Nincs senki, aki Nabukodonozort a próféták közé sorozná vagy pedig az ő beszédét a Szellem által ihletettnek tartaná. Egész egyszerűen egy olyan kijelentés van előttünk, amelyet egy nem ihletett ember tett, miután megelőzőleg rendkívüli tapasztalatokat élt át. A legnagyobb és a legbüszkébb emberek közé tartozott, de mikor értelmét elvesztette, hirtelen leesett egészen a fűevő állatok állapotjához, majd pedig mikor emberi értelmét újra visszanyerte, megismerte tisztán a Magasságosnak kezét, munkáját a saját sorsában. Nem vettem volna ezeket a szavakat szövegem alapjául, ha nem volnának olyan erős és tiszta bizonyítékai egy emberi létnek, melyet a Szentlélek tár elénk. Ez az eset igen figyelemreméltó példa arra, hogy Isten ‒ ha az emberekre szenvedést bocsát ‒ miként mutat meg nagy igazságokat saját lényéből és miként kényszerítheti őket arra, hogy ama bizonyítékokat, amelyeket szereztek, ugyanolyan módon nyilvánosságra hozzák, amihez a szavakat a Szentlélek adja. Az Isten Lényének vannak olyan oldalai, melyeket a szellemileg ki nem képzett egyén meg nem láthat, mikor azután bizonyos szenvedési és megalázási próbákon keresztülment, kényszerítve van arra, hogy bizonyságot tegyen az Isten lényéről, hozzáfűzve ehhez az isteni lénynek a bizonyságait. Minden egyes szó, melyet Nabukodonozor e helyen nyilvánosságra hoz, jóváhagyási és megerősítési záradékkal lehet ellátva olyan emberek ajkáról, akiknél kétségtelen, hogy szavaik ihletettek és akiket Isten egyenesen azért küldött, hogy csalhatatlan igazságot jelentsenek ki. Nincs tehát okunk arra, hogy azt a kijelentést tegyük, miszerint itt Nabukodonozor nyilatkozata áll előttünk ‒ tegyük fel, hogy tényleg az, mert a beszéd további folyamán meg fogjuk látni, hogy Babilon megalázott uralkodója itt olyan kijelentést tett, amely teljesen helyes és megegyezik a Szentírás más íróinak nyilatkozatával.
Mielőtt figyelmeteket a szöveg figyelmes szemlélésére irányítanám, egy megjegyzést kell tennem. Ugyanis sokan az itt jelenlevők közül feltételezik, hogy igen természetesen úgy a felolvasott bibliai rész, mint az ének, valamint a beszéd ama nagy, fontos politikai eseményre fog vonatkozni, amelyet a tegnap esti lapok jelentettek. * (Ezt a beszédet 1870 szeptember 4-én tartotta Spurgeon C. H., amikor a legutóbbi német-francia háború dúlt. A beszédet megelőző napon, azaz
1870 szept. 3-án, III. Napóleon francia császár megadta magát I. Vilmos porosz királynak.) Csakhogy ki kell jelentenem, hogy feltevésteknek nincsen alapja, mert mai szövegemet már tegnap reggel kiválasztottam, mielőtt még ama eseményről tudomásom lett volna és az Istentisztelet éppen olyan lefolyású lett volna, ha ez az esemény nem következik be. Úgy, hogy ha valami gondolatot és a mostani helyzethez illő eszmét fedeztek fel beszédemben, akkor ezt a Szentlélek vezetésének tulajdonítsátok, ne pedig az én szándékos akaratomnak.
Foglalkozzunk tehát elsősorban a szövegben feltalálható tanítással, másodszor ennek a gyakorlati alkalmazásával, harmadszor azzal az eszmével, amelyet egy ilyen tárgynak a megfontolása bennünk felkelt.
Ha tehát foglalkozni akarunk ezzel a szöveggel, akkor tekintsük meg először az itt található tanítást.
Nyíltan és érthetően látjuk itt kimondani azt a tant, mely azt állítja, hogy az Isten örökké élő. „Dicsérem és dicsőítem az örökké élőt.” Ha szükséges volna, miszerint ezeket a szavakat megerősítsük, akkor a János apostol mennyei jelenéseinek szavára utalnánk, ahol a negyedik rész kilencedik és tizedik versében leírja, hogy mint tesz tisztességet a négy lelkes állat és a huszonnégy vén és miként borulnak arcra „az előtt, aki a királyi székben ül és imádják azt, aki örökkön örökké él.” Még jobb, ha a mi Megváltónknak saját bizonyítékát hallgatjuk meg, ki a János evangyélioma ötödik részének huszonhatodik versében azt mondja, hogy „az Atyának élete van önmagában.” Valószínűleg nincs szükségtek arra testvéreim, hogy egész sereg szent írót előhozzak bizonyságul, mert Istennek az örök létezését az írás elejétől végig tanítja és ez bennfoglaltatik abban a névben, mely csak egyedül az igaz Istené, a Jehovában: „Én vagyok, aki van.” Ehhez meg kell jegyeznem, hogy a kijelentés nem úgy hangzik: „Én voltam,” ami azt jelentené, hogy az Úr valamilyen tekintetben vagy mértékben megszűnt volna létezni, sőt, úgy sem hangzik: „Én leszek,” ami feltételezné azt, hogy ő most nem az, ami lesz, hanem változatlanul úgy:” ÉN VAGYOK”, az egyedül létező, a gyökere minden életnek, a megváltozhatatlan és az örökkévaló. Bennünk sokkal nagyobb a nemlétezés, mint a létezés és így egyedül Istennek előnye a lenni. Egyedül ő mondhatja csak: „Én vagyok az Úr és senki más.” Azt mondja: „Felemelem kezemet a menny felé és azt mondom: Örökké élek.” Ő az egyetlen lény, amely önnönmaga által és amely önönmagát tartja fenn. Legyünk meggyőződve abban, hogy az Úr Isten, akit imádunk, az egyetlen élőlény, akire szükség van, és aki önmaga által létezik. Nincsen egyetlenegy olyan lény sem, amely létezhetne Isten korlátlan hatalma nélkül és folytathatná létét, ha neki más a szándéka. Ő az egyedüli világossága és fénye az életnek, a többiek mind csak sugarainak visszatükröződését mutatják. Istennek lennie kell, de nincs és nem fordulhat elő semmi olyasféle kényszerítő szükség, hogy rajta kívül másnak is lennie kell. Úgy a jelenben, mint a jövőben Isten lényének jelen kell lennie, míg más szellemek létezése egyedül az ő akaratától függ, nem pedig a dolgok természetéből. Volt idő, mikor teremtmények nem léteztek. Úgy jöttek elő általa, mint az edények az agyagos kezeiből. Lételük folytatása pedig úgy függ tőle, mint a patak vize a forrástól. A lelkeknek a halhatatlansága, amelyek az olyan helyeken, mint Máté evangyéliomának huszonötödik rész negyvenhatodik versében feltételezve vannak: „és elmennek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre” ‒ egyedül az ő határozatának eredményéből következik, azaz, hogy olyan lelkeket alkosson, melyek léte örökké tart. Miután pedig az Úr a halhatatlanság adományát, melyet csakis ő adott, vissza nem vonja, ennélfogva világos, hogy az örök létezés nem az általa teremtett lényekben van, hanem egyedül és kizárólag Ő benne, mert szükségszerűleg csak egyedül „Benne van az Örökkévalóság.” „Ő teremthet és megsemmisíthet.” Minden, ami létezik, legyen az akár testi, akár szellemi, ‒ ha Istennek úgy tetszik ‒ éppen olyan elmúló lehet, mint egy napsugár és oly gyorsan tűnhet el, mint a szél által hajtott felhő. Ha létezik valahol valamilyen kényszerítő szükség, akkor ez csakis Istenből eredt és addig létezik, míg az isteni vélemény szükségesnek tartja.
