Habakuk próféta nagy fájdalommal tapasztalta, hogy olyan korszakban él, amelyben az igazi vallásosság nagyon szomorú állapotban volt. A nép nagy része elfordult az élő Istentől volt ugyan egy Istent félő csoport is az országban, az istentelenség és a bálványimádás azonban igen erősen el volt terjedve a nép között. Isten ezért sújtotta a népet az ő ítéletével és megjelentette e prófétának, hogy a káldeusok betörése az országba nagyon közel van A próféta ezért tele volt aggodalommal hazájának a jövője miatt, mer látta ennek bűnös állapotát és tudta, hogy mi következik ebből. Habakuk jövendölésének könyve úgy is kezdődik avval a könyörgéssel: „Uram meddig kiáltok még?” Lelke iszonyodott és irtózattal volt eltelve népének bűnei miatt, szíve pedig megtörött, mikor az Úr által megparancsol büntetést látta. Isten minden egyes szolgájának meg kellene így törni lélekben, ha látják, hogy az Úr nevét ennyire megszentségtelenítik és okuk van arra, hogy az Úr haragjától féljenek és másokat féltsenek. Mert egy ember, kinek szívében nincs valódi irgalmasság, nem lehet a Isten embere.
De mégis, Habakuk egy olyan ember volt, aki erős hittel rendelkezett, ez pedig igazán szerencse a nehéz időkben, mert ha a hitre szükség van szép, derült napokban, akkor sokkal inkább szükségünk van rá, mikor a vihar tombol; és ha az igazaknak a hit által kell élniök, mikor a hajnal meghasad, mennyivel inkább kell abból élniök, ha az árnyékok már a homályba nyúlnak be. Azok, kiknek oly lágy szívük van, hogy embertársaik bűnei felett sírni tudnak, szükségük van erős szívre is, hogy hűen megálljanak Isten mellett.
Ez a név: Habakuk, azt jelenti, hogy széleskörű; ő róla pedig nagyon helyesen, igazán mondhatjuk, hogy egyike volt azoknak, aki az ígéreteket távol látta, mégis hitte és megértette azokat. Hozzáerősítette, odakötötte magát Isten jóságához és megnyugodott azon. Az ő jövendöléseinek olvasásánál meglep bennünket az a mód, hogy miként adja elő nekünk Isten jelenlétét. Igen jól megválasztotta könyvének címét, mikor azt írta oda: „A teher, melyet Habakuk próféta látott vala”, mert ahogy előadja eme megfigyeléseit, ez az élénkség a legjobban bizonyítja, hogy ő egy magasabb rendű „látó”. Látja, hallja, tudja, sőt érzi az Isten jelenlétét és nyugalomra, csendre inti a földet. Látja az isteni utakat a kiválasztott nép történetében és érzi, mint hatol be a lábaiba rothadás és mint remegnek tagjai.
Istent nagyon meglátta és Isten utai nagyon nyilvánvalók lettek lelki szemei előtt. Ehhez járult még, hogy hite épp oly erős volt, mint amily mély és őszinte volt hódolata. Habakuk próféta jövendöléseiben találjuk meg azt a csodálatos evangyéliomi kifejezést, amelyről Pál apostol sok prédikációt mondott: „Az igaz ember hitből él”; továbbá ez a jövendölés az, amelyben a hitnek azt a figyelemreméltó elszántságát találjuk meg, mikor az elképzelhető legrosszabb körülmények közt így szól: „Mert a fügefa nem virágzik és semmi gyümölcs nem lészen a szőlőkben, megcsal az olajfának munkája és a mezők élést nem teremnek, kivesz a juh az akolból és nem leszen ökör az istállóban. Én pedig az Úrban örvendezek és vigadok az én szabadító Istenemben.” És így, kedveseim, igen jó lesz részünkre, ha minél nagyobb mérvben megvan bennünk Habakuk szelleme, hogy megalapozva és megerősítve legyen bizalmunk az Istenben. Ilyen körülmények között, bármily komor legyen is a jelen és sivár a jövő, mégis minden csüggedéstől mentek leszünk, amennyiben arra vetjük magunkat, akinek utai örökkévalók. Az Ő tanácsai régi idők óta oly nagyszerűek és dicsőek, hogy Benne kételkedni egyet jelent avval, hogy megtagadjuk Őt? az Ő lénye pedig annyira változhatatlan, hogy csak a legegyszerűbb igazságot cselekszünk akkor, ha az ő kegyelmére számítunk.
Abban a bibliai részben, melyet ma reggelre választottam, három pontot találok, amelyeknél hosszasabban szándékozom időzni. Az első: a próféta félelme: „Uram, hallám a Te fenyegető beszédedet és megrettenek”. A második: a próféta imája: „Uram, a te munkádat az esztendőnek közepette elevenítsd meg, az esztendőnek közepette”; és a harmadik pedig: a próféta indokolása: „jelentsd meg irgalmasságodat, haragodban irgalmasságodról emlékezz meg”, egybefűzve a fejezet egyéb részeivel, amelyben megtaláljátok, hogy mit tett Isten már a régi idők óta Izraellel.
Először tehát a próféta imájára akarom terelni figyelmeteket. „Uram, hallám a te fenyegető beszédedet és megfélemlék”. Ez a félelem szent félelem; nem az iszonyatnak vagy a bűnnek a félelme, hanem a hódolatnak, a tiszteletadásnak a félelme. Vessétek csak össze ezt az előbbi résznek a 20. versével: ,,Az Úr pedig az ő szentséges templomában vagyon. Hallgasson előtte mind az egész föld. Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek”. Minden teremtménynek csendben kellett maradnia és azután, ebben az ünnepélyes csendben hallotta a Jehova hangját és megrettent. Lehetetlen, hogy halandó emberek teljesen tudatában legyenek az Isten jelenlétének, anélkül, hogy ne telnének meg hódolattal. Feltételezem, hogy ez az érzés nem volt annyira lenyűgöző például Ádámban az elesés előtt, mert nem ismerte a bűnt, de valószínűleg ő is érzett valami ünnepélyest, mikor az Úr a nap leszállta után átment a kerten. Ha mindjárt valami gyermekies tisztelettől eltelve is, de mégis a bűn nélküli ember hátramaradt teljesen a felséges jelenlét miatt. Az ember bűnbeesése óta, bármikor és bárhol lettek is megajándékozva azzal a keggyel, hogy rejtett dolgokat megláttak, egyben rögtön mély hódolat fogta el őket.
