Hogy ezt a zsoltárt igazán megértsük, meg kell tekintenünk azt fekete, gyászos körülményt, amely mellett íratott. Gondoljuk csak meg Mózes szenvedését, fájdalmát, aki egy egész nemzedéknek a halálát látta a pusztában, és akinek nem volt szabad lábait betenni az ígéret földjére. Ez a férfiú, Mózes, igen sokat szenvedett. A pusztában eltöltött szenvedéseire való tekintettel szinte ráruházhatjuk azt az elnevezést: „fájdalmak férfia és szenvedések ismerője.” (Ézs.53,2) Járt a pusztában addig, míg az egészen temetővé változott, mert hiszen negyven esztendeig a haldoklók, halálra készülők között volt. Ez a kilencvenedik zsoltár át és át van hatva egy elítélt nemzedék szenvedésével, akik igazán elmondhatják: „Bizony megemésztetünk a te haragod által és a búsulásod miatt megromlunk.” Mint gyülekezet hitközség most kettős gyászos körülmény által vagyunk körülvéve, mert a halál két ízben látogatott meg minket. A múlt szerdán temettük el szeretve tisztelt diakónusunkat, Higgs Vilmost és abban a percben mikor az első alkalomra összegyűltünk, egy másik diakónusról hallottuk, hogy szélütés érte és pedig Mills Vilmosról, aki rövid pár pillanat alatt kilehelte lelkét. Nem igen vagyok képes arra, hogy róla beszéljek, azt meg kell mondanom, hogy igen tapasztalt és sokat próbált keresztyén volt és amellett csendes, szorgalmas, szeretetteljes és alázatos szolgája az Úrnak, kinek feladata volt a gyülekezet szegényeinek ellátása, kik között nagy gonddal, fáradsággal és szeretettel osztotta szét az alamizsnát. Kedves és felemelő dolog volt, mikor elbeszélte tapasztalatait keresztyéni életéből. Mostanában, mikor betegeskedett, sokat tartózkodott odahaza, olvasgatva Dávid zsoltárait és a „Harmatgyöngyök és Aranysugarak”-at, * (Megjelent magyar nyelven is, Kapható a „Békehírnök kiadóhivatalában. Ára 3 korona) melyekből sok vigaszt merített. Olyan volt, akitől testvérei mindenkor erőt nyertek, nagy áldás volt a gyülekezet részére, sőt ennél is több, amit mindenki tudott. Utolsó találkozásom vele meggyőzött engem rendíthetetlen bizalmáról és tökéletes egyesüléséről a fent lakozó boldogságos Üdvözítővel. Elment, boldogan, nyugodtan és bizton ment haza. Nem voltak fájdalmai, nem voltak küzdelmei, hanem átsuhant csendesen az örök hazába. Reánk, akik hátramaradtunk, mély sebet hagyott, mély gyászba borított. Mily jól mondta Mózes az imájában: „Térj vissza, Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon.” A mi bennünket illet, elfogadjuk a magunk számára az Isten emberének a példáját, mert együtt érzünk az e zsoltárban kifejezett érzelmekkel. Habár neki nagyobb része volt is szenvedésekben és fájdalmakban, de igyekezzünk hitben és kegyelemben hozzá hasonlítani.
Figyeljük meg, hogy az első szavai e szomorú, fájdalomtelt zsoltárnak ezek: „Uram, Te nekünk hajlékunk voltál minden időben.” Ezek a szavak olyanok, mintha egy szenvedő lélek érzéseit fejeznék ki, aki a nyugalom vágyától érintve, haza gondol atyjára. Vajon egy képmutató gondol-e minden időben Istenre? Nem, hanem ha Isten keményen, szigorúan lép fel vele szemben, akkor ellene támad határozatának. De hát az Isten gyermeke, ha büntetésben részesül, vajon odafordul-e a kézhez, amely reájutott és szól-e így: „Jelentsd meg nékem, hogy miért pörölsz én velem?” Ha farkasok és rókák támadnak reá a nyájra, akkor a juhok ide-oda szaladnak, szerte minden irányban, ha azonban a pásztor utána küldi a kutyáját szerteszét kalandozó juhok után, akkor az ismét összetereli őket. Ha szenvedések támadnak a testi emberre, akkor ezek hamar elűzik őt felületes, állítólagos vallásától. A valódi juhokat azonban a szenvedés összetereli, felébreszti és készteti arra, hogy kéressék a jó pásztort. Minél nagyobbak a reánk szakadó szenvedések, annál nagyobb az a kegyelem, melyet érzünk, és annál közelebb jutunk a mi Vigasztalónkhoz. Közelebb Istenhez! Ez a szenvedő hívők felkiáltása:
Közelebb Hozzád Uram, Mind közelebb,
Habár keresztteher Nyom engemet.
Mégis ez énekem: Közelb óh, Istenem, Közelb Hozzád, Uram, Mind közelebb!
Jegyezzétek meg azután, hogy ez a zsoltár „Mózesnek, az Isten emberének imája;” ez az ima volt a vigasztalója Isten emberének az őt körülvevő sötétségben és homályban. Ha a szerencsétlenséget a Szentlélek megáldja, akkor felhívja figyelmünket az ígéretekre, az ígéretek pedig élesztgetik hitünket. A hit késztet az imára és Isten meghallgatja minden kiáltásunkat. Egy megpróbált léleknek ezek az egymásba folyó láncszemek a tapasztalatai. Testvéreim, ha szenvedünk, ha fájdalmat tűrünk el, akkor ‒ ha ismerjük az ígéreteket ‒ gyakoroljuk hitünket és forduljunk imáinkban sokszor Istenhez, mert tény dolog, hogy sohasem fordult egy ember Istenhez anélkül, hogy Isten nem hajolt volna le hozzá. Ha elkezdünk imádkozni, akkor meg lehetünk győződve arról, hogy Isten elkezdi osztogatni áldásait. Az áldások már útban vannak a mennyekből, árnyékuk éppen most vetődik mi reánk. Fel akarom kelteni kívánságtokat, hogy várjatok örömmel az áldás bő kitöltését. Ezek a felhők, melyek most fejünk fölött sötétlenek, gazdag és üdítő esőt jelentenek. Bárcsak tenné az Úr Szentlelke által a mai szavakat imáink tárgyává. Vajha az Úr Jézus könyörgésünket az Atyja elé vinné.
