytűjéhez, mely mindaddig nem nyugszik, míg hegyével észak felé nem áll. Elmondhatom Isten kegyelme által: „Szívem utánad vágyott éjszaka, az én lelkem is bensőmben Téged keresett.” (Ézs.26,9) „Korán és későn Istennél van a lelkem; szívemnek vigasza és életemnek napsugara Benne van.” Ilyen irányban kell haladnia a ti életeteknek is, Istennek emberei! Ha mint prédikátorok, nem vagytok igazi, hű imádkozok, akkor nagyon sajnálatraméltók vagytok. Ha arra hivattatok a jövőben, hogy kicsiny vagy nagy nyáj fölött felügyeletet tartsatok és hanyaggá váltok az imában, akkor ez rossz lesz úgy számotokra, mint arra a gyülekezetre és el fog jönni az a nap, melyen megszégyenítve és megcsúfolva lesztek mindenki előtt.
Igazán, alig lehet szükségtek arra, hogy a csendben való ima felségességét előttetek magasztaljam, de mégsem mulaszthatom ezt el. Előttetek, mint Isten küldötte előtt, a kegyelem trónjának megbecsülhetetlen értéke van. Minél jobban ismeritek a mennyei kötelességek teljesítését, annál jobban fogjátok betölteni hivatástokat. Mindazon képesítő eszközök közül, melyek egy embert Isten előtt elismert prédikátorrá avatnak, nem ismerek hatalmasabbat, mint az illető őszinte viszonyát a kegyelem trónjával. Amit egy tanuló a prédikátoriskolában tanul, az mind felületes dolog, ha összehasonlítjuk ama lelki felemelkedéssel és megnemesedéssel, melyet az Istennel való viszonyában nyer. Minden iskolai tanulmányaink értéktelenné válnak, ha összehasonlítjuk őket ama kamrácskával, ahol imádkozni szoktunk. Hatalmasan növekedünk és mindenképpen erősödünk, ha sok időt töltünk imádkozva kamrácskánkban.
Az ima a legfontosabb segítség a prédikációban. Ha bemártják a tollat szívetekbe és amellett őszintén könyörögtök az Úrhoz, akkor jól fogtok írni és ha beszédetek tartalmát térdeiteken a mennyei trón elé tárjátok, akkor jól fogtok beszélni is. Az ima, mint lelki gyakorlat, gyakran egész sorozattárgyat tár elétek választás végett és eme magas lelki foglalkozás által belső szemetek, megtisztul úgy, hogy az igazságot Isten fényében láthatjátok. Bibliai szavak gyakran csak olyankor mutatják meg kincseiket, ha az ima kulcsaival közeledünk hozzájuk. Milyen csodálatosan nyílt meg Dániel szeme előtt az írás, mialatt imádkozott. Mennyit tanult Péter a „felsőházban!” Az imakamra a legjobb tanszoba. Az ima olyan emelődaru, mellyel a legsúlyosabb igazságokat felemelhetjük. Sokszor csodálkozunk az emelőcsigák szerkezetén, de sokkal inkább csodálkozhatunk azon, hogy hogyan ismernek meg némely emberek titokzatos dolgokat. Nem az ima volt-e ama hatalmas erő, mely a csodát létrehozta? Ha Istenhez közeledünk, akkor a sötétség igen gyakran világossággá változik át. Az ima meglebbenti a jövő fátylát és bepillantást enged az
Isten titkaiba. Egy prédikátorgyűlésen történt, hogy egy kedves lelkész valamely dolog tárgyalása közben írogatott valamit egy lapra, amely nála volt. Mikor egy pár kíváncsiskodó utánanézett, hogy mi volt az, hát azt látták, hogy végtelenül ismétlődnek ezek a szavak: „Több világosságot, Uram! Több világosságot, Uram!” Rendkívül alkalmas ez az ima azok részére, akik prédikációra készülnek. Néha úgy fogjátok találni, hogy egész új gondolattömegek tódulnak elő egy helyről, mint a víz abból a sziklából, melyre Mózes ráütött a pálcájával. Gyakran nem találtok sehol semmi utat és egyszerre csak új ösvény tárul szemetek elé. Aki kezében tartja Dávid kulcsait, az meg fogja nyitni és senki sem bírja utána bezárni a kaput.