Sok igazság volt abban a régi hagyományban, hogy nem volt senki, aki Istent látta volna és életben maradt volna; mert a jelentéktelenségnek, a semmiségnek egy olyan érzése fogja el az embert az Isten jelenlétének tudata által, hogy képtelennek érzik magukat arra, hogy az áldásnak ezt a súlyát el tudnák hordozni. Ézsaiás azt mondja: „Jaj nékem, el kell vesznem, mivelhogy a királyt, a Seregeknek Urát látták az én szemeim”. Dániel így szól: „Semmi erő nem maradt én bennem”. Ezékielnél ezt találjuk: „És mikor ezt megláttam, arcra borulék”, míg János így ír: „és minekutána Őt megláttam, leestem az Ő lábai elé, mint egy holt”. Tudjuk jól, hogy mit mondott Jób: „Az én füleimnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” Az angyalok, akik a létrán fel és alá jártak, befödték arcukat, mikor Istenre pillantottak és mi, kik a létra lábainál fekszünk, mit tehetünk mást, mint az atyákkal együtt szólhatunk: „Mily rettenetes ez a hely!” Bárha ez az elképzelhető legnagyobb áldás, mégis félelmetes dolog Isten kegyencének lenni. Áldott volt az asszonyok között a szűzanya, akit Isten oly nagy kegyelemben részesített, de éppen ez áldás miatt lett róla előre megmondva: „Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr”. Áldott volt az a férfiak között, akivel az Úr úgy beszélt, mint a barátjával, de sok szenvedéseken és nagy félelmeken kellett ezért keresztülmennie. Nem adatott meg oly gyenge teremtményeknek, amilyenek mi vagyunk, hogy Isten előtt megállhatnánk, még ha a Róla lesugárzó fény Krisztus közbelépése által nem vakít is annyira, hogy a prófétával együtt ne mondanánk: ,,Rettegem pillantásodat”.
,,Kicsoda ne félne Tőled, óh nemzetek királya?”
Habakuk mély hódolata Isten előtt csak növekedett ama „beszéd” által, melyet hallott: „Uram, hallám a te fenyegető beszédedet és megrettenek.” Ez a „beszéd” mint „prédikálás”, „tanítás” tétetett alkalmassá az evangyéliom számára, amelyről Ézsaiás így szól: „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak?” Csakhogy természetesen az értelmet inkább az összefüggésben kell keresnünk, ez pedig odavezet bennünket, hogy a „prédikálás” arra vonatkozik, amit Isten az ő választott népéért cselekedett, mikor Páránból kihozva, a földet folyók által felosztotta és a pogányokat haragjában összemorzsolta. A próféta tanulmányozta Izrael népének a történetét és meglátta az Isten kezének működését e történet minden egyes fejezetében, a Vörös-tengeren és a Jordán folyón való átkeléstől kezdve, egész a pogány népek kiűzetéséig és a törzsek elhelyezkedéséig a Kánaán földjén. Meghallotta az Isten beszédét Izrael népének a történetében, lelkének a csendjében; látta az Úr cselekedeteit, mintha azok ismét megismétlődtek volna és rettegéssel, meg alázattal telt meg a szíve, mert látta, hogy bár Isten igen nagy türelemmel viselkedik népével szemben, bűneivel szemben mégis haragra gerjedt és bár vétkeit igen sokszor megbocsátotta, mégis megbüntette őket és álnokságuk felett nem tekintett el egyszerűen. A prófétának eszébe jutott, mint büntette meg az Úr Izraelt már a pusztában, mikor egész nemzedéket hantoltatott el vándorlásuk alatt; és hogy miként sújtotta őket a Kánaánban, mikor egyik zsarnok után a másik zsarnok alá vetette és mélyen megalázta őket. Emlékezett azokra a súlyos és nehéz ítéletekre, melyekkel az Úr sújtotta népét, mikor elfordulva Tőle, idegen isteneket keresett fel. Az egész történeten át, mely Istennek és népének szövetségéről szólt, ott látta végighúzódni azt a lángoló felírást: „Én, Jehova vagyok az Úr és én féltékeny Isten vagyok”, ‒ ezért kiáltott fel a próféta: „Uram, hallám a te beszédedet és megrettenek”.
Valószínűleg volt oka Habakuk prófétának, hogy aggódását megmagyarázza és pedig azt az aggódását, mely az Isten csendes beszédéből származott, amely nem volt az emberek nyilvánosságának szánva, de amelyet a próféta később szavakba formálva, könyve első részében feljegyzett. A káldeusok reátámadnak Izrael népére, „egy kegyetlen és vakmerő nemzet, amely rettenetes és iszonyatos, lovai serényebbek a párducoknál és gyorsabbak az estvéli farkasoknál.” Ezek rohantak reá Juda nemzetségére, „mint a zsákmányra éhes saskeselyű” és Habakuk, már előre látta lélekben, mint pusztul el az egész ország a vad harcosok lovainak patája alatt, mint visznek el fejedelmeket és főembereket a rabságra, mint lesz az Úr kertjéből sivár pusztaság és mint fosztja meg az erőszak Libanon erdejét is ékességétől. A félelem, eme rettenetes veszély láttára, remegővé tette a prófétát és nem volt elegendő könnye, hogy megsirassa a káldeusok által okozandó szenvedéseket. Ha tehát kedves testvéreim, az Úr odavezérli szolgáit, hogy őrhelyükről alápillantva, a múltból meg tudják állapítani a jövendőt, akkor nekünk is van okunk a félelemre. Ha látjuk azokat a büntetéseket, melyekkel Isten sújtotta a bűnös népeket a múltban és ebből a valószínű jövendőt a jelenben megállapítjuk, akkor elbágyad szívünk a félelem miatt, hogy az Úr azt a bűnös népet, amely között mi is lakunk, meg fogja büntetni. Mert hiszen van okunk aggódni önmagunkért is, mivelhogy mi is bűnösök vagyunk.
