A megelőző versben Dávid ekként fejezi ki mély hódolatát Istennel szemben: „A te igédtől félt az én szívem.” Világos és tudott dolog, hogy a szent félelem a belső, igazi örömmel párosulva található meg. Első pillantásra úgy látszik, hogy a félelem és az öröm teljesen távol állnak egymástól és ennek dacára az Isten gyermekeinek tapasztalatában a kettő rendesen együtt jelenik meg. Hogy összetartoznak, azt bizonyítják ezek az idézetek is: „Sietve mentek ki a sírhoz, félelemmel és nagy örömmel.” „Boldog az, ki minden útjában félelemmel halad.” „Szolgáljatok az Úrnak félelemmel és vigadjatok Benne nagy örömmel.” Ez a két érzés hasonlít két különböző zenei hanghoz, melyek bár távol állnak egymástól, kellemes összhangot adnak, az egyik mély basszushang, a másik pedig magas szopránhang, de édesen egymásba folyva, kellemes tapasztalatot adnak az Isten gyermekei számára. Boldogító érzés: félni az Igétől és édes örömet találni benne. Bárcsak mindannyian tudnánk, hogy mit jelentenek ezek a különböző, de pompásan összevágó érzések.
Sőt mi több, veszem magamnak azt a bátorságot, miszerint megtegyem azt a kijelentést, hogyha az Ige nem kelt bennünk mély hódolatot és félelmet, akkor nem is tudunk igazán örvendeni benne. Az Igében való öröm az attól való félelem szerint adatik meg nekünk. Ha úgy vélekednék a Bibliáról ‒ aminthogy vannak ilyenek sokan ‒ mintha az egy közönséges irodalmi mű lenne, akkor bizonyára nem volna valami nagyobb örömem benne; vagy pedig ha a Szentírást csak egy bizonyos mérvben tartanám a Szentlélek által ihletve, általában pedig a tökéletlenség által előállíttatva és nagymértékben befolyásoltatva az illető kor általános világfelfogásától, tehát hacsak kismértékben viseltetném tisztelettel az Ige iránt, akkor ‒ ennek megfelelően ‒ az én örömem is csak csekély lesz benne. Az ember ‒ igen természetesen ‒ jobban örvend az aranynak, mint az agyagnak, mert az arany értékes és amint növekedik az arany értéke, akként emelkedik az embernek az ebből eredő öröme is. Minél magasabbra értékeljük tehát a Szentírást, annál nagyobb lesz az örömünk, különösen ha látjuk, hogy annak vonatkozása van reánk. „A te szavad igen tiszta, ezért örvend benne a te szolgád.” Ha az Igazságnak csalhatatlan szava lesz a világosságunk, mely soha tévútra nem vezethet és a mi pajzsunk, mely megment minden tisztátalan salaktól, akkor el leszünk árasztva attól az örömtől, melyet a Szentírás fakaszt bennünk és követni fogjuk a zsoltáríró kifejezéseit, amennyiben először így szólunk: „A te Igédtől félt az én szívem”, utána pedig: „Gyönyörködöm ? te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.”
Figyeljétek meg kedves barátaim, Dávid örömének megnyilatkozását, a szavakat, melyek az ő katona voltát, harcos létét elárulták. Ez az alapul vett vers teljesen megfelel egy katonának: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.” Ez egy oly kijelentés, mely a katonák köréből lett véve, mikor az ellenség legyőzése után a zsákmányt szétosztják maguk között. Ez a kifejezés azonkívül igen természetes is, amely Dávidról letükröződik. Dávid harcos volt már ifjúkorától kezdve és tudta saját egyéni tapasztalatából, hogy mit jelent a zsákmány szétosztása; ezért nem ment messze, mikor példát keresett, hanem önön életének tárházából hozta elő azokat. Rendkívül örvendek, ha az emberek úgy imájukat, mint Istent dicsérő magasztalásukat saját, keresetlen szavaikban adják elő. Megfigyeltem, hogy mikor egy hajós-ember megtér Istenhez, mily keservesen keresi össze azokat a szavakat; melyek ‒ véleménye szerint ‒ szükségesek ahhoz, hogy az ember helyesen imádkozzék; mihelyt azonban helyes felfogáshoz jut, felhagy ama törekvésével, hogy beszédében irodalmi magasságú kifejezéseket használjon, hanem elkezd úgy imádkozni, mint egy „vén tengerész.” Ha a tartózkodás kötelékeitől megszabadultok, akkor teljesen, minden más szemponttól eltekintve, szabadon szolgálhattok az Úrnak. Mihamar tapasztalni fogjátok, hogy lelketek a „nagy vizeken szabadon kering.” így kell lenni egy katonánál is; ha határozatlan kijelentéseket hallotok tőle, akkor nem tudjátok, hogy katonával vagy polgáremberrel van-e dolgotok; de engedjétek őt csak a tűzbe, hagyjátok, hogy megnyilatkozzék őszintén és akkor a szavai minden bizonnyal el fogják árulni; harcok és harci kiáltások fognak feltűnni beszédében. Ezért szeretem a Dávid szavait hallgatni, mikor szíve örvend az Úr Igéjében, mint olyan, aki nagy nyereséget talált, mert ez az ő eredeti beszédmódja és hozzáillik egy harcoshoz. Ne fosszátok meg a természetes kifejezésektől imátokat; imádkozzatok olyan szavakkal, amily szavakat használtok beszédeitekben is. Megtaníthattok egy pár madarat néhány dallam elfütyülésére és örülhettek, meg csodálkozhattok is ezen; de nincs olyan mesterséges dallam, mely kedvesebb volna nekem, mint egy pacsirta fütyülése, melynek vad dallama teljesen és egészen az ő eredeti megnyilatkozása. A betanított madarak művészi dallama lehet lebilincselő és csodálatos, sőt mindenesetre különös, de természetellenes. A madár természetes füttye, az igazságnak hű kifejezője, ellentétben azzal a kis dallal, melyre nagy fáradsággal tanították meg. Szégyenletes dolog, ha emberek az Istennel kényszerített vagy művészies módon akarnak beszélni, holott sokkal hasznosabb és szebb, ha eredeti társalgási módjuk szerint szólnak Hozzá. Ha földmívesek, iparosok vagy munkások vagytok, ne szégyelljétek magatokat, hogy beszédmodoraitok elárulja foglalkozástokat. Ha katonák vagytok, imádkozzatok úgy, mint katonák; engedjétek, hogy saját Énetek megnyilatkozzék, mikor Isten előtt álltok, mert az Úr az Igazság és neki nincs szüksége arra, hogy különböző intézkedéseket tegyetek jelenléte előtt.
