Csak most nemrég hangoltam fel hárfámat a bűnbocsánat dallamára és énekeltünk mindnyájan a vérrel véghezvitt megváltásról. Dávid szavai szolgáltatták erre az okot: „Aki minden te bűneidet megbocsátja néked.” Mindannyiunk szívének jól esett ez a kedves tárgy, mert mindnyájan részesek vagyunk ebben, mivelhogy mindannyian bűnösök vagyunk és reá vagyunk szorulva a megbocsátásra. Ezért táncolt örömében lelkünk a vigasságtevő cimbalmok hangjára, mikor a teljes bűnbocsánatnak örvendtünk, melyet a mi kegyelmes Istenünk mindenkinek, aki hisz a Jézus Krisztusban, megad. Csakhogy kedves testvéreim, a bűnök bocsánata nem elég nekünk, mivel szükségünk van még valamire épp oly sürgősen. Ha az Úr minden mi bűneinket meg is bocsátja, akkor egyedül evvel nem lehetünk boldogok. „Aki minden bűneidet megbocsátja néked ‒ nem tökéletesen szép zene, míg a hiányzó dallamot hozzá nem fűzzük: „és meggyógyítja minden gonosz cselekedeteidet.” Érezzük, sőt tudjuk, hogy van bennünk vonzalom a bűn iránt és ez a vonzalom a mi nyomorúságunknak az oka. Ettől a vonzalomtól meg kell szabadulnunk, mert máskülönben nem vagyunk szabadabbak, mint az a rab, akinek bilincseit az egyik kézcsuklóról levették, aki azonban érzi, hogy a másik karját húzza lefelé a vaslánc. Szeretnénk minden bűnös hajlamtól, minden bűn iránti vonzalmunktól szabadok, egészen tiszták lenni, hogy megmentessünk ettől az átkos hatalomtól. Isten új életet adott nekünk és ez sohasem lesz egészen üde, sohasem lesz új mindaddig, míg az utolsó láncszem darabokra nem lesz törve. Az újjászületésünktől kezdve nincs nyugalom számunkra előbb, mielőtt nem hasonlítunk Istenhez igazságban és tökéletes szentségben. A mennyei mag, mely belénk vettetett, fejlődni akar és fejlődni fog, mert miután a lelket hatalmába kerítette, kiűzi onnan a gonosz hatalmakat, mert nem tudja azok legkisebb társaságát sem eltűrni. Mi nem óhajtunk és nem fogunk a gonosszal soha békességben élni. A puszta gondolat egyedül már fájdalmat okoz, és ha egyszer valami tényleges bűnbe estünk, akkor ez igen nagy fájdalmat okoz szíveinknek. Szomjazunk a tisztaság után, vágyódunk a szentség után és nem leszünk sohasem megelégedve, nem lesz sohasem nyugtunk, míg tökéletesek nem leszünk.
Kedves testvéreim, mi, kik a Szentlélek által felébresztettünk, érezzük, hogy természettől a bűn erőszakos hatalma alatt voltunk. Semmi esetre sem könnyű dolog számunkra, hogy a bűnnek félelmetes zsarnoksága alól megszabaduljunk. Valamely hatalmas erő segítsége nélkül képtelenek volnánk a vasigát kettétörni. Az a kevés tapasztalat, melyet a keresztyéni életben nyertünk, bizonyítja, hogy bámulatos nehézségek állanak utunkban, melyek igen sok munkát és küzdelmet követelnek tőlünk, hogy felfelé csak egy lépést is haladjunk. Félelmetes hatalom az, amely a mi természetünket igába hajtotta és ezt a hatalmat nem lehet egykönnyen legyűrni. Az első emberpár esése óta a bűn egyszerűen birtokába vett bennünket. A mi testünk kívánja a bűnt, természetünknek a vonzalmai, amelyek nem bűnösök önmagukban, hajlandókká és kívánatosakká teszik szívünk számára a tilalmak átlépését. Képtelenek vagyunk enni vagy inni, beszélni vagy aludni anélkül, hogy a bűnnek valami hajlama ne volna felfedezhető e cselekedetekben. Belsőnknek legegyszerűbb megnyilvánulásából valami bűnös dolog fejlődhetik ki. Oly cselekedetek, melyek egyszerűen a mi emberi létezésünkkel függnek össze ‒ melyek erkölcsileg sem jók, sem rosszak ‒ szintén olyan fészkek lehetnek, melyekben a bűn lerakja tojását és azután ki is kelti úgy, hogy minden egyes hajlamunk, azok is, melyek természetesek és kellemesek, mihamar foltosak lesznek és elromlanak a természetünkben lakozó bűntől. A bűn megmérgezi a forrás kútfejét. A bűn ott uralkodik a mi agyvelőnkben és ezért fordítva okoskodunk. A bűn tanyát ütött a mi szíveinkben és ezért azt szeretjük, ami gonosz. A bűn elferdíti ítéletünket, megrészegíti akaratunkat és elcsavarja gondolkozásunkat. Valahányszor egy bibliai verset elfelejtünk, helyébe egy haszontalan világi kifejezést megtanulunk. Miként a tenger az egész szárazföldet körülveszi, minden folyót magába fogad, úgy hatja át és veszi körül a bűn a mi természetünket. Miképpen lehet feltartani vagy visszaszorítani ezt az árt? Miképpen lehet ezt az ellenséget elűzni, mely oly általánosan uralkodik és oly hatalmasan besáncolta magát? De valamiképpen, valahogy ki kell űzni mégis, még a legkisebb részt is és nem lesz addig nyugtunk, míg teljesen meg nem szabadulunk, de ki vehet erőszakot a mi álnokságainkon? Mily megnyugtató és békességet adó a mi szövegünknek biztosítása: „Eltapodja a mi álnokságainkat.”
