Alapígém fonalán ma a jómód veszélyeiről akarok beszélni és mivel a hallgatóságnak mindig a kisebb része tartozik a jómódúakhoz, tehát prédikációm aránylag csak kevésnek szól. Kötelességem ő hozzájuk szólni, mert aki igehirdetői tisztjénél tökéletesen megfelel, az a Szentírás minden figyelmeztetésével gondol és az éber lelkipásztor a léleknek minden állapotát kellően megfigyeli. Bár a Szentlélek képesítene tisztem igazságos eljárásában, midőn a különböző jellemű embereknek, Istennek egész tervét hirdetem. Ha a gazdagok Isten beszédét szívesen vennék, az a vagyontalanoknak hasznukra válnék, mert szerény sorsukkal megbarátkoznának és belátnák, hogyha jól ment volna dolguk, ugyanazon hibákba eshettek volna, melyeket szövegünk ostoroz. Talán sohasem ismertétek volna meg azon szent örömet és boldog békességet, mely most a tiétek, ha a jólétnek ama magaslatait elértétek volna, melyek után vágyakoztatok. Isten tudja mennyi ereje van az embernek és tudta, hogy a gazdagságnak kísérteteit nem bírnátok ki, ezért tartott meg titeket ott, ahol vagytok, nagyobb biztonságban és boldogságban, habár kevesebb jómódban.
Más emberek talán örültek az előbbi évek napsugarán, de most, hogy beborult fölöttük, tele vannak nyugtalansággal. Ezen prédikáció talán megtanítja őket eme szavakra: „Az én Istenein nem annyira a napsugarat rejtette el előlem, hanem a tüzes kemencéből szabadított ki engemet.” Ő látta, hogy az én szerencsém olyan bajokat idézett elő, melyek engem komolyan megkárosítottak volna és ezért kivont engemet hatáskörükből. A napvilág fényéből egy árnyasabb helyre ültetett, de amely lelki növekedésemnek előnyösebb. Olyanok is lehetnek jelen, kik buzgón törekednek a nagy dolgok után, ezek tanulják meg a mérséklést. Aki előre törekszik, az dicséretre méltó, de a szárnyas lovat jól fel kell kantározni és meg kell zabolázni, mert különben lovasával együtt elrepül. Vannak elégületlen szellemek, kik csekély eredménnyel nem érik be; epedve törekednek a legelső helyek után és e világ legmagasabb polcait akarják elérni. Önérzet, életüknek csillaga, talán jobban mondva balgatagságuknak bolygótüze. Ezek tanulják meg e mai beszédből, hogy nem mind arany, ami fénylik; hogy külső jólét nem teszi az embert mindig boldoggá és hogy meg lehet gazdagodni anélkül, hogy Istenben gazdagok volnánk. Szeretném a lángoló ifjú láztól forró homlokára hűsítőleg rátenni kezemet és eszébe juttatni, hogy senki sem él abból, hogy nagy vagyona legyen.
Még egy szavam van, mielőtt tovább mennék: Hoseás beszél Éfraim vagy Izraelről, a tíz törzs birodalmáról, mi pedig saját képünket láthatjuk meg azokban. Izrael az egyházat jelképezi és mégsem egészen Istennek igazi, lelki egyházát. Nem mind tartoztak Izraelhez, akik Izraelből valók voltak, mert ők test szerint egy magból valók voltak és ezért egy kevert tömeg, mely inkább a keresztyénséget valló világot ábrázolta, mint a kiválasztott keresztyén egyházat. Nos, úgy kell alkalmaznom a szöveget, amint adatott és azokra vonatkoztatni, akikre tényleg ráillik, t. i. a közös keresztyénség, a magát úgy nevező Isten népére. Ezért a mai beszédemben csak alig észrevehetőleg vonatnak a megkülönböztető vonalak az újjászületett Isten népe és a csak névleges keresztyének között. Ennek így kell lennie, mert olyan igazságról fogok beszélni, mely egy vegyes népre vonatkozik. Ti pedig annál pontosabbak legyetek az önvizsgálatban, hogy mindenki elvegye magának azt, ami az övé.
Az egész Izraelhez beszélek, legyen az lelki vagy nem lelki; azokhoz, akik Isten népének nevezik magukat, azokhoz, akik velük egyesülnek a nyilvános istentiszteletben vagy akik ezekhez számláltatnak. „Kinek füle van a hallásra, az hallja.” A Szentlélek áldja meg a hallást.
Térjünk a beszéd tárgyára.