Minekutána elöljáróban ezeket mondottam, figyelmesen megtekintjük Dávid örömét Isten szava felett, mely öröm hasonlít egy katona öröméhez, aki nagy zsákmányt talál. Az ilyen túláradó öröm nem idegen a mi szemünk előtt és ezért egész otthonosan érezzük magunkat a felolvasott szövegben.
Engedjétek legelőször is megjegyeznem, hogy ezt a nagy örömet ama tény szüli, hogy egyáltalán létezik e földön Isten Igéje.
Ez a tény rögtön bebizonyosodik, mihelyst úgy tekintünk az Írásra, mint az Isten megnyilatkozásaira. Minekutána a világban ide-oda hányattatva, az Istenség után kutatunk, igazán nagy öröm egy oly könyvet találni, amelyben az egy igaz és élő Isten felfedezi magát azok előtt, akik bepillantanak abba. Valóban nagy nyereség egy ember részére felfedezni azt, hogy nem hagyták őt a homályban és a ködben úttalan utakon bolyongani, hanem Isten felgyújtotta a napot, miszerint az igaz- szívűek helyes világosságban járjanak és mindent tisztán meglássanak. Ismétlem, hogy az Isten megnyilatkozásainak megpillantása igen nagy felfedezés, mely felett az] ember méltán örvendhet, mint „az, aki nagy nyereséget talált.” Mert kedves barátaim, lehetséges volna az is, „hogy nincs isteni nyilatkozás, kivéve az Istennél. Pál apostol nagyon helyesen mondja, hogy senki sem tudhatja, mi van az emberben, ha nem ismeri azt a lelket, amely uralkodik annak teste fölött. Nem lehet egy emberi megismerni, mielőtt elő nem hoz valamit belsejéből, azaz, ki nem jelenti magát. Szükséges az ember számára, hogy beszéljen vagy cselekedjen, mert máskülönben nem ismerik meg. A főeszköz, amely által egy ember megismertetheti magát, a szó. „Beszéd a lélek ismertetője.” Ha egy férfi őszinte és igaz, akkor beszédje oly ablak lesz, melyen át bepillanthattok a lelkébe. És ugyan azonképpen ‒ mondja az apostol ‒ amint egy ember szívét csak maga a szív tulajdonosa ismerheti, azonképpen senki sem tudhatja, hogy mi van az Istenben, egyedül az Isten Lelke. Az isteni gondolatok mindaddig rejtve vannak az Isten szívében, míg; az Isten Lelkének úgy tetszik, hogy nyilvánosságra hozza azokat; ennélfogva feltétlenül szükséges, hogy legyen kinyilatkoztatás, mert kutatás által senki sem találhatja meg Istent. Ezek a leírt szavak az Isten megnyilatkozásai és ha Isten Lelke reá tükröződik, akkor meglátjuk ezekben magát az Istent, mint egy tükörben. Micsoda áldás az részünkre, hogy Isten Lelke még mindig népével van és bizonyságot tesz az Ige mellett. Mily nagy vigasz számunkra az, hogy a bizonyságnak e szavait bírjuk, amelyekben Isten hozzánk oly érthetően, tisztán és kétséget kizáró módon szól. Aki eme megnyilatkozásnak erejét a saját lelkében érezheti, az tényleg örvendhet, mint „egy olyan, aki nagy nyereséget talált.”
A mi nagyrabecsülésünk a Szentírás iránt azonban nemcsak ez egy okból fakad, hanem értékeljük azért is, mert igen alkalmas vezetőnk ez életben. Gyakran jövünk olyan helyzetbe, mikor nem tudjuk, merre vegyük utunk irányát. Eléggé kényelmetlen dolog, mikor kérdezgetnünk kell, ismét és újra kérdezni. Belsőnkből minduntalan feltámadnak a kérdések: „Mit? Miért? Hogyan? Merre?” és ha nem kapunk reá feleletet, szinte szenvedünk emiatt. A tudatlanság öl. Mily felséges és vigasztaló tudat, hogy ilyen esetekben odafordulhatunk a Szentírás lapjaihoz, ahol megkapjuk a szükséges útbaigazításokat. Ez a könyv megmondja nekünk az igazságot és felhív, miszerint kövessük azt; megtanít a bölcsesség útjára, az értelem ösvényére és megadja az alapot, hogy miként járjunk azokon. Ha alávetjük magunkat az Isten Szellemének, akkor meghalljuk, amint szava felcsendül a könyv lapjai közül; „Ez a helyes út, erre haladjatok”. Amily örömmel üdvözli egy eltévedt vándor a rengeteg erdőben az erdészlak ablakából előtörő fénysugarat és remél onnan egy vezetőt, olyan örömmel üdvözöljük mi a Szentírást, mikor felcsillan fénye előttünk a minden oldalról beborító sötétségben. Amily nagyra becsüli egy hajókapitány a maga térképét és iránytűjét, mikor künn van a tengeren, oly nagyra értékeljük mi az Úr törvényét. Ide-oda vettetve az élet tengerének hullámai által, szemünk vágyva és sóvárogva lesi az égi fényt, az Isten világosságát.
Ha rá volnánk bízva a mi vaksötét értelmünkre vagy okosságunkra, akkor mihamar sikeresen a saját vesztünkbe botorkálnánk; de az Istentől adott ige által ‒ mint vezetővel ‒ megvan a biztos ösvényünk és örömmel járunk ezen. Az út, amelyen haladjunk, szilárdan meg van határozva és mi bizalommal járunk rajta, tudva, hogy: „Boldogok, akik tántoríthatatlanul járnak az úton, az Úr útjain”. Mindennapi énekünk az lesz: „Vezetsz a te útadón, járok veled boldogan”. Boldog az az ember, aki ily biztos vezetőt talál.