Ez a kérés először is arányos örömként tűnik fel előttem: „Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt látunk.” Másodszor azonban kérésünk egész rendkívüli öröm, olyan, amelyet olvashatunk a tizenharmadik és tizenhetedik versekben: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek szépsége mi rajtunk és ami kezeinknek munkáját tedd állandóvá, a mi kezeinknek munkáját állandósítsd meg!”
A mi imánk, kedves barátaim, először is, mint hitközség és mint gyülekezet, arányos örömért szálljon fel, hogy a mindenható Isten, aki az egyik serpenyőt szenvedéssel töltötte meg, a másikat kegyelemmel töltse meg, hogy így a kettő egyensúlyban tartsa egymást. Amiként az Úr az egyik kezéből néhány csepp ürmöt öntött ki poharunkba, úgy kérjük őt, hogy másik kezéből a szeretetnek ugyanannyi vigasztaló cseppjét töltse szomorú szívünkre. Vajha a mi szövetségünknek Istene, aki bennünket mélyen lesújtott, kegyelmesen újra életre keltene.
Avval a megjegyzéssel kezdjük meg fejtegetéseinket, hogy az örömnek bekövetkezése éppen olyan előokokat kíván, mint a szenvedésé. A zsoltár leírja a szenvedést az Úr előtt: „Te visszatéríted a halandót a porba és mondod: „Térjetek vissza embernek fiai!” „Bizony megemésztettünk a te haragod által és a te búsulásod miatt megromlunk.” Istent a halálesetekben látjuk meg, a halál nyilvánvalóan az ő parancsára jelenik meg, más okok nem léteznek. Mivelhogy így nyilvánvalóan láthatjuk, hogy a szenvedések (*A szenvedések a bűnösök következményei. Gyakran ostor gyanánt bocsáttatnak. Isten megengedi, hogy minket szenvedések érjenek, de mi vagyunk azoknak okai.) Istentől erednek, alapul felvett szövegünk éppen olyan nyíltan jelenti ki, hogy az öröm szintén Istentől ered. Isteni vigaszért esedezünk az isteni büntetés alatt. Az imának a szavai végtelenül egyszerűek és gyermekesek: „Vidámíts meg minket!” Úgy látszik, mintha ezt mondaná: „Atyám, te lesújtottál minket, örvendeztess meg bennünket! Te szomorúságot, keserűséget hoztál reánk, azért vidámíts meg most, Urunk, emeld fel szíveinket.” Az ima egyben azt is kifejezi: „Uram, egyedül te tudsz bennünket eme szenvedések alatt megörvendeztetni, sőt képes vagy a legmélyebb fájdalmak alatt is megvigasztalni. A seb sokkal közelebb van a szívhez, semhogy emberi orvos azt meggyógyíthatná, de Te úgy meggyógyíthatsz bennünket, hogy boldogok és örvendezők lehetünk.”
Az ima tele van felemelő reménységgel, mert nemcsak az van mondva: „Vigasztalj minket, hordozz bennünket, tartsd fejünket a víz fölött, nehogy bemerüljünk a kétségbeesésbe,” nemcsak ez, hanem az is: „örvendeztess meg minket.” Fordítsd meg állapotunkat egészen, emelj fel a mélységből a magasba. „Vidámíts meg minket!” Hallom, hogy a remény zenéje mint szárnyalja túl a félelem kellemetlen hangjait. A boldog hitnek a dallama magasra száll és teljesen elnyomja a szomorúság gyászindulóit.
A kérés, a könyörgés és a fohász egyes egyedül az Úrnak szól. Mózes könyörgött egyenesen Jehovának, hogy az öröm lámpásait gyújtsa meg az Izrael sátraiban. Van egészséges szomorúság, melyet az Úr küld és van éppen olyan tiszta, derűs öröm, melyet az Úr ád. Ha mi magunk hangoljuk fel magunkat örömre, akkor közönséges utánzók, majmolók leszünk, ha belső dolgok vagy javak derítenek örömre, akkor hasonlítunk az Úr Jézus példázatában felemlített bolond gazdagra, ha azonban a Mindenható hangol fel örömre, akkor ez az öröm valódi, napsugaras lesz, anélkül, hogy káros következményekkel járna. Az Isten országának a bora kedvre derít, de nem részegít le. A mennyei kenyér erősít anélkül, hogy megterhelné az embert. A büszkeség, világiasság, hanyagság nem erednek azokból az ételekből, amelyeket az Úr asztalánál élvezünk. Jertek tehát, mondjuk el közösen ezt az imát, fohászkodjunk fel együtt: „Vidámíts meg minket!”, írjuk körül mindazt, ami ebben a kifejezésben megvan: „Uram, mindent, ami van és mindent ami él, Te teremtettél, vidámíts meg minket! Szavad által jött létre a világosság, gyújts világosságot mibennünk is! Az elvénült földet és a régi mennyet meg akarod újítani, óh, jöjj, újíts meg bennünket és add nekünk a Te üdvözítésednek örömét!”
Értsük meg azonban, hogy bizonyos arányra szükség van, azaz kívánatos: „Vidámíts meg minket nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk.” Ez egy eredeti ima, telve gondolatokkal és reménységgel. Ámbár az is igaz, hogy filozófiai (bölcseleti) imának is nevezhetjük, mert ez ama ritka kifejezések közül való, melyek gyönyörű összhangban vannak úgy a természettel, mint Isten útjaival. Mikor Angliában, a skót tengerpart mellékén utaztam, azt mondták nekem, hogy a tenger mélysége majdnem megegyezik a környező hegyek magasságával és úgy vélem, hallottam, hogy az Atlanti-Óceán környékén ugyanúgy áll a dolog, úgy, hogy a legnagyobb mélység és a legnagyobb magasság arányban állanak egymással. Kétség nélkül, az egyensúly törvénye számtalan esetben beigazolódott már e földön. Figyeljétek meg a nap és az éjjel kiegyenlítődésének a példáját. Norvégiának északi részében a téli hónapok alatt jóformán mindig homály és sötétség uralkodik, de viszont csodálatos és bámulatraméltó a nyár, mikor éjjel-nappal derült világosság van, úgy hogy eme időszakban éjfélkor egész jól lehet kinn a szabadban olvasni a bibliát. A hosszú téli éjszakák homálya eltöröltetik a nyári napok állandó világossága mellett. Megtalálható az egyensúly a népek jelenlegi állapotában különböző országokban.