És így, amint nyilván láthatjuk, a próféta félelme három okból állt. Először mély hódolatából, amely befolyásolva volt az Úr jelenléte által, aki a mi bűneinket nem szívesen látta, azután abból az. aggodalomból, hogy mint megsemmisítő tűz fog egyszer népére csapni és őket elpusztítani. Második oka a próféta félelmének abból a további aggodalomból állt, amely az Isten útjainak nyíltságából látható, melyek Mózesnek jelentek meg és Izrael gyermekeinek bűnös viselkedéséből következtek, azaz hogy a tévelygő népet újra meg fogja büntetni. A harmadik oka a félelemre azokból a dolgokból állott, melyek árnyékukat már előre vetették a jövőre, hogy az Úr azokat a büntetéseket, amelyekét oly ünnepélyesen adott a próféta tudomására, véghez fogja vinni és a káldeusokat bízza meg azzal, hogy úgy bánjanak az ő népével, mintha tengeri halak volnának, amelyek a kivetett hálóba fennakadnak és ennek következtében elpusztulnak.
Miközben ezt a három pontot összefoglalom, továbbmegyek a próféta félelmének különös okára, amely fölött könnyen elsiklunk, de a szövegben világosan előtűnik. A próféta tele volt aggodalommal a társadalmi és állami élet ama folyamata miatt, melyben akkor a nép élt. Ha helyesen olvasom ezt az imát, akkor a nép elérkezett „az esztendő közepére” vagy másképpen történetének közepe tájára. Habakuk prófétai működése nem esett az első időkre, mikor még Mózes és Sámuel mondtak jövendőt, sem pedig az utolsó időkre, amelyben mi élünk, amikor a világ vége eljövendő. Az ő jövendölése valószínűleg a Krisztus eljövetele előtti 600 évre esett, úgy éppen az emberiség történetének a közepe tájára, ha ez a történet egy hetet alkotna ki évezredekből, aminthogy sokan vannak is, akik hiszik ezt. Ami pedig különösen az izraelita népet illeti, ez már messzire eltávozott attól a naptól, mikor „Efraim még gyermek volt”; most életének közepét járta, mikor mindenből a lehető legjobbat kellett volna előállítania. A hős-korszak már elmúlt és a cselekedetek szürke ideje elérkezett, amelyben „a népek tűzre építenek, és hiába munkálkodnak a nemzetségek” (Hab.2,13), ezért könyörög a próféta forró szeretettel: „Uram, a te munkádat az esztendőknek közepette elevenítsd meg, az esztendőknek közepette, mondom, jelentsd meg irgalmasságodat”. A vonatkozás magunkra abból a tényből ered, hogy mi mint gyülekezet szintén elértük „az esztendőknek közepét”. Mint hajósok immár az óceán közepén járunk, némelyiknél több, másoknál kevesebb esztendeje, hogy eltávoztunk a parttól és a vitorlákat felvonva, más hazába igyekszünk. Ami a szolgálatunkat illeti? amelyet személy szerint viszünk végbe, ebben valószínűleg az esztendőnek közepén vagy a vége felé járunk. A természeti törvények szerint nem igen várhatjuk, hogy még sok évet érjünk el és nem is vagyunk oly balgák, hogy erre nagyon számítanánk; ami azonban gyülekezeti viszonyainkat illeti, mindenesetre elérkeztünk az életnek közepéhez.
Testvéreim, az „esztendők közepé”-nek megvannak a maga sajátságos veszélyei és ez vezette arra a prófétát, ‒ miként bennünket is ‒ hogy így imádkozzék: „Uram, a te munkádat az esztendők közepette elevenítsd meg”. Az ifjú kornak megvannak a maga veszélyei, felettünk azonban már elmúltak; az aggkornak szintén megvannak a maga fogyatkozásai, ezt a kort azonban még nem értük el; a mi dolgunk az, hogy azon veszélyek ellen könyörögjünk segítségért, amelyek az élet közepén érik az embert. Az életnek közepe úgy az egyesek, mint a gyülekezetek számára a legsajátságosabb veszélyeket rejti magában.
Nem figyeltétek-e meg, hogy a régebbi időszakok miként múltak el mindnyájan, még teljes virágjukban, mielőtt még nagyobb kort elértek volna? A paradicsombeli állapotnak, a tökéletesség korszakának ideje alatt a nap lehanyatlott, mielőtt még dél lett volna. A pátriárkák időszaka aránylag igen rövid ideig tartott és az emberiség óriási számához képest meglehetős kevesen voltak azok, akik évszázadokat hordtak a vállukon, mivel az emberek eme hosszú idő alatt annyira begyakorolták magukat a bűnbe, hogy az ár megindult és elsodorta a hosszú életet, mielőtt még alkonyodott volna. Azután jött a zsidó állam a maga bíráival, királyaival és alig olvastuk, hogy Salamon egy fényes hajlékot emelt az Isten nevének dicsőítésére, máris tudomásul kellett vennünk, hogy evvel Izrael el is érte dicsőségének legmagasabb fokát és tekintélye azóta folytonosan hanyatlik. Ugyanígy volt ez a keresztyén gyülekezettel az első századokban. Olyan jól kezdődött minden, mi akadályozta hát? Teljes erőben és virágzó egészségben volt, mikor az oroszlánokkal és a tüzes lángokkal dacolt és a császártól nem függött. De nem sokáig tartott ez az állapot, mert jött Konstantin császár, aki rátette kezét az egyházra és a keresztyénség beteg lett „a király vétke miatt” (angol közmondás), amely betegség azóta állandóan sorvasztja az Anyaszentegyházat. Ez a betegség ‒ miként a rák ‒ egyenesen a szívet támadta meg, tisztátalanná tette a lelket, úgy hogy ez ahelyett, hogy az Úr mennyei arája lett volna, tisztán és hűen megtartva a Úr Jézus számára, a földi királyok piszkos szeretője lett. Életének középső része a sötétség korszaka volt, amelynek rémes árnyéka még most is a népek fölé vetődik. Úgy látszik, mintha ez nem felelne meg az élet közepének; ami azonban a kegyelem csodája. A reggel eljön ragyogó sugarakkal, fényes harmatcseppekkel, sokáig azonban nem tart, mert a sugarak mind forróbbak, perzselőek lesznek, a földek eltikkadnak, vagy pedig sötét lesz a felhők miatt és a dicsőség napja beborul. Ez mindenesetre elegendő ok az aggodalomra annak, aki a felebarátjait szereti, aki az Isten féltékenységét ismeri és népének gyengeségét tudja. Attól fél, hogy a hűséget feladja, első szeretetét elhagyja és az Úr ezért haragudni fog, a világító lámpásokat elhelyezi helyéről és a népet sorsára engedi. Óh Urunk, édes Istenünk, ne engedd, hogy ilyesmi legyen a te gyülekezeteddel ezen a helyen.