Ha mélyebben foglalkozunk avval a szóval, mely Istentől ered, akkor meg fogunk győződni arról, hogy ez biztos záloga a kegyelemnek. Gondoljátok csak meg, hogy milyen szavak azok, melyek Istentől valók; mennyire megnyilvánul bennük a szeretet, kegyelem és a nyájasság. Nem akarom elpazarolni időmet azzal, hogy e különösen nagy és magasztos ígéreteket felsoroljam néktek, mert ‒ mint remélem
‒ ezek úgyis mindennapi táplálékotokat képezik. Tudjátok nagyon jól, hogy miket ígért néktek az Úr. Ellenben eszembe jutott egy gondolat, mely érdemes a felemlítésre; ezek az ígéretek az Isten Szava által megerősíttettek. Ez helytelen gondolat, mert ezek közül minden egyes az Isten Szava. Ha egy férfi a szavát adta valamire, akkor ‒ feltéve, ha ez a férfi őszinte, becsületes ember ‒ minden további kételkedés ki van zárva. Lekötötte a szavát és ez elég. És ugyanaz az eset áll fenn az Úrnál, aki a maga igaz, becsületes szavát, melyet soha meg nem szeghet, kötött le, amely szó örökké fennáll. Boldogok azok, akik hajlandók arra, hogy Istent szaván fogják és akik készpénznek veszik minden egyes ígéretét; mert amit az Úr mond, azt kétségen kívül megtartja. Ha valaki megragadta azt az ígéretet, mely a megbocsátásról, az imameghallgatásról, a szent kegyelemről, a napi gondokról, az áldásról, a vigasztalásról vagy az örök dicsőségről szólt, akkor tényleg örvendhet, mint az, „aki nagy nyereséget talált”. Az ígéretben elrejtve, jelen van az áldás; a Szó a hívő lélek részére már az elért dolgok lényege. Azt, amit Isten ‒ aki nem tud hazudni ‒ elrejtve ad nekünk, az már maga az, amit kérünk.
Figyeljétek meg továbbá, hogy a Szentírás ‒ ha az Isten Szavának erejével jön hozzánk ‒ az Istennel való társalgásunknak a kezdete. Azonnal meg fogjátok érteni, hogy mihelyt az Úr szól egy emberhez, a társalgásnak egy bizonyos módozatát megkezdte vele. Lehet, hogy az Úr süket füleknek beszél, de még akkor is nagy kegyelem és megalázkodás az Isten részéről, hogy egyáltalán beszel az emberekkel, különösen azokkal, illetve azokhoz, akik vonakodnak Őt meghallgatni; ha azonban tényleg az Isten hangját veszitek észre Szavában, ha befurakodik lelketekbe a kísérő Szentlélek ereje által, mi marad akkor más a számodra, minthogy felelni az Úrnak és Őt ismét szólani hagyni? Ez a Biblia mondja azt: „Mikor felserkensz, beszélget te veled.” (Péld.6,22) Ez mennyei szó az Isten részéről, mellyel földi vándorlásunk minden napján foglalkozni kellene. Isten ezt és amazt mondja az igében és az imában, hitben és jó cselekedetekben válaszolunk mi neki. Aztán ismét Ő szól, mi pedig felelünk neki. Ha egyedül vagytok és társalgásba akartok lépni Istennel, akkor ezt valószínűleg imával fogjátok megkezdeni. Tegyétek ezt. Néha azonban meglepve veszitek észre, hogy nem tudtok imádkozni. Rendben van; ne is kíséreljétek meg. Szóljatok így: „Nagyon szeretnék érintkezésbe lépni Istennel, mivel pedig én nem tudok vele beszélni, tehát hallgatni fogom őt”. Vedd elő a Bibliát, olvass belőle egy zsoltárt vagy más felemelő részét az írásnak és minekutána így Isten beszélt, a társalgás közöttetek megindult. Isten Szavai olyan szavakat hoznak elő belsőtökből, amelyekkel a Legfelségesebbekhez szólhattok. Ha még nem tudtok hozzá szólani, akkor olvassatok újra, míg végre a ti szellemetek érintkezésbe lépett az Örökkévalóval. Micsoda megfoghatatlan, megérthetetlen boldogság az, hogy Isten mindegyikünkkel szóba áll; velem is, szegény, méltatlan, bűnös teremtményével! Mily nagy kitüntetésre jutott az ember, hogy egy szót kapott a Királyok Királyától! Mily sokan vannak, akik nagy áldozatokra volnának képesek, csakhogy egy uralkodóval beszélhessenek, itt pedig az uralkodók fejedelme van, aki naponként szól hozzánk, hacsak készek vagyunk arra, hogy füleinket odahajtsuk nyájas szava hallására. És ez a kezdete egy oly társalgásnak, amely végigtart az egész életen és a tökéletesség fokára emelkedik az örökkévalóság honában.
Előfordul néha, hogy egész különös módon örvendek az Isten Igéjében, még pedig olyankor, mikor ez az Ige eszköz arra, hogy hasznomra váljék. Mily gyakran fordul elő, hogy szorongva keresek valamely alkalmas szöveget prédikációm részére! Feltámad bennem a kérdés: „Miről beszéljek a népnek? Milyen hírrel lépjek eléjük? Mivel tápláljam a gyülekezetet?” Ez egy igen nehéz kérdés, különösen ha valaki már huszonnyolc esztendeje szolgál egy gyülekezetben. Végül aztán valamely hely különös erővel nehezedik a szívemre. Megtaláltam! Milyen örömet érez ilyenkor a prédikátor szíve! Nem volt talán olyan harcos, mely boldogabb lett volna, még ha a zsákmánynak nagy halmazát nyerte volna el.
Találtok valakit, akinek lelke nagyon lehangolódott; szeretnétek egy alkalmas szót mondani neki és ezért imádkozva keresgéltek az Írásban, míg a legalkalmasabb vers feltűnik, mellyel aztán meg tudjátok vigasztalni a bánatos szívűt. Nem éreztetek-e nagy örömet, hogy az Írás így hasznotokra volt a jó cselekedet végrehajtásában? Nem voltatok-e hajlandók e régi görög filozófussal együtt felkiáltani: „Megtaláltam! Megtaláltam!” Nem akartátok-e ez? kihirdetni és tudtára adni nemcsak egynek, hanem legalább ötvenezernek? Oh igen, tudom, hogy örvendtetek úgy, mint az „aki nagy hogy nyereséget talált.”