Az ima rendkívül hatásosan fog segítségetekre lenni a prédikációk megtartásánál. Valóban semmi sem tehet oly ügyessé a prédikációk megtartására, mint hogyha az Istennel való társalgás után a hegyről leszálltok, hogy az embereknek beszéljetek. Senki sem tudja jobban az embereket felüdíteni, mint az, aki miattuk küzdött az Istennel. Allein Józsefről (nonkonfirmista, híres egyházi szónok), azt mondták kartársai: „Szívének és lelkének teljességét töltötte ki az imában és prédikációjában. Imái és könyörgései annyira a szív mélyéből eredtek, annyira telve voltak szent buzgósággal, annyira át voltak hatva élettel és erővel, hogy hallgatóit szinte erőszakosan a hatalmába ejtette, uralkodott hallgatóin, összetörte ellenkezéseiket, úgy hogy a legkeményebb szíveket fölengesztelte, meglágyította és gyakran felszabadította.” A szíveknek ezt a szent felszabadítását nem vihette volna végbe, hogyha megelőzőleg saját lelkét nem tette volna ki az igazság napjának égető sugarai elé és ha nem lett volna sok időn át együtt csendes közösségben feltámadt Urával. Megható szív, megragadó beszéd csak az ima által születhetik meg. Az ékesszólás igazi művészetét csak a szív ismeri, ezt pedig nem lehet seholsem jól megtanulni, csak egyedül a kereszt lábainál. Jobb volna, ha nem tanulnák a szónokok az emberi szólás művészetét, hanem meg volnának telve mennyei szeretettel. Való, hogy az ima nem adja meg néktek a világi képzettséget, hanem megadja az igazi ékesszólást, a szív ékesszólását. Imátok le fog hozni tüzet, az égből és így áldásos lesz az Úr előtt.
Amint a prédikáció előkészítésénél, úgy a prédikáció tartama alatt is imátok új gondolatforrásokat fedez fel. A legtöbb prédikátor, aki magát teljesen Isten lelkére bízza, megmondhatja néktek, hogy legjobb és legüdébb gondolataikat nem a megelőző töprengés által nyerték, hanem beszéd közben, mintegy angyalszárnyakon repültek hozzájuk. Mgbecsülhetetlen értékek voltak ezek, égi kezektől ajándékozva, magvak a paradicsom virágairól, illatos myrrha Gileád hegyeiről összegyűjtve. Gyakran, mikor gondolataim és a kifejezés küzdenek egymással, segítséget kapok szívem titkos sóhajai által, úgy hogy a beszéd azután könnyebbé válik, mint rendesen. De miképpen fejlődhetnénk mi odáig, hogy az ütközet közben imádkozunk, hogyha azt nem tettük meg akkor, mikor még nem voltunk felszerelve a küzdelemre? A küzdelemre való visszaemlékezés megvigasztalja otthon a prédikátort, ha a szószéken megkötözve érzi magát. Isten nem hagy el minket, ha mi nem hagyjuk el Őt. Az ima gondoskodik arról, hogy amiként el fog jönni napotok, akként támadjon fel erőtök is.