Minden országnak megvan a maga hátránya és előnye. Úgy hiszem, ez a körülmény megtalálható az Isten gyermekeinek életében, az Úr itt is szükségesnek tartja az egyensúly fenntartását. „Amiképpen Krisztus szenvedései sokak voltak, azonképpen mi gazdagon megvigasztaltattunk a Krisztusban.” A mi Mindenható Istenünk egyeseket kicsinyeknek rendelt Izraelben, de azért nem kevésbé kedvesek Előtte. Ezek hasonlítanak a folyami halakhoz, pontyhoz, csukához, pisztránghoz, melyek az ő nagyságuknak megfelelő vizekben tartózkodnak. Nagy viharok nem tombolnak náluk, a habok fodrosodása és csendje igen megfelel a benne lakóknak. Az Isten gyermekei közül mások már nagy dolgokra vannak hivatva, hasonlít a bálnához vagy a cethalhoz, mely részére az Óceán teremtetett, a maga hatalmas hullámaival, tomboló orkánjaival. A nagy Alkotómester mindent bizonyos méretek után készített, míg némely élet igen bölcsen kis méretek után rendeltetett, addig mások élete nagy méretek után formáltatott és alkottatott meg. Ezeknek nagyobb a szomorúságuk, de nagyobb a vigasztalásuk is. Isten mindnyájunkért gondot visel és mindannyian helyet foglalunk gondolatai között. A végtelen bölcsesség kirendeli mindenkinek a maga tehetségét, erejét és hozzá a maga kísértéseit is. Ugyan mit akarhat egy pacsirta a sas szárnyaival? Ahol sasszárnyak és sasszemek vannak, ott meg kell lenni felemelkedésnek, fel az Alpok fölé, ahol a szelek és a villámok társasága van. A kis színes, gyönyörű tollú kolibrinek a helyét Isten nem rendelte a magas légbe, hanem a világok és a levelek közé, napfénybe, közel a földhöz. Ismeri minden lényét, minden teremtményét és szeretete megoszthatatlanul mindenkié.
A jó Isten egyenlő arányban bocsát e földre világosságot és sötétséget, amelynek eredménye egy olyan élet, melyben elég szenvedés van, hogy biztos legyen és elegendő öröm, hogy kívánatos legyen. Nem hiszem, hogy a mi halandó életünk helyesen volna előadva ama példabeszédben, mely így szól: „Megfigyelted-é már,
óh, király, mikor csolnakodban ülsz és a tüzek meg vannak gyújtva, a lámpák égnek, hogy mint repül elő a madár a külső sötétségből, az ablakokon be és a tündöklő légen át és azután ismét kiszáll a homályba. Ilyen a mi életünk, egy kis rész világosság, körülfogva mindenhol sűrű homállyal.” Ez nem úgy van. Ha egy hívő kikerül a világosságból, akkor bejut a fényességbe. Ha egy rész sötétségen visz át utunk, akkor el lehetünk készülve ugyanolyan hosszú világosságra is. Ha az óceán ma háborog és hajónkat ide-oda veti, akkor remélhetjük, hogy holnap a tenger olyan sima és csendes lesz, mint a tükör. A változatosságok megvannak, de az élet nem nyújtja egyedül csak a szenvedést. Borús, esős nap van elég és a szép, derült napok mégis felülmúlják amazokat. Isten megvidámít ama napokhoz képest, amelyekben szomorúak voltunk és ama esztendőkhöz képest, melyekben sok gonoszságot és bűnt láttunk. Nem lehet, nem szabad az Isten gyermekeiről azt mondani, hogy ők a szerencsétlenek csoportját képezik. Bár, ha csak ebben az életben volna reménységünk, akkor természetesen a legnyomorultabb emberek volnánk, mivel azonban a mi reménységünk biztos, ennélfogva a legboldogabb emberek vagyunk. Ha ennek az életnek vége lesz, akkor nem fogjuk azt mondani, hogy ez gonosz dolog volt. Meg van az ígéretünk a jelenlegi és a jövőbeli életre egyaránt. „Boldog nép vagy Izrael!”, ez vonatkozik úgy mostanra, mint a jövőre. Isten megáldott minket, tehát áldottak vagyunk és nem illik úgy beszélnünk, mintha ez az áldás semmit sem érne.
Ha tehát úgy áll a dolog, hogy a szenvedés és az öröm egyensúlyozzák egymást, és, hogy egyenlő mértékben jut a mi részünkre mindkettőből, akkor fogadjuk ezeket hálaadással. Jegyezzük meg azonkívül, a szenvedés az öröm hírnöke. Nem tudom, nem említettem-e a múltkori beszédemben, hogy pár héttel ezelőtt egészségesen, erősen és örömmel ültem egy barátommal egy szép kertben, így szóltam hozzá: „Nagyon könnyen feltételezhetjük, hogy valami baj fenyeget, mikor ily sok napsugárban van részünk.” Az aggodalom nemsokára be is igazolódott, amint ez ilyen esetben így is szokott lenni. Ne felejtsük el azonban az igazságnak a másik oldalát, amely viszont azt mondja, hogy biztosan várhatunk kegyelmet és áldást akkor, ha megelőzőleg nehéz szenvedések és fájdalmak a földre sújtottak. A szenvedések hamuja alatt már ott találjuk az öröm parazsait. A szenvedés az Isten hírnöke a fekete zászlóval, melyet azért küldött, hogy jelentse, miszerint a kegyelem ura teljes fenségében megérkezett. Az események ugyanolyan sorrendben mennek, mint Izraelnél: először hallatszott az egyiptomi vasszekerek zörgése, a lovasok kiabálása a harcosok jajveszékelése, a fuldoklók halálordítása és csak ezután harsant fel az izraeliták messzire hallatszó, mindent felülmúló diadaléneke. Fáraó haragja, a menekülés az éjszakában, az átkelés a Vörös tengeren, ezek az események mind Mirjam cimbalmának és a hangos kísérőénekeknek az útját egyengették: „Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával a tengerbe vetett.” Izraelnek sárból kellett téglát készítenie, szalma nélkül, mielőtt Mózes eljött. Ha kis gyermek lettem volna az izraeliták között, akkor
‒ így gondolom ‒ biztos lettem volna abban, hogyha apám a keserű sót az asztalra helyezi, akkor nemsokára a sültbárány is odakerül, ha mindjárt nem láttam sehol sem az elkészítését. „És egyétek azt meg keserű sókkal,” tehát ahol keserű só van, ott érezni lehet a sültbárány illatát is. Jób nem tudta, nem is számított reá, de a Jób könyvének világában mi megtudhatjuk, hogy az az előrelátás, miszerint egy embert másodszor is oly gazdaggá tenni, amilyen megelőzőleg volt, azt jelenti, hogy mindent visszaadni neki, amije volt. Új ház építésénél igen gyakran okos dolog, ha a régi épületet teljesen leromboljuk. Régi házat, öreg épületet megtartani sokszor nagyon drága takarékosság, helyesebb, ha az ilyent lebontjuk. Véleményem szerint ugyanúgy áll a dolog a szentek szenvedéseivel, hogy ezeket elviseljük, mert máskülönben nagyobb adományok elvérzésében hátráltatnának. A szenvedések fekete ruhába öltözötten közelednek felénk, de a hívő szem ezüstös kürtöket is lát a kezükben, amelyekkel nagy kegyelme gyors közeledését jelentik. Isten minden gazdagságával eltelve közeledik gyermekeihez és adja tudtul nekik, hogy szenvedés az öröm úttörője.
