Ez a zsoltár Dávid dicsénekének mondatik és meg fogjátok látni, hogy elejétől végig, Isten magasztaltatását illetőleg, legerősebb óhaját fejezi ki. Ezért használ sokféle kifejezést és szent buzgóságában ismételi azt. Figyeljétek meg a következő szavakat: „Magasztallak tégedet”, „áldom a te nevedet”, „minden napon áldalak téged”, „nagy az Úr és igen dicséretes”, „egyik nemzetség a másiknak hirdeti a Te dolgaidat”, „a Te méltóságodnak ékességét és dicsőségét és a Te csudálatos dolgaidat beszélem” és még több ilyen hasonló értelmű szavak, míg végre így fejezi be: „Az Úrnak dicséretét szólja az én szám és áldja az Ő szentséges nevét minden test mind örökkön és örökké.”
Dávid nem éri be azzal a magyarázattal, hogy Jehova méltó a dicséretre vagy avval az intéssel, hogy ezen dicséretet érezni kell a szívben, hanem azt akarja, hogy nyilván beszéljünk arról, szabadon hirdessük, világosan magyarázzuk és örömmel adjuk tudtul énekben. Az ihletett zsoltáríró, a Szentlélektől hajtatva, felszólít mindenkit, sőt Isten műveit is, a Magasságosnak dicséretére. Ugye bár mi is szívből követjük ezen felszólítást?
Dávid az ötödik versben, Istennek, a dicső királynak méltóságáról beszél. Szeme káprázik dicső trónusának fényétől és így kiált: „A Te méltóságodnak ékességét és dicsőségét beszélem.” Azután megemlékezik trónusának hatalmáról és erejéről, mellyel az igazságos ítéletek végbevitetnek és így kiált a hatodik versben: „A Te rettenetes dolgaidnak hatalmasságát hirdetik és a Te nagyságodat beszélik.” Itt ő röviden szól a rettenetes uralkodónak magasztosságáról éppúgy, mint annak hatalmáról; de ha az isteni jóság felé fordítja gondolatait, akkor kimerítőbben beszél és olyan szavakat használ, melyek annak nyomatékosságát mutatják, amit ő tárgyára helyez és hangsúlyozzák azt a kívánságát, hogy ő emellett időzni óhajt. „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják.” Nos hát, a mi óhajunk ma reggel szintén az, hogy mi a nagy Jehovának nevét magasztaljuk és dicsőítsük határtalanul és korlát nélkül, s hogy a mi szívünk tágasán, szánk pedig nyitva, gazdagon szóljon az Ő nagy jóságáról. Oh bár valósulna meg az egész gyülekezetben ez a szöveg, hogy: „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják” és ha egyszerű módon dicsőítettük, emelkedjünk feljebb egy lépcsővel mindannyian és vidám hangon énekeljük az Ő igazságosságát.
Látjátok az én szándékomat, amellyel ‒ amint reménylem ‒ egyetértek. Jöjjetek mindnyájan és minden egyes ember s dicsőítsétek az Urat. A meghívás nemde
általános? Vegyétek figyelembe a 9-ik verset: „Jó az Úr mindeneknek és az Ő irgalmassága minden ő teremtett állatin.” Nem akarok az Úr meghívásának korlátot szabni, miután ti mindnyájan isztok az Ő jóságának folyamából, nyilvánítsatok tehát mindnyájan olyan dicséretet, aminőt képesek vagytok.
De különös meghívó ez az Ő szentei számára. Jöjjetek és dicsőítsétek az Ő nevét szellemi, belső, megvilágosíttatott dicsőítéssel. „Dicsérd az Urat, oh Izrael háza. Ti, kik az Urat féltitek, dicsérjétek az Urat!” Szíveteknek legbelsőbb részében magasztaljátok Őt, imádjátok és felségesnek tiszteljétek, mert meg van írva: „A Te szenteid dicsérjenek téged!” Ez valóban ne legyen hiába megírva, mert a mi lelkünk ma dicsérje az Urat, amint a Szentlélek erre ösztönöz minket.
Két dologról akarunk beszélni, hogy elérjük a célt, ami szemünk előtt van. Az első az a mód, amellyel Istennek az Ő jóságáért való gazdag dicsőítése felébreszthető, a másik az, hogy halljuk annak okát, amiért mi ezt a gazdag dicsőítést felébreszteni kívánjuk.
Mód, mellyel Istennek az Ő jóságáért való gazdag dicsőítése felébreszthető. Szövegünk arra indít, hogy gazdagon dicséretet mondjunk és megmutatja a módot, ami által ez felébreszthető. Ez a fokozatos előhaladás a legkövetkezetesebb mérték. Először a gondos megfigyelés lesz segítségünkre, hogy gazdag dicséretet mondjunk. Figyeljétek meg a szöveget: „A Te jóvoltod nagyságának emlékezetét szólják.” Nos, tehát a megemlékezéshez először a megfigyelés tartozik. Nem fogunk olyan dologról megemlékezni, amit sohasem tudtunk, ez mindenki előtt világos ...Aminő a benyomás, melyet egy cselekedet vagy igazság a kedélyre tesz, aszerint marad meg ez az emlékezetben. Ha ti egy prédikációt hallotok, akkor az, amire később emlékeztek, hatott reátok a legerősebben, mialatt ti hallgattatok. Amaz időben így szóltatok: „Én azt le akarom írni, mert nem szeretném elfelejteni, hiszen olyan nagyon érzem, hogy minő igaz ez.” S akár használjátok a ceruzát, akár nem, a ti emlékező tehetségetek engedelmeskedik óhajotoknak és feljegyzi saját tábláin, így áll ez Istennek irántunk való eljárásával. Ha mi az Ő jóságáról megemlékezni akarunk, akkor arra kell irányítanunk szemeinket, s észre kell azt vennünk, megfigyelnünk, afelett gondolkodnunk, mérlegelnünk és megengednünk, hogy ez a megfelelő befolyást szívünkre megtegye. Akkor nem kell mondanunk, hogy szükségünk van megkísérelni, hogy arra gondoljunk, mert mi ezt önmagunktól megtesszük. Ha a benyomás tiszta és mély volt, akkor nem egykönnyen lesz az kitörülve, hanem még sok nap után is meglátjuk azt. Az első tehát, ami itt ahhoz szükséges, hogy Isten jóságát gazdagon dicsérjük, az Ő jóságának gondos megfigyelése.