Észrevehetjük azután, hogy a mi belső ellenségeinknek külső szövetségesei vannak. A világ, mely a haragban fekszik, mindig kész arra, hogy uralmát reánk kiterjessze. Nem mehetünk végig egy utcán anélkül, hogy ne hallanánk olyan szavakat, melyek bepiszkítanak bennünket. Még a saját üzletünkben vagy műhelyünkben sem űzhetjük a saját foglalkozásunkat anélkül, hogy meg ne kísértetnénk. Ha otthon vagyunk, ott keres fel a kísértő, ha elmegyünk hazulról, hozzánk csatlakozik. Azok, akik a legvisszavonultabb életet élik, még azok nincsenek mentesítve a bűntől, mert lehet, hogy visszavonultságuknak valamiféle bűnös önzés az okozója, amely őket kényszerítő kötelességre sarkallja. Nem tudunk jót tenni másoknak anélkül, hogy magunk kísértésbe ne esnénk, és ha a mi jámbor törekvéseinket abbahagynók, mert nem akarjuk veszélybe sodorni lelkiállapotunkat, akkor már beleakadtunk a kikészített hálóba. A legkisebb mérvben sem szabad a politikával foglalkoznunk – még ha a legtisztább jóakarat hatja is át szívünket a nép jólétéért – mert rögtön romlott levegőt szívunk be. Nem kísérelhetjük meg, hogy a szociális kérdésekkel foglalkozzunk, mert azonnal észrevesszük, hogy síkos padlóra léptünk és mégis mindezek dacára nem szabad kötelességünket megszakítani vagy abbahagyni a veszélyek miatt. Remegve húzódunk vissza a legkisebb bűn elől, amely azonnal reánk tapad, mihelyt emberekkel érintkezünk. Bezárjuk az ajtót és az ablakokat, mert meg vagyunk győződve, hogy a külső ellenség jelt ad a belső ellenségnek és azt mondják: „Mégis csak győzedelmet akarunk venni rajta.” Ezenkívül pedig az a titokzatos szellem, az ördög, mindenkoron kész arra, hogy a testet felgerjessze a bűnös kívánságok és a világ csábjai után. Hallottam, hogy vannak olyan lelkek, akik kételkednek létezésében. Nagyon valószínű, hogy olyan jó viszonyban vannak vele, miszerint nem akarják elárulni őt, tagadni pedig azért tagadják, mert elrejtőzött a szíveikben. De azok a lelkek, akik ellenségeikké lettek, nem igyekeznek elrejteni vagy megtagadni őt, hanem szívük fájdalmas megalázkodásával jelentik, hogy hatalmát nagyon is érzik. A legcsendesebb imaórába besüvít az ő szele, felzavarja lelkünk nyugalmát és egy pillanat alatt szétver és összerombolhat mindent. Összes gondolataink mind felfelé hatolnak az ég felé, mikor egyszerre csak azt vesszük észre, hogy szétterjednek idelenn, földi dolgokhoz vannak kötözve csak azért, mert ama gonosz lélek fekete szárnyait titokzatosan kiterjesztette mi fölénk és bennünk félelmes munkát kezdett meg, mert szegényes értelmünk nem tudott rögtön ellent állani ennek.
Nincsen nekünk harcunk tehát csak a bűn ellen, hanem a test ellen is, amely mint egy gibeonita, az ördög favágójává és vízhordójává szegődött. Harcolnunk kell az ördög ellen, amely „haragban fekszik” és egész nyakig bűnbe merült és harcolnunk kell magával a sátánnal is. „Nincsen nekünk tusakodásunk a test és vér ellen”, mert akkor az övet felkötnők, pajzsot, dárdát, kopját kiosztanók és a kardot kiélesítenők, hanem igenis harcolunk „a fejedelmek, hatalmasságok ellen és a gonosz szellemekkel, melyek az ég alatt vannak”. És mi történjék ilyen szegény, gyönge, törékeny lényekkel, mint amilyenek mi vagyunk? Ki tudja legyőzni azt a nagy és hatalmas királyt? Mikor olyan sokan szövetkeztek ellenünk, mit tehetünk mi akkor? Vajon mi lesz mi belőlünk? Az alapul vett szöveg megadja a feleletet a kérdésre: „eltapodja a mi álnokságainkat”. Ugyanaz a magasztos Isten, aki megbocsátotta a mi álnokságainkat. Harcolhatnak ellenünk, küzdelembe bocsátkozhatnak velünk, de az ütközet az ő megsemmisítésével fog végződni. A mindenhatóság beköltözött a mi szívünkbe, hogy letapossa a bűnt. Az Örök Szeretet győzhetetlen erőt és isteni hatalmat állított sorba, hogy a sötétség titokzatos seregeivel küzdjenek és a diadal a mienk lesz. „Legyen pedig hála és dicsőség az Istennek, aki a győzelmet adta nekünk a Krisztus Jézus által”
Ha az idő megengedi, hét pontról akarok röviden beszélni és eme hét pontnak mindegyike a sátán különös hatalmának jelenségeit mutatja, melyeket Isten mind legyőzött.
A gonosz lélek egyik legelső hatalma, melyet az ember észrevesz, mihelyt a bűnbánat után gondolkozni kezd, a bűn varázslatos hatalma. Ha a kegyelem csak olyan a lélekben, mint egy kis szikra és még nem jutott eredeti fényéhez, akkor eme kis világosság mellett rettenve veszi észre az ember, hogy ő a sátán varázslata alatt áll. Nem találok más szót mint ezt, amely gondolatomat hűen kifejezi. A sátán az embereket varázslat alatt tartja fogva. Az emberek eljönnek, meghallgatják az evangyéliomot, ez mély hatást tesz reájuk és ők belátják, hogy jó és helyes dolog, ha arra határozzák el magukat, hogy a bűnöktől szabadulni fognak. Elhiszik és igaznak tartják a szentség szépségeit és látják, hogy az Isten útjai dicsőségesek, már mint a Jézus Krisztusban való hit által és hozzálátnak, hogy elinduljanak ezen az úton. Csakhogy nem menekülnek el bűneiktől, sem nem ragadják meg a Krisztusban rejlő üdvöt, hanem megmaradnak helyzetükben, mint oktalanok, kiknek nincs meg az értelmük.
Némely esetben ez a bűn, viszont más esetben más bűn tartja varázslat alatt az embert. Amiként bizonyos kígyók megbénítják áldozataikat, mikor szemüket merően rászegezik, ugyanígy bénítják meg egyes bűnök azokat a lelkeket, melyek az ő befolyásuk alatt vannak, úgy hogy senki sem támadhat fel, hogy ellenállhasson nekik. A bűn egyenesen őrültté teszi az embert. A bűn reátámad az ember értelmére, lelkiismeretére és ott igyekszik megsebezni az embert, ahol nincs védve. Ezeket aztán rabszolgáivá teszi, bár nem hordják szemmel láthatóan a bilincseket, rabok lesznek, bár nincsenek falakkal körülvett börtönökbe zárva. A gonosz lélek bűbájos hatalma körülfogja őket, hogy olyanok lesznek, mint a hálóba jutott halak és láthatatlan kötelékekkel kötözi meg őket, amelyekből nem tudnak megszabadulni.