Mik a veszélyei a középkornak?
Először: van valami báj és kellem minden új vallási mozgalomban, mely azonban néhány év alatt elmúlik. Emlékszem még nagyon jól, mikor még a „kilenc világ- csoda” közé számítottak bennünket és a mi kritikusaink azt jövendölték, hogy a mi művünk önmagától fog ossz omlani. Azt mondták, hogy ilyen felbuzdulások már régebben is voltak, el is múltak és hogy egyik a másik után ‒ miként szappanbuborék ‒ fog a semmiségbe szállni. Mindenesetre bármit mondjanak is a kritikusok és a csúfolódók ‒ tudjuk, hogy akkor egy életünk, egy akaratunk volt és ebben örvendtünk és végtelenül boldogok voltunk. Az ifjúi üdeség bizonyára eltávozott és kézenfekvő a veszély, hogy az erő is eltávozhat. Kaptam egy levelet egy kedves lélektől, amelyben azt írja, hogy minden újonnan megkezdett munka egy bizonyos idő múlva élettelennek látszik és figyelmeztet arra, hogy az első keresztyén gyülekezetnél is megvolt ez a tünet. Attól tartok, hogy ennek a jámbor írónak a megfigyelésében van valami szomorú valóság. Igen sokan vannak, akik igen tüzesen, nagy szorgalommal kezdenek meg valami munkát és lassanként lehűlnek egészen a semmittevés fagypontja alá. Efölött szomorkodhatunk ott, ahol megtörtént és tarthatunk tőle, ahol még nem történt meg, mert ez a dolgok természetes következménye. Kedves testvéreim, nagyon kérem az Urat, hogyha az, amelyet „espirit de corps”-nak (a test szelleme) neveznek elhagy bennünket, akkor az „esprit de Dieu” (az Isten szelleme) megmaradjon nálunk, vagyis hogy a Lélek által hűen megtartassunk, mely bennünket mindnyájunkat egyesít a Krisztus Jézussal.
Az előrehaladás a középen azért is nehéz, mert a dolgok aki már megszokottak, köznapiak lesznek, melyek azelőtt még feltűnőek és figyelemreméltók voltak. Ha nem fordult volna oly gyakran elő, nem is gondoltam volna reá, hogy az ifjúság kellemével együtt más felbuzdulások is elmúlnak. Remegünk attól, ha megtudjuk, hogy olyanok, kik azelőtt hatalmasok voltak az imában, most lanyhákká válnak; hogy azok, akik sok áldozatot hoztak, most úgy gondolkoznak, hogy már eleget hoztak; és hogy azok, akik az Úrnak feláldozták magukat, azt vélnék, hogy akkor igen nagy hangon beszéltek és hogy nem akarják ezt tovább így folytatni. Szomorú volna, ha gyülekezeti tagok, akik nagy szeretettel voltak eltelve az emberek miatt és igen jó vadászai voltak az Úrnak a bűnösök után, most hirtelen azt gondolnák, hogy ezt a megfeszített munkát nem bírják el és másoknak engedik át, hogy munkálkodjanak az Úrért. Ah, egy igen gonosz nap az, mikor az elégedetlenség szelleme elfog bennünket, de ez is egy veszélye az esztendők közepének.
Mindig aggódom attól, hogy az. Istenben való egyszerű bizalom, amelynek birtokában voltunk kezdetben, egyszer eltávolodik tőlünk. Igen sokszor megesik a vallásos mozgalmaknál, hogy ha az emberek gyengék, csekélyek, megvetettek és kevés számúak és bíznak az Istenben, akkor általa megerősödnek és éppen gyengeségük lesz az erejük. Ha ellenben elbizakodnak erejükben, akkor éppen ez lesz az oka bukásuknak. A mi büszke, felfuvalkodott természetünknek hajlama az, hogy az Istenben való gyermekies bizalommal felhagyunk és elég balgán, saját magunkban bízunk. Az Isten nem a sokak vagy a kevesek által ment meg és ha mi csak egy pillanatig is kérkednénk a számunk nagyságával, akkor megszomorítanánk az Isten szellemét, aki szent haragjában feltétlenül eltávozna tőlünk. Ettől jobban kell aggódnunk, mint minden más dologtól. Kedves testvéreim, felséges és dicső dolog gyengének lenni, hogy az Isten ereje megnyugodjék rajtunk; felséges dolog szegénynek, csekélynek és megvetettnek lenni, hogy az Úr ilyen törékeny eszközöket vegyen és ezek használata Neki dicsőséget szerezzen. Ellenben szomorú és lesújtó bűn, hogyha akkor, mikor az Úr gyülekezete jó állapotban van, megkeserítjük az Isten szellemét Önbizalmunkkal és Neki okot adunk arra, hogy áldott segítségét megvonja tőlünk.