Nos lássátok, mi tehát az, amit megfigyelnünk kell? Ez Isten jósága. Sokan vakok ezen tárgyra vonatkozólag. Ők az isteni előrelátásnak adományait megkapták, de nem látják azokban Istennek kezét. Az Ő készséges adományaival táplálkoznak és gondozása által vezettetnek, de mindazt, amit elértek, maguknak tulajdonítják vagy pedig a közbejött okoknak. Nincsen minden gondolatukban Isten s így nem figyelik meg az Ő jóságát. Nincs emlékezőtehetségük jósága részére, mert nem figyelnek arra. Sőt némelyek, ahelyett, hogy jóságát megfigyelnék, még panaszkodnak is az irántuk való barátságtalan volta ellen és magukban képzelik azt, hogy a szükségen felül szigorú. A példázatban való haszontalan szolgához hasonlóan mondják: „Tudtam, hogy te kemény ember vagy.” Mások ítéletbe mennek az ő utai felett és amint a szentírásban találjuk, merészkednek arra, hogy az egész föld bíráját elítéljék. Jehova jóságát tagadják és más Istent igyekeznek felállítani az Ábrahám Izsák és Jákob Istene helyett, aki nagyon is szigorú Isten a felvilágosodott tizenkilencedik század* (Ezt a prédikációt a múlt században mondta el Spurgeon) részére. Ebben a házban azonban Jehovát tiszteljük, az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusnak Istenét és Atyját és nem mást, csak Őt. Mostanában némely templomban új Isteneket imádnak, újabban támadottakat, kikről a mi atyáink nem tudtak semmit; kik nem hasonlítanak az ó- szövetségi Istenhez, aki a divatos bölcsészek véleménye szerint, éppen olyan elavult, mint maga Jupiter. Mi Dáviddal mondjuk: „Ez az Isten a mi Istenünk most és mindörökké.” „Jöjjetek el, imádjuk, boruljunk le arccal, hajtsuk meg térdeinket a mi teremtő Urunk előtt.
Mert ő a mi Istenünk és mi az ő mezejének népei és az ő kezének juhai vagyunk.” Amiképpen találjuk az Urat kijelentve az ó-szövetségben és az új-szövetségben, nem választjuk el a kijelentést egymástól, hanem egy nagy egésznek tekint?ük, úgy találjuk benne gazdag jóságát. Ama rettenetes igazságossággal, melyet tagadni nem akarunk, együtt találjuk a túláradozó kegyelmet és örvendünk, hogy Isten a szeretet. Ő kegyelmes és könyörülettel teljes, lassú a haragra és nagy irgalmasságú. Mi nem emelhetünk vádakat „ellene, nem óhajtunk tetteiben vagy jellemében valamit megváltoztatni. Ő a mi túláradozó örömünk, egész szívünk örvend, ha őt szemléljük. „Kicsoda az istenek között olyan, mint Te óh Uram?” Minekünk meg kell tehát fontolni azt, amit sokan nem is akarnak hinni, hogy Jehovában a teremtés, a rendelés és megváltás Istenében nagy jóság rejlik; a paradicsom, a Sinai, és a Golgota Istenében. Nekünk alaposan meg kell ismerkednünk Ő vele, miképpen Ő maga megismertette magát és nekünk folyton kell szemlélni nagy jóságát, hogy ennek emléke megmaradjon bennünk. Ha látni akarunk, alkalmunk lesz jóságát látni minden nap, olyan számtalan tetteiből látszik, hogy nem is kezdem meg feljegyezni, mert soha nem fejezném be. Jósága meglátszik a teremtésben; fénylik minden napsugárban, ragyog minden harmatcseppben, mosolyog minden virágban és susog minden szellőben. A föld, a tenger, a levegő, az életnek számtalan alakjaiban, mind teli vannak Isten jóságával. Nap, hold és csillagok bizonyítják, hogy jó az Úr és a földnek minden dolgaiból visszhangzik eme hirdetés. Jósága az előrelátásban is meglátszik, mely minden felett uralkodik. Lázongó kedélyek hadd zúgolódjanak, amennyit nekik tetszik. Jehova birodalmában jóság uralkodik, bajok és szenvedések csak betolakodók. Isten jó minden teremtményéhez s különösen örök szeretetének tárgyaival szemben, akiknek kell, hogy minden hasznukra váljék. A kegyelemnek birodalmában azonban láttatik meg Isten jóságának legnemesebb alakja. Kezdjétek meg a jósággal, mely kiválasztatásunkban sugárzik és kövessétek az ezüst fonalat a megváltáson, a Szentlélek elküldetésen, a meghíváson, a gyermeki viszonyon, a megtartáson, a kiválasztottak dicsőítésén keresztül, akkor meg fogjátok látni a jóságnak gazdagságát, mely bámulatba fog ejteni. Tartózkodjatok bárhol a megváltásnak birodalmában és ti fogjátok látni a jóságnak folyamait, sőt tengereit. Saját kedélyetekre bízom, hogy ezen dolgokra gondoljatok és ajkaitokra, hogy az Isten nagy jóságának emlékezetét, üdvének nagy csodáiban dicsőítsétek, mert nem szándékszom helyettetek beszélni, csak serkenteni akarlak titeket, hogy magatokért beszéljetek.
Ami a zsoltárírónak feltűnt és mindnyájunknak fel kellene tűnnie, az a jóságnak nagysága. A jóságnak nagyságát, fogja látni a figyelmes kedély, ha megismeri, hogy részére van adva ez a jóság. „Hogyan jutok én ahhoz?” Ezt mondja gyakran egy-egy háládatos lélek. Hogy Isten az Ő népének némelyikéhez jó, megmutatja irgalmassága, de hogy Ő engem övéi egyikévé tesz és oly barátságosan viseltetik velem, ebben jósága önmagát múlja felül! Honnan ér ez engem? Vajon egy embernek viselkedése-e ez oh Uram? Mi vagyok én és micsoda az én Atyámnak háza? Oh, nagy az a jóság, mely ilyen jelentéktelen, sőt inkább ilyen vétkes emberekhez ér, akik a haragot érdemelték meg. Áldott legyen az Isten, hogy olyan jó a háládatlan emberek iránt, kik a legjobb esetben megfelelően ezt viszonozni nem tudják, sőt oh, még annyira sem viszonozzák, amennyire erre képesek. Oh Uram, ha meggondolom, hogy milyen érzéketlen teremtmény vagyok, akkor könnyű nekem a Te jóságodnak nagyságát megismernem.