Láthatjátok tehát, hogy egész határozottan létezik egy melyet az az ember érez, aki elfogadja az Isten Szavát, ‒ mely abból a tényből fakad, hogy birtokában vagyunk az Isten Igéjének, mely úgy érkezik hozzánk, mint az Isten megnyilatkozása, mint egy csalhatatlan vezető ez életen át, mint az isteni kegyelem záloga, mint az Istennel való társalgásnak kezdete és mint eszköz különböző hasznos dolgok elérésére. Mindezen dolgok felől még sokkal többet mondhatnánk, de az idő nem engedi meg, ezért kérlek, kövessetek engem a legközelebbi ponthoz. Bárcsak a Szentlélek vezetné itt a lelkünket!
Vegyük fontolóra másodízben, hogy a hívő lélek öröme igen gyakran abból ered, hogy küzdenie kell azért, hogy valamit elnyerhessen. Olvassuk ismét a szöveget. „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talál”. Izzadtságtól, portól, piszoktól beborítva, sebektől vérezve, fáradt és kimerült a harcos, miután az ellenséget leverte, de azért törtet előre, hogy átvegye részét a nyereségből és azután erőt és örömet nyer a győzelemből. Voltatok már így az Isten igéjével? Én már küzdöttem érte, harcoltam és ha új ütközet vár reám, nem akarok kitérni előle. „Tapodj meg óh én lelkem, minden erőt!” (Bír.5,11)
Küzdenünk kellett bizonyos tanok mellett, mielőtt hozzánk értek volna. Bizonyos tanokat a könyvekből megtanulni nem elégséges. Az ilyen tanulás lehet hasznos és szükségpótló, de biztos mód valamely hittétel megtanulására az, ha ezt tüzes vassal égetik be a lelkünkbe. Hallottam, hogy hallgatóim nagy része azt mondja rólam: „Ez az ember nagy határozottsággal beszél.” Nem is tudom ezt megváltoztatni. Miért szóljak bizonytalan, rezgő hangon olyan dologról, amely felől feltétlen bizonyossággal vagyok? Ha nem volnék biztos, ha nem volnék meggyőződve a magam álláspontjának helyességéről, akkor hallgatnék. Nem volna bátorságom idejönni és beszélni olyan dolgokról, melyek lehetnek is igazak, meg nem; nem merném a ti időtöket és gondolataitokat ennyire elfecsérelni. Az evangyéliom tanait nemcsak az Isten Igéjében találtam meg, hanem megkíséreltem és megpróbáltam azokat személyes tapasztalataimban is és azok olyan hatalmas erővel munkálkodtak a lelkemben, hogy beszélnem kell úgy, mint csak tudok. Azokról a dolgokról, melyekről beszélek, annyira meg vagyok győződve, mint saját magam létezéséről; sőt tényként állíthatom, hogy ezek egy részét képezik az én egyéniségemnek, mert ezekben van az életem, reménységem, örömem és erőm.
Meg vagyok győződve beszédem helyességéről, mert belsőm igazat ád nékem. Ha egy ember nem beszél legjobb tudása, belátása szerint, őszinte lélekkel, ki fog hinni szavainak? Együgyű emberek fogják szemére vetni a szónoknak, hogy igyekezzen először ő maga meggyőződéshez jutni, mielőtt másokat akarna befolyásolni. A legkevésbé sem kételkedem Isten jelenlétében. Ti igen? Ha igen, akkor semmi esetre sem lesztek Isten prédikátorai. Nem kételkedem abban, hogy szent fia vérének megvan az az ereje, hogy bennünket fiaivá tegyen. Ti igen? Ha igen, akkor ne legyetek keresztyén tanítók mert kijelentéstek összes súlya az ellenkező oldalra esik. A hit sokkal több alattomos sebet kap a tántorgó lélektől, mint attól, aki nyíltan bevallja hitetlenségét. A hitetlenség magjai sohasem válnak az evangyéliom örömeivé, mert az emberek megmentetnek a hit által, de soha senki sem menekült meg a hitetlenség miatt. „Megismertük és elhittük azt a szeretetet, mellyel Isten viseltetett hozzánk.” „Mivelhogy hiszek, azért beszélek.” De miképp nyerjük el a bizalmat? Úgy, hogy kiküzdjük magunknak. Elénk tűnik egy tan az Isten szavaiból, a szív felszólal: „Úgy látszik, hogy ez a tanítás az Igéből való, tehát hinnem kell benne.” Csakhogy rögtön rá feltámad a testi értelem és felsorakoztatja az akadályok tömkelegét, mire aztán a büszke emberi természet visszahökken az igazság elől, mely oly kevéssé felel meg az ízlésének. Ezekkel a dolgokkal küzdenünk kell. A hitnek elő kell hoznia imában az Isten gyermekeinek minden eshetőségét és így szólnia: ,,Légy csendben; hallgass, míg Isten beszél. Fogadd el Istent igaznak és tekints minden emberre, minden eshetőségre és minden feltevésre, mint egy-egy hazugságra, mielőtt Isten bármely szavát el nem fogadnád.”:
Ez az a győzelem, amely után törekedünk, az a diadal, melyet a hit arat Isten igazságosságáért. Egyik kétség feltámad a másik után, majd; újra meg újra egy, éppen úgy, mint mikor egy sötét odúba hirtelen bevilágítanak erős fáklyafénnyel és egy raj denevér egymás után igyekszik riadtan elmenekülni. Csapkodva szállnak el és a világosság átveszi a maga szerzett birtokát.
Vannak olyan lelkek, akiknek egy ideig kétségekkel kell küzdeniök, sokszor egész tömeg különféle megpróbáltatással. Ne csodálkozzatok, ha néha szinte a vérig is kell küzdenetek, míg lelketek vérzik, de örvendjetek, mert ha egyszer így győzelmet arattok, akkor nem fogtok többé kételkedni és az igazság annál inkább felségesebb lesz előttetek. Elnyertétek az igazságot úgy, hogy harcoltatok érte és ezért szóljatok így: „Ez az én nyereségem, melyet senki sem vehet el tőlem.” A Dávid óriásának lehullt a feje. Dávid nem ijedt meg tőle; nem ő maga sújtotta-e le?