A sátán igen sok esetben gyakorolja az embereken azt a hatalmát, hogy álomba ringatja őket. Elálmosítja őket. Nem tudom, hogy van-e valami a spiritizmusban vagy nincs, de azt tudom, hogy valami varázslat által előidézett ördögi álom tényleg létezik, amelyet a gonosz lélek bocsát az emberre. Alig ébredtek fel az emberek, alig rázták fel őket és beszélték rá a menekülésre, hogy legalább életüket mentsék meg, mindjárt azután összeteszik a kezüket és úgy könyörögnek még egy kis alvásért. Szinte összeragad a szemük, úgy vágyakoznak az alvásra, annyira elfogta őket a vágy az alvás után. Visszamennek és újra véghez akarják vinni azokat a cselekedeteket, amelyektől rettegtek és amelyekről tudják, hogy gonosz és álnok dolgok. Elfelejtkeznek a Megváltóról, akinek a szenvedése még csak most nem rég rázta meg szívüket és megújítják szövetségüket a sátánnal, akinek átadták magukat. A lelki munkálkodásoknál nemcsak az a teendőnk, hogy az embereket felébresszük, hanem, hogy ébren is tartsuk. Azokra az emberekre, akik az északi sarkra utaztak, mondják, hogy gyakran rájuk jött az álom, a megfagyás előtti álom, amelynek a legnagyobb erőfeszítés mellett is alig tudtak ellent állani. Az ilyen embert fel kell rázni kábultságából, mindenképpen ébren kell tartani, de még ha ez sikerült is egy darab ideig, később ismét csak aludni akar. Lehet, hogy tovább hurcolják még egy darabig és megkísértik az ébrentartást, de az ember minduntalan csak azt mondogatja: „Hagyjatok aludni!” Könyörög, hogy engedjék meg neki, miszerint lefekhessék és aludhassak. Ugyanilyen a sátán hatalmának látható jele egyes embereken. Ezek ugyanis kérve-kérnek, hogy hagyjuk őket magukra, engedjük nyugodtan tovább haladni bűnös útjaikon ahelyett, hogy mindig figyelmeztetésekkel kínoznák őket. Az a megnyugvásom megmarad, hogy legalább reátok kiabáltam egy párszor, figyelmeztettelek a veszélyre, de mindezek dacára tovább is aludtatok, míg alattatok ott tátongott a pokol megnyílt torka, felettetek pedig ott lebeg az Isten haragja. Úgy látszik, mintha nem tudnátok választani, mintha nem tudnátok elhatározni magatokat, hogy menekültök a bűntől, hanem valami láthatatlan kötelékekkel meg volnátok kötözve, sőt ami a legrettenetesebb, valami érthetetlen közönyösség uralkodna rajtatok, amely a romlásba visz. Hiszitek- e, hogy akadna egyetlenegy istentelen ember, aki, ha eszén volna, és ha a sátán nem tartaná valami bűbájos varázslat alatt egész lényét, továbbra is saját jószántából a bűn uralma alatt nyögne? A varázslatnak micsoda művészete hasonlíthat a bűn bűbájosságához? Micsoda igézet tarthatja az embereket ilyen érzéktelenség, ilyen nemtörődömség alatt? Ha ma este itt e helyen elkiáltanám magam, hogy: „Tűz van! Tűz van!” ‒ minden valószínűség szerint minden ember a legközelebbi ajtók és ablakok felé futna, hogy meneküljön. Hanem, ha arra figyelmeztetnélek, hogy ami ennél feltétlenül sokkal rosszabb, nevezetesen, felhívnálak, hogy hárítsátok el magatokról az Isten következendő haragját és bosszúját, akkor éppen nem vagytok megrendülve a félelem miatt, nem, hanem itt ültök és hallgatjátok tovább a beszédemet. A figyelmeztetést, mely jövendő sorsotokról szól, meghallgatjátok és újra meghallgatjátok, mindaddig, míg nem becsülitek többre, mint vénasszonyok ‒ üres ‒ szószátyárkodását, azután pedig aludtok tovább a bűnökben.
Láttam már olyan esetet is, hogy ez a varázslat egyes embereket ismét hatalmába ejtett, akik megelőzőleg bizonyos mérvben már felébredtek. Időnként néha-néha felriadtak, sőt némelykor nagyon komolyan vették helyzetüket, de mindezek után a bűn ismét varázslata alá ejtette őket a maga bűbájos hangjaival és ők ismét lefeküdtek fekhelyükre, miként a kutya, amely visszatér az okádékára vagy mint a disznó, mely a sárban és ganéjban érzi csak jól magát.
Mennyire örülök tehát, ha arra gondolok, hogy az Úr, ha látja, hogy élet van bennünk, mikor arra segít, hogy fiánál, az Úr Jézus Krisztusnál üdvünket megtaláljuk, akkor egyben eltapodja a mi álnokságainkat. Ne felejtsd el, szegény ember, hogy az Úr segíteni akar, miszerint a gonosz lélek varázslata alól megszabadulj. A bűnök ne szomorítsanak és ne fojtsanak meg téged! Az Úr a Szentlélek isteni ereje által úgy a szemed elé állítja az örök dolgokat, hogy nem kívánsz továbbra is aludni, meg fog büntetni bűneidért. Eléd állítja az utolsó ítélet igazságait, mikor a varázslót megbünteti, törzsét kipusztítja és téged meg fog menteni e fekete lélek uralmától. Bárcsak az Úr minden egyes lelket, amely a varázsló által megkötöztetett, eme órában szabaddá tehetne. Vajha kiejtené azt a szót, mely a foglyoknak a megváltást hozná és akkor beteljesednék szövegünk szavai: „Eltapodja minden mi álnokságainkat.”