A jóság nagysága szembetűnő lesz, ha mi Istennek, a jótevőnek nagyságára gondolunk. „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? Vagy az embernek fia, hogy meglátogatod őt?” (Zsolt.8,5) Hogy maga Isten megáldja népét, hogy Ő emberi ábrázatban lejött népének megszabadítására, hogy mi bennünk lakik, működik és nekünk Istenünk, igen közeli segély a szükségben, ez a szeretetnek csodája. Vajon nem nagy jóság-é ez? Nagyon megtudom érteni, hogy végtelen jóakarata minket az angyalok gondozása alá helyez, de ámulatra való az,, ami írva van: „Én Úr megőrizem azt, minden szempillantásban öntözöm azt, hogy valaki meg ne látogassa azt, éjjel és nappal megőrizem azt.” (Ézs.27,3). Ah mily nagy ez a személyes leereszkedés, ez a személyes gondviselés! Oh te örököse a mennynek, minden jóságnak forrásából kell innod, nemcsak annak folyásaiból csupán. Maga Isten a te osztályrészed és örökséged; nem a teremtményekkel találtatol, hanem maga a Teremtő a tiéd. Nem akarsz erre gondolni és így jóságának emlékezetét élénken megtartani?
A jóság nagysága nyilvánvalóvá tétetik ama gonosz dolog által, amelyből minket megment. Senki sem ismeri oly jól az egészséges állapot áldását, mint az, aki nemrégen minden magjában kínoztatott; akkor azután az Ő meggyógyulásáért dicséri Jehova Rophét, a gyógyító urat. Senki sem tudja, hogy mit jelent a bűnből való szabadulás, mint csak azok, kik az ő vétkük terhétől szétzúzva és bűnbánatuktól összekínozva lettek. Erezted-e valamikor, hogy Istentől elkárhoztatva és arcától eldobva vagy? Megkezdődtek-e a pokol kínjai a te megrettent lelkiismeretedben? Inkább kívánta-e lelked a halált, mint az életet, mialatt bűnös lelkedet vastag fellegek és sötétség övezte át? Ha azután az Úr elmozdította kezeidet és szólt: „Nem kell meghalnod”, ha téged a fogságból kivezetett és igádat összetörte, lábaidat pedig egy sziklára helyezte, akkor egy új ének támad a te szádban és örökké tartó dicsőítés. Akkor megismerted, hogy nagy az a jóság, mely tégedet megmentett. Képzeljük el magunkban, hogy hogyan néz ki a tenger feneke és ecseteljük magunknak, minő érzés lehet az, ha minket ebbe a mélységbe visznek, hol a káka a holt homlok köré fonódik; de jót állok érte, hogy a mi képzelőtehetségünk csak hiányosan jelentkezik ahhoz képest, amit Jónás érzett, mikor a hullámok őt körülfogták és ő a mélység felé süllyedt. Mikor az Úr az ő életét kihozta a veszedelemből, akkor Istennek nagy jóságáról erős emlékezete támadt, mivel ilyen nagy haláltól menekült meg. A viharban való élet az, amelyben mi Istent az ő jóságáért és az ember fiain való sok munkájáért dicsőíteni tanulunk. Ha lehetséges volna, akkor azt kívánnám, hogy az én egész életem olyan csendes volna, mint egy szép nyári este, mikor még a szellő sem hajlítja meg a vidám virágokat; kívánnám, hogy az én nyugodt lelkemnek derültségét ismét semmi se háborítaná meg; de ha ez így volna, akkor azt vélem, hogy az Úrnak nagy jóságából csak keveset ismerhetnék meg. A 107. zsoltár kedves énekese nem azokat hívja fel a hálaadó énekre, akik odahaza időznek, hanem azokat, akik a pusztában tévelyegtek; nem azokat, akik mindig a szabadságban vannak, hanem a megváltott foglyokat; nem az erőseket és hatalmasokat, hanem azokat, akik a halálnak kapuitól éppen csakhogy megmenekültek; nem azokat, akik az üvegtengeren állottak, hanem akik a tomboló óceánon idestova hányattattak. Kétség nélkül úgy van ez: nem ismerjük fel a jóság nagyságát, ha meg nem látjuk a rettenetes Úrnak mélységét, amelyből minket az kiragadott. Majdnem megrontva voltál, de a biztos nyomorból kijöttél és dicsőítetted Istent nagy jóságáért. Kedves gyermekedről lemondtak az orvosok, feleséged, amint látszott, reménytelenül oda volt, de mind a kettő megmaradt és ebben te az irgalmasság magasságát és mélységét látod. Azért tehát őrizd meg emlékezetedben ezt a nagy jóságot, hogy jövőre való hálaadó zsoltárokhoz anyagod legyen.
De nem ez az egyedüli út arra, hogy Isten nagy jóságát megbecsülni tudjuk; hiszen becsülhetitek azt az elnyert adományok valóságos nagyságához képest. Úgy ád Ő, mint király; nem-nem, úgy ád, mint Isten. Lássátok, a ti Istenetek nem egy pár vert aranyérmet adott néktek, hanem magukat az aranybánya-ereket ajándékozta néktek; Ő ‒ úgyszólván ‒ nem egy pohár hideg vizet nyújtott néktek, hanem a bugyogó forráshoz hozott és magát a kútfőt tulajdonotokba adta. Maga Isten a tiétek. „Én örökségem az Úr, azt mondja az én lelkem.” Ha rövid sorrendjét akarjátok elnyerni annak, amit adott néktek, akkor fontoljátok meg a következőket: Ő nevet és helyet adott néktek a népe között; az Ő gyermekeinek jogait és természetét adta néktek; minden bűneiteknek teljes bocsánatát adta néktek; az igazságnak ruháját adta néktek, melyet most viseltek; Krisztus Jézusban dicső szépséget adott néktek, melynek birtokában most vagytok; szabad utat engedett Hozzája és hatalmat adott a kegyelemnek trónusa felett; a jelen és a következendő világot néktek adta; mindenét néktek adta; saját Fiát adta néktek, hogyan tagadhatna meg most valamit titőletek? Ő úgy adott, mint Isten.