Amiként a tüzes nyelvek az apostolokra szálltak, míg ők ébren voltak és imádkoztak, akként fog ez az eset nálatok is megtörténni, és ha egyszer talán elfáradtok, akkor érezni fogjátok, hogy angyalszárnyak emelnek az ég felé. Kocsitok, amely talán megakad és sehogy sem tud előrejutni, tüzes kerekeket és mennyei lovakat fog kapni és aztán ‒ miként Illés ‒ lángnyelvek közé burkolva fogtok az égbe repülni. Ugyan hol másutt, mint csak a kegyelem trónja előtt tudja egy hű prédikátor kiönteni szívét a prédikáció után és talál vigasztalást lelke számára!? Miképpen tudnánk lelkeinket az elragadtatás legmagasabb szikláján megnyugtatni, mint csak szívből fakadó ima árán? Vagy ha munkánk valamilyen eredménytelensége elcsüggeszt, mi más tudna megvigasztalni, mint csak az, hogy bánatunkat kitárjuk az Úrnak? Mily gyakran hánykolódunk fekvőhelyünkön, néha fél éjszakán keresztül, mert úgy érezzük, hogy nem tettünk elég erősen bizonyságot. Hányszor óhajtanánk még egyszer a szószékre sietni, hogy azt, amit előbb oly lanyhán mondottunk, most erővel és tűzzel telten megismételjük. Mi más vigasztalhat csak meg, mint bűneink teljes beismerése és az a szívből fakadó kérés, bárcsak a mi gyarlóságunk és gyengeségünk ne akasztaná meg a Szentlelket munkájában. Egy nyilvános gyülekezeten nem is tudjuk egész szeretetünket kifejezni, melyet az Úr nyája iránt érzünk. Miként József, úgy fog a szerető pásztor is egy helyet keresni, ahol kisírhatja magát. Ha még oly nyíltan beszél is, mégsem tudja érzéseit megmutatni a szószéken, míg kamrájában szabad folyást engedhet könnyeinek és sóhajainak. Ha az embereket nem tudjuk megnyerni Istennek, akkor meg kell kísérelnünk Istent megnyerni az emberek részére. Nem tudjuk őket megmenteni, nem is tudjuk rábeszélni őket, hogy hagyják magukat megmenteni, de sírhatunk balgaságuk felett és könyöröghetünk az Úrhoz, hogy irgalommal tekintsen le reájuk. Miként Jeremiás próféta, úgy szólhatunk: „Ha azonban ezt nem akarjátok meghallgatni, akkor lelkem elrejtőzve szomorkodik kevélységtek felett, szemeim sírnak és könnyeim sűrűn hullanak.” Ilyen forró, ilyen buzgó ima sem talál sohasem süket fülekre és annakidején az ilyen könnyhullató magvetőből örömteljes arató lesz. Nagyon szoros kapcsolat van a heves küzdelem és az igazi eredmény között, úgy, mint a fájdalmak és a szülés között. Csodálkozhatunk-e Brainerd Dávid (rendkívül odaadó és áldástelt indián misszionárius) bámulatos eredményein, ha naplójában ilyen helyek fordulnak elő: „Ma reggel körülbelül két órát töltöttem el imádkozva és sokkal inkább mint máskor, voltam képes arra, hogy a hallhatatlan lelkekért küzdelembe bocsájtkozzam. Bár még kora reggel volt és a nap még alig kelt fel, de mégis izzadtságomban fürödtem.” Luther Márton hatalmas ereje is ugyanilyen alapokon nyugodott. Életrajzában azt olvassuk róla: „Hallottam őt imádkozni, de édes Istenem, milyen ima volt az! Oly tiszteletteljes hangokat használt imájában, ahogyan csak Istennek lehet szólni és amellett oly bizalmasan tárta eléje bajait, mint legjobb barátjának.” Nagyon kérlek kedves testvéreim, legyetek jó imádkozók. Ha nincs is nagy, feltűnő adományotok, mégis igen áldásosán működhettek, ha helyesen imádkoztok. Ha nem imádkoztok a magvakért, melyeket vetés közben elszórtok, akkor ‒ bár lehet, hogy megáldja Isten ‒ de várni nem várhatjátok, áldást pedig semmi esetre sem nyer tőle szívetek. Nemrég olvastam egy könyvet, melyben az író a következőket beszéli el: „Egy püspök, kinek prédikációjára az emberek nagy tömegei tértek meg, egyszer jelenést látott, melyben tudtul adatott neki, hogy a megtérések nem az ő tehetsége és fényes ékesszólása által történtek, hanem hogy mindez egy tanulatlan, nyomorék testvér imájának köszönhető, aki leült a szószék lépcsőjére és az egész prédikáció tartama alatt imádkozott, hogy bárcsak adna Isten bőséges áldást a beszédre.” Lehet, hogy ama napon, amikor minden napszínre kerül, mi is hasonló esetbe esünk. Lehet, hogy sokan fáradozunk, sokat törődünk a prédikációk miatt és végül azt vesszük észre, hogy minden dicsőség egy másik építőmesteré, kinek imája aranynál, ezüstnél és drágaköveknél többet ért, míg a mi prédikációnk csak értéktelen polyva és szalma volt.