A bűn hatalmának egy második alakja a legtöbb emberben ennek lenyűgöző hatalmában nyilvánul meg. Ha az ember valóban felébredt és nincs már a bűn varázslata alatt, akkor összefognak egymással a sátán, a test és a bennmaradt bűnök, hogy elhitessék az emberrel, miszerint neki hiábavalóság reménykednie és számára nincs már üdvösség. A harag így sziszeg feléje: „Nem használ semmit, hogy most arra törekedel, miszerint megmenekülj. Nincs erre a legkisebb kilátásod sem.” Hangos kacajjal gúnyolódnak rajtad a csábítók: „Nézz csak bűneidre! Nézz bűneidre!” A sátán, aki azelőtt semmiképpen sem akarta, hogy bűneinkre tekintsünk, most hirtelen, buzgón figyelmeztet arra, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartsunk. Ő a gonoszság és a hazugság atyja, úgy találja, hogy az igazság oly jól megfelel céljainak, hogy félelmes eredménnyel használja, de még ekkor is csak az a célja, hogy valami hazugságot tegyen vele. Beveri a szívbe ezt a gondolatot: „Hogyha nem vetkeztél volna oly sokat, akkor még volna bűnbocsánat a számodra, mivel azonban az élvezetek utolsó poharát is felhajtottad, elvesztetted a magad számára az irgalmasságot, soha sem fogsz tehát üdvözülni.” Azután jön egy másik sugallat: Egyszer már megpróbáltad, hogy őszintén élj és egy ideig tartottad is magad, de nem sokáig. Nem használ a legkevésbé sem, ha ezt a reménytelen vállalkozást újra kezded. Nyugodjál meg abban, hogy isteni véghatározat van kimondva reád és ez az: te is az elvetettek között vagy. Nincs már semmi reménység sem a számodra. Nem látod be, hogy milyen hamis vagy? Még sohasem tettél fel egyetlen egy olyan elhatározást, amelyet meg nem szegtél volna. Ennek pedig rossz vége volt most az utolsó alkalomnál és így rossz vége lesz mindig.” Ezután fellép a lélekben ismét a lenyűgöző gondolat: „Talán nem is igaz, hogy van kegyelem a bűnösök számára. Nagyon valószínű, hogy a Jézus Krisztus vérének nincs meg az az ereje, amelyet a prédikátor elhitetni akar velünk.” Keltsétek fel az emberben csak egyszer a kételkedés szellemét és soha többé megnyugtatni nem tudjátok. Rendkívül érdekes, hogy mikor egy emberben feltámad a kételkedés, hova fejlődik az, mint ezt magamon is tapasztaltam. Odajutottam már, hogy kételkedtem mindenben, míg legutoljára a saját magam létezésében is bizonytalan voltam. Mivel azonban mégis volt bennem egy kissé egészséges vérerecske, végezetül kinevettem magam és gondolkozásom végpontjának eme nevetségessége ismét visszahozta a hitemet. Éppen a „feltevések eme nevetséges lehetetlenségébe való bejutása és saját hitetlenségünknek ízetlensége igen hasznos módszer arra, hogy egy kételkedő lelket a hitnek egy bizonyos fokára visszavezesse. Óh, én nagyon jól tudom, hogy a bűnnek ez a módszere. Lenyűgözi, lenyomja, iga alá veti az embereket. Azt mondja a lélek: „Szeretnék hinni, de nem tudok. Szeretném, ha megvolna bennem az a remény, hogy a nevem fel van írva az Isten kiválasztottjai között, de nem tudom ezt elhinni. Nem tudom elképzelni, hogy a fiúsítás vére értem omlott volna ki a fán” ‒ és így tovább. Mi a teendő akkor, ha ilyen érzéseid vannak és erőt akarsz venni rajtuk? Mi más a teendő, mint egy ígérethez menekülni, amilyen az is, melyet felolvastunk: „eltapodja a mi álnokságainkat.” Igen, ha le vagy igázva, az Úr Jézus az, aki meg fog menteni tégedet. Higgyed el, hogy az Úr képes arra, hogy a „kétségbeesés óriásának” leüsse a fejét, felnyissa tömlöcének ajtaját és az ott bezárt foglyokat szabadon bocsássa. Akadtak olyanok, akik kétségbeesésükben késhez vagy kötélhez nyúltak, de az Úr Jézus ismét visszavezette őket az öröm forrásához. Beszéltünk egy pár ilyen lélekkel és úgy láttuk, hogy az Úr megszüntette nyomorúságukat és a szélnek bocsátotta szomorúságukat. A sátán megtett minden tőle telhetőt, hogy a lelket elüsse az örömtől, amelyben része van minden földi teremtménynek. Igyekezett elvonni a vacsorától, melyet számára fölszolgáltak és az áldástól, melyet az Isten elkészített részére, de nem tudott győzelmet aratni, mert a feltámadt reménység szétzúzta minden fondorkodásait. Óh, te lesújtott lélek, légy megvígasztalódva, mert az Úr minden bűneidet eltörölte. Ha csak feltekintesz az Úr Jézusra, rögtön hallod hangját feléd: „Vigasztalódjál meg!” Azt fogja mondani, hogy bűneid megbocsáttattak és a reménység édes szellője fog közötted lengeni.
Ez egy második mód arra, hogy miként tapodja meg az Úr a mi álnokságainkat, amikor azok lesújtó erejét elűzi. Ezt teszi az Úr, amikor megmutatja, hogy mily dicsteljes Megváltó a Krisztus, megmutatja, hogy milyen isteni módon működik és ezért tud segíteni minden szükségen, megmutatja, hogy vére ontásának oly nagy
értéke van, melynek nincsen határa és „miképpen képes mindazokat megmenteni, akik általa Istenhez közelednek.” Ezeket teszi Ő, miközben a legfenségesebb ígéreteket vési be a lelkekbe a Szentlélek által, aki odaviszi az embereket, hogy higgyenek Istenben, dacára kétségbeesésüknek. Így lesz a kígyó agyonsújtva és az álnokságok pedig széttiporva. Óh, micsoda győzelme ez a mindent túlszárnyaló szeretetnek. A bűn hatalma, vasigája el van taposva, szét van törve és a rabszolgák volt zsarnokaikat viszik a halálba. Halleluja!
Harmadszor meg, van az Úrnak az a hatalma, hogy a bűn erejét, egy más formában tapodja el és pedig a bűn uralkodó hatalma.
Mennyire uralkodik a bűn az emberen? Minden egyes bűn, bármilyen legyen is az, félelmesen uralkodik az ember fölött. Ismerek egy embert, aki rendes, jó felfogású, értelmes ‒ legalább is még nem volt a bolondok házában ‒, az üzletében olyan pontos és okos, mint amilyen csak lehet valaki és mégis leissza magát az oktalanságig, a bolondságig, igen, a delírium tremens-ig (az iszákosság őrülete). Megtette ezt már többször és beismeri eme cselekedeteinek a rosszaságát, az őrületét és ennek dacára ismét és újra véghezviszi eme öngyilkos tettét. Elitta már egész birtokát. Egy jómódú, jóállású emberből egy hasznavehetetlen munkássá süllyedt le. Elitta és elissza feleségének minden keresetét, mert ő maga alig keres valamit és van benne annyi jóindulat, hogy azt a szegény nőt halálra engedi dolgozni, csakhogy elegendő ital jusson a maga számára. Egy lónak és egy kocsinak az árát elitta tizennégy nap alatt. Elhagyta a házát egy megbízással felesége üzletében, megállt egy italkimérés előtt, bement és ivott, mígnem az egész pénzt elitta, melyre feleségének égető szüksége volt. Azt hiszem, hogy ez az ember itt van, bárcsak szívére venné azokat, amelyeket mondtam, mert igazak. Nem ment előbb haza, míg ama bizonyos lónak a fülét is el nem itta akkor. És mégis, ha valaki azt mondaná neki, hogy ő egy bolond, ha mindjárt bocsánatot is kérek ezért, kételkedem azon, hogy elfogadná ezt. A bűne uralkodik rajta. Engedjétek csak közel jönni az iszákosságot és mondjátok neki: „Tégy valami bolondságot!” ‒ és rögtön megteszi. Az iszákosság ördöge fölösleges kiadást, fájdalmat, szégyent, betegséget, szegénységet és korai halált követel hódolóitól és ezek örömest fizetik meg az adót. Tegyük fel, hogy meg volnék győződve, hogy néktek kötelességtekké tegyem elmenni és minden fillért, amellyel rendelkeztek, kiadni és saját gyermekeiteket koplaltatni, csak azért, hogy árva gyermekeket tápláljatok, – ennek célszerűségét ugyebár nem látjátok be?