Jóságának nagyságát ez a nyelv nem képes kimondani és ezért kérlek titeket, gondolkozzatok efelett egy nyugodt órában odahaza. Bármit mondjatok, férfiak, testvérek, én az én Istenemről, Királyomról csak jóról dicsekedhetem, gyermekkoromtól mostanáig. Ő csodálkozásba ejt kegyelmével; végkép csodálkozom nagy kedvességén; szeretetének édessége gyönyörködteti lelkemet. Hanem a vesszőtől sem kímélt meg és ezért dicsértessék az Ő neve! „A jót az Istentől elvettük s e nyomorúságot nem szenvednők-e el?” Így szólt a pátriárka; de mi többet mondunk ennél és bizonyítjuk, hogy a nyomorúság nem nyomorúság, ha a kezéből jön ‒ minden jó, amit rendel. Mi annak idején ezt nem látjuk, de ez úgy van. A mi menny Atyánk a jónál jobbat ad és a jobbnál meg még jobbat végtelen haladásban; életünknek útját magasabbra és magasabbra viszi és kedvességének magaslatain vezet át. Éltünk ösvénye a gazdag irgalmasság mindig magasabb csúcsai felé irányul; s ezért sokasítsátok meg a dicsőítést, hogy az Úrnak neve még nagyobb legyen.
Szeretnék belétek hatolni kedves barátaim, hogy Istennek jóság szorgalmasan megfigyeljétek a ti lelkeiteknek javára. Nagy különbség van a szemek és semmi szemek közt; de sok embernek van szeme, mégsem lát. Istennek jósága előttük folyik és ők ezt mondják: „Hol van?” Belélegzik azt és mondják: „Hol van?” Asztalnál ülnek és esznek belőle; tagjaikban hordják azt; szívük dobbanásában van az, s mégis mondják: „Hol van?” Ne legyetek ilyen vakok!” Az ökör ismeri az ő urát és a szamár az ő urának jászlát.” (Ézs.1,3) Ne legyünk oktalanabbak a mezei állatoknál, hanem ismerjük meg Urat és figyeljük meg jól jóságának nagyságát.
Mondottam, hogy leckénk szövege nagy dicséretre való utalást tartalmaz és mi a második fokon, a szorgalmas megemlékezés fokán meglátjuk ezt. Az, ami a megfigyelés folytán benyomást gyakorol a lélekre, meg van erősítve (rögzítve) az emlékezetben. Az emlékezőtehetség két részbe fogható, az első az, hogy a benyomást megtartja, a második pedig, hogy abból megemlékezik valamely jövő időben. Felteszem azt, hogy abból, ami minket ér többé-kevésbé minden visszamarad a mi lelkünkben, de mégis nem könnyű dolog a gyengébb benyomásokat ismét előhozni akkor, amikor kívánjuk. Ismerek saját bensőmben sok dolgot, amelyekre egészen biztosan tudok visszagondolni, de azokra rögtön nem tudok megemlékezni. Adjatok egy negyedórát, hogy ezalatt egy bizonyos emléksoron átfussak és akkor mondani fogom: „Oh igen megvan. Benne volt lelkemben, de nem tudtam mindjárt arra emlékezi.” Az emlékezőtehetség összegyűjt tényeket és későbben újból összegyűjti azokat. Az előfekvő dolgok be vannak jegyezve az emlékezőtehetségbe, de annak lapja eltétetett; az emlékezőtehetség tökéletessége abban áll, hogy annak tábláját egy jól ismert helyen elhelyezzük úgy, hogy azt egy pillanat alatt előhozni képesek vagyunk. Sokáig időztem a megfigyelésnél ama szándékkal, hogy kezdettől fogva jól értsétek meg a dolgot és miután eleven benyomásokat nyertetek, annál képesebbek legyetek azokat megtartani és visszaszólítani. Nem mondhatjuk azt ki, amit elfelejtettünk, innét van a megfigyelés nagy haszna, hogy az Úr nagy jóságának emlékezetét erőssé tegyük.
Hogy erősítsük meg ennek emlékezetét? Először úgy, hogy ismerjük meg jól az írásokat, melyek az Úr jóságáról tudósításokat tartalmaznak. Egy emberről el lehet mondani, hogy valamely tény, mely nem az ő idejében történt, hanem születését megelőzőleg száz esztendőkkel előbb, meg van az ő emlékezőtehetségében. Azért emlékezik reá, mert látta az írást, melyben az le volt írva. Bizonyos értelemben az összes emberiség emlékében megvan az. Kedveseim, legyen bizalmatok Isten szavában. Halmozzátok össze emlékezőtehetségetekben jóságáról szóló régi történeteket; szívjátok be az evangélisták összes elbeszélését és ne hagyjátok el Mózest s a prófétákat; engedjétek magatokat átitatni a zsoltárokkal, Énekek- énekeivel és hasonló könyvekkel, míg megtanuljátok ismerni Istennek jóságát. Legyenek a jóságáról szóló szavak, tények jól elrendezve és mindjárt kezetek ügyében, hogy legyetek képesek azokat ujjaitokon előszámlálni, mivel azok a ti szívetek legbelsejében vannak; akkor ti jóságának emlékezetét bizonyosan dicsőíteni fogjátok, mert ,,a szívnek teljességéből szól az embernek szája.”