Ha egy lépéssel továbbhaladunk, akkor az a változat áll előttünk, hogy a szenvedések előkészítik az örömet. Nem volna veszély nélkül kedves testvérem, ha
életednek kezdetén világi javakban volna részed. Úgy az üzletben, mint más földi dolgokban való szerencsétlenség, arra vezessen, hogy a világi javak hiábavalók s azért azon esetben, ha netán földi javakat örökölnél? Vigyázz, hogy ne légy megkísértve azoktól és bálványozd azokat. Meg vagyok győződve róla, hogy azokon tönkrementek azért, mert hirtelen dicsőséghez és gazdagsághoz jutottak, ha először megaláztattak és a földre tiportattak volna, mint a sár az utcán, akkor jellemük megkeményedett volna, hogy a legerősebb kísértésekét, és pedig az emberi dicsőséget és elhordozhatták volna, mert egy férfi a maga dicséretének hallatára úgy megedződik, mint az ezüst az olvasztótégelyben vagy az arany a tűzben. Kedves testvéreim, még nem vagytok elkészülve arra, hogy egy nagy, erős háznak a felépítményét elbírnátok. Először jó mélyre kell ásni és az alépítményt erősen megvetni, hogy azután erre egy nagy épületet felemelni lehessen. A lelki életben Isten nem ruház fel hirtelen tündöklő erényekkel, hanem a lélek teljes összemorzsolása és mély megaláztatás előzi meg az alap felvetését és azután egyik kő a másikra, mint gyöngysor egymás mellett leszünk felépítve és válunk a mindenható Isten palotájává. A szenvedés felépíti a házat teljesen az öröm számára. Az örökkétartó menny elkészítése ideig tartó szenvedésekből áll. Jézus elment, hogy a mennyet elkészítse számunkra, keresztjét azonban itthagyta nekünk, hogy a Szentlélek ezáltal készítse meg a mennyet. Nem tudnátok élvezni a paradicsom békéjét és nyugalmát, ha megelőzőleg nem szenvednétek végig a zarándok út minden fáradságát, nem tudnátok megérteni a mennyország határtalan boldogságát, ha szíveteket nem puhítaná meg a szenvedések elhordozása. Ne feledjük tehát sohasem el, hogy a mi szenvedéseink házakat építenek és asztalt terítenek elkövetkező örömeink számára. Olvastátok a régi római hősök diadalmas bevonulását Rómába? Álltatok-e azon a széles útvonalon, mely diadalkapukkal van tele, és amely a Kapildiumhoz vezet? Ott tolongott a tömeg, ember-ember mellett, mikor az az örvendetes nap eljött, hogy a győztes hős bevonult. Az egész útvonal tömve volt emberekkel, minden háztetőn, minden ablakon, minden utcasarkon emberek voltak, mialatt a győző fehér lovak által vont diadalkocsijában, kürt-zengés és a sok százezernyi tömeg üdvrivalgása közben bevonult. Micsoda dicsőség! Micsoda hírnév! Róma népe megtett minden tőle telhetőt, hogy hőseit ünnepelje. De mennyi ütközet, mennyi kínszenvedés múlt el addig, míg ez a büszke óra elkövetkezett! A győzelemnek küzdés az előjátéka. A sebforradások a legszebb ékítményei a győzőnek és a sebhelyek a legékesebb bizonyítékai a bátorságnak. Mivel a küzdelem porával be van fedve és a saját vérével befecskendezve, ezért fel van szerelve a hősiesség szükséges kellékeivel és méltó mindenki tiszteletére. Ennek úgy kell lenni a jelenben is minden dolognál, senki sem hordhatja a babérkoszorút anélkül, hogy ne szenvedjen érte. Ha győzni akarunk, harcolnunk kell, ezért fejleszd a mi bátorságunkat, jó Urunk. Az út a koronához kereszten vezet át, a babérkoszorút nem kapja meg lusta kar. Engedjetek még egy dolgot tudomástokra adnom, kedves barátaim. A szenvedés és az öröm közt olyan szoros kapcsolat van, hogy nincs olyan szent férfi, akinek szenvedései vannak anélkül, hogy ebbe a szenvedésbe nem volna egy ugyanannyi
öröm elrejtve. Kívülről tekintve egy egész közönséges kagyló, de benne értékes gyöngy van, ha fáradságot veszesz magadnak arra, hogy felnyisd. Ne gondoljátok, hogy kigúnyolom a szenvedést, ha azt mondom véle, hogy az öröm hüvelye, sőt mi több, enyhíteni akarom a bánatotokat, amennyiben ünnepélyesen biztosítok mindenkit arról, hogy a személyiségek gyászszegélyes borítékjában a mindenhatónak egy felséges és örvendetes üzenete rejlik. A Krisztussal való társaságunk értékét a szenvedésekben találjuk meg. Fohászkodunk és könyörgünk, hogy közösségünk legyen Krisztussal, ezt pedig másként nem érjük el, ha csak nem szenvedünk úgy vagy legalább ahhoz mérten, mint Krisztus. Bizonyos benső öröm rejlik szenvedéseinkben, ha arra gondolunk, hogy hasonlítunk Urunkhoz, amennyiben mi is gyötrettetünk. Ha ez volna az egyedüli vigasztalás, úgy elégséges volna, hogy minden szenvedést, minden keserűséget megédesítsen.
