Ennek egyik alap oka az, hogy ezáltal az isteni kegyelem korlátlan hatalma nyilvánvaló legyen. (Az Isten koronájának egyik legkimagaslóbb drágagyöngye az ő korlátlan hatalma „Könyörülök azon, akin könyörültem és kegyelmességet cselekszem azzal akihez kegyelmes voltam.” (Róm.9,15) Ha Ő a házasságtörőt, ha Ő az ő választottainak üldözőjét megmenti és üdvözíti, akkor minden embernek látnia kell, hogy ez Istennek ujja és hogy Ő szeretetét akaratának korlátlan és kifürkészhetetlen terve szerint hagyja munkálkodni. Kiválasztja a bűnösök legnagyobbikát, hogy ezzel minden embernek megmutassa, miszerint: „...akik nemtelenekek a világon és semminek állíttatnak, azokat választotta Isten és azokat, amelyek nincsenek, hogy amelyek vannak, azokat eltörülje. Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test is.” (1Kor.1,28‒29)
A másik alap oka pedig az, hogy az Ő nagy hatalmát bebizonyítsa. Oh milyen szörnyen dühöng a pokol, ha az ő hősei közül elesik egy! Ha az ő Góliátjai a földre zuhannak, milyen vadul futnak el akkor a filiszteusok. Mennyire visszhangozik a menny a győzelmi énektől, ha egy nagy bűnös az isteni mindenhatóság győzelmi jelévé válik! És hogyan beszélnek az emberek serény nyelvvel Istennek nagy erőteljes tettéről, ha az iszákos, a káromkodó, a tolvaj megmosatik és szentté válik! Minő feltűnést okozott ez Elstowban, amidőn a korcsmában nyilvánosan kérdezték: „Hiszen ismeritek Bunyan Jánost?” ‒”Óh igen, mi ismerjük őt, te azt a legényt érted, aki a kuglizóban mindig az első volt és aki az ivás mellett mindig a leghosszasabban kitartott? Igen mi ismerjük őt.” ‒ Jól van; hát azt is tudjátok, hogy ő tegnap Bedfordban prédikált? Inkább elhittem volna, hogy az ördög prédikál, mint Bunyan János! Micsoda csudálatos dolognak kell mégis az evangéliumban lenni, hogy egy olyan embert egészen és teljesen átváltoztatni képes!” És mégis igaz volt; Bunyan János pedig, ez a sörházban tanyázó ember, többet tudott a romlás mélységéről és többet a mennyei városról, mely a sötét folyónak túlsó partján fénylik, mint kortársainak legtöbbje. Isten hatalmát és korlátozhatatlanságát mutatja az, ha ilyen emberek megmentve lesznek és üdvözülnek.
Azután pedig, mily igen nagyon bizonyítja ez Istennek kegyelmét. Ha én időnként látogatásokat kaptam az üdvszomjazóktól, úgy néha többeket láttam hozzám jönni olyanok közül valókat, akik jámbor körökben születtek és neveltettek. Ezekért nekem Istent dicsőítenem kellett. De jött ám néha egy olyan is, akinek elbeszélései hajmeresztők voltak és az ő előadásával nem tudott folytatólagosan előhaladni, hanem előhozott abba sóhajt, könnyeket és zokogást, amikor azonban véget ért és minden felfedve lett, ketten ültek ott és sírtak együttesen, ‒ s alig tudnám megmondani, hogy ki sírt keservesebben? Az egyik azért sírt, hogy kegyelmet nyert, a másik pedig azért, mert benne ugyanazt a kegyelmet ismerte fel, amelyet önmagán tapasztalhatott. Óh, ha a nagy bűnösök elbeszélik tapasztalataikat, akkor ők olyan egyenesek, hímezés-hámozás nélküliek és világosak. Semmit sem fedeznek el; nem sokáig töprengnek azon, hogy mikor és miképpen lettek megtérítve, hanem éppen mellette vannak. Ezt mondják: „Óh uram, ennek Istentől kell lennie; olyan változás ment véghez én bennem, hogy egy oroszlán báránnyá, egy hollót galambbá, semmi más nem változtathatott meg, hanem egyedül csak az isteni kegyelem!” A nagy bűnösökben kinyilvánítja magát Istennek kegyelme.
Továbbá a nagy bűnösök néha azért hívatnak meg Istentől, hogy mások is oda intessenek. Ti tudjátok, hogyha valami nagy bűnös kegyelmet talál, úgy némely lélek ezt szokta erre mondani: „Óh, akkor hát még nékem is lehet kegyelmet reménylenem.” Örülök, igen teljes szívemből örülök azon, hogy volt egy Manasse, egy Dávid, egy tárzusbeli Saulus; s különösen azért örülök, hogy azok ott vannak a bibliában. Az istentelenek kikeresik maguknak a bűnös történeteket, nevetnek felettünk és ezt mondják: „Lássátok, ezek a ti szenteitek!” ‒ Ah mi már ezt el tudjuk hordozni, mert mondhatjuk: „Nem, ott az áll, hogy mik voltak ők természetes emberi voltuk szerint, de mindezek dacára, üdvözültek Istennek kiválasztó kegyelméből, mely az embert üdvözíti hit által és nem az ő cselekedeteik folytán.” (Ef.2,8‒9) Persze én azt hiszem, hogy Dávid esete ezer, sőt millió bűnbeesés között egészen egyedülálló. A botrány, melyet élete idején okozott mindenesetre igen nagy volt, de az a megszámlálhatatlan áldás, mely az ő bűnbánati zsoltáraiból minden időben és minden népbeli hívők közösségére áradt, azt a kárt, amelyet Dávid bűnesete annak idején az Isten gyülekezetének okozott, messze az árnyékba helyezi. Nem mintha ebből a bűnös számára gyalázatának enyhítése folynék ki, hanem a Megváltó részére nő ki belőle nagyobb tisztelet, hogy ahol a bűn oly hatalmas volt, a kegyelem még sokkal hatalmasabb lett. Mi ezt a foltot a világosság kedvéért, mely ebből a napból reánk sugárzik, ‒ elhordozhatjuk. Ti bűnösök, ti mindnyájan én miattam számítsátok magatokat a kisebb bűnösökhöz, ha a ti életetek soha sem mocskolták be a nagy bűnök (s én örülnék, ha ez így volna,) de legalább engedjétek magatokat idevonzatni ama tény által, hogyha egy nagy bűnös Jézushoz jön, megmosatik és üdvözíttetik. Hallottam elbeszélni, hogy mielőtt egy elefánt valami hídra lép, ormányával vagy egyik lábával megpróbálja milyen szilárd az. Meg akar róla győződni, hogy elég erős-e, mert testének nagy súlyával nem bízik semmiféle oly építkezésben, amely csak lovak vagy gyalogosok részére van szánva. S csak azután, ha a hidat megvizsgálta és elég erősnek találta, folytatja útját és az ő hatalmas, óriás teste keresztül vonul a mély folyamon. Nos tegyétek fel, hogy mi a part másik felén állanánk és abbeli aggodalmunkat fejeznék ki, hogy a híd nem bír el minket. Akkor a mi hitetlenségünk valóban felfoghatatlan volna. És így van ez, ha ti egy olyan nagy bűnelefántot, mint Pál apostol, a kegyelem hídján keresztül jönni láttok s emellett egy deszka sem recseg, a híd pedig nem is inog a teher alatt, ‒ akkor, azt vélem, ti csoportosan jöhettek és mondhatjátok: „Elbír minket, mert őt is elbírta, mi is keresztül mehetünk rajta, mert a bűnösök legnagyobbika a mennybe tudott bemenni.”