Az egyetlen lény, amely mindenképpen és mindentől független, egyedül az Isten. Nekünk, teremtményeknek mindennap táplálkoznunk kell, hogy testünket fenntartsuk, a mi létezésünk függ a világosságtól, melegségtől és számtalan más dolgoktól, legkiváltképp és leginkább függ pedig az isteni erőtől. Hanem az ,,ÉN VAGYOK” csak önmagától függ és senki másra nincs szüksége. Ott ül az Úr a maga független trónján és nincs szüksége engedélyre a létezéshez. Épp olyan fenséges és dicső volt, mielőtt a világot alkotta volna, mint most. Éppen olyan nagy, oly boldog és oly isteni volt minden egyes tulajdonságaiban, mielőtt a nap, hold és a csillagok léteztek volna, mint most és hogyha mindent megsemmisítene, mint egy férfi széttépi írásait vagy mint az agyagos összetöri edényeit, amelyeket készített, azért ő akkor mégis csak a legnagyobb és hőn magasztalt Isten volna. Az Isten lényében nincs semmi, amit mástól vett volna át, ellenben minden, ami létezik, csakis Tőle származott. Ti halmok és hegyek, tengerek és csillagok, emberek és angyalok, ti mennyek és a mennyek mennyei, együtt nem adhattok semmit Annak, ki titeket alkotott, hanem mindnyájan egy olyan lét által vagytok, melyet Alkotótoktól nyertetek.
Isten örökké él, abban is, hogy semmiféle változásnak nincs alávetve. Az összes teremtményei azonban rendeltetésüknek megfelelően több-kevesebb változást kénytelenek eltűrni. Felőlük szól az írás: „Ők elmúlnak, de Te megmaradsz. Mindnyájan megöregszenek és megavulnak mint a ruha, olyanok lesznek mint az elhasznált öltöny, ha elhasználtatod őket. Te ellenben olyan maradsz, amilyen vagy és esztendeid számának nincsen vége.” Az életünk csupa változásból áll. A gyermekkorból sietünk az ifjúság felé, az ifjúságból átugrunk a férfikorba, innen pedig tovább megyünk az öregség felé. Helyzetünk változósága oly sok, mint napjaink száma. A teremtmény a változásoknak van alávetve. Könnyebb mint a toll, gyengébb mint a mező virága, törékenyebb, mint az üveg, ide-oda vettetik mint a labda és kioltatik mint egy gyertyaláng, ‒ „Uram, micsoda az ember?” Egy utolsó változást kénytelenek vagyunk mindnyájan elszenvedni, mikor a lélek eltávozik a testtől, amelyet még egy másik követ, mikor az elválasztott emberiség ismét egyesül. Istennél azonban nem létezik semmiféle változás, sem az egyik, sem a másik módon. Nem jelentette-e ki: „mert én Úr meg nem változom”. (Mal.3,6) Az Isten tiszta szellem és ezért semmiféle változásnak nincsen alávetve. Ezt a kijelentést nem tehetjük meg semmiféle más teremtményről. A változatlanság egy olyan tulajdonság, amellyel egyedül csak az Isten rendelkezik. A teremtett dolgok egyszer ujjak voltak, de lassankint elmúlik idejük és mindig öregebbek és öregebbek lesznek. Az Úrnak ellenben nincsen ideje, mert ő az örökkévalóságban él. Az Örökkévalónak nincsen sem kezdet, sem befejező pillanata, nincs olyan időpont, amelytől fogva elkezdhetnők számlálni esztendeinek számát. Ősidőktől fogva ő volt a nap véne, „örökkévalóságtól örökkévalóságig te vagy az Isten.” Engedjétek meg lelketeknek, hogy repüljön vissza az időkben, ameddig lehetséges és akkor meg fogjátok látni Jehovát, dicsőségének pompájában. Azután küldjétek elő gondolatotokat a távol jövőbe, amennyire képzelőerőtök megengedi és akkor ott, a homályos ködön túl, meg fogjátok látni az Örökkévalót, változatlanul. Ő előidézi a változásokat és megengedi az átalakulásokat, de Ő maga mindeneken keresztül ugyanaz marad.