Mindezeken kívül általában minden szenvedés a mi gyengeségünk megnyilvánítása az Úr előtt. Láttam és megismertem a boldogságnak sokféle faját, de azt gondolom, hogy minden boldogság és üdvösség között a legédesebb és a legtisztább, tehetetlenül és erőtlenül a Jézus keblére borulni és életébe bemerülve elszunnyadni. Semminek lenni, teljesen semminek, egyedül lábainál megpihenni. Olyannak lenni, mint egy liliom, melyet száráról letörtek és így az ő kezébe adtak. Ez kimondhatatlan, felfoghatatlan boldogság! A mi Urunk szeretete az ő kicsinyei és megszomorodottjai iránt végtelenül kedves és bájosán gyöngéd. „Felveszi a kis báránykáit és ölében hordozza őket.” Irigylésre méltó gyengeség a mennyekben Jézus keblén nyugodni. Vágyva-vágyom az isteni szárnyak alatt meghúzódni, mint egy kis csibe a kotló szárnyai alatt, úgy érezném magamat, hogy elveszek Istenben. Felséges dolognak találtam azt érezni, hogy nem volt már erőm a szenvedésekre és ezért bele kell zuhannom az isteni akaratba. Biztos dolog, hogy minden szenvedésben öröm is van, amiként nincsen éjszaka csillagok nélkül. Meg vagyok győződve, kedves fivéreim és nővéreim, hogy ti, kik legjobban fájlaltok és gyászoltok valakit, olyan örömben fogtok részesülni, amely túlszárnyalja a fájdalmat, Egy atyának, testvérnek vagy gyermeknek az elvesztése mindig nagy bánatot okoz, de sokkal nagyobb ennél az a tudat, hogy a mi hozzátartozónk nincs igazán elveszve, hanem csak elhelyezve számunkra a mennyekben. Nagy bánat és nagy fájdalom egy hű testvértől és kedves munkatárstól elválni, de édes érzés és boldogság tudni, hogy ők angyalszárnyakon repültek fel a mennyei hajlékokba. Ezek a jámborak elmentek mi előttünk, előbb üdvözölhetik a királyok királyát és láthatják Őt teljes szépségében. Van közöttük legalább egy, aki előbb élvezi jutalmát, mint lelki gondozója és pedig az, aki az én örömem és koronám volt, felment előttem a mennyekbe. Tényleg az elsőkből utolsók lesznek. A mi összekötő kapcsunk a Láthatatlannal megerősíttetik azáltal is, hogy szeretteinket magához veszi. Van tehát megint eggyel több a mennyekben, akit szeretünk, eggyel több testbeni viszontlátásban lesz részünk, úgy tehát új és erős kötelékkel kötöztetünk újra oda. Nem volt tehát igazam, mikor azt mondtam, hogy minden szenvedés örömet rejt magában?
El fog jönni az a nap, mikor, minden Istentől küldött szenvedést, mint örömet fogunk megtekinteni. Valami különös, titokzatos módszer által, melyet egyedül az örökkévaló, láthatatlan és hallhatatlan Isten ismer, minden szenvedésünk örömmé fog átváltozni. Láthatjátok ezt a tant igazolva saját házatoknál is, egy olyan példában, melyet az Úr Jézus maga mondott el: „Egy asszony, mikor szülés előtt van, fájdalmai és szenvedései vannak; de mikor eljön szülésének órája és gyermeket szült a világra, nem gondol többé a fájdalmakra, amaz öröm miatt, hogy ismét ember jött a világra.” A mi fájdalmaink és szenvedéseink igen nehezek, mindazáltal mindannyit elfelejtjük ama örömben, amely belőlük ered. Mielőtt belépnénk az örökkévalóságba, köszönetet és hálát fogunk mondani az Istennek, minden szenvedésért, amelyet megértünk. Lehet, hogy amennyiben mindazon dolgokon, melyeken átmentünk és amelyek bámulatunkat és csodálatunkat vívják ki, az elsők között lesznek tapasztalataink a szenvedésekben, a tüzes katlanban és az ostorcsapások alatt. A szenvedések és a fájdalmak egész új dallamokat és csodás szépségű szavakat fűznek a régi zsoltárokhoz. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel a szavakkal és fohászkodjatok fel ekként: „Vidámíts meg minket ami nyomorúságunk napjaihoz képest és az esztendőkhöz képest, amelyekben láttunk gonoszt.”
Legyetek türelemmel továbbra is, míg fejtegetésemnek második részéhez érek, melyet általában hasznosnak óhajtok tenni. Ez a megkívánt öröm így lesz jellemezve: egy különös öröm. A zsoltáríró által óhajtott öröm négy részből áll. Az első: Isten művei megpillantása alkalmával nyert öröm.
Figyeljétek meg: ,,a te műved”. Felüdítő, felemelő, helyesebben fellelkesítő dolog van az Isten műveiben. Nem éreztétek még ezt? Azt gondolom, hogy igen. Mennyire felüdítő és mily boldogságot adó lehet egy sivatagban vándorló elfáradt, tikkadt utas számára, ha egy kis zöld terepet tiszta ivóvízzel megtalálhat. A kertek virágai, az erdő vad szépségei, az út menti pázsitok, mind-mind Isten műveit képezik és így vigaszt és megnyugvást adnak Isten szolgái számára. A természet vigasztaló és nagyon barátságos. A csillagok világosságot gyújtanak szíveinkben, a szelek tovaűzik keblünkből a szomorúságot, a levegő, a hullámok pedig egészséget bocsátanak reánk. A természet végtelenül kedves nevelőanyja az Úr gyermekeinek, mivel úgy ő, mint mi magunk is, Isten művei vagyunk. Ha erős kísértésben vagyunk, akkor édes, megnyugtató eszköz a mi mennyei Atyánk keze munkáját megtekintenünk. Az a műve, mely a gondviselésben, az előrelátásban nyilvánul meg, szintén vigasztaló mi reánk. Nézzük csak meg, hogy mit tett az Úr népéért egyedül most, a múlt években és ennek láttára szívünk biztosan fellelkesül. Ha a szenvedéseket úgy tekintjük meg, hogy azok Isten művei, akkor nem rettegünk tőlük. Egy perzsa főnemesről beszélik, hogy egyszer katonák törtek reá, teljesen körülfogták és fogságba akarták ejteni, ő azonban kivette kardját és oly derekasan küzdött, hogy megszabadulhatott volna tőlük, ha a katonák egyike nem kiabált volna felé: „A király küldött minket hozzád, hogy téged hozzávezessünk”. Mikor ezt meghallotta, azonnal beletette kardját hüvelyébe és engedelmeskedett a parancsnak. Igen, megtörténhetik, hogy küzdünk az ellen, amit szerencsétlenségnek tartunk, mihelyt azonban tudomásunkra jutott, hogy ezt az Úr tette így, akkor a küzdéssel fel kell hagyni, mert örvendenünk kell annak, amit az Úr tett, vagy ha addig nem is jutunk, hogy örvendjünk azon, legalább bele kell egyeznünk a felsőbb akaratba.