Meglehetős sok időre volna szükségem, hogy meggyőzzelek, miszerint ilyes dolgot kötelességtek cselekedni. Mindenesetre nem kívánhatom, hogy ezt, vagy valami ehhez hasonlót cselekedjetek, de még ha igazam volna, még akkor sem igen bírnálak arra venni, hogy ezt megtegyétek. És ennek dacára mégis sok érthetetlen dolgot tesznek meg az ivás rovására. Az iszákosság gonosz szelleme odamegy egy férfiúhoz és így szól hozzá: „Jer velem, hagyd el birtokodat, nődet, gyermekeidet és lépj társaságba az emberiség salakjával. Jöjj és add oda mindenedet, amid van, azért az eszközért, amely fejedet elcsavarja, szívedet megkeményíti és egész jellemedet megrontja. Add el házadat és igyál addig, míg összes pajtásaid vidám, jó fiúnak nem neveznek. Vesd zálogba gyermekeid cipőit, úgy hogy szegények egyetlenegyszer sem mehetnek a vasárnapi iskolába.” A férfiú felkel és elmegy szelíden, mint egy bárány. Ezt megtette már százszor és százszor. Tudja, hogy milyen esztelenséget követ el, tudja, hogy ő milyen bolond, mégis megteszi és meg fogja tenni újra, valahányszor alkalom nyílik reá. Óh, milyen uralkodó hatalma van a bűnnek! De nemcsak az iszákosság bűne van előttünk, mert hiszen vannak emberek, akik egész más bűnök uralma alatt kínlódnak. Ez egy igen kényes pontja a beszédnek, de azt hiszem, vannak itt egyesek, akik a legalávalóbb bűnök rabszolgái és úgy érzem, hogy nyíltan kell beszélnem velük és biztosítanom őket, hogy azok, akik paráznaságban és házasságtörésben élnek, semmiképpen sem örökölhetik az Isten országát. Azonkívül ott van a harag, amely távol tartja egymástól az embereket, mint az átoktól és ezt ők nem háríthatják el maguktól. Azt mondják az emberek, hogy nem tudnak ez uralom alól megszabadulni, ami tényleg igaz is, csakhogy van egy erősebb hatalom, mint a mienk, amelyet ha előhívunk, általa a győzelmet megszerezhetjük. A bűn egyik vagy másik esetben megkötötte kezünket vagy lábunkat és minket rabszolgává tett. Szeretnétek szabadok lenni? Meg akartok menekülni a bűn zsarnoksága alól? Akkor nem fogom azt tanácsolni, hogy bízzatok saját erőtökben, amely által megszabadulhattok, hanem azt fogom mondani, hogy hívjátok azonnal a Krisztust, akinek drága vére segítségtekre van és benneteket képes megváltoztatni. Adjátok oda magatokat neki és új emberek lesztek a Krisztus Jézusban. Vagy azt mondod, hogy már egyedül is megkísérelted helyes életet élni? Az angol királyok egyike, mint valami átkot használta rendesen ezt a kifejezést: „Javíts meg engem, Úr Isten”. Állandóan szokta mondani ezt, mígnem valaki azt mondta, hogy elég sokáig próbálkozhat ezzel a felkiáltással. Isten sokkal könnyebben és hamarább csinálhat új embert belőle, sem mint megjavítsa. Ugyanígy áll a dolog veletek is. Nem lehet benneteket megjavítani, ellenben feltétlenül kell, hogy új teremtmények legyetek a Krisztus Jézusban. Ez mindenesetre a legkönnyebb cselekedet az Úr előtt, bárha nálatok lehetetlennek látszik. Az Úr annyira megújíthat benneteket, oly új embert alkothat belőletek, hogy saját magatok sem ismertek magatokra, olyannyira megváltoztathat az Úr, hogy képes vagy korábbi éned ellen elkeseredett ellenségként küzdeni. Bárcsak felkiáltanál őszintén ebben az órában: „Ments meg engem Uram! ‒ mert elmerülök bűneim mélységében. Jézus, nyújtsd ki felém karjaidat, amint ezt a fuldokló Péterrel megtetted. Ments meg, mert elveszek.” Jézus fel fogja emelni királyi kezeit és a szél és hab csendesen fog elpihenni, mert meg van írva: „eltapodja a mi álnokságainkat; a tengernek mélységes örvényébe veti minden mi bűneinket”. A bűn uralkodó hatalmának gyorsan vége szakad, mihelyt Jézus a szívbe jön, de előbb nem. Ah, milyen változást tud Jézus végbevinni. Mondjátok el ezt ti, kik leginkább tudtok beszélni erről, ti kik éreztétek már ezt. Magasztalunk és dicsérünk téged Uram, hogy ez így van, te eltaposod a mi álnokságainkat.