Szövegünk első sorban a szenvedésekre való megemlékezésre mutat. Az Úr soknak mondja közülünk: „Ismertelek a pusztában, a nagy szárazságnak országában” (angol fordítás). Fontoljátok meg ezt nagyon és vessetek egy visszapillantást a múltra. Előre léptetek a világban? Megváltoztak körülményeitek? Felgyógyultatok valami nagy betegségből vagy kiszabadultatok a félelemnek mélységéből? Jó körülmények között vagytok most, van bőségesen minden és megáldott Isten a mulandó javakkal? Nézzetek csak vissza azon útra, melyen az Úrnak keze titeket vezérelt! Tekintsetek vissza az előbbi megpróbáltatásokra és a kegyelemre, mely támogatott benneteket. Némelyeknek, akiknek most jól megy dolguk, nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök, melyek a pusztaság nagy szárazságához hasonlíthatók. Oly szerencsétlenek voltak és minden vigasztalástól megfosztva, hogy el lehet mondani róluk, vizet kerestek, de nem találtak, nyelvök elepedt a szomjúságtól. Szomjúság a legborzasztóbb szenvedés, mely az embert érheti; ehhez hasonló volt némely embernek a szüksége és nélkülözése a múltban: nyomorúságosán tengődött és élete hasonló volt a folytonos halálhoz. Az Izraeliták a pusztában három napig haladtak víz nélkül; kutakhoz értek és mikor inni akartak, azt vették észre, hogy megihatatlan a víz, mert keserű. Isten népe közül nem sokan emlékeznek-e olyan időre, amikor nagyon szűken ment nekik és alig volt meg a mindennapira való, amikor jó embereiktől kértek segélyt és megcsalatkoztak? Tanács nélkül állottak, készletük elfogyott már, utolsó filléreiket kiadták, csaknem mintha életüket adták volna el. Ah, ezek pusztai napok voltak! Hasonlóak voltak ama hetek, melyeket betegségben sínylődve töltöttünk el, amikor éjjel így sóhajtoztunk: „Bár adná Isten, hogy már reggel volna” és ha eljött a reggel, akkor kifárasztott a ragyogó nap és azt kívántuk, bárcsak este lenne, hogy aludhatnánk. Talán ezek közül még egyik sem volt a mi tényleges megpróbáltatásunk, hanem sok gondok gyötörtek és nem tudtuk, kihez forduljunk tanácsért; nem láttuk magunk előtt az utat; életünknek fonala olyan volt, mint az összekuszált gombolyag és nagyon aggódtunk, hogy ki fogja azt kibontani. Sokszor fejünket két kezünkre támasztva, azt gondoltuk, hogy meg kell zavarodni, ha új gondok támadtak meg. Ez volt a nagy szárazságnak országa, egy puszta, melyben kígyók és skorpiók fenyegettek. Ne felejtsük el, hogy ezen az elhagyatott úton haladtunk. Bizonyára nem nehéz ezekre a dolgokra visszaemlékezni, mert többnyire a szenvedéseink nagyon is élénken megmaradnak emlékezetünkben, ezen élénk emlékeket fel akarom használni, hogy a múltat ismét felelevenítsem előttetek.
Ezen szomorú időknek a haszna az volt, hogy gondoltatok Istenre.
Hogyan? Ő hozzá folyamodtatok minden étkezéskor és ő benne bíztatok óráról- órára, mint az Izraeliták a mindennapi mannával. A kenyérhaja száraz volt, de édes, mert az Úr adta. Nem emlékeztek, hogy úgy látszott, mintha az üzletben minden darabokra akarna törni? Egy nagy áruház csődöt mondott emitt, amott meg egy másik ingadozott; a ti helyzetetek is veszedelmes volt, saját bukásotok egy hajszálon látszott függni. Most eszetekbe jut és megvalljátok, hogy akkor komolyan Istenhez fordultatok, mert nem volt más senki, akihez lehetett volna folyamodni. Azok voltak az imádságnak napjai! Az írásnak ama részei milyen édesek voltak, melyek jövendőmondásképen hatottak szíveitekre! Mennyire becsültétek Isten népének imádságait, akik ti érettetek imádkoztak! Vagy betegség által próbáltattál meg? Ah, akkor eszedbe jut, hogy a fal felé fordított arccal, mint Ezékiás, könnyek között imádkoztál meggyógyulásodért A fájdalomnak keserűségében kiáltottál: „Atyám, segíts, erősíts és üdíts fel engemet.” Akkor érezted, hogy Isten nélkül nem tudsz élni; azon biztos tudat nélkül, hogy van egy Isten a mennyben, kétségbe kellett volna esni. S habár nem úgy ismerted Istent, mint ahogyan szeretted volna ismerni, mégis létezett a te számodra Isten, miként Izraelnek is volt Istene, mikor az említett törzsek a pusztán által mentek és jelenlétét nappal a felhőoszlopban és éjjel a tüzes oszlopban látták.
Nyilvánvalóvá tette magát Isten a te szellemed előtt; igen, s ami még jobb, Ő ismert téged. Minő szépek ezek a szavak: „Ismertelek téged a pusztában, a vizeken és szárazföldön.” Ő nem szégyellte azt, hogy téged magáénak ismerjen és te veled érintkezzék. Azokat az erőtelen imákat, amelyeket te, ha nem lett volna oly nagy a szükséged, el sem rebegted volna, Ő mégis meghallgatta és csodálatos módon vigasztalt téged. Visszapillantva láthatod, hogyan szabadított meg. Igaz, hogy nem esett manna az égből, te a te mindennapi kenyered mégis megadatott néked. Te csodálkoztál és olyan háladatosnak érezted magad, mintha az az égből jött volna. Igen, nem adott vizet semmi szikla, hogy megitasson és mégis segítség jött olyan emberektől, akiktől azt oly kevésbé vártad, mint ahogyan nem remélnéd, hogy a sziklából forrást fogsz látni kiszökkenni. Az Úrnak keze tartott fenn téged a te nyomorúságodban és végre megszabadított belőle. Visszapillantáskor csodálatos ez a dolog és ha nem hitted volna, hogy az Ő keze van benne, akkor tökéletes rejtélynek maradt volna előtted. Erezed, hogy a te életed titka magyarázatának egyedüli útja az, hogy a Mindenható örök kezében hiszel. Ő jött segítségül és a te veszteségeid nyereségekké változtak. A teher, melyről te azt gondoltad, hogy téged összezúz, könnyen hordozhatóvá lett. Az ital, melyet halált hozónak tartottál, gyógyítónak bizonyult be. Te a pusztának éhségét felcserélted bőséggel és kellemetességgel. Mindened van, amit szíved kívánhat és a te szájad jó dolgokkal telt meg; azért tehát egy pillanatra se felejtsed el, hogy az Úr miképpen ismert el magáénak a pusztában, a nagy szárazság tartományában.