Testvéreim, a legnagyobb vigasz, amelyre ennek a gyülekezetnek szüksége van az, hogy Isten Igéje ebben a körben újraéledjen és megdicsőüljön. Ha az Úr csak hozzánk akar jönni, az embereket megmenteni, és ha népét csak nevelni, erősíteni és segíteni akarja abban, hogy szent szolgálatát elvégezzék, akkor ez volna a leggazdagabb, egyedül lehetséges vigasz: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon”. Uram, a mi testvéreink eltávoznak tőlünk, napról-napra vannak, akik átmennek a halál tartományának földjén és mi nem látjuk őket többé, hanem ha a Te kezed munkáját látjuk mi közöttünk, akkor nem rendül meg bizalmunk. Szomorkodunk, ha látjuk, hogy testvéreink munkája, tevékenysége megszűnik, de nem akarunk elcsüggedni, ha a Te művedet látjuk. Bárcsak látható volna az Úr kezeinek munkája a mi szíveinkben, azután nyilvánvaló volna műve az Istentiszteleteken, imaórákon, vasárnapi iskolákban és mindenhol e világon olyan helyeken, ahol az Úr embereket magához von. Ebben azután bámulatos és rendkívül hatásos balzsamot találnátok minden fájdalmatok számára.
A második vigasz szintén igen gazdag a mi számunkra: öröm Isten ama kijelentései felett, melyek gyermekeinknek szólnak; „...és a te dicsőséged azoknak fiain.” Ha a mindenható Isten meg akarja jelenteni dicsőségét a mi gyermekeinknek, mit kívánhatunk még többet? „Nincs nagyobb örömem, mint az, hogy gyermekeim az igazság ösvényén haladnak.” Jobban nem vigasztalhat meg egy szomorkodó anyát semmi más, mintha gyermekeit megtérve látja. Szomorkodunk és bánkódunk az eltávozottak miatt, de megmondhatjuk ezt: Ne sírjatok a holtak miatt és ne panaszkodjatok érettük”, mert sokkal inkább van okotok sírni és panaszkodni azok miatt, akik habár élnek, de holtak az Isten számára. Láttatok már egy csoport megláncolt fegyencet, amint munkára vezetik őket? Őszintén kívánom magamnak, hogy bárcsak soha ilyen szomorú, gyászos menetet ne lássak. Tegyük fel, hogy eme szerencsétlen megláncoltak között volna valamelyikőtöknek a fia... Ah, úgy-e jobb lett volna talán, ha soha meg nem születik... Gondoljatok azonban azokra, akik a bűn láncaival és béklyóival megrakva! Nincs a fiatok vagy a leányotok így megkötözve? Óh, akkor biztos vagyok abban, hogy könyörögni fogtok az Úrhoz, miszerint titeket eme szomorú állapottól megszabadítson és fiaitok és leányotok a bűn bilincseitől megmentse. Fohászkodjatok fel szívből: „Uram, jelentsd meg a te dicsőséged gyermekeim szabadítójaként és azután tégy velük amit akarsz.” Felkerestétek már valaha egy elítéltnek a zárkáját? Benézni a kapun és ott látni ülve egy férfiút, aki halálra van ítélve, éppen elegendő, hogy ájultan essél össze. Tegyük fel, hogy az az ülő alak a te fiad volna ...Vagy férjed ...Esetleg bátyád ...De hallgassátok csak ezt: „Aki nem hiszen, immár megítéltetett.” Bocsássatok meg nekünk, kedves, ismeretlen rokonaink, ha azt mondjuk, hogy sokkal jobban szomorkodunk értetek élőkért, mint ama holtakért, akik hívők voltak; mert a ti állapototok rettenetesebb. Ti anélkül, hogy tudnátok, egy sötét zárkában ültök, az ítélet ki van mondva reátok, mely szerint ki lesztek végezve, hacsak a végtelen kegyelem az utolsó órában közbe nem lép és az ítéletet széttépi. Micsoda rettenetes lehet egy szemnek elviselni azt a látványt, mely egy véres ütközet után a harcmezőn eléje tárul! Ha látok valakit csak közönséges vágással, amint a sebből folyik a vér, már rosszul vagyok, és nem tudom elviselni, de mi lehet az, embereket látni széthasított koponyával, kifordult belső részekkel, leszakított kezekkel vagy lábakkal, hatalmas sebekkel, amint haláltusájukat vívják? Micsoda borzalmas, iszonyú dolog lehet, holttestek halmazai, dombjai között járni és minden második lépésnél egy élettelen emberi testben megbotlani? És mégis, mi a testi halál a lelki halálhoz hasonlítva? Mily borzalmas dolog lehet ugyanegy házban, egy tető alatt lakni olyan hozzátartozóval, aki holt, bár él, holt az Isten számára. Csupán elgondolni is, mily kínos dolog. Ha Isten a mi lelki holtjainkat megeleveníti, ha azoknak akar életet adni, akik csontok immár hús és vér nélkül, ha azokat akarja feltartani, akik a meredek széléről leléptek és már zuhannak a borzalmas mélység felé, akkor óh, micsoda vigasztalást nyernénk mi! Hallottatok vagy láttatok-e már valaha borzalmas tűzvészről? Láttatok-e már nagy házat vagy szállodát lángok között, amely tele volt lakókkal, akiknek nagy része a legfelsőbb emeletre szorult és a lángok már az egész épületet körülnyaldosták? Rémítő látvány lehet, emberi alakokat pillantani meg egy égő ház felső ablakainál és tétlenül nézni, hogy mint pusztulnak oda. Ha azonban fiad volna ott, vagy férjed, feleséged vagy nővéred, akkor kínjaid, szenvedésed égő fullánkokká válnának és kétségbeesve kiáltanál fel: „Uram, tégy velem amit akarsz, de mentsd meg azt a drága életet!” Gondoljatok azután arra, hogy istentelen rokonaitok, ismerőseitek ugyanilyen helyzetben vannak és micsoda megmérhetetlen örömben részesítene az Úr, ha megengedné gyermekeiteknek és minden hozzátok tartozóknak, hogy megmentse őket, az Ő dicsőségét nézhetnék mindörökre…
Ezért irányítom gondolataitokat erre az imára. Vajha felsóhajtanátok ekképpen és ennek folyományaként az Úr meghallgatná ezt a Jézus Krisztusért: „Láttassák meg a Te dicsőséged szolgáidnak fiain.”