Hogy az Úr örökké él, ez az eredménye nemcsak szükséges létezésének, függetlenségének és változatlanságának, hanem ez a ténye egyszersmind annak, hogy nincs semmiféle kigondolható hatalom, mely őt megsérthetné, megsebezhetné, vagy megsemmisíthetné. Ha elég szemtelenek volnánk is ahhoz, hogy Istent megsebezhetőnek feltüntessük, hol volna az a nyíl, vagy az a fegyver, mellyel ezt végrehajthatnék? Mivel akarnók Jehova pajzsát áttörni? Lázítsátok fel a föld minden népét Isten ellen, ugyan hogyan tudnátok az ő trónját megostromolni? Meg csak lábainak a zsámolyát sem tudjátok elérni. Ha a menny összes angyalai fellázadnának a felséges Király ellen és zárt, tömött sorokban nyomulnának elő, hogy a királyi palotát megszállják, az Úrnak csak akarnia kell, és mindnyájan úgy hullnának le, mint a falevelek ősszel, vagy pedig megsemmisülnének mint áldozáskor a hús kövérje. A sötétség köteleivel lesznek megkötözve minden ellenségei, hogy örök időkig emlékeztetői legyenek az Úr hatalmának. Nincs senki, aki megillethetné őt, Ő az Isten, aki örökké él. Hajtsuk meg tehát magunkat az örökké élő Isten előtt és imádjuk őt alázattal, mint azt az Istent, aki által élünk, létezünk és reményünk van szellemi életre.
A szövegben azután Nabukodonozortól függetlenül az Úr örök hatalmát látjuk megállapítva. Azt mondja: „kinek hatalma örökkévaló hatalom és országa nemzedékről-nemzedékre áll.” Az Isten, kinek mi szolgálunk, nem csupán létezik, hanem uralkodik. Semmiféle más állás nem illene Hozzá, egyedül a korlátlan hatalom minden teremtménye fölött. „A magasságos Isten, aki menny és föld felett uralkodik, felállította székét a mennyekben és hatalma mindenekre kiterjeszkedett.” Amint Dávid szól, úgy szólunk mi is: „Téged illet a hatalom, erő, dicsőség, győzelem és a hála. Mert minden, ami a mennyekben és a földön van, a Tied. Tied a méltóság és Te fel vagy magasztalva a legmagasabbak fölé.” „Az Isten király marad minden időkre.” Természetesen az Úr uralkodik mindenek felett, de vajon ki lehetne az, aki Rajta uralkodnék? Nem lehet Őt az emberek véges értelme szerint megítélni, mert hiszen oly nagy dolgokat cselekszik, melyeket meg sem érthetünk. Bámulatos az emberek vakmerősége, mikor a teremtmény arra merészkedik, hogy Alkotóját felelősségre vonja, vagy megítélje. Az Istennek jellemét nem támadhatjuk, vagy nem állíthatjuk kérdésként fel, csak a mi büszkeségünk határtalan foka merészkedhetik arra, hogy a háromszor szent Istent így megcsúfolja. „Csendben legyetek és ismerjétek meg, hogy én vagyok az Isten”, ez elegendő felelet az ily őrült gondolatok számára. Isten helye a trónon van, a mienk pedig lábainak zsámolyánál, az ő dolga uralkodni, a mienk pedig szolgálni, az övé, hogy úgy tegyen ahogyan akar, a mienk pedig, hogy minden kérdés nélkül ezt az akaratot nagy örömmel teljesítsük. Gondoljatok tehát arra, hogy Isten végtelenül nagy, de nagyságát nem használja, uralkodásának bölcsességét túl nem haladhatja senki sem, most azonban csupán szemlélője az eseményeknek. Nem, ez nem így van! Az Isten már most uralkodik. Bár mi egyik módban így imádkozunk: „Jöjjön el a Te országod”, mégis egy másik helyen meg így hangzik: „Mert Tied az ország, a hatalom és dicsőség mindörökké”. A világ-egyetem trónja nem üres és az Isten hatalma nem szűnt meg. Neki nemcsak a királyi cím van meg, hanem valóban király is. A hatalom a vállán fekszik, a kormánypálca pedig a kezében van. Még ebben az órában is így szól az emberek fiaihoz: „Nézzétek meg és lássátok, hogy én vagyok az Úr és nincs más rajtam kívül. Holttá és élővé tehetek, sebezhetek és gyógyíthatok és nincs senki, aki kezemből megmenekülne. „Saját szemeitek előtt töltötte be az Úr ezt az ígéretet. (Lk.1,51‒52) A Mindenható hatalma kiterjesztetik minden dolgok fölé, minden időben. Nem a csupasz véletlen, hanem a megfontolt bölcsesség intézi a dolgokat. Hála és magasztalás legyen a mindenhol jelenvaló és láthatatlan Istennek mindezekért.
Ez az isteni birodalom megjelent az egykor büszke babilóniai uralkodónak, mint örökké tartó ország. Az Úr országa fennmarad időtlen időkig, amit más országokra nem mondhatunk, ez „nemzedékről nemzedékre áll.” A leghatalmasabb földi király is örökli a hatalmat és átadja halála esetén utódjának. Istennél azonban nincs a napnak kezdete, sem az esztendőnek vége. Előd és utód olyan szavak, amelyeket Reá nem lehet vonatkoztatni. Más uralkodók addig állnak, míg hatalmukat meg nem támadják és egy gonosz órában egész uralmuk megszűnik. Nincs nagyobb hatalom mint az Istené és nincs is más hatalom, csupán csak az, amely Istentől eredt, mert „Isten egy szót mondott, melyet sokszor hallottam, hogy a hatalom egyedül Istené”, ennélfogva ezt a hatalmat nem támadhatják meg, így tehát örökké fennmarad. Uralkodó-családok eltűntek vagy örökösök hiánya folytán kihaltak,, de Isten, az Örökké élő, nem kér senkit, hogy őt kövesse, vagy hogy nevének fenntartója legyen. A belső romlás már sok országot semmisített meg, melyek magasan felnyúltak, mint az erdő fái és dacoltak a viharral, csakhogy a fa belül odvas volt és nem sok idő múlva, mikor előtűnt a romlás, lezuhant. Hanem a végtelenül szent Istenben nincs semmi igazságtalanság, semmi tévedés, semmi pártoskodás vagy dolgainak helytelen irányítása, mindent hibátlan szentséggel, megbírálhatatlan igazsággal, hasonlíthatatlan hűséggel, bámulatos irgalmassággal és mindent felülmúló szeretettel intéz el. Országának minden elemei, erői igen régiek, mert kipróbáltan helyesek. Nem működhet közre gonosz tanács az ítéleteiben, nincs hamisság a mennyben, ezért az ő trónja igazságon alapszik. Mivel pedig ez a trón szent, örvendünk neki, hogy meg nem mozdítható.