Ha visszatekintesz arra az időre, semmi olyasmit nem látsz, amiben dicsekedhetnél, mert nem annyiból állott a dolog, hogy Istent ismerted volna, hanem inkább, hogy Ő téged ismert. Te bizonyos módon imádkoztál és hittél, de az nagyon szegényes ima és nagyon szegényes hit volt; az irgalmasság mégis nagy volt és Ő magáénak ismert téged. Ismerte körülményeidet, ismerte kísértéseidet, ismerte gyöngeségeidet, ismerte szükségleteidet; igen, Ő tudott szükségednek idején segíteni másodpercnyi pontossággal. Ha 52 percig tovább várt volna a segítséggel, már késő lett volna, de Ő pontos vala könyörületességében. Sohasem jön korán, sohasem jön későn. Csodálatosan segített néked, habár egy ízben majdnem elcsüggedtél és máskor telve voltál világi érzülettel, zúgolódással és felháborodással. Ha visszapillantasz, kényszerítve vagy mondani: Ő ismert engem a szárazság tartományában, de én, én még nem is jártam hűségesen élői, hanem úgy tévedett el szívem, mint Izrael népe, mely borjút csinált Hóreben, meghajolt előtte és azt a szent helyet is, az Úrnak hegyét, ahol Jehova kijelentette magát, megfertőztette.
Az Úr ismert minket, ‒ legyen áldott az Ő neve, ‒ mikor mi egy puszta tartományban, zord vadonban voltunk és ismerete a tényleges segélyben mutatta meg magát. Nos fivéreim és nővéreim, elfelejtettétek-e az Úr jóságát a borús és homályos napokon? Ha ti ezt elfelejtettétek, Ő nem felejtette el. Az Úr gyakran szól a szentírásban Izraelnek előbbi napjairól. Ő azt mondja: „Emlékszem a kegyelemről, mellyel voltam hozzád a te ifjúságodban, mikor téged magamnak jegyeznélek, mikor engem követnél a pusztában.” (Jer.2,2) Mintha mondani akarná: „Emlékezem rá, mikor te fiatal keresztyén voltál és hajlandó voltál az én nevemért minden dolognak elvesztését elszenvedni. Reá gondolok, mikor szegény voltál és dicsérted nevemet minden darabka kenyérért, amelyet adtam néked. Emlékezem arra, mikor ama szegényes házikóban a hátsó utcában laktál és miként kiáltottál hozzám mélységes szegénységedben és könnyekkel szemeidben dicsőítettél engem, ha a te kenyered és vized nyújtatott néked.” Az Úr ezer olyan dologra gondol amelyeket mi elfelejtettünk. Az adományt nyerő ritkán emlékszik meg úgy az adományra, mint az adományozó. A hálátlanság súlyos hiba de szomorú és közönséges dolog az, hogy megfeledkezés nő ki belőle Kitűnik, hogy aki valami barátságot tanúsít más iránt, az jobb emlékező tehetséggel bír, mint az, aki ezt a barátságot élvezte. A mi gyermekeink elfelejtik azt, amit mi értük tettünk, mikor még kicsinyek voltak, de az anya nem felejtheti el mindazt, amit szenvedett gyermekéért; a félelmet és gondot sem, melyekkel a gyermek különféle betegségeinél küzdött. Az Úr mindenre emlékszik, amit értünk tett és mos az ő szolgájának szavával kiált hozzánk: „Ismertelek a pusztában, a nagy szárazság tartományában.” Azért tehát mi is gondoljunk arra.
Bizonyos, hogy mi a szenvedés idejében Istennek különös irgalmasságában részesültünk, s azért a hála köteléke csatoljon hozzá. Nem érezzük-e mi a kötelesség hatalmát? Nem akarlak titeket egyetlen szóval sem feltartóztatni, mert a ti tiszta érzületeiteket csak a megemlékezéssel kell felindítani és akkor teljes hálával lesztek az Úr iránt, aki néktek oly kegyelmesen segített. Ne vezessen-é minket nagy alázathoz, ha arra gondolunk, hogy mik voltunk? Hogy lehetnénk mi kevélyek, ‒ mi, kiket Isten a trágyadombról felemelt. Dávidot királlyá tette, de emlékeztette őt arra az időre, amidőn a szopt?tó anyajuhok után ment, miként minden más pásztorfiú. Akármily naggyá vált is Izraelben, egykor mégis az ő vagyonának összessége egy pálcából, egy parittyából és egy táskából állott. Mi közülünk való néhányunknak sem volt többje, mikor az életbe beléptek. Ez alázzon meg minket és jó lesz az alázatot és hálát egybekeverve úgy énekelni, mint Anna énekelt: „Az Úr szegénnyé tészen és meggazdagít; megaláz és felmagasztal. Felemeli a porból a szegényt és a ganéjból a szűkölködött, hogy ültesse a fejedelmek közé és a dicsőségnek székébe: mert az Úré a földnek kereksége és azoknak határt vetett.” (1Sám.2,7‒8)
Mindezt elétek hozom most testvéreim, kívánnám pedig, hogy mint egy bűvészpálcával a ti szemeitek előtt elvonultathassam a múltat. Azok a napok a kenyérnek szűkében, de a hálaérzetben gazdagok valának; kevesebb volt a ruhából, de több az Úrhoz való könyörgésből, kevés volt az arany, de nagy a kegyelem; kevés volt a jövedelem, de jelentékeny mértékben tört elő a dicséret és buzgalom. Akkor nem ittátok a kényelemnek borát és nem kentétek magatokat a fényűzés olajával, de az Úr mégis csak ismert titeket és vidámmá tette lelkeiteket. A szükség gyakran térdeitekre űzött, hogy imádkozzatok és a gyors meghallgattatás dicsőítésre ébresztette szíveteket, így tehát lelketek felüdíttetett. Ne engedjétek, hogy most ez legyen mondva: „Nem vetted eszedbe a kősziklát, mely téged nemzett és elfelejtkeztél Istenről, aki téged teremtett.”