Egy másik veszély keletkezik abból, hogyha büszkék vagyunk elvégzett munkánkra. Ha az emberek elkezdenek Krisztusért dolgozni, akkor mihamar belátják, hogy Nála nélkül nem tudnak semmit sem véghezvinni és azért bizalommal Istenhez fordulnak, hogy erőt nyerjenek Tőle; az Úr meg is hallgatja ezeket az alázatos fohászokat és nagy dolgokat tesz általuk. Csakhogy, ha mi valami jó dolgot teszünk, akkor hajlandók vagyunk így szólani: „Mi már elnyertük a babérkoszorút. Elviseltük a fáradtságokat, eltűrtük a nap forróságát, most tehát megpihenhetünk.” Ez rendkívül akadályozza az előmenetelt. Ha egyszer azt gondoljuk, hogy már eleget tettünk, akkor bizonyára nem fogunk semmit sem cselekedni azután. Talán ismeritek azt az elbeszélést, mely egy festőről szól, aki palettáját összetörte, ecsetjét letette és azt mondta feleségének, hogy nem fog többé festeni, mert a művészi alkotóképesség elvétetett tőle. Mikor felesége megkérdezte, hogy mikor jutott e szomorú tény tudomására, azt válaszolta: „Az utolsó festmény, melyet befejeztem, megvalósította az én eszményképemet, teljesen meg vagyok elégedve vele és ezért biztosan tudom, hogy azt a tehetséget, hogy mint festő alkossak valamit, teljesen elvesztettem.” A dolog tényleg úgy van, hogy csak addig vagyunk alkalmasak a Krisztus szolgálatára, amíg azt hisszük, hogy semmit sem tettünk, sőt a legelején vagyunk kitűzött célunknak. Azok, akik nagyobb dolgok után vágyódnak, azok még nem merültek ki; a veszély azonban abban rejlik, ha valaki azt mondja: „Elvégeztem a mai napi munkámat. Lelkem, pihenj nyugton.” Igen sokan vannak azok, akik nem találnak ebben semmi gonosz dolgot és úgy tesznek, mint a könnyelmű vadász-emberek, akik akkor fekszenek le pihenőre, mikor a vad egészen közel van.
Van azután egy tapasztalatból táplálkozó büszkeség, amely igen könnyen ejt a hatalmába úgy egyeseket, mint egész gyülekezetet és mely úgy beborítja azt, mint a fát a moha. Azt mondják: „Mi már nem vagyunk fiatal, tapasztalatlan, tudatlan emberek, mint egykor voltunk, nem sebesülünk meg a kísértések miatt és nem tévedünk el a tudatlanság miatt; nem, mi kétség kívül egészségesek vagyunk a hitben és tiszták maradunk életünkben egész végig”. A testi biztonságérzés az, amely a legsikeresebben okozza a visszaesést; ezért kell arra gondolnunk, hogy mi „az esztendők közepette” vagyunk.
Mindezeken kívül azt gondolom, kedves testvéreim, hogy minden keresztyénnek tudnia kell azt, hogy ha egy ideig előhaladtunk a tevékenységben, akkor utána igen hamar elfog a fáradtság érzete. Az Úr megígért segítsége nélkül igen hamar bágyadtak leszünk és el is veszünk abban a hosszú futásban, amely elénk van szabva. Az erős munka lanyhaságot, a szenvedés pedig türelmetlenséget okoz. A kegyelemre azért van szükségünk, hogy ezeket a természeti hátrányokat kedvezően befolyásolja. Ha a természetes erők elfogynak, akkor kedélyünk mihamar lelohad és panaszkodni fogunk, hogy a küzdelem igen erős, a munka keserves és ebbe igen könnyen illeszkedik bele a változatosság érzete, ha nem vittük végbe mindazt, amit vérmes reményeinkkel terveztünk. Alig tudunk örvendeni valaminek, hogy megtörtént, oly sok az, amit még meg kell tennünk. Ha a szív ily fáradt, akkor a lélek még távolabbi és nehezebb megerőltetéseket lát és ez az élet középesztendeit rendkívül nehezekké teszi a Sion felé törekvő vándorok számára. Megvan bennünk a hajlam, hogy restek legyünk az Úr országának szolgálatában, tekintettel arra, ami megtétetett, habár be is kell ismernünk, hogy ez csak igen kevés. A Sátán nagyon jól fel tudja használni a mi gyengeségünket saját előnyének kihasználására, hogy bennünket könnyelművé tegyen, ha csak lehet; ezért őrizkedjetek az ő tőreitől.
Ha éveken keresztül állottunk őrt a falakon, állandóan készenlétben, akkor megvan az eshetőség arra, hogy a mi éberségünk egyszer csak lankadni fog. Ha sok éven át folyton csak ellenkezést tapasztaltunk, akkor feltódul az a gondolat, hogy balgaság továbbra is ilyen különálló életmódot folytatni, ellenben sokkal helyesebb a korral haladva, együtt úszni embertársainkkal. Akkor majd megszólal gúnyosan az ellenség: „Ugyan ki vagy te és mit eredményezett bizonyságtételed, járatlan utakon történt haladásod és szigorú életmódod? Mindaz, amit eddig elvégeztél, az túlságosan elég. A világ még mindig bűnben hever és a tudatlanság uralja az embereket. Hagyj fel a további hiábavaló küzdelemmel, mert úgysem tudsz győzelmet aratni.” Az esztendők között, mikor a fáradtság és a szükség egyaránt terheli a szívet, megvan az eshetőség arra, hogy a pokoli befolyás eredményre jut; ezért, testvéreim, bocsássunk egy hatalmas imát fel a mi szabadító Istenünkhöz: „Uram, a te munkádat az esztendők közepette elevenítsd meg!”
Az előbbiekben jellemeztem néktek a próféta félelmét, most másodszor pedig arra akarlak felhívni, hogy tekintsétek meg a próféta imáját: „Uram, a te munkádat elevenítsd meg”. Habakuk első könyörgése megújításért esedezik. Így gondolkozik: „Uram, onts belénk új életet. A te műved friss, eleven élettel kezdődött meg, de minden, ami körülveszi, arra törekszik, hogy elveszni hagyja, ezért Uram, elevenítsd meg újra, adj neki egy második születésnapot és adjad belé az első szeretetnek erejét és lelkesedését. Könyörgünk Hozzád, adj nekünk egy új pünkösdöt; és adjad mindazokat a lelki adományokat, melyek a tüzes nyelvekhez tartoznak. Eleveníts meg újra bennünket. Segíts meg, hogy képesek legyünk újra elölről kezdeni a munkát”. Ez a könyörgés úgy gondolom, a lehető legbölcsebb, mely prófétai ajakról származhat. Használjuk mi is ezt. Uram, dacára, hogy már sok-sok éve összejövünk ezen a helyen, engedd, hogy oly frissen jöjjünk össze ismét, mintha most kezdenénk meg utunkat. Adjad vissza a mi ifjúi lelkesedésünket, hogy megtegyük ugyanazt, amit akkor, sőt még többet. Engedd, hogy a kor előhaladása dacára, ifjúi üdeségünket megtartsuk, hogy járhassunk a Te utaidon fáradság nélkül, mivel a Te lelked elevenített meg bennünket. A mi egész életünk Tőled függ; óh lehelj reánk még egyszer.