A harmadik vigasz, melyet Mózes e helyen leír, öröm az élvezendő szépség felett. „És legyen a mi Urunknak, Istenünknek szépsége mi rajtunk.” A gond és a fájdalom eltorzítja az arcot és zsákba rakja a testet, ha azonban az Úr hozzánk jön és szépségével ékesít fel minket, akkor a szomorúság és a gyász foltjai eltűnnek rólunk. Testvéreim, micsoda szépség az, melyet az Úr ad nekünk! „..a mi Urunknak, Istenünknek szépsége.” A szeretet, mellyel velünk szemben viselkedik, kegyelmének szépsége. Ha Isten éreztetni akarja velünk, hogy mi az övéi vagyunk, akkor megvilágítja tekintetünket. Ha szeretettel és élettel tölt meg minket, akkor szemeink tündökölnek, arcunk fénylik és égész viselkedésünk nyugodt és kedves.
Ez a „szépség” szentséget jelent, mert szentség az isteni szépség. Ha a Szentlélek életre kelti bennetek a szentség szépségét, akkor felemel minden szomorúságból. Ha a mi gyülekezeteink a halálesetek által szentekké lesznek, akkor igen sokat nyertünk minden veszteség dacára. Az „Úrnak szépsége” minden bizonnyal egyben az ő jelenlétét tanúsítja. Amiként a nap tündöklése, fénye mindent ragyogással tölt be, ugyanúgy hat át mindent az Isten jelenléte. Ha tudjuk, hogy Jézus velünk van, ha érezzük, hogy segít nekünk, ha bemerülünk szeretetébe, ha erejével megmarad mellettünk, akkor rajtunk is megmutatkozik a szentség „szépsége.” Ha Krisztus bennünk van, ha érezzük közelgését, akkor a szenvedések bármely fokát elviselhetjük.
Bemerültem szent véredbe, óh, Uram, Vezess akaratod szerint, ‒ bárhova.
Ez a szépség bizonyos vonzerővel bír a hívők részéről más emberekkel szemben, az emberek igazságként fogadják el, hogy mi Jézus társaságában élünk és látják, hogy ábrázatunk úgy tündöklik, mint az angyaloké. Igen szép és nagy dolog az, ha egy keresztyén lélek oly boldog, oly szent és oly mennyeies viselkedésű, hogy másokat is a Krisztushoz vonz, és az emberek keresik a társaságát, mert meggyőződtek arról, hogy ő a Megváltó közelében van. Isten adja meg néked ezt a tulajdonságot, kedves barátom, ha pedig már birtokában vagy, akkor bizonyára elmerülnek szenvedéseid, mert átváltoznak örömmé.
Az utolsó vigasz, amelyről Mózes beszél, örömet jelent afölött, hogy a mi kezeink munkája megerősíttetik, állandóvá lesz téve. „…a mi kezünknek munkáját, erősítsd meg!” Figyeljétek meg azt a csodálatos egybeolvadást, amely a zsoltár két verse és pedig a tizenötödik és tizenhatodik verse közt van. Amott az áll: „Láttassék meg a te műved a te szolgáidon” emitt pedig: „a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá.” Oh, én hallottam teológusokat, akik helyesen mondták, hogy a megmentés Isten műve, de azután keményen hozzáfűzték, hogy prédikációinkban az evangéliumot mint saját művünket tüntetjük fel. Így nyilatkoznak helytelenül mi ellenünk, mert állításuk nem felel meg az isteni indulatnak. Akadnak azután olyanok, akik ezt a művet annyira emberinek tüntetik fel, hogy mellette Istent teljesen elfelejtik. Egyik sem igaz a kettő közül, mert egybe kell olvasztanunk ezeket. Gyülekezetet felépíteni és lelkeket Jézusnak megnyerni elsősorban Istennek és csak azután a mi munkánk.
Miért munkálkodjék egy keresztyén a lelkek megnyeréséért? Felelet: mert Isten munkálkodik benne, hogy lelkeket megnyerjen. Isten műve odairányul, hogy bennünket cselekvésre, munkára késztessen. A mi munkánk az eredménye az ő művének.
A mi munkánk gyakran igen hasznos vigasztaló eszköz számunkra. Az amerikai északi és déli államok között dúlt rettenetes háború alatt (1863-ban) egy észak amerikai város, Gettysburg mellett egy ütközet után a sok halott és sebesült között egy tábori lelkész is feküdt, Gastman, aki a derekán súlyosan megsebesült, mert egy ló ráesett. Az éj már lassan-lassan beállt, a harci zaj elült, a tájékra nagy homály borult és amint Gastman itt feküdt, heves fájdalmak által gyötörtetve, képtelenül arra, hogy megmozduljon, egyszerre csak egész közelebbről mély sóhajtást és e szavakat hallotta: „Oh, Istenem!” Minden erejét összeszedve, holtakon és vértócsákon keresztül odacsúszott a haldoklóhoz, aki mellett feküdve, annak Jézus szeretetéről és megmentéséről beszélt. Az ember kimúlt, reménnyel a szívében és ugyanakkor jött oda két katona, akik azt mondták a lelkésznek, hogy nem messzire onnan fekszik egy főtiszt, halálosan megsebesülve és ők oda fogják őt vinni. Így aztán nagy kínjai között is irgalmasságot gyakorolt és még azon az éjjel sok sebesülttel beszélt Jézusról. Vajon kaphatott e volna jobb fájdalomcsillapítót, mint ezt? Nem hiszem. Legalább is azt hiszem, hogy mozdulatlanul feküdni és semmi mást nem tenni, mint szenvedni és jajgatni, rettenetes lehet, de szenvedések és kínok között ide-oda hordoztatni és a sebesülteknek, haldoklóknak a kegyelemről beszélni, ez nagy mértékben megkönnyíti, sőt egyenesen elfeledteti a kínokat. És így lesz azután, hogy ha egy barátot elveszíttek vagy valami anyagi vesztesség ér, esetleg bármily más szenvedésben, bajban a legbiztosabb vigaszt abban fogjátok meglelni, ha teljes erővel szolgáltok az Úrnak.