Egy szomorú tárgyra kell térnünk: a nyomorúság élénk emlékével megvizsgáljuk azon hajlamokat, melyek a jómóddal össze vannak kötve. Reménylem kedveseim, hogy sokan közületek, Isten kegyelme által, ezen hajlamoknál erősebbeknek bizonyultak és az ár ellen úsztak, ha ez így volt, akkor valamennyinél jobban tudjátok, hogy léteznek ilyen hajlamok, mert nem kis fáradságotokba került nekik ellenállani. De hízelgőnek láttatnám, ha azt állítanám, hogy mindnyájan elkerültétek a veszélyt. Ily nagy, magát keresztyénnek valló seregben, mint az előttünk lévő, nem remélhető, hogy mindnyájan sértetlenül megmenekedtek volna a földi jólét tüzes kemencéjéből. Legalább az égésnek szaga megérzik még egy néhányon közülünk. Saját szívünk komoly megbírálásával olvassuk az igét és úgy ítéljük meg magunkat, annál is inkább tegyük azt, ha a gondviselés gazdagon megajándékozott.
Szövegünkben olvassuk: „Bő földre hozam és megelégedének, megtelének;” vagy pedig, az Izraeliták földies gondolkozásúakká váltak. Megteltek saját legelőjükön, nem pedig Istenükkel. Jóllaktak mulandó vagyonokkal és nem kívántak egyebet. Istent csináltak az ő vagyonukból. Megtöltötték vágyaikat és hajlamaikat ez életnek javaival és mit sem tudtak Istennek gazdagságairól. Bevonultak Kánaánba, ahol ették zsírosat és itták az édeset, letelepedtek megelégedetten a kegyelemnek magasabb áldásai nélkül. Nem volt most szükségük Istenre, mert hiszen nem függtek most már a mannától vagy pedig a forrástól, mely sziklából buzogott elő. Ha Isten lett volna az ő legelőjük, akkor jó lett volna megtelniök a legelőhöz képest; de ők oktalanul megkísérelték, hogy csak a kenyérből éljenek és Istennek szavát megvetették. Oh ez egy olyan rossz dolog, amibe sokan beleesnek. Gazdagodni kezdenek és a gazdagságra akasztják szíveiket.
Engedjétek meg nekem kedves barátaim, hogy visszahívjam szíve téteket az első szeretethez és a legmagasztosabb, legjobb dolgokhoz. Tudjátok-e, hogy Isten rendszerint a legtöbb földi gazdagságot azoknak adja, akik részére nincs neki szeretete. Azok, akik e föld kincseinek urai, ritkán javadalmazottjai a mennynek. Csodaszámra megy az, ha egy Szerecsenországból való kincstartó megkereszteltetik vagy egy arimathiai József magát Jézus tanítványává vallja. Az arany és az istenes élet rendesen két egymástól elütő úton halad. Azok, akik a gazdagságokban henteregnek, ritkán nyugosznak Istenben. Vajon nem úgy van-e, hogy a testi hatalmasok közül kevesen vannak kiválasztva? A világi vagyon szemmel láthatólag kevésre van becsülve Isten előtt, mert keveset ád abból gyermekeinek?és a legtöbbet a világfiak lábaihoz tölti, amint a moslékot szokás bőségben kitölteni a teknőbe a disznók számára. Azért ne becsüljétek azt nagyra, amit az Úr kevésre becsül. A ti Uratoknak és Mestereteknek nem volt semmije e világ javaiból; Jézusnak nem volt hová fejét lehajtania. Ne kívánjátok tehát azt, amit Ő megvetett.
Arra is gondoljatok, hogy a földi dolgok minősége nagyon alárendelt és méltatlan a meg nem haló lélek szeretetére. Mi van a széles szántóföldeken, ami a szívet megelégítheti? Mi van az állampapírokban, hitbizományokban, kötvényekben, aranyban és ezüstben, ami a lelket megerősíthetné, amikor elcsüggedt? Vagy a szellemet felvidámíthatná, mikor ez búskomor? A földi dolgoknak megvan a maga hasznuk és előnyük, ellenben nem mondanánk, hogy legyetek hálásak azokért. A vagyonért hálával tartozunk, mert nagyszerűen fel lehet használni Isten dicsőségére, csak ne legyünk hajlandók azt igen nagyra becsülni, mert ha azt teszitek, leszálltok azon polcról, melyet egy keresztyénnek kell elfoglalnia és úgy cselekesztek, mint a világi emberek, kik elveszik részüket ebben az életben. Istennek gyermeke mondja mindig ezt: „Rajtad kívül nincs senkim a mennyekben és ezen a földön sem kívánok egyebet, csak téged.” A szívet a birtokhoz kötni, szörnyű dolog. Vagy talán Istent akarjátok letenni uralkodó székéről és helyébe tenni a vagyont? Mennyiben különböztök akkor az Izraelitáktól, kik az aranyborjú előtt meghajoltak ezt mondván: „Ezek a te Isteneid, óh Izrael. Távol legyen tőlünk, hogy eképpen vetkeznénk, ellenben szeressük az Urat, mert javakat adott, s minél több van nekünk azokból, annál nagyobb isteni félelemben éljünk.
A földi dolgokat azért sem kell igen nagyra becsülni, mert azok eltűnhetnek szemeink elől. Hány példát láttunk nemrégen körülöttünk. Könyörüljön az Úr azokon, akik mások helytelen magaviselete miatt szenvednek. Ezeknél a gazdagság szárnyra kelt és azok, akiknek kellett volna a madarakat feltartóztatni, elsők voltak azok közül, akik elszalasztottak őket. Sokan még tegnap jómódban éltek, ma már mindentől megfosztva, nem tudják mi lesz a dologból. Te talán azt mondod: „Ez velem nem történhetnék meg. Nekem nincsenek bankrészvényeim. Összeköttetéseim mind korlátolt természetűek; nem veszíthetem el vagyonomat.” Hogy tudod te azt? Soha egy ember, végső órájáig sincs ilyen szerencsétlenségek hatásán kívül. Még nem volt ruha, melyet a moly meg ne emészthetne, vagy az idő tönkre nem tenne; nincs arany és ezüst emberi ládákban, melyet a rablók valamiképpen el ne lophatnának; tűzmentes ládák, törvényes okiratok, biztos betétek és tapasztalt okosság dacára. A gazdagság csak olyan, mint a reggeli harmat, vagy a kéménynek füstje. Biztosan tönkremennek a használatban, vigyázz, hogy velük együtt el ne merülj.