Álljunk meg itt egy kissé, kedves hallgatóim, és figyeljük meg lelki szemeinkkel ezeket a dolgokat. Isten már az első naptól kezdve uralkodott és uralkodni fog, mikor a napok megszűntek lenni. Az Isten, ki a kormányszéken ül, mindenhol ott volt, ott van és ott lesz. Uralkodott, mikor Fáraó azt mondta: „Kicsoda a Jehova, hogy engedjek Neki?” ‒ éppen úgy, mint mikor Miriam kezébe vette a cimbalmot és
énekelt: „Énekeljünk az Úrnak, mert felséges dolgot cselekedett”. Uralkodott, mikor az írástudók és farizeusok, a zsidók és a rómaiak az ő egyszülött fiát a keresztfára feszítették, valamint akkor is, mikor a kísérő angyalseregek a diadaléneket zengették: ,,Nyissátok meg a kapukat és emeljétek fel az örökkévaló ajtókat, hogy menjen be a dicsőségnek királya”. Uralkodik mindazon nyomorúság felett, mely a földön található, éppen úgy, mint a béke csendes napjaiban is fenntartja uralmát. Az Isten kormányszéke sohasem lesz üres, Jehova mindig király és mindvégig az is marad. Boldogok azok az alattvalók, akik egy ilyen trónra tekinthetnek fel. Áldottak azok a gyermekek, akik egy ilyen királyt atyjoknak nevezhetnek. Úgy a királyságot, mint a főpapságot biztosítva érezhetitek a magatok számára, mert ez a győzhetetlen király biztosan ül a maga trónján. A ti fejedelmetek nem adta át fegyverét egy hatalmasabb ellenségnek, nincs tehát okotok más vezért keresni. Szeretett Fiának a személyében jár közöttünk itt e földön és tartja a mi csillagunkat jobb kezében. Megóvja az Úr Izraelt, nem szunnyad és nem alszik el.
De haladjunk tovább. Minekutána Isten megalázta Nabukodonozort, igen szigorú szavakat használt az emberek semmiségéről. „És a föld minden lakosa olyan, mint a semmi.” így szólt Nabukodonozor, míg Ézsaiás megerősíti szavait: „íme, lásd a népek olyanok, mint egy csepp víz a vederben”. Az a csepp, mely a vederben marad, még miután annak a tartalmát kiürítették vagy pedig kicsöpög belőle, mialatt a vedret a kútból felhúzzák, ez az a csepp, mely igen jelentéktelen ahhoz, hogy figyelembe vegyék. „Mint egy porszem a mérőcsészén”, ‒ mint az a porszem, mely a mérlegre esik, de nem elégséges arra, hogy a mérleget bármerre megbillentse. „Íme, a szigetek mind milyen csekélyek.” Egész szigetcsoportokat mint jelentéktelen semmiségeket említ fel. Azok a szigetek, melyeken Anglia fekszik, nemcsak csekélyek, hanem „igen csekélyek.” Ausztrália nagy szigetét, a Csendes-Óceán számtalan szigetét, minden népével együtt, úgy véli, mint a gyermekek játékszerét. „Minden népek semmik Ő előtte, a semmiségnél és ürességnél alábbvalóknak tartja.” Megtaláljátok ezt a kifejezést Ézsaiás könyve 40. részében, a 15. és 17. versben. Úgy hogyha Nabukodonozor erős kifejezést használ, a lelkileg ihletett Ézsaiás még túltesz rajta, mert míg az egyik a népeket „semminek” állítja, a másik a „semmiségnél is alábbvalóknak.” Figyeljétek meg azután, „mindazok, akik a földön laknak,” tehát nemcsak egyesek, nemcsak a szegények közöttük, hanem a gazdagok, a királyok, a bölcsek, a püspökök, mind együttvéve, mindnyájan „semmik.” Micsoda gyülekezet lesz az, ha a népek mindnyájan egybegyűlnek! Angyalszárnyakkal kellene bírnunk, hogy végig repülve ezt a hatalmas tömeget megtekintsük. Hol van az a beláthatatlan nagy síkság, ahol ez a tömeg elfér? És bár ilyen véghetetlenül nagy tömegről van szó, mégis azt mondja róluk a szövegünk, hogy „semmik”.
Biztos dolog azonban mindnyájunkról, hogy volt olyan idő, mikor mi nem voltunk, mikor tényleg „senkik” voltunk. Ha Isten úgy akarná, akkor ebben a pillanatban is megszűnnénk létezni és így egy lépéssel a semmiségbe visszatérni. Nem vagyunk semmik sem önmagunkban, csupán csak azok, amivé lenni ő megenged és ha eljön az ideje ‒ mert csak rövid ideig lesz a világ figyelembevéve ‒ mi ismét csak semmik leszünk. Mindaz, ami belőlünk az emberiségre megmarad, nem más, mint egy kis halom, egy dombocska valamely város vagy falu temetőkertjében, mert semmi máshoz nem köthetünk jogokat, ami a nap alatt van. Hol vannak azok a sok, megszámlálhatatlan tömegek, akik mi előttünk éltek? Hol vannak Nimród, Sisera vagy Cyrus seregei? Mit törődik ma a világ ama sok milliónyi emberekkel, akik Nabukodonozor lépteit követték, Cyrus akaratának engedelmeskedtek vagy Xerxes szemei előtt elvonultak? Hol vannak azok a nemzedékek, amelyek Nagy Sándor uralmát elismerték, vagy azok a légiók, amelyek a római cézárok sasának röptét követték és azt szinte imádták? Vagy hol vannak a mi közvetlen elődeink? Hol vannak? A mi fiaink figyelmeztetnek arra a tényre, hogy nekünk is meg kell halnunk. Nem azért születtek-e, hogy minket eltemessenek? Így fejlődnek a nemzetek és borítják be egymást, mint a fák levelei és mik ezek legjobb állapotjukban is, mint: „hiábavalóság”? Az emberek az Istennel való összehasonlításban „semmiknek” tűnnek fel. Amiként annyi nullát egymás mellé írhattok, amennyit csak akartok és ezek végeredményben mégis semmi értéket sem mutatnak fel, aképpen annyi embert állíthattok egymás mellé, amennyit csak akartok, minden beképzelt erejükkel és bölcsességükkel, de ha Istennel összehasonlítjuk őket, akkor kitűnik semmiségük az Úr mellett. A sok nulla előtt egyedül az Isten az egyes. Mindenekért mindenekben megáll és magában foglal mindent. A rajta kívül levők mind csak értéktelen nullák, míg az értékes számot ő adja. Engedjétek e helyett megemlítenem, hogy mindenki, aki Istentől lelkileg taníttatott, saját tapasztalásából megismeri teljes semmiségét. Ha szemeivel ‒ miként Jób ‒ az Urat nézi, akkor feltétlenül hibáztatni fogja saját magát, (Jób 42,5-6) besüpped a földbe és úgy érzi, hogy nincs és nem is lesz soha olyan pillanat, amikor magamagát az Úrral összehasonlítsa.