Szó van a szövegben arról, hogy a munkánk állandó legyen: „...a mi kezeink munkáját állandósítsd meg!” Oh ha Isten bennünket siettetni akarna az Ő érte való munkánkban, mily boldogak lennénk! A múlt hét valamelyik napján mély meghatottság szállt meg, mikor elmondták nekem, hogy a múlt vasárnap itt volt egy százados, aki annyira megihletődött, hogy a Megváltót megtalálta, hogy egy déli imaórán felállt, ezt elmondta és kérte az Urat, hogy bárcsak hűen megmaradna mellette mindenkor. Ez igen jó dolog. Nem mindig látjuk ily gyorsan nevekedni az elvetett magvat. Most éppen nedves időjárás van, a bánat és a szomorúság könnyei áztatnak minden dolgot és ilyen körülmények között a mag, melyet könnyekkel vetnek, nagy hamar fog örömet okozni. Nem ok ez arra, hogy minket megvigasztaljon? Kérjük az Urat, hogy sok ily hírt, ily örömet küldjön nekünk, hogy így munkánkat a megtérések által siettesse.
Azért könyörgünk még ebben a zsoltárban, hogy a mi szívünk állandó maradjon. Ez a főpont. Szemeimet előrevetem a jövőbe, könyörgő, reményteljes szorongással e gyülekezet miatt. Nem vagyok még öreg, mindenesetre még nem agg, de nem vagyok már azt ami fiatal napjaimban voltam és feltámad az aggodalom bennem, hogy az állapotok hanyatlani fognak. Nemrégen azt a kijelentést tette egy nagy prédikátor, hogy miután egy prédikátor bizonyos időn túl ott volt valamely gyülekezetnél, úgy azután már minden hősiesség, minden buzgalom, minden törekvés, mely új erőfeszítéseket jelent, hiábavaló és a legokosabb az volna, ha eltávoznék a gyülekezettől és új vezető állana a munka élére. Ez úgy látszik, mintha gyakorlatias gondolat volna, de nem értem meg egészen és úgy tűnik fel nekem, hogy egészségtelen és igazságtalan dolog volna. Ha egy gyülekezet fennállása emberi munkától függ, akkor ha ez az ember megszűnik, a legjobb ha mindennel felhagyunk. Csakhogy az én óhajom az, hogy ezen a helyen Isten keze által emelt gyülekezet legyen, amely megállhasson mindaddig, míg az Úr ismét eljön. Ha mindjárt egyesek, akik itt oszlopok voltak, el is vétettek, az Úr ezek helyett bizonyára más oszlopokat fog rendelni, és ha a Sión épületében itt vagy ott javításokra van szükség, azok egészen biztosan meg fognak történni, úgy hogy nem marad semmi kívánni való. Ha látjuk, hogy mindezek megtörténtek, akkor gazdagon meg leszünk vigasztalódva. „... a mi kezeink munkáját tedd állandóvá nekünk, a mi kezeink munkáját állandósítsd meg!” Mi egy megerősített, egy állandó gyülekezethez tartozunk, amely meg van erősítve, de nem az emberek, hanem Isten által. Ez a gyülekezet fejlődni és virágozni fog, ha mindnyájan be is mentünk már az Úr nyugodalmába. Közbevetőleg kérlek arra, tegyetek meg mindent, amit csak tudtok e gyülekezet felvirágozására. Tegyétek őt mindjobban hasonlóvá ama mintához, amilyennek lennie kell az Úr igaz gyülekezetének. Forrón törekszem arra, hogy azt az igazságot, amelyet prédikálok, meg is valósítsam e földön. Azt mondják, hogy a kálvinizmus most nem válik be. Lehet, hogy így van. De mégis úgy tűnik fel nekem, hogy a szabad kegyelemnek szelleme most jobban el van terjedve, mint valaha és hogy szinte minden egyes evangyélium beszédet áthat, ha úgy állnak ma a dolgok, hogy a kegyelemről szólók meg vannak vetve. Ennek dacára mégis azt reméljük elérni, hogy ezek nemsokára ismét az előtérbe állíttatnak vagy ha nem, olyan bizonyságot akarunk magunkról hátrahagyni, mely az evangyélium tündöklő esztendeiben az Isten kegyelméből ezrek által fog olvastatni.
A mai időkben kérem mindnyájatok szíves segítségét a gyülekezet számára. A mi intézeteinknek szüksége van a ti segítségtekre, a ti buzgóságtokra, a ti önfeláldozástokra és imáitokra. Szüksége van a gyülekezetnek a ti szeretetetekre, a ti munkátokra, egész ti magatokra. Ezt mondom néktek, kedves barátaim, kik már régen velem vagytok és néktek, kik csak ma vagytok itt először: álljatok szorosan egymásmelleit, olyan buzgósággal, mint akkor, mikor egy gyermek prédikátortok (* Spurgeon még csak 19 éves volt, mikor már Londonban nyilvánosan prédikált. A fordító.) volt, aki vezetett benneteket és akit szerettetek és megsegíttettek, hogy jó szolgálatokat tegyetek az Úrnak. Legyetek mindnyájan buzgók, hogy a szent dolgot egészséges állapotban hagyjátok hátra. Isten meg akarja erősíteni munkáját napról- napra jobban. Ez legyen a mi vigasztalásunk. Tartsatok meg mindent jó állapotban a munkára. Kérjétek a Szentlelket, hogy hatalmával ruházzon fel minket. Munkálkodjatok közre minden szent munkánál és legyetek készen mindig jókedvű adakozásra. Ne várjatok sohse ösztönzésre, hanem tegye föl mindenki e kérdést: „Mivel működhetem közre, hogy a gyülekezetet Isten dicsőségére megtartsam?”
Azt hiszem, ez a legjobb út a gyülekezet vigasztalására. Isten vigasztalni akarja Siont, a sivár helyeket bőven meg fogja öntözni, de kívánnunk kell mindnyájunknak, hogy az építéshez szükséges kő és mész mind előkészítve legyen. Töltsétek ki a réseket. Ne hagyjatok sehol semmi űrt. Álljon mindenki szorosan felebarátja mellett és aztán: előre! Előre a teljes odaadáshoz és az Istenben való erős hithez. Előre a nagyobb kegyelemhez és a magasabb szentséghez, akkor aztán le fogjuk törölni könnyeinket és magasztalni az Urat, Ő pedig emlékezni fog reánk és az áldás teljességével mindent pótolni fog, amit elvesztettünk. Olyan áldás fog jönni, amit még nem élveztünk soha! Legyetek készen erre. Ámen.