Nem hajított-e hozzá egy kődarabot, mely a filiszteust homlokon találta? Így tehát, ha valakit ezer kétség gyötör is a küzdelem közepette, de végül mégis egy bizalomteljes hitet nyer, akkor örvendjen mint egy olyan, „aki nagy nyereséget talált.”
Milyen küzdelem folyik néha egy ígéret miatt! Nem volt még ilyenben részetek? Találok egy áldás teljes ígéretet az Írásban, mely rendkívül jól illik az én helyzetemre és mely igen nagy vigasztalásomra válik nekem. De szabad-e felhasználnom a magam helyzetére ezt? A rossz a szellem azt mondja: „Természetes, hogy nem.” Eltaszít bennünket tőle. De a mi gyenge, ingadozó reménységünk biztosít róla, hogy ez igen jó volna a számunkra. Számtalan kétségeskedő képzelődések nyugtalanítanak, míg végre a lélek utolsó erőmegfeszítéssel megragadja az Ígéretet és minden eshetőség ellen elkészülve, erősen tartja azt. Kiűzzük a kanaánitákat, bárha vasszekereik vannak és elfoglaljuk birtokaikat. Akkor örvend egy ember az ígéretnek, ha ezer veszély között is hisz benne és tapasztalta annak igazságát. Úgy érzi, hogy saját fegyverével, nyilával, élete veszélyeztetésével vette ki e zsákmányt az amoniták kezéből, az most már teljesen az ő tulajdona és úgy örvend neki, mint az, „aki nagy nyereséget talált.” Helyes dolog, hogy azt a helyet, ‒ amelyet saját magatok megtapasztaltatok ‒ aláhúzva megjelölitek a bibliátokban, írjatok az oldal szélére P. és T. betűket, amelyek értelmezzék azt: „Próbáltam és Tapasztaltam.” Jelöljétek meg azt a helyet egyéni ismertetőjelekkel, amely rajtatok beteljesült, mint amely újabb bizonysága az Isten igazságosságának. Vajha az, amit tintával írunk az Isten Igéjébe, azt az Úr kegyelme a szíveinkbe írná be. Bárcsak mindenki saját maga tapasztalná az Isten ígéreteinek beteltét, hogy az általános Ígéretekből egyéni ígéretek lennének.
A legnehezebb küzdelmek gyakran a szabályok miatt vannak. Isten utasított például, hogy ezt vagy azt cselekedjük, a testi kényelemszeretet azonban így szól: „Hagyd ott azt a szabályt!” ‒ az önzés pedig azt mondja: ,,Ez a parancs igen megalázó, eredj el tőle!” Csakhogy ha tudsz önmagaddal szemben is küzdeni és viaskodsz mindaddig, míg lelked így szól: „Gyönyörködöm a parancsaidban, melyek kedvesek nekem!” ‒ akkor az örömed igen nagy lesz! Milyen megfoghatatlan nagy öröm lesz, ha önmagadat legyőzöd. Micsoda boldogság lesz legyőzni a környezetet, egyéni tulajdonságaidat, érzéseidet úgy, hogy végül odajutsz, miszerint azokat a szabályokat kedveled, melyek nemrég még terhedre voltak. Mennyire szereti a hívő a törvényt, ha már lázadozó akaratát legyőzte, indulatát lesújtotta, büszkeségét megalázta, könnyelműségét elűzte és magát teljesen az Úr szavának adta át. Oh Szentlélek, nyújtsad nekünk ezt az örömet.
Igen heves a küzdelem gyakran a büntetések felett. Meglehetős sokat harcoltam már miattuk. Bele-belesivított egy hang a fülembe: „Istennek ez a büntetése igen szigorú; az Írásnak ez a szava igen kemény.” Egyes testvéreink állandóan tartanak maguknál egy kis radírgumit és a kemény szavakat kivakarják a lapokból. Bárhol látják, hogy Isten haraggal lép fel a bűnösök iránt, azonnal avval ijesztgetnek, hogy hagyjunk abba minden reményt. Sok kitanult módozattal bírnak, hogy a kellemetlen igazságokat elsimítsák. Ha esetleg úgy találom, hogy az én lelkem itt ellentmond az Írás valamely részének, akkor így szólok önmagamhoz: „Nincs igazad, mert másként nem mondanál ellent az egész világ Bírójának.” Ha nem tudom beleegyezésemet adni az Isten igazságába, akkor nem jut eszembe az Írást megváltoztatni, hanem saját szívemet vádolom mindaddig, míg nem hajol meg Isten igazsága előtt. Megkísérlem, hogy szívemet olyan állapotba hozzam, hogy képes legyen így szólani: „Ha a lelkem Isten mellett volna, akkor én is így felelnék a hitetleneknek. Ez kell, hogy igaz legyen, máskülönben a Jehova nem beszélne így a; emberekkel.” Ha ennyire egyértelműek lesztek Istennel, akkor örvendeni fogtok, mint valaki, aki nagy nyereséget talál, mert bízni fogtok abban, hogy a legnehezebb kérdésre kegyelmes feleletet nyertek és a legsúlyosabb nehézségekből édes szabadulást. Igyekezzünk megtalálni mindenben az Isten véleményét és örvendezni ebben. Szokjatok hozzá az iszonyú kifejezésekhez, hogy mint Dániel, biztosan érezzétek magatokat az oroszlánbarlangban. Most már nem nehéz nekem, hogy higgyek az Örök bűnhődésekben, mióta biztos vagyok benne, hogy az Írásban szó van róluk; a nehézségek, ezektől szabadulni, isteni dolgok és ezt át is engedem Neki, amennyiben teljesen meg vagyok győződve róla, hogy minden, amit cselekszik, egy vagy más módon, de feltétlenül egybe van fűzve igazsággal és szeretettel. Küzdelem nélkül nem nyugszunk meg a Szentírás homályos részeiben, ha azonban egyszer már viaskodtunk értők, akkor édes megnyugvással fogadjuk el.