Negyedszer (mert csak igen röviden időzhetem egy-egy pontnál) van a bűnnek még más hatalma is, még pedig a kiáltó hatalma. Nem találok e pillanatban más szót, amely hívebben kifejezné azt, amit gondolok. Egyesek közülünk tudják, hogy bűnbocsánatban van részünk, tudják, hogy a bűn uralkodó hatalma megtöretett és régi bűneink már jó ideje lemosattak a Jézus Krisztus vérével, úgy hogy Isten nem látja azokat. Azt mondjátok úgy-e, hogy ez egy különös kifejezés. Csakhogy nem olyan különös, miszerint az írás nem jogosítana fel reá, mert az Úr azt mondja bűneinkről, hogy nem akar gondolni rájuk soha többé, és én hiszem, hogy azt gondolja, amit mond. Csakhogy ha Isten nem is gondol az én bűneimre, annál inkább gondolok én azokra, feltűnnek lelki szemeim előtt és ugatnak reám. „Te vagy megmentve? ‒ szól egyike bűneimnek. ‒ Te?!” „Gondolj arra, hogy miket cselekedtél, mikor ifjú voltál.” Néha ezer támad fel egyazon időben félelmes lármával és ordítanak: ,,Bűnös, bűnös, bűnös és méltó a halálra!” Akkor előáll egyik vagy másik főbűn, melyek nagyobbak, mint a többiek és mély, dörmögő hangon morognak: „Átkozott! Átkozott! Átkozott!” Megpróbáltam már, hogy eme bűnös emlékekkel harcba bocsátkozzam. Ha ezek a kutyák ezen módon kezdtek el ugatni, igyekeztem őket csendre bírni. Csakhogy akkor eljött a lelkiismeret nagy ostorával és ütötte őket, mígnem jobban ugattak, mint azelőtt. A lelkiismeret azt sugdosta a fülembe: „Ah, hiszen még most is, mikor keresztyén vagy, nem olyan a viselkedésed, mint kellene. Még a saját ítéleted szerint is gyengének találtatol. Saját magadat ítéld el, mikor prédikálsz és ezt magad is nagyon jól tudod.” És akkor elkezdenek az összes kutyák újra ugatni, mintha már régen nem ugattak volna. Lehet, hogy talán még nem hallottatok egy egész falka bűnt egyszerre ugatni, de ez félelmes lárma, különösen éjjel. Ha csak egy vagy két éjjelen át hallottátok ezt a rémes ugatást, annyira elcsüggedtek, hogy azt kívánjátok, bárcsak ne születtetek volna, vagy megszűnnék létezésiek. Nincs senki és semmi, ami ezt a rémes ugatást megszüntethetné, egyedül csak az, akit szövegünkben felemlítettünk. Egyedül az Úr Jézus az, aki eltapodja a mi bűneinket és ha ő e kutyák közé lép, akkor ezek meghunyászkodva fekszenek le a lábai elé. Ha ő megnyitja ajkait és szól a megbocsátás kegyelméről, akkor megnémulnak a sátánnak eme kutyái, és ugatás meg vonítás helyett e kedves szavakat hallod a mennyekből „Nincsenek immár átok alatt azok, kik a Krisztus Jézusban vannak.” Megérted-e te eme boldog változást? Ugy-e bár érthetetlen, mint egy olyan ember előtt, aki először megy a törvényszékre és barátjával a bíróval leült a padra hallgatni a tárgyalást. Előhozták a rabot, kihallgatták a tanúkat, majd az ellenfél ügyvédje megtartotta a vádbeszédet. Az új ember azt mondta a bírónak: „Egész nyugodtan befejezheted a tárgyalást, mert, hogy ez az ember bűnös, az tiszta dolog. Hozd meg az ítéletet és menjünk haza ebédelni.” A bíró ellenben így szólt: „Még nem lehet, mert meg kell hallgatni a másik fél védelmét is és akkor dolognak egész más képe lesz.” És tényleg, mikor hallgatta a másik ügyvédet, azt mondta: „Kezdek kételkedni.” Mikor pedig hallgatta tovább a beszédet, így szólt: „Nagyon örülök, hogy nem ítéled el azonnal az embert. Mennyire tévedtem az előbb, hiszen e férfi olyan ártatlan, mint a ma született gyermek. Ez az ügyvéd fényesen megoldotta a feladatát.” A rabot szabadon bocsátották. Ez a kép nagyon illik reánk is. Ha bűneink reánk támadnak, akkor egy-kettőre megállapítjuk, hogy helyzetünk reménytelen és hogy el vagyunk veszve. De, hogyha a mi magasztos ügyvédünk kezébe veszi az ügyünket és megkezdi működését, ha a „Csodálatos és Tanácsos” tartja a védbeszédet, aki kijelenti, hogy bűneinket magára veszi, mennyire mások lesznek reményeink a jövőre nézve. Képzeld el magadat, amint a törvényszéken a bíróság előtt állsz. Ott vannak a számlák, melyeket mint bizonyságokat mutatnak fel ellened.
‒ Elismered, hogy e számlák a tieid?
‒ Igen.
‒ Fel tudsz-e mutatni valamit arra nézve, hogy ne bánjunk el veled, mint fizetésképtelen adóssal?
‒ Nem.
Hanem, ha így tudnál válaszolni:
‒ A követeléseket azonnal kifizetem ‒ akkor a dolog azonnal rendbe jönne, a tárgyalás pedig befejeződnék. Ugyanez az eset akkor is, ha a hívő így szólhat: „Te, Uram Jézus Krisztus, minden bűneimért megfizettél”, és ha Jézus így szól: „Kiegyenlítettem minden vétkeidet, mert magammal vittem bűneidet a keresztfára”, ‒ akkor a dolognak vége van, a bűnök ugatása megszűnt, a szöveg igazsága pedig ismét fényesen ragyog: „Eltapodja a mi álnokságainkat.”
De mielőtt még az időm lejárna, szólni akarok a szöveggel kapcsolatban a bűn tisztátalanító hatalmáról. Tudjátok-e kedves fivéreim és nővéreim, hogy a bűn tisztátalanító hatalma még akkor is nagy szenvedés reánk, mikor a bűnbocsánatot élveztük és a bűn uralkodó hátasa megszűnt. Tapasztaltuk már, hogy néha rég meghalt bűnök ébrednek fel bennünk és rémülettel töltik el gondolatainkat. Vannak köztetek olyanok, akik életük későbbi idejükben tértek meg és meg vagyok győződve, hogy sokszor sokat szenvedtek gonosz gondolataik miatt. Lehet, hogy éppen ma este, míg én beszélek, valami támadás történt lelketek ellen, bár azt sem tudjátok elviselni, hogy reá gondoljatok. Még azok a szent szavak is, melyek az imában előfordulnak, emlékeztetnek néha egy-egy dallamos világi dalra, amely szinte a torkotokra tódul, hogy énekeljétek vagy pedig egy alkalmi kifejezés, melynek másra nézve semmi hatása nincs, nálatok száz meg száz kellemetlen, bűnös emléket idéz fel. Ez az, amit a bűn tisztátalanító hatalma alatt értek. Igen nagy gyötrelem ez sok hívőre, különösen azokra, akik éveken át goromba bűnökben éltek. Sokan azonban más formában érzik a bűn tisztátalanító hatalmát és pedig akkor, ha a Sátán szenvedélyes gondolatokat és utálatos képzelődéseket fest eléjük. Lehet, hogy a föld túlsó határára tudnátok futni, hogy eme mérges méhcsípésektől megmeneküljetek, de ezek zümmögnek körülöttetek és sehogy sem akarnak elhagyni. Ki szeretnétek tépni szíveteket a testből, hogy ezeket a szégyenletes benyomásokat kiverjétek, de azok úgy hozzátok tapadtak, hogy nem tudtok velük boldogulni. Oh. emlékszem reá, hogy szavak, melyeket soha nem hallottam emberi ajkaktól, szívemet oly szenvedélyekkel töltötték meg, melyekre soha sem gondoltam, bűnös képzelődésekkel, melyektől úgy reszkettem, mint egy száraz falevél, mikor agyamra tolultak, inkább a halált választottam volna, semhogy eltűrjem azokat és mégis keresztül száguldottak a lelkemen és maguk előtt hajszoltak mindent. Sokan lesznek ily módon megkísértve az Isten gyermekei közül. Mi itt a teendő? Ha régi emlékek és pokoli befolyások rátok zúdulnak, hogy bemocskoljanak, mi más a teendő, minthogy a szöveg szavait hangoztassátok: „és ő eltapodja a mi álnokságainkat”. Szóljon tehát így a mi imádságunk: Uram, tekintsd meg az én gondolataimat és szabadíts meg mindazon foltoktól, amelyek reátapadtak, moss meg engem tisztára. Vesd békjóba a gonosz lelkeket és űzd el azok gonosz befolyásait. Adj egy kis helyet szegény gyermekednek, hogy lélegzetet vehessen, időt, hogy énekelhessen, alkalmat, hogy imádkozhassak és ments meg, kérlek téged, a pokoli befolyásoktól, melyek gyötörnek engem.