Azután, ha ti az emlékezőtehetséget megerősíteni akarjátok, akkor figyeljétek meg jól az emlékjeleket. Két ilyen jel van a keresztyén egyházban. Az Üdvözítő halálának, eltemettetésének és feltámadásának emlékjele a hívők keresztségében van meg, amelyben mi Krisztussal meghalunk és feltámadunk. Ne feledjétek el szomorúságának emlékjelét, amikor a fájdalomba bemeríttetett, átömölte a rettegés, mert Ő mondja, hogy figyeljétek meg. A szent vacsorát pedig soha el ne mulasszátok, hanem gyakran vegyetek részt az asztalnál, ahol a halálát hirdessétek, amíg eljövend. Megmondotta néktek, hogy az emlékezetére tegyétek ezt; legyen becses ti előttetek ez a drágalátos emlék. A népéletek nagy eseményei megőrizve maradtak a későbbi nemzedékek emlékezetében valami elrendelt ünnepélyek által s az Úrnak vacsorája ilyen nemű; s azért legyetek gyakoriak az Úr asztalánál, hogy el ne felejtsétek nagy jóságát. Lássátok, hogy a zsidók mennyire megtartották emlékükben az ő kivonulásukat a húsvéti bárány által; hogyan ették ezt meg a vérnek elhintése után; hogyan beszélték el gyermekeiknek az Egyiptomból való szabadulásukat és Istennek jóságát gazdagon dicsérték; a vacsora után pedig dicséneket zengtek, épen amint ezt a mi szövegünk Isten igazságosságáról énekelni hagyja. Erősítsétek tehát emlékezőtehetségeteket a történeti okmányoknak és emlékünnepélyeknek jámbor megfigyelésével.
Mégis a leglényegesebb annak a megemlékezése, ami önmagatokkal történt, a ti saját, személyes tapasztalatok. Egy fillért sem adok a vallástokért, ha ti reátok az semmi benyomást sem tett. Az ima hatalma! Hogyan van ez? Nyertél-e már választ a te imádra? Tusakodtál-e már valamikor az angyallal és győztél-e? Mit tudsz te az imáról, ha soha sem tetted ezt? Nagyon ortodox (óhitű) vagy. Igen, de ha a kegyelemről való tanok nem hozták meg lelkednek a tanoknak kegyelmét és te ezeket nem ízlelted, s nem tapintottad meg, mit tudsz te akkor belőlük? Bizonyosan semmit, amiről megemlékezni lehetne. Oh kedves lélek, újjászülettél-e? Ha igen, akkor az Ő jóságának nagyságára gondolni fogsz. Megtisztultál-e bűneidből és megigazultál-e Krisztus által? Akkor jóságának nagyságára gondolni fogsz. Megújultál-e szívedben úgy, hogy a bűnt gyűlölöd és szentségben élsz? Ha úgy van, akkor megemlékezel arról, mert tudsz valami olyat, amit a test és vér nem jelentett ki neked. Engedjétek, hogy minden egyes kegyelmi adomány egyenként a ti emlékezőtehetségetekbe legyen beírva.
Hallottam, hogy a mnemomik, vagyis az emlékezőtehetség megerősítésének tudománya, amely iránt én azonban nem nagy nagyrabecsüléssel vagyok, bizonyos módszerek követésében áll. Némelyeknek tanítása szerint összekötik az egyik eszmét a másikkal; megemlékezik az ember egy időkeltezésről (dátum), ha azt egy dologgal, amelyet látni lehet, összekapcsolja. Kövessétek ezt a módszert az előfekvő esetekben. Emlékezzetek meg Isten jóságáról, ama körülöttetek lévő tárgyakról, amelyek azzal társítva vannak. Például, emlékeztessen titeket a ti ágyatok Isten jóságára, amellyel megoltalmaz titeket és a ti asztalotok az Ő jóságára, amellyel a ti mindennapi szükségleteitekről gondoskodik.
Az én ruháim engem ma reggel, amikor felvettem azokat, azon időszakokra emlékeztettek, amidőn kezeim képtelenek voltak ezen egyszerű feladatot maguktól megtenni. A körülöttünk lévő dolgok vak mennyien Isten szeretetének emlékkönyvei, csak akarjuk olvasni azokat. Az isteni jóság valamely tettéről való megemlékezés össze lehet kötve szobátok minden bútor darabjával. Itt van a régi karosszék, ahol te Istennel tusakodtál nagy szorongattatásban, hogy egy kegyelmes választ nyerhess; nem tudod azt elfelejteni; sehol oly jól nem imádkozol, mint itt; néked ez a régi darab kedvessé vált. Az a lerongyolt biblia, különösen az, gondolom magamban: már némileg el van használva most és sok helyen jegyzetek vannak benne, de mégis épen ebből a könyvből világítottak ki az ígéretek, mint a csillagok az égen, s azért segít az a te emlékezőtehetségednek, ha használod azt. Emlékszem egy szegény emberre, aki, amint én annak vettem, nagy dicséretben részesített engem. Meglátogattam őt a kórházban és ő ezt monda: „Oh úgy látszik, mintha ön e szobában köröskörül felfüggesztette volna szavait, mert minden dolog emlékeztet engem valamire, amit öntől hallottam s íme miután itt fekszem, visszahívom az ön elbeszéléseit és mondásait.
Meglehetősen ezen a módon kell nekünk megemlékeznünk arról, amit Isten értünk tett, miután mindezen különböző helyekre, tárgyakra, időkre és személyekre tekintünk, amelyek, s akik kegyelmi bizonyítékait körülvették. Oh bárcsak volna világos megemlékezésünk Istennek jóságáról.
Az emlékezőtehetség segítségére jövünk osztályozással. Elkülditek a szolgálóleányt egy boltba különféle cikkekért; ez könnyen elfelejt azokból egy-néhányat, ha nem úgy rendezitek el sorban azokat, hogy az egyik reá gondolni segít a másikra. Legyen gondotok arra, hogy Isten adományait ilyen rendben állítsátok magatok elé és azok száma szerint számoljátok elő magatoknak, ha ezt megtenni tudjátok, hogy bevéssétek emlékezőtehetségetekbe.