Azután pedig jusson eszedbe, ha a gazdagság nem is száll el, de te elveszíthetsz minden képességet annak élvezésére. Mit ér egy béna embernek ezer font évi jövedelem? Aki egész nap kénytelen hanyatt feküdni, mit ér annak a díszkert, a falusi birtok, Ha azokat nem láthatja? Aki szobájához van kötve, mit ér annak, ha módjában áll a világ körül utazni? Elvesztheti az ember ízlelő képességét, mit érnek neki akkor jó falatai? Elvesztheti szeme világát, mi értéke van műkincseinek? Elvesztheti hallását, mit ér neki a szép ének? A vagyon látszólag megmarad nekünk, de lelke eltávozott azon hatalommal mellyel azt élveznők. Különben milyen hamar itt kell hagyni ezen mulandó vagyont! Annak a napnak el kell jönnie, amikor el kell várnod házadtól, kertedtől, gyermekeidtől, barátaidtól és mindentől, ami tied és véged ugyanaz lesz, mint a legszegényebb emberé, aki kenyerét koldulta, t. i. „a föld földdé, por porrá, hamu hamuvá” lesz. Ezért ne ragaszkodjék a ti szívetek ilyen játékszerekhez, ezek ne töltsék be kedélyvilágotokat, mert ha ezt teszitek, akkor már egyike a legnagyobb bajoknak ért titeket, mely a jómódú ember életét megkísérti.
A legközelebbi veszély a bírvágy (vagyon, kincs utáni vágy), mert szövegünk szerint ezek az emberek kétszeresen voltak megtöltve. „Megelégedének, megtelének.” Az ő megtöltésük tehát kétszer van említve. Nem voltak avval megelégedve, hogy jó legyen dolguk, még egyszer kellett megtöltetniök. Mennyi sok ember van, aki míg szomjazott, azt gondolta, hogyha bizonyos pénzösszeget rakásra gyűjt, hát már akkor egészen megelégedett lesz, de amidőn ezt a pontot elérte, nevetett saját ostobasága felett. „Oh,” ‒ ezt mondják ezek az emberek, ‒ „ha én ezt megkétszerezhetném, megháromszorozhatnám vagy megtízszerezhetném, akkor mondanám, hogy elegendővel bírok e világból és az örök dolgokra kezdenék gondolni.” De ha mindjárt elérik ezt a tízszeres magasságot, még egy csöppnyit sem elégedettebbek. Még mindig több után vágyódnak. Hasonlók azokhoz az emberekhez, akik tengeri vizet isznak, hogy eloltsák szomjúságukat, még szomjasabbak lesznek. A világi gazdagságnak veszélye abban van, hogy az ember végtére nem lesz jobb az ökörnél, amely egy vastag agyaggal megtapadt ekébe van fogva. Mentői több lesz az ilyen emberre függesztve, annál nehezebb az ő dolga. Sok ember vagyona növekedésével csak nehezebb gondokat rak a fejére, nemhogy nagyobb élvezetet szerezne magának. Szövegünkben említett emberek, csak saját magukkal törődtek: „Megelégedtek, megteltek.” Sohasem gondoltak arra, hogy vagyonukat Istennek szenteljék. Sőt visszatartották, hogy saját magukat kielégítsék. Isten neve dicsőítésére nem gondolták, ki képességet adott vagyonuk megszerzésére vagy pedig, hogy minden egyes sikerből szárnyakat alkotva, azokon hálás szellemük a magasba emelkednék. Nem, egész lényük odairányult, megtelni és újból megtelni. Ők nem éltek a gazdagság felett, hanem neki éltek, általa és alatta, vakondok módjára a földben túrva. „Megelégedtek, megteltek.” Ah, akiket meg lehet tölteni e szegény világgal, azoknak nem lesz részük a jövendő világban, mert elvették részüket és őreájuk is kerül a sor, hogy ott lesznek ama gazdag emberrel, ki egy gyönyörűséges és örömteljes életből átment az örök gyötrelemre.
Mi következett azután? Megteltek és elhitték magukat. Isten ettől akarta megóvni az ő népét: „Hogy valami módon mikor eszel és megelégedel és szép házakat építesz és azokban lakozol; és mikor a te barmaid és juhaid megsokasodnak, ezüstöd és aranyad megsokasodik és minden jószágod megbővül. Fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved és el ne felejtkezzél a te Uradról Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földéből, a szolgáknak házokból.” (5Móz.8,12‒14) A szövegünkben említett emberek gazdagok voltak és valaminek képzelték magukat.