Vannak itt egyesek, akik nem tudnak erről semmit és remélem, hogy sokkal boldogabbak lesznek, ha tudatlanságban maradnak, hanem azok, akik ezeket ismerik, meg fogják érteni, hogy miről beszélek és meg tudják értékelni azt a korlátlan ígéretet: „eltapodja a mi álnokságainkat”. Kérjétek és keressétek az Úr Jézus Krisztusnál azt az erőt, amely a pokoli befolyásokat és gonosz emlékeket legyőzi, és az Úr meg fogja hallgatni kérésteket. Tapasztalni fogjátok pedig, hogy soha ilyen módon nem estek kísértésbe, amíg csak éltek, mert bő mértékben ád az Úr a keresztyén vándornak segédkezet, hogy diadalt arasson a gonosz lelkekkel vívott harcában.
Elérkeztem immár a hatodik ponthoz. Az Úr, a mi Istenünk le fogja győzni a bűn gátló hatalmát is. Természetesen csakis keresztyénekhez szólok itt az utolsó pontban. A bűnnek van gátló, akadályozó hatalma. Csak egy pár példára akarok hivatkozni.
Sok hívő lélek van, akik igen sokat tehetnének, ha Krisztusnak és a gyülekezet szolgálatába lépnének, de a szégyenérzés megakadályozza ebben. Telve vannak szégyennel, félelemmel és aggodalommal, holott nincsen semmi okuk sem, hogy nyugtalanok legyenek. Balga és bántó felfogásnak adnak helyet Istennel szemben. Tudnának szolgálni Istennek, de szégyenlik magukat, hogy ezt megkíséreljék. Nem kellene magukat éppen e gyávaság miatt szégyenleni? Vannak mások, kiknek örömét és békéjét a hitetlenség akadályozza. Állandóan kételkednek, aggodalmaskodnak és azután panaszkodnak. Ez a gonosztól ered és jóra nem vezet. Milyen félelmes dolog, hogy a jó cselekvésben és az Isten dicsőítésében a hitetlenség meg tud minket akadályozni.
Sokan a könnyelműség miatt vannak akadályozva. Némely embernek kedves, vidám kedélye van, de akadnak, akik semmit sem vesznek komolyan. Szégyenletes dolog, ha egy ember jellemének nincs egyetlen erős vonása és hamar felad mindent, mert ez a bűn elveszi az illetőtől a férfiasságot és kiszárítja minden erejét. Vajha az Úr az
álnokság eme formájától is megszabadítana bennünket.
Ismerek olyanokat is, akik igen állhatatlanok. Két egymásután következő nap sincsenek egy véleményen. Ha megmaradtak volna ott, ahol voltak, akkor gyümölcsöt hoznának, csakhogy minden nap újra elültették őket és sehol sem tudtak gyökeret ereszteni. Egész csomó munkába fogtak már bele, de még semmit sem fejeztek be. „Állhatatlan mint a víz, nem leszesz sohasem első”. (1Móz.49,4)
Mások a büszkeség által lesznek gátolva. Nem használ semmit, ha ezt tagadjuk. Sok embernek valami természetes vonzódása van a bolond büszkeséghez. Mikor gyermekek voltak, akkor nem tudtak meglenni egy új szoknyában anélkül, hogy nem kérkedtek volna vele, és most, ha két garassal többjük van, mint a szomszédnak, teljesen elviselhetetlen a társaságuk. Ismerek egyeseket, akik úgy remélem, hogy keresztyének, de bámulatos hajlamuk van a pöffeszkedésre. Mindig úgy néztek le az emberekre ‒ a tömegre ‒ csak félvállról, mint, akik mélyen alattuk vannak, mert nagy atyjuknak a nagyapja nemes ember vagy talán báró volt és ezért úgy érzik, hogy ők valami magasabb fajtájú emberek. Ez igen nagy akadály azok részére, akik az Isten országában működnek, különösen még, ha azt gondolják, hogy ezért nem is mehetnek alacsony származású, szegény emberek közé. Éppen ezért azok, akik gazdag betegeket látogatnak meg, sokszor képtelenek, hogy ezeknek szívét hajlandókká tegyék az evangyéliom befogadására.
Viszont vannak, akik restek. Ezek mindig attól félnek, hogy sokat dolgoznak. A keresztyéneknek egy álmos fajához tartoznak, nehezek és lassúk minden mozdulatukban, minden cselekedetükben, melyeket az Úrért tesznek. Mindig hátul kullognak, a buzgóság szerencsétlenekké teszi őket, a lelkesedést pedig nem szívlelhetik. Bárcsak az Úr meggyőzné ezeket a bűnöket is.
Vannak mások, akiket kedélyük sajátossága hátráltat. Ezek zúgolódnak és morognak unos-untalan és nem tudják, hogy miért. Hamar felfortyannak minden dolog miatt, igaz, hogy mindjárt utána nagyon megbánják, de ez nem sokat használ. Némely embernek mindig harcolni kell, mert a békesség igen nagy akadálya lobbanó szellemének.