Ha hű pásztorok vagyunk, akkor abban az esetben, ha a prédikációval készen vagyunk, még nem leszünk kész az imával is, mert az egész gyülekezet így kiált fel: „Jöjj át és segíts nekünk imádkozni.” Ha megnyertek valamit ima által, akkor sokat fogtok majd imádkozni másokért, különösen barátok és hallgatókért, akik vágyakoznak a ti imasegítségetekre. Legalább én úgy teszek és nagy örömömre szolgál, ha Uramnak ilyen könyörgéseket előterjeszthetek. Sohasem fogtok szűkölködni az imaanyagban, még ha nem is nyertek tápot másoktól. Tekintsetek csak gyülekezetetekre. Itt találtok majdnem mindig olyanokat, akik testileg, sőt sokkal többet, akik lelkileg betegek, olyanokat, akik még nem tartottak bűnbánatot és olyanokat, akik keresnek, de nem találnak. Sokan vannak, akik elcsüggedtek és nem kevés hívő akad, aki visszafelé halad vagy aki szomorkodik. Az özvegyek könnyeit és, az árvák sóhajtásait az Úr elé kell vinnetek. Ha Istennek hű szolgái vagytok, akkor, mint egy főpap álltok az Úr előtt, főpapi öltönnyel és mellvérttel, amelyen Izrael gyermekeinek a neve áll és a függöny mögött imádkoztok értük. Ismerek testvéreket, akik felírják maguknak azokat a neveket, akikért imádkoznak és így nem felejtik el könyörgéseikben előhozni őket. Csakhogy a gyülekezet egyedül nem töltheti ki egészen imáitokat. Részt akar venni imátokban a saját nemzetetek és az egész világ is. Egy erőszakos imádkozónak az imája úgy védi hazáját, mint egy tüzes fal, oltalmazza és védi népe földjét. A protestáns nemzetek ellenségei jobban félnek a népek imájától, mint ama népek hadseregétől.
Az a lelkész, aki nem imádkozik őszintén hivatása teljesítése közben, az gőgös, önmagában bizakodó ember. Úgy cselekszik, mint akinek elegendő ereje van önmagában és nincs szüksége az Isten segítségére. Mindenesetre igen nagy és alaptalan becsvágy szükséges ahhoz azt hinni, hogy beszédünknek az Isten Szentlelkének közreműködése nélkül is elég ereje van arra nézve, hogy az embereket a bűnből ki, Istenhez vezesse. Az a prédikátor, aki az imádkozást elmulasztja, hivatásának a legfontosabb teendőjét hagyja figyelmen kívül. Nem ismeri, nem tudja értékelni egy léleknek fontosságát és még kevésbé az örökélet becsét. Az ilyen prédikátor egy érzéstelen hivatalnok, aki a mindennapi kenyér végett áll a szószékre vagy pedig egy megvetendő képmutató, aki érzékeny az emberektől eredő dicséretre, de közönyös Isten elismerő szavaival szemben. Időmúltán egy felületes pletykázó lesz belőle, aki ott találja meg legjobban helyét, ahol a legkevesebbet érdeklődnek a kegyelem után és ahol a külső látszaton csodálkoznak. Nem tartozhat azok közé, akik mélyen szántanak, de azután gazdagon aratnak, naplopó lett belőle, nem pedig szorgalmas munkás. Mint prédikátort ismerik, azt hiszik, hogy él, holott holt. Sántikál, mint egy olyan ember, akinek egyik lába rövidebb, mint a másik, mert imája rövidebb, mint prédikációja.