A pusztában, a szárazságban Isten volt mindenük, de íme megteltek s az önhittségtől duzzadtak. Erszényök teli volt, a csűr is megtelt, földjeik messze terjedtek és ezért elhitték magukat; mintha egy férfit mérőpálca szerint, vagy tallérjai, garasai, fillérjei után lehetne megítélni. „Egy férfi azért mégis férfi,” mondta a népszerű költő, mikor azokról énekelt, kiknek se rangjuk, se pénzük. Sokan megkövérednek a jó ételektől, melyeket esznek és megmérgezik magukat vagyonuk által, míg a kevélységtől felduzzadnak és felebarátaikat lenézik. Isten gyermekei, kikkel egykor szívesen társalogtak, most „olyan nagyon műveletlenek”. Lenézik azokat, kik sokkal jobbak, mint ők, imádkozok és szentebbek, kerülik ezeknek társaságát és keresnek maguknak jó társaságot; mintha Isten gyermekeinek társasága nem volna a legjobb az ég alatt. Vannak keresztyének, kik nem a kegyelem szerénysége szerint választják meg társaságukat, hanem a mammon szerint: a szenteknek nincs annyi búzájuk, boruk és olajuk és nem lovagolhatnak olyan magas lovakon, mint a jómódú bűnösök és ezért, kik hamisan vallják Krisztust, hátat fordítanak nekik. A szegény Lázár, kit valamikor tisztelhettek, most sebektől elborítva fekszik kapujuk előtt és az ebek nyalják őt. Ők nem becsülik meg Istennek gyermekeit azoknak jelleme szerint, hanem kevés figyelemre méltatják, mert szegények. Ha a gazdagságnak csalárdsága teljesen kialakul, akkor nem létezik többé egy alázatos élet Isten előtt vagy az egyszerű isteni bizalom. Kevés vagy éppen semmi súlyt sem fektet a kegyelemre, nem keresi azt, mint egy elrejtett kincset, mert hiszen a tárházak tele vannak és talán nem elegendő ez? Most már nagyon egyformává és megszokottá válik a szellemi istentisztelet s valamit kell keresni, ami a szemnek és a testnek jobban tetszik. Az izraelita, az esztendőnek bizonyos napjain látta a templomot és akkor a legfőbb látvány egy áldozat volt, ezért a nagyok valami pompaszerűbbet követeltek, ami a szemre nagyobb benyomást gyakorol; így aztán felállították Dán és Béthelnél az ökröket, tisztelegve előttük nagy pompával és ceremóniával.
A mi napjainkban is, a láthatatlan Istennek egyszerű imádóinak igen kopár és díszítés nélküli istentiszteletük van, nincs benne semmi esztétikai (szépészeti) s ezért mennek a nagyok az állami valláshoz, mint Éfraim a Jeroboám idejében, mert ott találnak drága öltözeteket, szép zenét, a tömjénnek illatát és mindent, ami az ízlést megvarázsolja. Különben is ‒ nem mind ezen az úton haladnak az ország nagyjai? Ezért látjuk az embereket, hogy előbbi társaikat elhagyják és „az emberekét becsülik haszonra nézve”. Szívük felfuvalkodik szerencséjük mellett és Isten, az ő népe és igazsága, mind elmehetnek. Sokkal jobban jártak volna, ha gazdaságuk soha meg nem közelítette volna őket. Sűrű példákat találunk kezünk ügyében.
S mi következik azután? Az van tovább írva: „Elfelejtkezének rólam”. Az ő Istenükről elfelejtkeztek, Őt magát felejtették el, akinek mindent köszönhettek. Oh, ők sokat beszéltek róla az alacsonyság napjaiban, ha együtt voltak azokkal, akik az Ő nevét tisztelték, de most az Isten számára egy szavuk sincs. Akkor gyakran beszéltek felőle egyik a másikkal, most azonban gyéren említik, mert keveset tudnak róla az előkelő körökben. Az Úr Jézusról gyakran nem beszélnek, mert hiszen, hogy is lehetne az ácsmester fia a magas műveltségű embereknek társalgási tárgya? Nem mondom azt, hogy az itt lévők közül valamelyiknél fordul elő ez az eset, de mert a jólét hajlammal bír iránta, nem csodálnám tehát, ha némelyek ennek engednének. Azért intsétek egymást, hogy elkerüljétek ezt a gonoszt. Ne felejtsétek el, hogy egyedül Isten a teljesség s hogy a külső vagyon nélküle üresség. A külső szerencse könnyen odavezet, hogy elfelejtsük azt, miszerint ez csak burkolat és minden valódi megnyugvásnak és örömnek gyökere csak Isten lehet. A jómódú emberek könnyen elfelejtik, hogy ők nagyon hamar rájönnek majd, milyen sürgősen van szükségük Istenre. Mialatt a gazdag ember végignézi számadásait és halomra gyűjti aranyát, megpróbálhatja ugyan elfelejteni Istent, de ha magához tér és megbánja világiasságát, akkor Jézus lábaihoz fog kúszni hasonlóan az ő jószágán lévő legszegényebb szolgájához. Ha fel lesz oldozva az ő pénzszolgálatától, akkor az Úrhoz fog kiáltani, hogy jelentse ki magát neki, épp úgy, mint akkor tette, amikor napról-napra való kenyerét alig bírta megtalálni. Nem megy az testvéreim, hogy magunkat fölemeljük és úgy járjunk, mintha mi Istentől függetlenek volnánk, mert hiszen a mi létünk is csak az Ő akaratán nyugszik, mi pedig egyáltalán semmik vagyunk. Nem jól jönne az ki, ha az a prédikátor, akinek sikerei vannak, az ő hallgatóinak számával vagy pedig avval a hatalommal kérkednék, mellyel az emberek kedélye felett rendelkezik, mert tulajdonképpen ő nem egyéb, mint egy szegény bűnös, akit Isten könyörületessége megkímélt és a Krisztusért megkegyelmezett, éppen úgy, mint másokat. Az alázatos háládatosság az egyedüli biztos, igaz és vidám lelkiállapot a boldogságban. Nem láttátok-e, habár magatokban nem ereztétek is, hogy sok egyén, akinek a világban jól megy dolga, a vallást egészen elhagyá? Addig, amíg ők közepes módban voltak, remény volt számukra, de most már úgy látszik, hogy a szent befolyás körén egészen túl vannak. Nem láthattok-e másokat, amint hidegekké és világiasokká váltak? Nem akarlak kérdezni, hogy ezt a süllyedést magatokban is éreztétek-é, de nem vettétek-é észre másokon? Ők jelen szoktak volt lenni minden imaórán, de most nem találnak arra való időt; igen sokat dolgoztak a vasárnapi iskolában, de most mértéken túl vannak igénybe véve erőik a semmittevéssel. íme, miután sokkal több alkalmuk van Istennek szolgálni és több módjuk van, amellyel neki szolgálhatnának, mint azelőtt, tehát kevesebbet tesznek, mint szegényebb napjaikban. Nem ismertek-e olyanokat,
‒ nem lehet-e veletek is úgy, ‒ kik korán sem járnak az Istennel való olyan közösségben, akként, mint azelőtt? Mezítlábosan megmaradtak Istennek útján, de a selyemnadrágban eltávoznak arról. Gazdagabb idők következtek reájok, de ők nem boldogabbak, mert eltávoztak Istentől. Vajon nem megszomorító dolog-e ez s nem fogja-é ez az Urat haragra ingerelni?