Uram, végtelen a hatalmad,
S piciny porszem vagyok én csak!
Kell, hogy ez a vers fakadjon minden ember ajakáról, aki magamagát és az Urat ismeri. A lelki dolgokban hamar és könnyen meglátható a mi semmiségünk. Nem számítottunk semmit az elválasztásunknál sem, mert meg van írva: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Mielőtt még a gyermekek születtek volna és mikor még sem jót, sem rosszat nem cselekedtek, Isten azzal az előnnyel bírt, hogy elválassza őket, nem szolgálat vagy érdem szerint, hanem csupán kegyelemből. Nem voltunk semmik sem a megváltásnál, nem hoztunk semmit ahhoz az árhoz, amelyet Jézus értünk lefizetett; „Egyedül tapostam a sajtolót, nincs senki, aki segítsen.” Használhatatlanok vagyunk az újjászületésnél is, vagy segíthetnek-e a lelki holtak a magasztos Istennek abban, hogy őket életre keltse? „A lélek az, mely elevenít; a test nem tehet semmit.” „Mi az ő művei vagyunk, újjászülve a Jézus Krisztusban.” Ha a mennyekbe jutunk, imáinknak egyik része az lesz, hogy beismerjük csekélységünket, a semminél is alábbvalóságunkat és hogy Isten mindenekben mindenünk volt nekünk, ezért aztán letesszük a koronánkat a Mindenható lábai elé és dicsőítjük
őt örökkön örökké. „Mindazok, akik a földön laknak, semmik.” Ez csodálatos kifejezés és láthatjátok, hogy nem kísérlem meg kimagyarázni, egész egyszerűen ismétlem a szavakat, melyeknek olyan jelentésük van, mint az ábráknak. Nagy és mély szakadék van előttem és ki képes arra, hogy ezt áthidalja? Nem akarom ezt a kifejezést „homályossá tenni értelemnélküli szavakkal”.
Ha egy férfinak a birtokán egy hangyafészek volna és tegyük fel, hogy e férfi birtoka tízezer hold földre rúgna, akkor ezt a hangyafészket hasonlatba vehetjük ‒ ha még oly kicsiny is ‒ e tízezer hold földdel, de nem nevezhetjük oly csekélynek, mint amily csekély az egész világ Istenhez arányítva. Ez a föld csak igen jelentéktelen részét képezi Isten hatalmas alkotásainak, még ha ahhoz is arányítjuk, amit a teleszkóp (nagyító-üveg) mutat meg, sőt, van okunk hinni, hogy mindaz, amit a teleszkópon keresztül láthatunk ‒ még ha a világok egész sorozatát láthatnók is, mind lakva népekkel ‒ a messze szétáradó világegyetemhez úgy viszonylik, mint egy tűszúrásnyi hely London városához. Ha ez tényleg így volna és lelketek képes volna arra, hogy Isten egész alkotását átfogja, akkor belátnátok, hogy ez olyan, mint egy csepp a vödörben, Istenhez arányítva, aki mindezt előállította és tízezerszer ennyit alkotni képes, amikor még mindig hatalmának csak az elején tartana. Ez a világ tehát még olyan viszonyban sem áll Istenhez arányítva, mint egy hangyafészek egy tízezer holdas birtokhoz arányítva. Ha már most a birtokos rendbe akarja hozni földjét, akkor éppen nem valószínű, hogy valami nagy tekintettel lesz a hangyafészekre, ellenkezőleg a szántáskor felforgatja és szétveri. Ez a rovarok jelentéktelenségét bizonyítja és az ember nagyságát a hangyához arányítva, bárha ez a tény elegendő foka a feledékenység és elnézéshez a birtokos részéről, vagyis a hangyák elég nagyok ahhoz, hogy elfelejtsük őket, míg a népek még ehhez sem elég nagyok. Ha a birtokos részéről lehetséges volna, hogy minden nehézség nélkül úgy vigye véghez terveit ‒ anélkül hogy munkáját hátráltatná ‒, hogy minden madárra, rovarra és minden féregre gondot viseljen, mily nagy volna akkor a hangyához hasonlítva! Ugyanígy áll a dolog a mi Urunkra nézve. Úgy rendel el minden dolgot, vezetésének látható erőszakolása nélkül, hogy senkivel sem tesz jogtalanságot, hanem mindenkivel szemben igazságos. Az emberek olyan kicsinyek Isten előtt, hogy egyetlenegyszer sem tartotta szükségesnek, miszerint egy ember ellen igazságtalanul viselkedjék és még sohasem engedett egy teremtményt sem felesleges fájdalmak alatt szenvedni. Ebben van az ő nagysága, hogy mindeme kicsinységeket minden megerőltetés nélkül meglátja. Bölcsességének dicsősége éppen olyan bámulatraméltó, mint hatalmának méltósága és szeretetének, meg kegyelmének fénye éppen olyan lenyűgöző, mint mindenhatóságának rettenetessége. Azt teheti, amit akar, mert senki sem állhat ellene akaratának, de nem akar tenni senkinek sem olyant, amely igaztalan, szentségtelen, irgalmatlan vagy valahogy összeegyeztethető nem lenne hasonlíthatatlan jellemének tökéletességével. Álljunk meg itt és imádjuk Őt. Nekem legalább meg kell tennem, mert lelki szemeim könnyeznek, mintha a napba néztem volna.