Igen szükséges volna, hogy ilyen irányban mindnyájan megvizsgáljuk magunkat. Ha tanítványaitok közül valaki azt állítaná, hogy ő annyit imádkozik, mint amennyire kötelezte magát, akkor ez a megállapítás nagyon hihetetlen volna előttem. Ha pedig akad itt egy lelkész, gyülekezeti vén vagy diakónus, aki azt mondhatja magáról, hogy annyit imádkozik, amennyit ereje és ideje megengedi, akkor rendkívül szeretném, ha az illetővel megismerkedhetném. Ismeretsége mindenesetre nagyon becses volna előttem, mert én sajnos, nem mondhatom ezt magamról. Szégyelve ismerem ezt be, de be kell ismernem. Nagyon helytelen vigasz az, ha azt mondjuk magunkról, hogy nem vagyunk hanyagabbak, mint mások. A mások hibái nem mentesítenek bennünket, ha mi is hibásak vagyunk. Milyen kevesen vannak köztünk olyanok, akik hasonlítanak Albán Józsefhez. „Amíg egészséges volt ‒ írja róla felesége ‒ mindennap reggel négy órakor felkelt és szinte levert volt, ha hallotta már abban az időben a kovácsok kalapálását. A reggeli négy órától nyolc óráig terjedő időt imával, önvizsgálódással és zsoltárénekléssel töltötte el. Sokszor abbahagyta gyülekezetben munkáját és az egész napot imával és önvizsgálódással töltötte el.” Szégyenleni kell magunkat, ha Martyn Henrik (jámbor és igen áldott anglikán lelkész, később misszionárius; lefordította a perzsa és hindu nyelvre a bibliát) naplójának egy fejezetét olvassuk: „Végre tudom hajtani azt a szándékomat, amit tegnap az ágyba menetel előtt feltettem, hogy ugyanis az egész mai napot imával és böjtöléssel fogom eltölteni. Először könyörögtem a testi gondolatoktól való szabadulásért és megbíztam az Isten ígéreteinek erejében, hogy segítségemre lesz lelkemnek a helyes ájtatosságban való megtartásában. Azután elolvastam Ábrahám történetét, hogy lássam, milyen bizalmasan tárgyalt Isten ezelőtt az emberekkel. Azután, minekutána saját szentségemért imádkoztam, lelkem kiterjesztette szárnyait Isten szentsége után és ez volt az egész nap legszebb órája.” Valószínűleg nem is sejtjük, hogy mennyi áldást nyernénk az ima által, vagy pedig ha nagyobb bizalommal telnénk meg Isten iránt. A panaszkodások nem használnak e téren semmit, sokkal többet ér az az őszinte szándék, hogy törekszünk jobbak lenni. Nemcsak szükséges volna, hanem okvetlenül többet kell imádkoznunk. Prédikátori voltunk nagy eredményének titka az erőteljes imában rejlik.