Ha az embereknek rossz emlékezőtehetségük van, akkor szívesen feljegyzik egy darab papirosra azt, amit fenntartani fontosnak vélnek. Gyakran tettem úgy és a papirost valahová odatettem, ahol többé soha meg nem találtam. Egy fonál az ember ujja körül, egy csomó a zsebkendőben és más egyéb próbáltatott meg evégből. Nekem mindegy akármi legyen is az, ha ti arra igyekeztek, hogy egyik vagy másik módon Istennek kegyelmére gondoljatok. Valamiképpen jegyezzétek fel jóságát. Emlékezel ugye arra a napra, amikor azt a pénzt kölcsön adtad?” Igen, nagyon jól! Emlékszel a kezdetére ama fekete pénteknek vagy hétfőnek ott az üzletben. Te a gonosz napokat kitörülhetetlenül beírtad emlékezőtehetséged fekete könyvébe. Éppen úgy emlékezel-e Isten irántad való kegyelmességének napjairól is? Ezt kellene tenned. Vegyetek magatoknak fáradságot arra nézve, hogy a kiváló jótéteményeket feljegyezzétek és a figyelemreméltó áldásokat megfigyeljétek, akkor a jövő napokban dicsőíteni fogjátok Istennek jóságát.
A megfigyelés és a megemlékezés az a két legelső dolog, amely által gazdag mértékben vagyunk képesek dicséreteket felkelteni. A legközelebbi pedig a megnyilvánítás, (a szólás). A héber szóban a „főzés, forrás” szó hasonlít a vízforrás szóhoz. Az Isten kegyelméről való szent beszédfolyást jelenti az. Elegendő beszédre kész ember van körülöttünk, de azok közül sok a henye, akik részére a sátán gazdagon talál munkát. Az Úr őrizzen meg minket az asszonyok beszédre kész folyamától; de nem baj, akármilyen mennyiségben is bírják a beszélő-képességet a férfiak és asszonyok, ha ők erről témáról (a dicsőítésről) beszélnek. Nyissátok ki szájatokat, hadd ömöljék a dicséret, folyamok ömöljenek abból. Engedjétek, hogy kifolyjék, előtörjön az, amennyire csak lehet. Ne hallgattassátok el a jámbor beszélőket, hanem engedjétek, hogy folyton áradozzanak. Nem túloznak ők, nem is tudnak túlozni. Azt mondjátok, hogy ők magas lelkesedők, de hiszen még a félmagasságot sem érték el; hagyjátok, hogy még jobban felbuzduljanak és még több buzgósággal beszéljenek. Tovább testvér, tovább; halmozd fel, mondj még valami nagyobbat, dicsőbbet, tüzesebbet! Nem vagy te arra képes, hogy a valóságon felül lépj. Egy tárgyhoz jöttél, ahol a te beszédednek legmagasabb szóbeli ereje megtörik. A szöveg szent szólási folyamra hív fel minket és én intenélek is arra, hogy engedjetek annak szabad folyást, amikor Isten jóságár beszéltek.
Gazdagon szólják, azaz állandóan tegyék ezt, egész napon át beszéljenek Isten jóságáról. Ha beléptek hajlékaitokba, ezek Istennek irántuk való jóságáról kezdenek beszélni; s ha este Istenhozzádot mondotok nekik, akkor még több szót hallotok tőlük az ő kedves szövegükből. Nagyon valószínű, hogy ismétlésbe bocsátkoznak, de az nem tesz semmit, túlsókat nem bírtok kapni ezekből az igazán jó dolgokból. Éppen úgy, mint az énekesek a templomban mindig ismételték a kart: „Jósága megmarad örökké”, úgy ismételhetjük mi dicséretünket. Istennek adományai közül egynémelyek oly nagyok és édesek, hogy egy-egynek emlékezete mindenkorra megmaradna még akkor is, ha az örökkévalóságon keresztül mást nem is nyertünk volna. Az isteni szeretetnek fénye olyan nagy, hogy egyetlen kinyilatkoztatása gyakran az egyedüli csak, amit hordani képesek vagyunk; két olyat egyszerre bírnunk éppen oly túl hatalmas volna, mintha Isten két napot akarna alkotni, holott már az egyik is megtölti világossággal a világot. Oh dicsőítsétek az Urat korlátlan örömmel fivéreim és nővéreim; ébresszétek fel minden tehetségeiteket erre az isteni szolgálatra és dicsőítsétek dúsgazdagon jóságát.
Nem tudjátok gazdag mértékben dicsőíteni őt, ha emlékezőtehetségetek nem szállítja néktek az ehhez való anyagot; másrészről pedig a ti emlékezőtehetségetek el fogja veszíteni erejét, ha ki nem nyilvánítjátok azt, amit tudtok. Mikor iskolába mentetek és egy leckét megtanulni kellett néktek, azt találtátok, hogy könnyebben tanultok, ha hangosan olvastok, mert fületek segítségül jött szemeteknek. Az isteni jóságról való beszéd nagy segítségére van az emlékezőtehetségnek. A tanulás által tanulunk, de ha az igazságnak kifejezést adunk, bemélyítjük annak benyomását lelkünkbe.
De íme az én találó fejtegetésemnek utolsó részéhez jövök. Ha gazdag mértékben beszélünk felőle, akkor azután kezdjünk énekelni. Az ó-görög mythologiában
Mnemosyne az emlékezőtehetség istennője, a múzsák anyja; és bizonyos, hogy ahol az isteni kegyelmességről való jó megemlékezés van, ott a szív mihamar éneket hoz elő. De ami minket meglep ebben a szövegben, ez az, hogy mikor az öröm az egyszerű szólásból az énekbe emelkedik, egy más témát vesz fel ‒ „a Te igazságodat éneklik.” Ha a szív a legmélyebben imádkozik és a tiszteletteljes énekhez a legnagyobb tárgyat nézi ki magának, akkor a jóságnak és igazságosságnak összetalálkozását választja magának. Milyen kedves íme ez a dicsérő ének; „Az irgalmasság és igazság elől találják egymást; az igazság és a békesség egymást csókolják.” (Zsolt.85,11) A szív költészetének kincse a kiengesztelődés. Nem égnek-e szíveitek bennetek, Jézus, a mi nagy kezesünk, dicső tettének csak megemlítésénél is?