És ez az élet ‒ ha jól megértem ‒ egyenesen az Úr népére fog eljönni, elevenítsd meg a te munkádat. Mi az Isten műve? Az Isten műve, az Isten népe; mert mi mindnyájan ő művei vagyunk. A valódi megújítás kell, hogy először az Ő gyülekezetét hassa át. Minden gyülekezetben nagyon sok olyasmi van, ami nem az ő munkája és nem is kérjük, hogy ezt elevenítse meg, ‒ ellenkezőleg, ez vesszen ki teljesen ‒ hanem ahol van valami, ami az ő munkája krisztusi értelemben, mint őszinte ima, hit, reménység, szeretet, odaadás, akkor kiáltsunk Hozzá alázatosan: „Uram, elevenítsd meg a te munkádat!” Csak egyedül élő szentek azok, ‒ a szó szoros értelmében ‒ akik megelevenedésre képesek; azokat tudjuk csak megújítani, akikben egyszer már volt élet. Óh, Uram, elevenítsd meg a te népedet!
A próféta úgy véli, hogy mindnyájunknak szüksége van a megújulásra, vajha adná ezt az Úr most nekünk, hogy ha esetlég itt-ott ősz hajszálat pillantunk meg (Hós.7,9), mégis az ő szent Lelke által fiatalok legyünk. Ha a mi életünk folyója apadóban van, bárcsak megilletné az Úr a titkos forrásokat és bennünket ismét elárasztana szent buzgalommal. Igen nagy szükség van tehát arra, hogy az esztendők közepette a veszélytől megmeneküljünk, hogy megújíttassék az életünk.
A próféta azonban az Úr művének megújulását érti úgy népe által, mint népében. Vajha élő Lelket hozna az Úr minden ő munkájába. Mert higgyétek el, borzasztó látvány egy holt gyülekezetet látni. Láttam egyszer egy ilyent, de még most is irtózom attól a látványtól. Emlékszem, hogy akkor egy kápolnában beszéltem, ahol a gyülekezet nagyon elzüllött és az épület is majdnem olyan volt, mint egy koporsó, bárha tömve volt azon az estén. Az énekesek hosszan elnyújtott hangokkal, lassan egy halotti éneket énekeltek, míg a gyülekezeti tagok mint a némák ültek a helyükön. Nagyon nehezen kezdtem el beszélni, a prédikáció sehogy sem ment, úgy tűnt föl nekem, mintha holt lovakat kellene hajtanom. A prédikáció után két diakónust láttam, a gyülekezet oszlopait, amint a sekrestyeajtó szárnyaira támaszkodtak, közönyösen, szinte unatkozva; megkérdeztem: „Önök a diakónusai ennek a gyülekezetnek?” Bólintottak a fejükkel és biztosították, hogy ők az egyedüli diakónusok, amire ezt mondtam, hogy ezt úgy is gondoltam. Magamban elgondoltam azután, hogy mikor őket megláttam, azonnal megértettem különböző dolgokat, melyek előbb még talánykényt lebegtek előttem. Itt egy holt gyülekezet volt, amely hasonlított ahhoz a tengeren járó régi hajóhoz, melynek egész legénysége holt volt; a diakónusok, tanítók, prédikátorok, gyülekezeti tagok, mind- mind holtak voltak és az életnek csak látszatát viselték. Az Úr oltalmazzon meg bennünket ilyen állapottól. Hogy pedig ilyen helyzetbe ne kerüljünk, bárha ez könnyen lehetséges, ahol szívből jövő tisztelet helyett megszokottság uralkodik és élet helyett holt dolgok ismétlése, meg unalmas egyhangúság, ‒ ezért kell kiáltanunk: „Uram, elevenítsd meg a te művedet!”
Kéri továbbá a próféta, hogy az Úr jelentse meg magát: „Az esztendők közepette jelentsd meg irgalmasságodat”. Ha az Úr megelevenít bennünket, akkor képesek leszünk az ismeretre. Nem gondolta-e ebben az imában, hogy az Úr jelentse meg, hogy ez a mű nem az ő sajátja-e? „Elevenítsd meg a te munkádat!” ‒ nehogy az emberek azt mondhassák: ,,Ez csak egyszerű felbuzdulás volt, mely a népek lelkét egy pár évig izgatottságban tartotta”, ‒ hanem kénytelenek legyenek beismerni, hogy itt az Isten ujjai működtek és működnek. Óh Urunk, különösen a mi művünkben jelentsd meg a világnak, hogy ez a Te műved, amelyet el nem hagysz.
Indíts bűnbánatra ismét sokakat, építsd a Te egyházadat, szaporítsd a Te népedet, sokasítsd meg az örömöket, ontsd ki Szentlelkedet a Te bizonyságtevőidre, hogy sokan magasztaljanak Téged. Óh Urunk, tedd meg ezt!
De én azt gondolom, hogy igazi gondolata az: jelentsd meg magadat! Az esztendők közepette jelentsd meg magadat, óh Jehova Isten; jelentsd meg a te megmentő hatalmadat a gyülekezetnek. Jelentsd meg a te Egyszülöttednek a személyét és áldozatát, akiben a kegyelmed és bosszúd oly csodálatosan egyesült. Jelentsd meg a te Szentlelkednek hatalmát, aki a bűnök között átvezet, azután vigasztal, miközben a bűnösöket a kereszthez vezeti. Jelentsd meg saját magadat, óh örökkévaló Isten, hogy miként vonod a kebledre az elveszett fiút, miközben a szeretet csókját leheled reá és nagy lakomát rendezel visszatérésének az örömére. A próféta különösen az után vágyódott, hogy Isten az ő népe között meglátható legyen és a többek között ugyanez a mi szívünknek kívánsága. Kedves testvéreim, haszontalan és hiú gondolat az, hogy emberi gondolatból, beszédből, énekből valami jó származzék, ha Isten nem működik közre abban. Okvetlenül kell, hogy valami természetfeletti erő működjék közre, máskülönben az emberek sohasem fognak a sötétségből a világosságra jönni vagy a halálból az életre feltámadni. Mit ér a gyülekezet, ha Isten nem jelenti meg magát abban?