Forduljunk most a következő tételhez, mely az isteni hatalomnak korlátlan működését foglalja magában. „Véghezviszi akaratát a mennyei seregek és a föld lakosai között.” Ez könnyen érthető a mennyei seregekre nézve, mert tudjuk, hogy Isten akarata a mennyekben beteljesedik és óhajtva kérjük, vajha a földön is ugyanúgy végbemenne az ő akarata. Az angyalok abban találják boldogságukat, hogy a mennyek Istenének engedelmeskedjenek. A „mennyei seregek” jelzés alatt a bukott angyalok is beleértetnek, akik eredetileg idetartoztak, de lázadásuk miatt a mennyekből kiűzettek. A gonosz szellemek ‒ az ördögök ‒ szintén beteljesítik Isten akaratát, nem készségből, hanem kényszerűségből. „Valamit akar, mindent véghezvisz, a mennyben, földön, tengeren és a föld alatt.” Ha azt olvassuk a szövegben, hogy az Isten akarata a földön véghezvitetik, akkor úgy látjuk, hogy ez bizonyos mértékig áll az Isten gyermekeire, kiknek megújult szíve óhajtja az Isten dicsőségét, csakhogy az igazság tovább megy, mert Isten akaratát a hitetlenek is betöltik, azok, akik Őt nem is ismerik, és akiknek határozott szándékuk Neki ellenállani, míg valamely előttük ismeretlen módon mégis csak véghezviszik ezt. (Péld.19,21. ApCsel.4,27‒28) Meg tudom érteni, ha egy férfi bizonyos számú fadarabot vesz elő és arra használja fel, amire akarja és nem is találok különös ügyességet ebben. Csakhogy az isteni dicsőségnek csodálatraméltósága abban rejlik, hogy az Úr az embereknek szabad akaratot adott, olyan akaratot, amely ellen Ő soha fel nem lép és amelyre semmi befolyást nem gyakorol, kivéve a lelki törvényekét, azonkívül teljes szabadságot adott nekik azt cselekedni, amit akarnak, úgy hogy általában az ő akaratuk az, amely az Isten akaratának ellenszegül. Mégis mindezek dacára a menny nagyszerű haditerve és az isteni szellem csodálatos ereje olyan, hogy az Isten akarata mindenekben végbemegy. Akadnak olyanok, akik feltételezték, hogyha Dáviddal együtt a 115. zsoltárban hiszünk, miszerint Isten megparancsolhatja mindazt, amit véghezvitetni akar, akkor a szabad akaratot és ezzel együtt az erkölcsi felelősséget tagadjuk. Nem, sőt ellenkezőleg azt nyilvánítjuk ki, hogy azok, akik ezt teszik, ama régi, visszavonást keltő lélektől vannak megtámadva, aki ezt mondja: „Kicsoda vagy te, embernek fia, hogy az Istent számadásra vonod?”
Meg tudjátok-e érteni ‒ mert én nem ‒, hogy miként cselekedhet egy ember szabadon, felelősséggel, úgy hogy bűnei saját szándékos bűnei és vétkei, nem Istenéi és ennek dacára Isten parancsai alkalmas időben betöltetnek, akarata véghezvitetik, úgy a gonosz lelkek, mint az elromlott emberiség által? Képtelen vagyok ezt megérteni. Vonakodás nélkül hiszek, de nincs meg az a reményem, hogy ezt megértsem. Magasztalok és dicsőítek egy olyan Istent, aki felől nem várom el, hogy egyben meg is értsem Őt. Ha kezeimmel tapintani vagy átkarolni tudnám, akkor nem nevezhetném Istenemnek, és ha viselkedését annyira megérthetném, hogy olvasnék belőlük, mint egy gyermek az ábécéskönyvéből, akkor nem tudnám Őt dicsőíteni, de mivelhogy Ő oly véghetetlenül, megérthetetlenül nagy, bukkanok én igazságra itt is, ott is, mindenhol. Ha azután nem tudom mindezeket egy rendszerbe összefoglalni, akkor biztos vagyok benne, hogy Előtte minden világos és meg vagyok elégedve, hogy ő tudja azt, amit én nem tudok. Feladatom ma, hogy imádkozzak és engedelmeskedjek. Később, ha Ő úgy látja, hogy eljön a megfelelő idő, akkor többet fogok tudni és jobban imádkozni. Erős hitem, hogy mikor a vég eljön, akkor a mennyen, földön és a pokolban mint az isteni terv részeként minden meg fog mutatkozni, mégis Isten sohasem okozó vagy társ a bűn elkövetésében, nem, hanem gyűlölője a bűnnek és bírája az igazságtalanságnak. A bűn az embereké, teljesen és egészen az övék és mégis valami különös, érthetetlen erő által, olyan titokzatosan, mint amily titokzatos a Isten lénye, véghezvitetik az Úr akarata. Figyeljétek meg, hogy ez a két igazság mily szépen vág egybe, és mint nyilvánul meg egy versben vonatkozásban az Úr keresztre feszítésével. Az apostolok cselekedetei könyvének második rész, huszonharmadik és huszonnegyedik versében olvassuk: „Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve, megöltétek. Már most, ha ezt az igazságot tagadjuk azért, mert nem értjük meg, akkor ez azt jelentené, hogy igen sok fontos ismerettől zárnánk magunkat. Testvéreim, ha Isten nem uralkodik mindenhol, akkor olyasvalaki is uralkodik, aki független Tőle, már pedig akkor Ő nem Mindenható és Legfenségesebb. Ha Isten nem tudja véghezvinni akaratát, akkor van egy másvalaki, aki véghezviszi és így ez Istennek a vetélytársa volna. A legkevésbé sem tagadom az emberi szabad akaratot és nem kisebbítem a felelősséget sem, de sohasem mertem az ember szabad akaratát mindenhatósággal felruházni, mert ez azt jelentené, hogy az emberből bizonyos mérvben Istent csinálnánk, azaz bálványimádók lennénk, ami pedig megvetendő dolog. Továbbá, engedjétek valahol szóhoz jutni a véletlent és akkor mindenhol megjelenik, mert az események összefolynak egymással és hatnak egymásra. Ha az előrelátás kerekéből egy küllőt átengednénk a rendetlenségnek, a sátánnak vagy az ember korlátlan szabadságának, akkor az egész gépezet tönkremenne. Nem szabad hinnem, hogy az előrelátás tervéből maga a bűn teljesen ki volna küszöbölve vagy pedig a föld királyának mindent irányító kormányzásából. Az előrelátás, a gondviselés nélkül boldogtalan lények volnánk, az isteni hatalom általánossága nélkül a gondviselés volna tökéletlen és egyes dolgokban védtelenek és minden bűn szabad prédája lennénk, amely e tan szerint, az isteni tervből következne. Boldogok vagyunk, hogy ez igaz: „Az Úr szabad akarata szerint cselekszik a mennyei seregek és a föld lakosai között.”