Még valamit azon szavakból, melyeket Krisztus jelentett meg. Nem fogjuk addig megismerni Krisztust, míg hasonlók nem leszünk ahhoz, ahogy elképzeljük őt. Ha Krisztus szeretetreméltó, akkor ezt a szeretetreméltóságot nem fogjuk megérteni addig, míg bizonyos mérvben mi magunk is szeretetreméltók leszünk. Akiknek tiszta a szívük, azok meglátják a tiszta és szent Urat, mert minden ember azt lát, azaz helyesebben úgy lát, amilyen ő maga. A tiszta szívűek azért látják olyannak az Urat, mint senki más, mert szívük hasonlít az Istenhez. Ha a mi értelmünk olyan lesz, mint a Krisztusé, akkor teljesen meg fogjuk Őt érteni. Ha a mi isteni példaképünk jellemében észreveszünk valami olyast, amit nem értünk, akkor alázattal és imával igyekezzünk azt elérni. Okvetlenül hasonlítanunk kell Jézushoz; és ha ezt elértük, akkor végtelen boldogsággal fogjuk keblére hajtani fejünket.
Vannak Istennek gyermekei, akiknek harcot és elkeseredett tusát kellett megvívniok lelki meggyőződésükért és még csak egy lépésnyire sem tudtak előhaladni anélkül, hogy ember-ember ellen küzdve ne viaskodtak volna azok ellen, akik örökségüket el akarták rabolni. Isten, mintegy a szövetségnek látható jeléül adta Izraelnek a Kánaánt és mégis mindannyian tudunk arról a számtalan ellenségről, amely elfoglalta azt a földet. Mennyi különféle nép volt az; nem akarlak titeket fárasztani a nevek felsorolásával, oly sok és gyűlöletes volt az a nép, mely a hívőt öröksége részétől el akarta foglalni. Hallottam róluk azt a kifejezést: „Körülvettek engem mint a méhek; miként a méhek, úgy rajzottak köröttem,” ‒ de mégis hozzáfűzte ezt: „De az Úrnak neve megszabadított az ő fullánkjaiktól.” Bárcsak az lenne a felfogásunk, hogy az Írás minden egyes szava a mi örökségünk és
úgy örvendenénk felette, mint valaki, „aki nagy nyereséget talált.”
Fordítsuk most figyelmünket a harmadik gondolat felé, amely teljesen különbözik az előbbiektől. A hívő lélek öröme néha abban rejlik, hogy tud örvendeni az Úr Igéjének, anélkül, hogy harcolnia kellene érette. Nem vagyok teljesen biztos, hogy a szövegben harcról van-e szó vagy csak szükségképpen van feltéve, bár ez nagyon valószínű. Dávid így szól: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mintáz, aki nagy nyereséget talált,” mintha vele történt volna az, ami a bélpoklosokkal Samaria kapuja előtt, akik nagy ámulattal látták, hogy az egész út, amelyen haladtak, drága ruhákkal és arany, meg ezüst ruhákkal van telehajigálva. Egy ujjukat sem mozdították meg a harcban és mégis nagy zsákmányt találtak; mint az a férfi a példabeszédben, ki mikor a mezőn foglalatoskodott, kincset talált a földben elrejtve. Sohasem törekedett kincset keresni, de mégis nagy öröme volt, mikor megtalálta. Isten határtalan kegyelme folytán megtaláljuk az Igét, még ha nem is keressük, ama ígéret szerint, mely így szól: „Megtalálnak engem azok, akik nem keresnek.” Nem tapasztaltátok-e soha, hogy mit jelent ez és nem örvendtetek-e, mint valaki, „aki nagy nyereséget talált?”
Az Úr igéje gyakran olyan, mint egy talált nyereség és nem olyan, amelyért harcolunk. Az ígéret ott fekszik előttem az úton, megtalálom és a kegyelem törvénye szerint az enyém lesz, mert megtaláltam. Itt van előttem, az Isten Lelke megjelenti nékem és elveszem anélkül, hogy engedelmet kérnék ezért, mert a kegyelemből eredő áldások szabadon állnak mindazok részére, akik ezt el akarják fogadni. A mi jogunk, hogy megjelenjünk a Szeretet vacsoráján abból a tényből fakadt, hogy Isten megnyitott előttünk egy ajtót és mi meghíva, belépünk. Micsoda boldogság!
Ez a zsákmány valakinek feltétlenül igen sokba kerülhetett, bárha mi ingyen jutottunk hozzá. Ha nem is harcoltunk mi érette, mégis volt valaki, aki harcolt érte egykor. Micsoda rettenetes harc volt! Emlékezzetek csak Gethsemánéra és Golgotára! Milyen boldogság bírni azt a nyereséget, melyet Jézus hátrahagyott részünkre mint egész életének eredményét! Nem tűrtük a nap hevét a szőlőhegyen, nem sajtoltuk a mustot és mégis isszuk a bort. A jót mi ingyen kaptuk meg, de neki sóhajokba, könnyekbe, véres izzadságba és életébe került. „Ez a Dávid zsákmánya.” Pillantsatok csak a földre és meg fogjátok látni a győző lábainak nyomát. Itt volt, itt járt a megfeszített, minden ellenségünket legyőzte és ezt a zsákmányt hátrahagyta nekünk, szegény teremtményeknek, hogy közöttünk kiosztassék.
Nagy ez a zsákmány; benne van a pokol és a halál minden zsákmánya; minden, ami Ádámtól kezdve rablott jószág volt, most mind elvétetett a rablótól. Élet, világosság, béke, öröm, szentség, halhatatlanság, égi otthon, ‒ ezt mind visszahozta a mi hősünk, aki az erőstől elvette a zsákmányt és az elfogottakat szabadon bocsátotta. Testvéreim, mi örvendünk, mikor az Ige felséges kincseit megpillantjuk, mint a Jézus Krisztus zsákmányát, melyekért ő küzdött és aztán nekünk elosztott. Micsoda öröm támad a szívünkben, ha meggondoljuk, hogy milyen ellenségeket győzött le az Úr, hogy ezeket a zsákmányokat megnyerje nekünk; a bűn meggyőzetett, a halál leveretett és a pokoltól elvétetett a rablott zsákmány; legelkeseredettebb ellenségeink szétszórattak és fejük ékes koronáját összetörte az, aki az asszony magva volt, az Isten Messiása.