Egy kérdést teszek elétek. Találtok-e Isten igéjében Istennek olyan emberére, akinek a szenvedés kárára vált volna? Nem jönnek-e mindnyájan úgy ki a nyomorúság tüzes kemencéjéből, mint Jób, sok nyereséggel? Engedjétek meg, hogy egy más kérdést tegyek. Vajon nem szabály-e az nálunk, ‒ habár annak nem kellene úgy lennie, ‒ hogy a mi szerencsénk lesz a mi kárunk? Mikor Dávid fogolymadár gyanánt kergettetett a hegyeken, dicsőítette az Urat az ő Istenét, de amikor palotában lakott, ismételten vetkezett annyira, hogy a Szentlélek különbséget tesz az ő előbbi és utóbbi élete közt, mert ez van írva Josafátról, hogy „az ő atyjának, Dávidnak előbbi útjain járt.” (2Krón.17,3) Salamon a legbölcsebb ember, aki valaha élt, nem állta meg szerencséjében a próbát. Mindene volt, amit csak kívánhatott és akkor rabolta el szívét a földi szerelem. Vegyünk egy esetet, mely a dolog mindkét oldalát adja. Lássátok, mint terjeszti Ezékiás király, Sénakhérib király levelét hittel Isten elé: ekkor mintaképül szolgál Istennek embere, kit hitből eredő imájáért irigyelni lehet. De milyen mélyen esett, mikor országa békében volt s gazdagsága megszaporodott, akkor dicsvágyó lesz és megmutatja a babilóniai küldöttségnek Összes kincseit és megharagítja ezzel az Urat, az ő Istenét. Testvéreim, sok szerencsét kívánok néktek, de sokkal inkább kívánok sok kegyelmet, hogy egy teli serleget biztos kézben tudjatok tartani, hegyen felfelé haladó embereknek kell imádkozni, hogy a magas helyeken el ne essenek. Alacsony helyzetünkben biztosan megadatik nekünk a kegyelem, mert az Úr sajnál minket, de ha emelkedünk, akkor annál szükségesebb az imádság, mert Isten ellenáll a felfuvalkodottaknak.
A harmadik pont alatt szemléljük a megtorló próbákat. Leírásom szerinti, Isten iránti háládatlanságok, a hívő embereknél biztosan kémény büntetést vonnak maga után, a hitetlennél pedig megsemmisítő ítéleteket.
Figyeljetek ide, hogy mit mond az Úr: „Azért én mint az oroszlán olyan leszek rajtok, mint a párdúc, leselkedem útjokban utánnok. Eleikbe futok, mint a medve, melynek kölykeit elvették, megszaggatom szívöket, belöket, bényelem őket ott, mint az oroszlán, a mezei fenevad elszaggatja őket”. Gyakran megtörténik, ha az embereknek szerencséjük van a világban és elfordultak Istentől, hogy rettenetes szenvedések jönnek rájuk, amilyenek itt le vannak írva, az oroszlán, párduc, medve és vadállatok képében. Az izraelitáknál különösen beteljesedett ez a jövendölés, mert Dániel 7. rész szerint, az oroszlán, párduc, medve és vadállatokhoz hasonló népek, t. i. Babilónia, Perzsia, Görögország és a Római birodalom, ezek mind hadakoztak a zsidókkal és leigázták őket. Én most nem erre fektetem a súlypontot, mintha jövendöléseket akarnék magyarázni, de nagyon feltűnő, hogy az a négy, itten felemlített állat ugyanaz, mely azután a Dániel történeteiben előfordul. Én azonban inkább a képletes magyarázatot veszem. Ezekből azt tanuljuk, hogy miként Isten az ő népére az egyik csapást a másikra küldte és nagy haragját éreztette, sokszor ugyanezt tette visszaeső hívőkkel. Isten az ő népének pásztora, ki az oroszlán elől megvédi azt, de ha elfordul tőle, akkor ő az az oroszlán, mely megtámadja őket. Ismertem gazdag névleges keresztyéneket, kiknek Isten ellenökre volt. Láttam olyanokat, akik gazdagságuk megszaporodásával szenvedéseiket is megszaporították. Fiai felnőttek a gonoszságban, feslett életben, atyjoknak vagyonát szenvedélyeik kielégítésére használták, míg az öreg ember fájdalmában haját tépte. Saját gyermekei olyanok voltak vele szemben, mint az oroszlánok. Vajon nem ismertünk-e olyan embereket, akik csak maguknak éltek s valamely rögeszmének rabjául estek, magukat szegényeknek tartották, pedig pazarság vette körül őket! Il?en búskomorság rosszabb, mint egy medve, melynek fiait elrabolták. Nem ismertünk-e milliomosokat, kik a hirtelen tönkremenés félelmétől üldöztettek, mintha Isten párducként akarna reájuk rohanni? Voltak emberek, kiket mélabús komorság annyira lesújtott, hogy nem tudtak örülni semminek: saját gondolataik látszólag összeszaggatták, mint a vadállatok és pedig, amit csak szívük kívánt, sőt még több is meg volt nekik. Mikor Isten megsokszorozta vagyonukat, nem az Ő dicsőségére használták fel azt, hanem csak magukat töltötték meg vele, akkor Isten haragjában csapásokkal sújtotta önző háládatlanságukért. Néha Isten nagy kegyelméből küldi a nagy megpróbáltatásokat az ő gyermekeire, ezáltal hazatereli magához; az oroszlán ordít, hogy Krisztushoz vezesse őket, a párducok és medvék visszaterelik őket régi álláspontjukhoz, visszatérnek Megváltójukhoz és Ő ismét becsessé válik előttük.