Fordítsuk most figyelmünket a szöveg ötödik részéhez: „Nincs, aki kezét megfoghatná és ezt mondaná neki: Mit cselekedtél?” Azt veszem ki ebből, hogy Isten szava ellenállhatatlan és érintetlen. Senki sem tudja az Urat ebben a tekintetben megítélni. Nincs senki, aki akadályozni vagy feltartani őt képes volna. A hatalom a kezében van, hogy azt tegye vele, amit akar. Így szól Ézsaiás: „Jaj annak, aki alkotójával perbe száll, holott cserép a föld többi cserepei közt! Vajon mondja-e az agyag alkotójának: Mit csinálsz? Szól-e az alkotmány alkotójához így: „Nincsenek kezei!” (Ézs.45,9) Az ember tehát képtelen arra, hogy az isteni szónak ellenálljon. Általában nem ismeri az Isten szándékait, ha tévesen úgy véli is, hogy tisztában van velük, gyakran veszi észre, hogy mikor a látható szándéknak ellenáll, akkor saját akaratával szembetalálja az Isten titkos szándékait. Ha az ember Isten szándékait ismerné és annak minden akaratával ellenszegülne, akkor ‒ miként a polyva nem képes ellenállani a szélnek, és mint a viaszk nem tud ellenállani a tűz erejének ‒ akként az ember is teljesen tehetetlen a Mindenható tökéletes akaratával és korlátozhatatlan tehetségével szemben. És itt találhatjuk meg a magunk vigaszát: mindenképpen helyes, hogy Isten rendelkezik ezzel a hatalommal, mert azt mindig szigorú következetességgel használja fel. Isten sohasem képes arra, hogy valami igazságtalanságot, irgalmatlanságot vagy magához nem méltót vigyen végbe. Törvények, szabályok nem kötik őt, mint ahogyan minket kötnek, mert ő a saját maga törvénye. Az én számomra létezik egy „lenni” vagy „nem lenni”, sőt a te számodra is, de vajon ki tárhatja Isten elé ezeket a szavakat? Ki az, aki megkísérli, hogy a királyok királyának törvényhozója legyen? Isten szeretet. Isten dicsőség. Isten a törvény. Isten szeretet és ha úgy cselekszik amint akar, akkor szeretni akar. Isten szent és ha úgy tesz, amint akar, akkor szentséget akar, rendet és igazságot és ha mindjárt ezer kérdést vetünk fel hogy vajon ez igazság-e, szeretet-e avagy bölcs- e, mégis van mindezekre egy kielégítő válasz: Isten a saját maga tolmácsa és meg fogja világosítani a maga dolgait.”
Nem az én dolgom, embereknek fiai, hogy a végtelennek titokzatos lényét megfejtsem. Meg fog nyilatkozni ő saját maga. Nem vagyok olyan szemtelen, hogy az Úr védelmezője legyek, meg fogja védeni ő saját magát. Nem vagyok arra hivatva, hogy az Isten jellemét igazoljam. „Vajon a világ Bírája nem fog-e helyesen cselekedni?” Mosoda balgaság volna, ha egy égő gyertyát azért tartanánk a magasba, hogy vele a tündöklő napot megvilágítsuk. Mennyivel oktalanabb dolog volna, ha a háromszor szent Jehovát megvédeni akarnánk. Engedjétek őt magát beszélni, ha leereszkedett, hogy perbe szálljon veletek. Ha a mennydörgést halljátok, mennyire remegtek! Keljetek fel, menjetek és vonjátok kérdőre őt, ha van bátorságtok hozzá. Ha a tengeren vagytok, mikor a vihar tombol, ha a hajónak minden része recseg-ropog, ha az árbócfa ketté van törve, mikor a matrózok, mint a részegek dülöngnek jobbra-balra, ha fejetek fölött dühöng az orkán és mennydörög az Isten szava, körös-körül pedig a hullámok elmerüléssel fenyegetnek mindent, akkor fel fogtok hagyni a közönyösséggel, a fitymálással és szükségtekben menekülni, kiáltani fogtok az Úrhoz. Cselekedjetek most így, mint ahogy akkor cselekednétek, mert most éppen úgy az Isten kezében vagytok (Zsolt.99,1-5)
Tekintsük meg most röviden e tan gyakorlati alkalmazását. Azt gondolom, a legelső az, hogy igen bölcs dolog Vele eggyé lenni. Mikor a szobámban leborultam a szövegben megnyilvánuló fenség előtt, azt éreztem lelkemben, hogy mennyire vágyódom, hogy teljesen eggyé legyek eme végtelen hatalmas, szent és dicső Istennel. Miként lehetek oly vakmerő és esztelen, hogy Neki ellensége legyek? Úgy éreztem magam ekkor, hogy ha megelőzőleg nem adtam volna át magam, akkor most meg kellett volna ezt tennem, annyira éreztem legyőzetésemet. Szeretném, ha ti, kik nem cselekszitek az ő akaratát, eme reménytelen lázongást abbahagynátok. Isten meghív magához, hogy jöjjetek. Végtelen hatalmában annyira leereszkedett, hogy az Úr Jézus Krisztust rendelte arra, miszerint az emberek megváltója legyen. Jertek és fogadjátok el hittel ezt a Megváltót.
Mennyire felemelő ez azok részére, akik eggyé lettek az Istennel! Ha Isten velünk van, kicsoda támad ellenünk? „A seregek Istene velünk van, a Jákob Istene a mi menedékünk.” A viselkedésünknek olyannak kellene lenni, mint ama hívő asszonyé, aki egy földrengés alkalmával nagyon örvendett. Mindenkit rémülettel töltött el a helyzet, rajta kívül. Házak omlottak, ablakok törtek, emberek menekültek, ő pedig mosolygott. Mikor aztán kérdőre vonták, így felelt: „Boldog vagyok, mikor tapasztalom, hogy Isten meg tudja rázni a földet. Mindig hittem, hogy képes erre, most pedig örülök, hogy látom is.” Örüljetek, hogy Annak, akiben bíztok, semmi sem lehetetlen és aki célját el tudja és el akarja végezni. „Az Úr király, ennek örvend a föld és tapsolnak a szigetek.”