Egész sorozatot adtam az akadályozó bűnökről. Mit cselekedjünk velük? Azt mondhatná valaki: „Nem hiszem, hogy valamit tehetünk ellenük, mert ezek a mi bűneink, amelyek mindig megkörnyékeznek.” Csakhogy ne legyünk tévedésben, mert ha van egy bűn, amely uralkodik rajtatok, akkor el vagytok veszve, ezért kötelességtek minden bűnt legyőzni, jegyezzétek ezt meg. Nevezhetitek bármiféle bűnnek, de vagy néktek kell azt legyőzni vagy az fog diadalt aratni rajtatok, már pedig a bűn által való legyőzetés örök halált jelent. Mi tehát a teendő? Menjünk vissza eme kegyteljes ígérethez: ,,és ő eltapodja minden álnokságainkat.” Minden bűnnek, minden álnokságnak vereséget kell szenvednie. Jézus meg fogja ezt tenni és az Ő nevében mi diadalt fogunk aratni. Ha lusták vagyunk, akkor Isten ereje által tízszer annyit akarunk tenni, mint hogyha a természetünk szorgalomra vagy serénységre hajlanék. Hogyha haragosak, ingerültek vagyunk, akkor addig fogjuk fegyelmezni magunkat, míg szelídek nem leszünk. A leghevesebb vérű emberek, akiket csak ismertem, most, mióta a Krisztusban vannak, a legszelídebbek lettek. Gondoljatok Mózesre, aki hirtelen felgerjedt indulatában egy egyiptomi embert agyonütött, mint vált később az Isten kegyelme által alázatos és szelídlelkűvé. Le kell győznöd a bűneidet, kedves testvérem, legyen ez bármiféle is. Bármit is elfelejthettek a mai beszédemből, kedveseim, de azt be kell vésnetek szívetekbe, hogy a bűnötöket le kell győzni. Még pedig a Bárány vére által kell ezt megtennetek. Az isteni kegyelem hatalma által teljesen úrrá lehettek a bűn felett. Fel! Keljetek fel és verjétek szét darabokra bűneiteket, mert máskülönben az Úr fog felkelni és egy napon titeket ver darabokra. Isten adjon néktek kegyelmet, hogy a győzelmet megnyerjétek.
Rátérek a hetedik és egyben utolsó pontra. Isten meg akar és meg fog szabadítani, titeket a bűn fogva tartó hatalmától. A bűn befészkelte magát a mi természetünkbe. Rejtekhelye ott van szívünk gazdag és kövér bokraiban és ha hiszünk Krisztusban, akkor onnan fel- és ki kell zavarnunk. Az első, amit az Úr eme fogva tartó bűnök ellen tesz, az, hogy megakadályozza működését. Odaadja saját lelkét, hogy az küzdjön azzal és győzze meg. Azt mondta Izraelnek a Kánaánról, hogy: ,,Egyenként és egymás után akarom őket előttetek kiűzni.” Legyen hála az Úrnak, már egy pár bűnt kiűzött belőlünk. Tudom, hogy olyanokhoz is szólok, akik nincsenek már megkísértve olyan szenvedélyekkel, melyek azelőtt vasrudakkal hajszolták őket. Ti már meggyőztétek a leggorombább bűnöket. Testvérem, el fog jönni az az idő, mikor már egy kanaánita sem lesz található az országban, amikor bármily szorgosan kutatsz is, nem találsz semmi vonzalmat a bűnhöz, mikor nem találod a szívnek tévelygését, az ítéletnek helytelenségét, az igazságnak hiányát és a bűnös kívánságok vonzalmát. Olyan tökéletes leszesz, mint volt fejed, az Úr Jézus Krisztus. Hol leszesz akkor? Azt hiszem, hogy itt nem. Úgy veszem észre, hogy az Úr a drágaköveit mindig megfelelő foglalatba helyezi és a helyes foglalat egy tökéletes ember számára, a menny tökéletes öröme. A tiszta szív tiszta környezetben lakjék, és neked, hívő lélek, előre kell menned, felfelé, míg egy napon így szól hozzád az Úr: „Kedves gyermekem, te már régen küzdesz a bűnnel és a romlással, jöjj fel hozzám, harcod már véget ért.” Vissza fogsz pillantani, mikor a mennybe érsz és így fogsz szólani: „Bárcsak bűneimet hamarább győztem volna meg, mielőtt még oly erősek lettek. Vajha az Urat jobban dicsértem és hangosabban magasztaltam volna.” És mialatt minden bánatot el fogunk felejteni, micsoda éneket fogunk énekelni, ha teljesen megszabadulunk a bűn minden hatalmától. Milyen ének lesz az! Mondd csak, te heves természetű testvérem, ha a te haragod teljesen el fog múlni és te soha többet indulatos nem leszesz, nem akarsz akkor majd énekelni? És te, testvérem, akiben megvan a hajlam a restségre, nem fogsz-e énekelni, ha
észreveszed, hogy éjjel és nappal képes leszesz Istent szolgálni lankadtság nélkül? Vannak, akik hajlanak a szomorúságra és bánkódásra, vajon ha bánkódásuk és szomorúságukat meggyógyították, nem fognak-e majd tudni énekelni? Említettem már egyszer a szószéken, hogy milyen boldogan fogok énekelni a mennyekben és mikor arról leléptem, egy idős asszony hozzám jött és így szólt:
‒ Ön egy téves nyilatkozatot tett arra a prédikációjában.
‒ Meg vagyok győződve, hogy nemcsak egyet, hanem többet is tettem, ‒ feleltem
én.
‒ Oh, ‒ szólt ő ismét ‒ csakhogy ön egy nagy tévedést tett. Ön azt mondta, hogy sokkal többet köszönhet az Isten kegyelmének, mint bárki más és ezért a leghangosabban akar énekelni. Csakhogy ezt nem ön fogja tenni, hanem én.
Úgy gondolom, hogy az összes keresztyének, úgy a férfiak, mint a nők el vannak tökélve arra, hogy a lehető leghangosabban fogják az isteni kegyelmet magasztalni. Ez lesz az egyedüli viaskodás a mennyekben. Nagy verseny lesz a paradicsom madarai között, hogy ki tud a legszebben és legbájosabban zengeni a szabad kegyelemről és a végtelen szeretetről. Micsoda karének fog zengeni, felharsanni és zúgni a mennyekben, ha a mi álnokságaink el lesznek törölve. Milyen szeretettel fog az Úr mi reánk tekinteni, minekutána mindnyájunkat egyenlővé tett fiával, tökéletessé, hibátlanná és dicsővé. Akkor énekeljünk majd és ő eltapodta a mi álnokságainkat, a tengernek mélységes örvényébe vetette minden mi bűneinket.”
Érezzétek ezt az örömet már most és kezdjetek el énekelni már ma és legyen éneketeknek a tartalma ez: „Istennek legyen pedig hála ki a diadalt adta nekünk a Krisztus Jézus által.” Bárcsak úgy ti, mint én, részesei lehetnénk e diadalnak. ‒ Ámen.