A Parnassus (költészet forrása) egészen elhomályosult Golgotától, a kastali forrás kiszáradt és Jézusnak átfúrt oldala az éneknek más forrását nyitotta meg. Az Úrnak irántunk való jóságát az Ő előre való látásának minden állásaiban vidáman énekeljük, de ha a kegyelemről beszélünk, mely odahozta a mi Urunkat, Jézusunkat, hogy vérezzék és meghaljon az igaz az igaztalanokért, hogy minket Istenhez vigyen”, ‒ akkor a mi énekünk magasabb hangba megy át. A hasonlíthatatlan bölcsesség egy utat hozott létre, mely által Isten a legélesebb szigorig igazságos tudott lenni és mégis határtalanul jó azok iránt, akik Őbenne bíznak, hangoztassátok tehát énekeiteket, míg az arany hárfák önmagukon felül emelkednek.
Megmagyaráztuk tehát annak a módját, amely által mi a dicsőítést gazdag mértékben felkeltjük és a Szentszellem segítsen meg benne, hogy szerint járjunk.
Másodszor elmélkedjünk röviden az ezen külső megnyilvánításra vonatkozó indító okokról. Ezek igen közel fekszenek kezünk ügyéhez. Az első az, mert másképpen nem tehetünk. Istennek jósága megkívánja, hogy beszéljünk felőle. Ha az Úr Jézus maga parancsolná is övéinek, hogy jóságáról ne szóljanak, ők alig volnának képesek ezen parancsolatnak engedelmeskedni. Ők a meggyógyult emberhez hasonlóan hirdetni fogják a hatalmas dolgot, amit cselekedett. De dicsőítve legyen az Ő neve, nem parancsolta meg nekünk, hogy csendesek legyünk, hanem megengedi, hogy az Ő jóságának emlékezetét gazdag mértékben szóljuk. Az utcák kövei fognak kiáltani, ha mi azok hosszában megyünk és majdnem semmit sem beszélünk szeretetéről. Némelyek ti közületek ‒ jó emberek ‒ ritkán beszélnek Istennek jóságáról. Honnan van az? Csodálkozom, hogy ti oly nyugodtak és hidegek tudtok lenni. Oh, így szólt az egyik az ő első szeretetében, ‒ „én kénytelen vagyok beszélni, vagy pedig meg kell szakadnom.” Mi is mindnyájan ugyanezt találtuk, ha a visszatartott tanúvallomás tűz gyanánt volt csontjainkban. Vajon nem szent ösztön-é ez, amikor kimondjuk azt, amit bensőnkben erezünk? A közleni való oly jó, hogy nem lehet visszatartani. Kövessétek teljesen a ti megújíttatott természeteteknek szent hajlamát. Lelked azt mondja; „beszélj” és ha az etiketté (úri illem) azt mondja: „hallgass, mert rajongónak fognak tartani,” akkor ne figyelj arra, hanem beszélj hangosan és engedjed, hogy rajongónak tartsanak, ha ez nekik úgy tetszik. Hallod-e férfiú, ha a te személyednek dicséretéről van szó, akkor igen halkan játssz az orgonán, de ha Istennek dicsőítéséhez jössz, akkor húzzad ki mind a regisztereket, a zenének mennydörgései csekélyek dicsőítésére, mely megilleti Őt.
A dicséretnek második indító oka az, hogy más hangok zajosak lesznek ennek elnyomására. Micsoda zajos világ az, mely különben magának mond ellen, hamis, derült kiáltásaival! Nézz ide, kiált az egyik; nézz oda, kiált a másik. Ez a zendülés elnyomja Isten dicsőítésének hangjait, ha az Ő népe újból és újból nem hangoztatja azt Mentői többet mondanak a mi Istenünk ellen, annál többet beszéljünk mellette. Mindenkor, amidőn valakit káromkodni hallotok, bölcs dolog lesz hangosan ezt mondani: Áldjad az Urat! Hétszer mondjátok ez minden egyes esetben, amikor káromkodik az illető és engedjétek, hogy hallja ezt. Talán tudni akarja majd, hogy miért teszitek és ekkor van alkalmatok kérdezni mit csinál ő, s annak nehezebb lesz megadni a magyarázatot, mint néktek. Próbáljátok meg, ha tudjátok azokat a sértéseket, melyekkel Istennek drága és szent neve illettetett, jóvátenni azáltal, hogy dicsőítésteket abban a mértékben sokszorosítjátok meg amint gyalázni halljátok. Azt mondom, hogyha nem hangoztatjátok gazdag mértékben a dicséretet, úgy el fog temettetni Istennek dicséret a tévely, káromkodás, feslettség és oktalanság halmazaitól. Gazdag mértékben hirdessétek azt, hogy legalább valamit halljanak belőle.
Dicsőítsétek az Urat gazdag mértékben, ha Istennek jóságára gondoltok, hogy mi különbözőképen néz ki minden. Egy ember az ebéd asztalhoz lép és nem akarja enni azt, ami ott van, mert a nyalánkság, amelyre várt, nincs ott; de ha ő olyan szegény volna, amilyenek egyesek, nem fintorgatná akkor az orrát, hanem a jóságot dicsérné, mely neki többet adott, mint amennyit megérdemelt. Sőt a keresztyének közt is vannak egyesek, kik zúgolódók és folyton ócsárolnak. A világban lévő legjobb dolgok nem elég jók nekik. Oh testvérem, dicsérjed gazdagon az Isten jóságának emlékezetét és nem találsz okot a zúgolódásra, sem a panaszra, hanem minden felett örülni fogsz.
Ha mi Istennek jóságára emlékezünk, milyen vidáman megyünk a jövő elé. Ugyanaz a jóság vár holnapra, ami tegnap volt és ugyanaz vár az öregségre, ami a fiatalságra, ugyanaz az Isten van, aki engem hordozzon, ha megőszülök, mint aki volt, mikor mint csecsemő anyámnak keblén valék. Azért tehát előre a jövőbe félelem és gyanakodás nélkül, Isten kegyelmességének dicsőítésével.
De azután azt gondolom én, hogy azért a jóért is tegyük ezt, amit az másoknak hoz. Ha ti Istennek jóságát gazdag mértékben dicsőítitek, akkor az biztos, hogy jót tesztek szomszédaitoknak. Sokan megvigasztaltatnak, ha Istennek az ő barátjaik iránti jóságáról hallanak. Csinálj hosszú ábrázatot és panaszkodjál az út viszontagságairól; ülj le szomorú testvérekkel és élvezz egy keveset velük a kedélyes nyomorúságból, azután tekintsd meg, hogy sokan fogják-e kívánni megosztani a ti ecetes korsóitokat. „Fájdalmaink felől panaszkodunk
És a magasba száll kínsóhajunk.”