Mily boldogságot kelt ez a gondolat mindazokban, akik szent dolgokban foglalatosak. Mi felírattuk neveinket az Isten és Krisztus mellett és habár az ellenséges hatalmak nagyon erőseknek látszanak is, a mi győzhetetlen királyunk mégis rövid idő alatt le fogja őket győzni. Istentagadás, bálványimádás, hitetlenség, mint hatalmas dolgok tűnnek fel és azt hinnők, hogy ezek az agyagból való dolgok kőből vannak. Ha azonban az Úr Jézus a maga vaskorbácsával rájuk sújt, akkor nézzétek csak meg, mint esnek darabokra! Ezt pedig hamarosan meg fogja tenni. Ha felemeli erős karját és lesújt ostorával, akkor fogjuk meglátni, hogy az igazság, mely Jézusban van, győzni fog.
Mily nagymértékben lehet ez segítségükre azoknak, akik szenvednek. Ha mindent Isten cselekszik, ha nélküle semmi sem történhetik és még ha az emberek gonoszsága és kegyetlensége is általa irányíttatik, akkor nyugodtan alávethetjük magunkat. Mily odaadással és mily boldogsággal csókolhatjuk meg azt a kezet, mely üt bennünket. A férj elment a mennyekbe, Isten elvette őt, a vagyon, a birtok elúszott, Isten megengedte. Azt mondjátok, hogy meg vagytok lopva? Lehet, de ne gondoljatok olyan sokat a második okra, hanem nézzetek inkább az első, a fő okra. Ha megvertek egy kutyát, ez a botot harapdálja, de ha okosabb volna, akkor feltekintene reátok, akik a botot ráemelitek. Ne nézzetek a második okra, a szenvedésekre, hanem pillantsatok az elsőre, a fő okra, ez Isten, aki mindenekben minden, a végtelen jóság és irgalom. Mit szeretnétek, ha a földön teljesedne: a ti akaratok vagy az Úr Istené? Ha okosak vagytok, akkor ezt fogjátok mondani: „Nem az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” Azután nézzétek meg a gondviselés útját. Amit Isten elrendel, azt vegyétek el háládatos szívvel. Akkor van igazi bizalmunk Istenben, ha azt mondhatjuk: „És ha mindjárt agyonsújtasz is, mégis megbízom Tebenned.” Elfogadtunk áldást és kegyelmet a kezeiből és ezért magasztaltuk Őt. Vajon a farizeusok és a pogányok nem tették volna-e ugyanezt? Hanem ha nem nyertünk Tőle áldást és mégis magasztaljuk, akkor ez a kegyelemnek nyilvánvaló jele. Ha az összetörő ütésekre meghajtjuk magunkat és úgy érezzük, hogy meg vagyunk elégedve, ha a mi összemorzsolódásunk Neki dicsőségére válik, akkor ez igazi hit. Vajha a mi lelkünk így alávetné magát az Istennek. Akadnak olyanok, akik ellenszegülnek az Isten korlátlan hatalmának, de azt hiszem, ez azért van, mert lázadozó, nem alázatos lényünk van. Azok előtt, akik engedelmesek Istennek, nem lehet őt eléggé magasztalni és nem lehet elég hatalmat Neki tulajdonítani. Csak egy akaratos, ellenszegülő gyermek akarja az apát szabályok és előírások által megkötni. Nem, az én mennyei Atyám tegye azt, amit akar, tegyen bármit, mert tudom, hogy amit tesz, az mind jól van.
Melyik az a helyes érzék, amellyel nekünk ezeket a dolgokat meg kell tekintenünk? Az első: alázatos ima. Nem vagyunk elég hálásak, nem dicsérjük eléggé az Urat. Még a nyilvános összejöveteleinken sem elég a magasztalás. Magasztaljátok, testvéreim az Urat! Hajtsátok meg fejeteket, hajtsátok meg inkább lelketeket és imádjátok azt, aki él és aki élni fog örökkön-örökké. A ti érzéseitek és gondolataitok kedvesebbek az Úr előtt, mint az áldozatra felhajtott ökrök és tulkok; Isten elfogadja ezeket szívesen. Dicsőítsétek Őt hódolatteljesen, mert mi semmik vagyunk, míg az Úr mindenekben minden.
Engedjétek azután, hogy szívetekben a kétségtelen engedelmesség uralkodjék. Az
Úr akarja ezt. Bárcsak segítene Isten arra, hogy tökéletes odaadásban élnétek.
Gyakoroljátok továbbá magatokat a hódolatteljes szeretetben. Rettegek ettől az Istentől? Akkor több kegyelmet kell találnom, hogy úgy szeressem őt, mint amilyen. Szeressem őt, mint korlátlan uralkodót, akinek hatalma a Jézus Krisztus által ‒ az én pajzsom és az ő felkentje ‒ jut fel. Szeretni akarom az én Istenem és Királyomat, udvarában akarok élni boldogan és trónja körül tartózkodni, hogy végtelei felségének tündöklését mindörökre lássam.
Végezetül pedig legyen az érzésünk egy mély és igazi örömnek forrása. Azt hiszem, hogy egy megtért keresztyén részére nincs más tan, mely a napsugarak olyan tengerét foglalná magában, mint ez. Az Úr uralkodik! Az Úr király öröktől örökké! Ha pedig így van, akkor minden jól van. Ha eltávoztok Istentől, ha távol tartjátok Őt magatoktól, akkor távol tartjátok magatoktól a békét. Ha a lélek őbelé merül és érzitek, hogy minden Benne van, akkor nyugodt derűt fogtok találni, csendes békét és kimondhatatlan örömet. Törekedjetek eme béke, eme derű után és azután fejezzétek ki az örömeteket hálaénekekben. Ha ma délután talán egymagatokban lesztek, és nem vagytok elfoglalva az Úrért való munkálkodásban, akkor magasztaljátok és dicsőítsétek az Urat. Emeljétek fel szíveteket őszinte magasztalással, mert „aki hálaadással hoz áldozatot, az dicsőít engemet”.
Bárcsak a Mindenható Isten a Jézus Krisztusban való hit által mindnyájunkat egy véleményre hozna az örökké dicső és örökké élő Istennel szemben, akire térjen áldás, magasztalás, hála és imádás mostantól fogva mindörökké! Ámen.