Ha az Írásnak valamely helye éneklésre hangol, akkor énekeljetek vele az Úrnak; ha olvasás közben valamely vers bűnbánatra indít, akkor emlékezzetek vissza mindig arra a helyre. És ha a hallgatásnál valamely rész úgy érinti a szíveteket, mint egy ostor, akkor megfogjátok érteni, amit Dávid is érzett, mikor azt mondta, hogy lelke úgy örvend az Isten Igéjének, mint az, aki valamely szerencsés, boldog dolog következtében „nagy nyereséget talált”.
Beszédem negyedik része képezi a fő tárgyat és ezért kérem összes figyelmeteket, mert csak rövid időig időzhetek emellett. Öröm fakad a mi számunkra abból az egyszerű tényből, hogy a Szentírásra mint nyereségre tekinthetünk. Öt pontban fogom néktek ezt megmutatni.
Elsősorban nyereség számunkra a tudatlanság megszűnése. Bármily harc vagy küzdelem kezdetén kétséges, hogy ki lesz a győztes; addig, míg a küzdelem tart, az eredmény még függőben van; de rögtön megtudjuk, hogy ki nyerte meg a harcot, mihelyst láttuk, hogy a győztes már osztogatja a zsákmányt. Nincs ezentúl már kérdés, a harcnak vége. Áldott az az ember, aki az Írásban nyereséget talált a maga részére oly értelemben, amely az ő tudatlanságát megszüntette és némi bizonyosságra vezette. Minden gondolkodó ember némi bizonyosságra törekszik és ezt vagy azt az alapot foglalja el zsinórmérték gyanánt. Feltétlenül szükséges, hogy valami biztos alapot találjunk vagy legalább is higgyük, hogy találtunk, mert máskülönben a legszánandóbb emberek volnánk a földön.
Ha egy ember nem talál valamely hibátlan mértéket rajta kívül, akkor megkísérli, hogy ezt saját magában felfedezze és így lesz a saját maga pápája: és nyugodtak lehettek, egy pápa itt az országban éppen úgy tévedhet, mint egy pápa Rómában. Nem adok két garast sem a kettőnek csalhatatlanságáért és ha még saját magamat is hozzáveszem, az érték még akkor sem emelkedik egy fillér erejéig. Ha egy férfi a tapasztalataiban odáig jutott, hogy meg tud bízni az Isten Igéjében, vagy ha a Szentlélek által hatalmasan bepecsételtetett az a lelkébe, akkor elérte küzdelmeinek a végét; eloszthatja a zsákmányt, mert így szól: „Mert megismertük
és elhittük azt a szeretetet, amellyel Isten viselkedik velünk.” Természetesen jönnek majd emberek, akik ezt mondják: „Nagyon tévedsz.” A mi feleletünk ez; „Bárha mindenki a saját lelkében meggyőződést szerezne. Lehet, hogy soknak nincsen semmi biztonsága, nekünk azonban van.” Ha egy férfi azt mondja valamely orvosságról, hogy az kuruzslószer, ehhez joga van; mert mindenkinek joga van a?saját véleményét kinyilvánítani, ami azonban másra nem kötelező. „Ez tévedés ‒ szól egy másik ‒ mert már több ízben beteg voltam és eme orvosság által minden egyes alkalommal meggyógyultam: nevezzétek ám kuruzslószernek, ha akarjátok, az én számomra azonban nem az, mert jó hatásáról meggyőződtem.” És így van, ha egy ember az Isten Lelkének segítségével az Ige hatalmát saját magában érezte, akkor szólhat így: „Nem akarom ezt a harcot újra végigküzdeni, mert meggyőződtem az Írás igazságáról.” Az ilyen ember biztos a dolga felől. Bárcsak adná az Isten, hogy mindenkinek megvolna ez a biztonsága. Milyen borzasztó volna az örök ködben ide-oda támolyogni, a végtelen káoszban vergődni út vagy útmutató nélkül; egyik oldalon éjszakát, a másikon vaksötétséget találni, jobb felől tévedést, bal felől kétségbeesést. Micsoda áldott üdvösség tudni, hogy Isten szeret engem, én szeretem Istent, Krisztus megszabadított engem,, bűneimet elvetette és mindezt érezni lelkemben, megerősítve a Szentlélek bizonysága által. Ez jelenti azt az örömet, melyet érzünk a tudatlanság megszűnte fölött, melynek úgy örvendünk, mint az, ki a zsákmányt szétosztja.
A legközelebbi gondolat, mely a zsákmány képében rejlik ez: az ellenfél gyenge minden erősebb támadásra. Mert miközben a zsákmányt szétosztjuk, valószínűleg felvetődik ez a gondolat: „Az ellenség kétségkívül itt lesz rövid idő múlva, de nem tudja nehéz tüzérségét ellenünk irányítani, mert megsemmisítettük azt.” Lőszerkészlete bizonyára elapadt,, mert raktárai a mi kezünkbe kerültek és nem rendelkeznek már zsákszámra aranypénzzel, hogy hadi szükségleti cikkeiket kiegészítsék, mert ezek már a mi zsákmányaink lettek. Meggyengítettük az ellenséget. Vajon nem foglaltuk-e el erősségeit, nincsenek-e a mi kezeinkben várai? Felemelhetik ugyan ismét a fegyvert, erejük azonban fogytán van.” Ha az ember megbízik az Írás csalhatatlanságában, akkor gyengíti a hitetlenség hatalmát és erősíti saját hitét. Boldog az az ember, ki megbízik Istenében. Micsoda öröm mondhatni: „Tudom, kiben hiszek és biztos, vagyok benne, hogy Ő meg tud engem oltalmazni mindama napig,” vagy együtt szólni a vakon született emberrel: „Egyet tudok, azt, hogy vak voltam és most látok.” Ha az Isten országának jóságát ízleltük és éreztük, akkor feljebb emelkedünk a tények ismeretében és a gyanakodást, meg a művészi magyarázást mélyen magunk alatt hagyjuk. Az örömnek egy része fekszik itt a zsákmány elfogadásában; reméljük, hogy ezután kevésbé háborgattatik a szívünk, kisebb veszély fenyeget az értelemtől és nem hányattatik úgy a lelkünk. Az ellenség szarvai letörettek és immár nem okozhatnak olyan károkat, mint azelőtt.