Ezek a vadállatok némelykor szellemi neműek. Az Úrtól küldetnek, a kétely, félelem, borzalom azokra, kiknek szívük eltért. Isten, ki velük szemben szelíd, barátságos és szeretetteljes volt, most úgy látszik ellenségük lett. Ide jutunk mi is, ha Istenről megfelejtkezünk. A Szentíráshoz fordulunk és ez fenyeget minket; térdre borulunk, de imádkozni nem tudunk; régen elkövetett bűneinkre gondolunk és ettől a gondolattól nem tudunk szabadulni; nincs békességünk Istennel, éjjelnappal nincs nyugtunk. Isten reánk bocsátja a vadállatokat mind és mi nem tudunk elmenekülni, megszaggatnak, összetépnek. Ah, Ő ismert minket a szárazságnak idejében és megsokasította vagyonunkat, de mi eltávoztunk tőle s szívünk kemény, hideg lett, ezért nem csoda, ha most elvonja tőlünk az ő vigasztalását és bűnös voltunknak rettenetes érzetét támasztja bennünk, ezzel minket lesújtva. Istennek útja a mi megmentésünk, megsemmisítésünket felhasználja üdvünk elnyerésére, mert kikerget minket saját magunkból. A mi Istenünk nem tűri, hogy övéi itt fészket rakjanak. Ez bizonyos. Mi nem e földről valók vagyunk és a mi mennyei Atyánk nem akarja, hogy beteljünk a földdel. Ha minket Jézus Krisztus által, az örök életre rendelt, akkor a halálos önzés barlangjából ki fog hozni, oroszlánok, medvék, párducok, vadállatok vagy más eszközök által és magához visz.
Megfigyeltétek, hogy az Úrnak eme dorgálásában, a bánatnak olyan neméről van szó, mely a szívet rettenetesen érinti? „Megszaggatom a szíveket”. Ez azt jelenti, hogy össze akarja tépni azt, ami szíveiket körülveszi és bezárja. Ha egy ember szereti a világot, ez becsukja szívét, körülzárja és nem hagy semmi helyet Istennek.
Áldásnak kell vennünk, ha Isten emberi szívnek burkolatát széttépi és ismét megközelíthetővé teszi az isteni igazságnak. Mily gyönyörű dolog, a szív, mint a Lidiáé, a szeretetnek szent kulcsával megnyittatik; ha elfelejtkezünk Istenről és visszaesünk, akkor a kulcslyuk bedugul és a kulcs nem nyitja a zárat. A szív elhájasodásban szenved, annyira, hogy Isten gyermekeiről is csaknem azt lehet mondani, amit e világ fiairól: „megkövéredett mint a kövérség az ő szívok”. Nem lehet hozzájuk férni, ők nem éreznek, csak kevés bennük az élet, kevés a szeretet, kevés az Isten iránti buzgóság, ezért küldi az Úr ezeket oroszlánokat, párducokat medvéket és ezek dühöngenek, darabolnak, míg utoljára a szívről letépik a burkot. Ekkor szenvedi az ember a kétségbeesés halálát; de milyen kegyelem az, hogy az Úr azután a reménységnek életére költi fel őket, amint lejjebb ezen részben a következő gyönyörű szavakat olvassuk: „A haláltól megszabadítom őket” Az Úr visszahozza szegény halott gyermekét, ad neki életet és örömet, ezután pedig tényleg az ő urának szolgálatában él.
Nos, ti bűnösök, miután Isten kegyelmét tapasztaltátok és mégsem akarjátok tőle megtanulni a szeretetet, hanem Krisztust megvetitek, tehát átadattok a veszedelemnek és oroszlánok, párducok, medvék vagy férgek, melyek soha meg nem halnak és a tűz, mely soha el nem alszik, csak halovány képei a nyomornak, mely reátok következik, azért, amiért az Urat megvetettétek. Titeket pedig hívőket, nem pusztít el egészen; de ha tőle elfordultok, akkor saját magatoknak kötitek meg a vesszőt és kiszabadítjátok a medvéket és oroszlánokat, melyeket az ketrecben tartott volna, ha az ő közelében maradtak volna. „Mikor jóakarattal vagyon az Úr valakinek útjaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi ahhoz”, úgy, hogy még a mezei állatok, a köveit is szövetkeznek azokkal, kik Isten közelében élnek. De ha ellenére vagytok, akkor is ő ellenetek lesz és elhívja oroszlánjait és ragadozó állatait, hogy titeket félelemben tartsanak és kínozzanak. Ő fog néktek adni kenyeret, hogy ne éhezzetek, de ez a kenyér keverve lesz hamuval, mígnem lelketek megutálja az ő háládatlanságát és az Úrhoz fordul. Ha időm engedné, még egy negyedik pontról beszéltem volna, de többet nem tehetek, csak azt mondhatom, hogy közvetlen szövegünkre követkéznek a kegyelemre való vonatkozások. Halljátok a következő verset: „Te magad vesztetted el magadat Izrael, mert énbennem segítséged vagyon”. Itt van segítség az eltévedt részére, aki az ő Istenét megszomorította. Olvassátok el továbbá a következő rész első verseit és segítsen a Szentlélek annak követésére: „Térj meg Izrael a te Uradhoz Istenedhez: mert elromlottal a te álnokságodban.” Vigyétek el magatokkal ezen szavakat, térjetek az Úrhoz és szóljatok hozzá így: „Minden álnokságinkat vedd el mi rólunk és légy kegyelmes mi hozzánk, és áldozunk néked a mi ajkainknak tulkaival. Meggyógyítom az ő tőlem való elszakadásukat, ingyen való nagy kedvembe veszem őket, mert elfordul az én búsulásom ő róla.” Az Úr teljesítse e beszédet Jézus Krisztusért. Ámen.