Azon dolgok közül, melyet az ima hozzánk hoz, van egy felséges áldás, egy leírhatatlan, kibeszélhetetlen valami, amelyet könnyebb megérteni, mint kibeszélni. Ez az Úrtól kapott harmat, az Isten jelenlétének érzése. Meg fogjátok érteni, hogy mit gondolok, ha azt mondom, hogy ez a szentek megkenetése. Sokáig törhetjük a fejünket, míg ki tudjuk fejezni, hogy mit jelent az, megkenettelve prédikálni, de a prédikátor észreveszi, hogyha meg van kenetve, a hallgató pedig mihamar megérzi, ha nincs meg. Mindenki, aki korán reggel kimegy a mezőre vagy az erdőbe, megérzi a felséges reggeli harmatot, amikor minden fűszál minden falevél szikrázik és ragyog az apró gyöngyszemektől, amelyekben csak gyönyörködni tudunk, de leírni vagy alkotni képtelenek vagyunk. Ilyen a Lélek által való megkenettetésnek a titka is. Mi magunk ismerjük, de nem tudjuk megmondani, hogy mi az. Amilyen könnyű, éppen olyan balga dolog, ezt a megkenettelést utánozni kifejezésekkel, belső szeretetet feltüntetni, amely szinte képmutatás. Vannak emberek, akik oly sokszor hangoztatják a „drága Uram Jézus”-t, hogy végül már szinte undorító lesz. Az ilyen bizalmas kifejezések eleinte nemcsak hogy elviselhetők, hanem szépek is voltak, mikor egy-egy megnyílt lélek szíve teljességéből hozta elő e szavakat, ha azonban minden gondolkozás nélkül, értelmetlenül hajtogatjuk e szavakat, akkor nemcsak tűrhetetlenek, hanem szemtelenek is. Némelyek megkísérlik, hogy siránkozó hangon, ájtatos szemforgatások közben és nevetséges karmozdulatokkal a megkenettelés látszatát tüntessék fel, de mindezek az élettelen, utánzások olyanok, mint egy feloszlóban levő holttetem, nemcsak ellenszenves, hanem szégyenteljes is. Egyesek erőfeszítéssel és hangos kiabálásokkal igyekeznek az ihletettség látszatát feltüntetni, mások erős kézszorítások közt mondogatják: „Az Úr áldjon meg!” Mindez úgy hangzik,, mintha színészkedés volna. Egy képmutató istentiszteletnek a hallgatóit bűnbánatra hozni, olyan ellenszenves cselekedet, olyan csúnya csalás, melyet minden becsületes prédikátor undorral vet el magától. A megkenettelés olyas valami, melyet nem lehet utánozni, mert az utánzás rosszabb, mintha semmit sem mutatnánk. Csakhogy azért ez maga megbecsülhetetlen és nélkülözhetetlen különösen akkor, ha hívőket nevelni és bűnösöket Jézushoz vezetni akarunk. Annak, aki ezt az erőt alázattal, hittel telten kéri, megadatik. Rajta nyugszik az Úr harmatja és az illat, mely felüdíti a szívet, körülfogja őt. Ha megkenettetésünk nem az Úrtól való, akkor csalók vagyunk, mivel pedig tisztán csakis az Úrtól ima útján kapjuk meg, ennélfogva legyünk kitartók, erősek és hívők imáinkban. Tegyétek ki fürtgyapjaitokat az ima szérűjére (Bír.6,37) és várjatok, míg nedves lesz a mennyei harmattal. Ne menjetek el szolgálni a templomba, mielőtt meg nem mostátok kezeiteket, ne beszéljetek másnak a kegyelemről, mielőtt magatok nem láttátok a kegyelem Istenét és az Igét nem az ő szájából hallottátok. Az az idő rendkívül erősítő, mikor a lélek leborul imára az Úr színe előtt. Dávid „ült vala az Isten előtt.” Mindig nagy dolgok, nagy áldások fejlődnek eme ülésekből. A lélek olyan érzékeny, mint a virág a napfény iránt, vagy mint a fényképlemez a fény iránt. A csend, melyet sokan nem tudnak elviselni, mivel elárulja lelki szegénységüket, a bölcsek előtt olyan, mint a cédrusfa palota, melynek magasztossága alatt a király dicsősége is emelkedik. Beszélni ezüst, hallgatni arany. Az emberek nagy része nagyon sokat tart a beszéd felől, amely pedig tudvalevőleg csak a gondolat eszköze. Csendes önvizsgálódás, csendes ima, kimondhatatlan elragadtatás, ‒ ezek a legdrágább kincseim.