A próféta nem tudta elmulasztani, hogy ne kérje az Urat még arra, hogy tegye meg az ő egyházával azt, amit a régi időkben megtett érette. Az imént olvastuk el az egész fejezetet, mily csodásán szép költemény ez! Sajnos, mi csak nagyon közönséges módon tudjuk az érzéseinket egybefoglalni és azt visszaadni. Emeljük ki a prófétával együtt először az Isten dicsőségét. „Befogá az egeket az ő dicsősége és dicséretével rakva van a föld. És az ő fényessége olyan volt, mint a napnak világossága és ő mellette az ő szarvai; és abban rejtetett el az ő erőssége”, így néztek Jehovára és a mi imánk pedig ez: „Uram, jelentsd meg magad ismét ilyennek. Bontsd ki újból a te dicsőségedet. Nyújtsd ki azokat a kezeidet, amelyek előtt a te hatalmad jár. Rejts dicsőséget a megtérésbe és az emberek megmentésébe, hogy a sokaság lássa, mily felséges az Úr a mi Istenünk.”
Figyeljétek meg, hogy miként szól a próféta Isten hatalmáról, ellentétben az ő ellenségeivel. A midianiták reá támadtak Izrael népén oly nagy számban, hogy ‒ miként a sáskákat ‒ meg se lehetett olvasni; számukat. Az Úr azonban megverte és megsemmisítette őket teljesen Hallgassátok csak, miként szól a próféta legyőzetésükről: „Láttam a Khusán sátorainak romlását, a Midián földjének kárpitjai reszkettek” És tényleg, elpusztulnak ezek, ha Jehova megjelent, hogy megverje őket. A mi imánk tehát az, hogy az Úr dicsősége úgy tündököljék gyülekezete között, hogy a hitetlenség és a babonaság hatalmasságai rettegjenek jelenléte által. Bepillantottam sátraikba és láttam, hogy mikén sokasították meg bálványaikat és Isteneiket; bepillantottam kárpitjaik alá, amelyekben a testi bölcsesség büszke és fennhéjázó szavait hangoztatták Isten ellen és szívem ezt mondotta: „Engedjétek, hogy az Úr népe között lakjék, hogy hatalmát megjelentse, mint a régebbi időkben és akkor ezek a sátrak romlásba mennek és teljesen megsemmisülnek.” Ezenkívül a próféta úgy látja, hogy az egész természet alá van rendelve Isten gondviselésének, ezért úgy énekel: „Avagy a folyóvizek ellen gerjedett-e fel a te haragod, Uram? Vagy talán a tenger ellen, amikor ülnél a te lovaidon és szabadító szekereiden?” Ha Isten az övéivel van, akkor minden az ő oldalán van, a mennyei csillagok küzdenek értük és a nem szunnyadó bölcsesség megbecsülhetetlen tanácsok; ad nekik. „Azoknak, akik Istent szeretik, mindenek egyaránt javukra vannak.” És mindez az ő népének megmentése érdekében történt. Fáraó és minden lovai belefulladtak a tengerbe, de mikor Jehova eljött, hogy megmentse népét, akkor a tenger hullámai nem bírtak diadalmaskodni felettök: „Átmentél a tengeren, lovaiddal együtt, nagy tömeg vizeken keresztül”. Nem látjátok a lovakat és kocsikat a tenger közepén áthaladni mialatt az örökkévaló Király kinyújtja ostorát, mindkét oldalra, hogy népét megoltalmazza? Mindezek csak jelképes beszédek, a valóság azonban messzire túlhaladja a költészetet. Isten együtt lehet az övéivel és elhagyhatja őket, ha azonban velők van, akkor felemeli szarvaikat dicsősége és méltósága által és az igazság, mely megoltalmazza őket, olyan mint egy zászló, mely diadalmasan lobog, jelképezve az állandó győzelmet. Az Úrba kell tehát vetni bizalmunkat imáinkban és az arcát kell keresnünk hittel, miközben felfohászkodunk szíveinkben: „Uram, elevenítsd meg a te munkádat!”
Harmadszor tekintsük meg most a próféta indokait, amennyiben azok reánk is vonatkoznak.
Az első ok ez volt: „Uram, ez a te műved; azért elevenítsd azt meg”. Ugyanilyen módon imádkozunk mi is: „Uram, ha ez a mi munkánk, akkor szüntesd meg; ha egy embernek a műve, akkor semmisítsd meg, ha azonban a te műved, akkor elevenítsd meg”. Vajon nem mondottuk-e a lelkünknek, hogy nem beszélünk semmit és nem hiszünk semmit azonkívül, amit Isten az írásban kinyilatkoztatott, sőt egy hajszálnyit sem fogunk az ellenség állásaihoz közelebb kerülni, hogy az ő tudományát és gondolkozásmódját elsajátítsuk? Nem így van-e? Átvettük a mi atyáinktól a régi zászlót és azt magasan lobogtatjuk, az Isten kegyelméről szóló tant prédikáljuk, amelynek magja és csillaga Krisztus a felfeszített, aki minden hívő embernek a közbenjárója. Ez volt a mi egyetlen tárgyunk, a mi főtémánk úgy a prédikálásban, mint a tanításban mindenkoron. Ha tehát ez nem a te igazságod, Urunk, akkor semmisítsd meg saját magadért és ne engedd, hogy tovább is kövessük ezt; ha ellenben ez mégis a te igazságod, akkor nyomd rá a te ismertetőjeledet itt és minden helyen, ahol az Úr Jézus neve hirdetve lesz. Ez a legjobb föllebbezés. „A te műved ez, Urunk. Mi nem tudjuk ezt megtenni, nem is akarjuk megpróbálni, ha azonban a tied, Urunk, akkor neked meg kell tenni, és ezt hisszük alázatos hittel.”