Azután a zsákmány szétosztásánál mindig előtűnik a győzelem érzelme, éppen úgy, mint az Isten Igéjébe vetett hitnél. Miközben az Úr drága bizonyságát erősen megragadjuk, győzelmet aratunk a kétségek, félelmek és nyugtalanságok fölött. Győzelmet érzünk akkor is, mikor szenvedélyeinket és kívánságainkat letiporjuk és engedelmeskedünk az Úrnak parancsai végrehajtásában. Ha az, ami egykor nehéz és lehetetlen volt, most könnyű és kellemes lesz, akkor örvendhetünk a diadalnak, melyet ellenségünk fölött arattunk Ha az alázatosság és az engedelmesség szelleme minden cselekedetünkben megnyilvánul, akkor nagyobbat tettünk, mintha egy erős várost foglaltunk volna el. „Az a győzedelem, mely diadalt aratott e világon, a mi hitünk.” Vajha minél többel bírnánk belőle és erőről-erőre haladva, hősiesen küzdenénk az Úr nevéért.
A zsákmány szétosztásánál részünk lesz nyereségben, gyönyörben és dicsőségben. Nem akarom a háborút igazolni, az eseményeket megérteni, mert ezt gyűlöli a lelkem. A rablás, fosztogatás és erőszakoskodás, melyeket a bitorlók megengednek maguknak, undok cselekedetek. Az emberek gonoszabbul viselkednek az ember ellen, mint az ördög. Semmiféle más szerencsétlenség nincs, mely a népekre zúdult, mint a háború iszonyatossága. Felhasználom beszédemben ezt a példát, melyet a háború eredményezett, de ‒ ha tudnám ‒ elátkoznám magát a tényt. Az emberek abban a véleményben vannak, hogy a zsákmány szétosztása dicsőség. Idézzük fel emlékünkben a régi Rómát és nézzük meg azt a tömeget, mely a Via Lacrán szorong, mikor a győztes hősök a Via Appián jönnek, hogy diadalkocsijaikon a Capitoliumra hajtsanak. A házak tetőzetét és az utcasarkokat egészen elfoglalta a nép, hogy egy Scipiót (római hadvezér) vagy egy Július Caesart. (Róma első császára) lásson felvonulni foglyaival és zsákmányaival együtt. Éljeneztek és kiabáltak, míg rekedtek nem lettek és míg meg nem részegedtek a sok „spolia opima” (fényes hadizsákmány) látásától, mely a felvonulásban volt. Így ítélkeztek az emberek a háború fosztogatásai felett. Napóleon is úgy akarta megdicsőíteni magát, hogy Parisban összegyűjtötte mindazt a kincset és műremeket, melyeket Európa különböző városaiban elrabolt. Mert a legtöbb diadalmi jelvény nem más, mint ellopott javak vagy amelyet lopott javakból vásároltak. Ha azonban elfoglaljuk a Szentírást, akkor olyan zsákmányt nyertünk, mely felségesebb, mint a királyi kincsek, olyan zsákmányt, melyhez igazságos és becsületes módon jutottunk. Ha képesek vagyunk azt mondani, hogy az a mienk, amit Isten megjelentett, akkor nagyobb gazdagságunk van, mint aminőt egy zsugori csak álmodni tudna és ha ezt képesek vagyunk minden támadás ellen megoltalmazni, akkor az, amit hiszünk, a mi dicsőségünkre fog válni és tiszteletet szerez nekünk, tiszteletet hitünknek és mély hódolatot Annak, aki mindenható Lelke által bennünk a hitet életre keltette.
És végül, a zsákmány nyugalmat és békét jövendöl, amit jósol az Isten Szava is a mi hitünknek. Mikor a rómaiak megverték és teljesen feldúlták Carthágót, akkor azt mondták: „Sohasem fogjuk azt ismét megengedni, hogy egy második Hannibál Róma kapui alá jöhessen vagy Carthágó hajói Itália partjait rettegtessék”. Legyőzték leghatalmasabb ellenségüket, mikor annak otthonát teljesen szétrombolták és kifosztották és immár örömmel üdvözölték a hosszú békeidőt. Ezt az örömet érzik azok is, akik elfogadták az Igét. Ha hinni tudjuk, hogy Jézus magára vette a mi bűneinket és szenvedett értük a keresztfán, akkor nem fogunk többé nyugtalankodni vétkeink miatt. Ha hinni fogjuk, hogy mennyei Atyánk, mindig csak a legjobbat cselekszi az övéivel, akkor a szomorúság, sóhajtozás, félelem és aggodalom mihamar el fog hagyni. Nyugodni fog minden hívő, mert tapasztalni fogja, hogy a leggonoszabb dolog is javára fog válni. Ha hinni fogjuk, hogy Jézus meghalt és halottaiból feltámadt, akkor meg fog szűnni a haláltól való félelem. Mivel megismertük e szavak jelentőségét: „Aki Bennem hiszen, még ha meghal is él”, ‒ ennélfogva a halálnak nincs semmi hatalma már rajtunk.
Az isteni ígéretek elsajátítása, ‒ amiként a harcos bejelenti részét a zsákmányra ‒ biztosíték számunkra avégett, hogy az ütközet már elmúlt. Nyugodtak és csendesek lehetünk immár. Milyen üdv és milyen boldogság ez! Mennyire szeretném, hogy minden egyes jelenvaló hívő lenne először Jézusban, a testté lett Igében, azután pedig az írott Igében; és hogy nemcsak hinnétek, hogy mindez igaz, hanem alkalmassá is tennétek magatokat, mint a harcos a zsákmányra. Boldogok és áldottak lennétek akkor és örömetek olyan lenne, mint az aratók öröme vagy mint azoké, akik a zsákmányt szétosztják. Isten adná, hogy ez így legyen, a Jézus Krisztusért. ‒ Ámen.