Ezt mondja Dr. Watts és én félek, hogy igazat mond, de ezáltal kevesen határozzák el magukat arra, hogy mondják: „Mi ezen néppel akarunk menni, mert látjuk, hogy Isten van velük.” Jó bizonyítás-e az, ha az emberek ezt mondják: „Ezek az emberek olyan siralmasak azért, mert a menny felé vezető úton kénytelenek haladni.” Reméljük, hogy ilyenek, mert szembetűnően jobb tartózkodási helyre van szükségük, de kérdés, hogy az ilyen nép nem lenne-e még a mennyországban is nyomorult? Ti mosolyogtok kedves barátaim, mintha mondanátok, hogy nem igen hagynátok magatokat vonzatni a színleges szent nyomorúságtól, s ezt én sem hiszem. Azért ne kíséreljétek meg ezt magatok, hanem evvel ellentétben sokat beszéljetek Istennek jóságáról; mosolygó ábrázatot mutassatok, tündököljenek szemeitek és úgy vonuljatok át a világon, nem mintha ti ostor alatt lévő rabszolgák vagy kötelékben álló foglyok volnátok, hanem mint az Úrnak szabad népe. Dicső okaink vannak arra, hogy vidámak legyünk; legyünk olyanok és az emberek mindjárt kérdezni fogják: Mi az? Vallás ez? Én azt gondoltam mindig, hogy a vallásos emberek kötelezve érzik magukat, hogy bánatosak legyenek és egész napon át sóhajtozzanak és panaszkodjanak. Ha látják a ti örömeiteket, ösztönöztetve érzik magukat arra, hogy Krisztushoz jöjjenek. Valami áldásos csáb van a szent, szerencsés életben. Dicsőítsétek hát nevét, dicsőítsétek nevét örökké, szóljatok gazdag mértékben az Ő nagy jóságának emlékezetét és sokakat fogtok Krisztushoz hozni.
Az ilyen vidám szólás arra is fog segíteni, hogy azzal a ti saját keresztyéni barátaitokat és társaitokat a szomorúságban megvigasztaljátok. A világban igen sok a nyomor, most épen több mint rendesen. Sokan gyászolnak különböző okokból; s azért kedves barátaim vidámabbak legyetek, mint bármikor. Az a tiszteletreméltó istenes férfiú, aki most már a mennyben van, a mi öreg D.* (bátyánk) * Egyike Spurgeon diakónusainak., ha ködös novemberi reggel volt, rendesen a sekrestyébe szokott volt jönni a prédikáció előtt és ezt mondotta: Szomorú reggel van kedves pásztor, a szokottnál jobban kell örülnünk az Úrban. A körülöttünk lévő dolgok homályosak, de bennünk és felettünk minden világos. Reménylem, hogy ma örvendetes isteni tiszteletünk lesz. Azután kezemet meg szokta volt rázni és mosolygott, míglen gondolta, hogy mindnyájunkat a nyár közepébe emeli. Mit csináltok ti, ha rossz az időjárás? Dicsérjétek az Urat, hogy még nem rosszabb az!
Nem vagyunk egészen benne az egyiptomi sötétségben, a nap süt akkor, amikor és bizonyosak vagyunk, hogy nem aludt. Ha pedig betegek és erőtelenek vagyunk, adjunk hálát Istennek, hogy mindenkorra ne legyünk betegek, mert van egy hely, amelynek lakosai sohasem betegek. Nos, ma pedig, ha a ti hárfáitok a fűzfákra függesztettek, vegyétek le azokat, s ha az Urat nem dicsértettétek úgy, amint kellett volna, kezdjétek meg most. Mossátok meg szátokat és szabaduljatok meg a gonosz nemzetség és a rossz időjárás feletti zúgolódásnak savanyú ízétől. Édesítsétek meg ajkaitokat a dicsőítésnek csemege ízével. Azt akarom néktek mondani testvérek, hogyha valaki közületek azt vallja nékem, hogy vetkezett, mivel Istennek dicsőítésében túl messze ment, akkor én ez egyszer pap akarok lenni és feloldozásban részesítem. Soha előbb ebbe az üzletbe be nem nyújtottam kezemet, de gondolom, hogy ilyen messzire elmehetek. Dicsérjétek Istent mértéken felül, ha ezt megtenni tudjátok. Próbáljátok meg. Kívánnám, hogy így szóljatok magatokban: „Ebben a dologban minden határon túl akarok menni,” mert hiszen nincs arra nézve, amit a mi áldott Istenünk megérdemel, határ.
Végül dicsérjük és áldjuk Istent, mert ez módja az Ő dicsőítésének. Az Ő magasztosságához nem tudunk mi semmit sem hozzáfüggeszteni, mert önnönmagában végtelen; de mi ismeretessé tehetjük tovább, amennyiben egész egyszerűen igazságot mondunk róla. Nem akartok dicsőséget adni Istennek? Nem adnátok-e oda azért életeteket, hogy az egész föld telve legyen dicsőségével? Jól van, ha ti a földet nem tudjátok beborítani az ő dicséretével úgy, amint a vizek tengert beborítják, akkor legalább a vízárnak egy részéhez járulhattok hozzá. Oh ne tartsátok vissza dicsőítésteket, hanem dicsérjétek és magasztaljátok nevét, a napfelkeltétől annak lenyugtáig. A földet felfelé és a menny felé emelné az, ha mi mindnyájan egyesülni tudnánk a dicséretben, mi úgyszólván meglátnók, hogyan emelkedik fel lábaink alatt és minket magunkat is felfelé emel, míglen úgy állnánk, mint a legmagasabb Alpesek csúcsán lévők, amely csúcsok keresztülfúrták az ég boltozatát és mi az angyalok közt találnók magunkat, ahol úgy éreznénk amint ők éreznek, és úgy tennénk, amint ők tesznek, kik elveszítenek minket, mint magukat elvesztik az örök hallelujában: „Dicséret, dicsőség és hatalom annak, ki a trónon ül és a Báránynak öröktől-örökké!”