A legjobb indok azonban az az egy, amelyet a próféta megemlít: „Haragodban emlékezzél meg irgalmasságodról”. Ez egy olyan megnyugtatás, amely reá illik mindegyikünkre. Irgalmasság, irgalmasság. Jogod van mindkettőt sújtani, úgy a pásztort, mint a nyájat egyaránt, de irgalmazz, óh Urunk! Elveheted a mi világosságunkat, sötétségben és homályban hagyhatsz bennünket, de óh nagy Isten, haragodban emlékezz meg irgalmasságodról! Bár Te nagyon jól látod a szívek hidegségét, egyeseknek a hűtlenségét, akik Téged megvallottak és ezért átengedheted a Siont a pusztulásnak, de Urunk, emlékezz meg a te irgalmasságodról! Gondolj reájuk Uram, hisz ismered őket; a kegyelem egyike a te legjellemzőbb tulajdonságaidnak, amely igen drága nekünk. Gondolj arra a kegyelemre, mikor a te népedet kiválasztottad és szövetségre léptél vele. Gondolj a kegyelemre a szövetségnek ama jelében, amely által egyszülött fiadat átadtad a halálnak. Gondolj arra a sok kegyelemre, amelyet tanúsítottál velünk a megpróbáltatások és keserűségek sok esztendeje alatt; gondolj a kegyelemre és éreztesd velünk még türelmedet, nem azért, mintha valami jóság volna rajtunk vagy bennünk, ami a te szeretetedet megérdemelné, hanem a te irgalmasságodért. A te saját szabad, gazdag, korlátlan kegyelmedért, a te irgalmasságodért elevenítsd meg a te munkádat az esztendők közepette.” Ez egy igen jó indok, fékezzünk csak érvényesíteni.
Még egy jó indokot találunk Habakuk próféta könyvében éspedig: „Sok csodálatos dolgot míveltél már óh Urunk, újítsd meg azokat az esztendők közepette.” Meghallgattad eddig a mi imánkat, hallgasd meg azokat az esztendők közepette, óh hallgasd meg. Megsegítetted és diadalra vitted a gyengét az erős ellen, hallgass meg bennünket újra, óh Urunk. Uram, a legnagyobb bűnösöket odavezetted a Jézus lábaihoz; cselekedd meg ezt újra! Ez a mi imánk, a mi könyörgésünk. Mindazoknál a csodálatos dolgoknál a pusztában, mikor a te népedet vezetted, ellenségeit megverted és szétszórtad, mikor a sziklák vizet harmatoztak és az egek kenyeret hullajtottak, a kegyelem minden csodájánál, melyet népedért tettél a régi időkben, mivel a te néped még ma is itt van, kérünk, „elevenítsd meg a te művedet az esztendők közepette”.
Ezzel zárni fogok és megjegyzem még, hogy a próféta, minek-utána imádkozott és az indokokat érvényesítette és lelke megnyugodott, leült és három dolog maradt előtte, melyek megmaradtak lelkében. Mialatt előpillantott a jövőbe, meglátta a káldeusok sisakjának a fényét és ijesztő fegyvereiknek a csillogását. Látta, amint az egész ország pusztasággá változott át és megfigyelő helyéről alápillantva látta, hogy a fügefák nem virágoznak, a szőlőfürtök nem hoznak gyümölcsöt, az olajfák kiszáradnak, a tehenek nem bőgnek, a juhok csengője megnémult és az éhség az egész országot befödte és így szólt: „Uram, jöjjön mindaz, aminek jönnie kell; a te utaid ellenben örökkévalók és bármilyen sűrű legyen is a sötétség, a te akaratod mégis teljesedett. Te még soha nem szenvedtél vereséget és még soha nem hagytad el népedet; ezért akarok örvendeni az Úrban és vigadni az én szabadító Istenemben.” Őszintén kívánom, vajha mindnyájan olyan helyzetben volnánk, hogy így imádkoznánk. Olyan emberek, akik állítólag sokat tudnak a jövőből, biztosítanak arról, hogy rettenetes napok fognak reánk következni. Legyen úgy; de semmi esetre sem kell megrettennünk, mert az Úr uralkodik. Bízz az Úrban, kedves testvérem, maradj meg mellette és még örvendezni fogsz az Ő nevében. Ha a rettenetes eseményekre iszonyú dolgok következnek, a mi menedékünk egyaránt az Úr; ha az egek leszakadnak, az Egek Ura áll; ha Isten nem tudja gondját viselni az övéinek az ég alatt, akkor felviszi őket az ég fölé, ahol Vele együtt lesznek mindörökké. Ezért, ami benneteket illet, maradjatok nyugton, mert bizonyára fel fogtok támadni a nap végén, mikor a harsona szól.
És azután feltámadt a második dolog, amely Habakuk lelkében megmaradt. Ha az Isten mindezeket a dolgokat megtette régidők óta és képes azokat most is megtenni, akkor megújítom az én művemet, dacára az alácsüngő felhőknek, mert „az Úr Isten az én erősségem és olyanná teszi az én lábaimat, mint a szarvas lábai ‒ mint a sziklákon szökellő zerge lábai ‒ és magas helyekre vezet el engem.” Óh milyen hálásaknak kell lennünk, hogy az Úrban való bizalmunk és erősségünk ilyen nagy lehet. Benne vagyunk az esztendők közepében, de ha bizalmunk van Istenben, akkor minden rendben megy. Haladni fogunk előre és miközben kötelességünket betöltve, hegyekre és dombokra lépünk fel, nem félünk attól, hogy lábaink téves helyre lépnek. Isten nélkül elesünk, de ha Isten velünk van, akkor lábaink mindig szilárdan állanak. Az Úr megoltalmazza övéinek lépéseit és ha az istentelenek a sötétségben csendben meghúzódnak, akkor majd nyilván meglátjuk az Isten erejét.
Mikor azután úgy érezte, hogy Istenben mindig megbízhatunk, bármi történjék is és hogy Ő őszintén megtartja azt, amit ígért, ‒ mit mond még a próféta? Hazament otthonába foglalkozása után és mi volt az ő foglalkozása? Megmondja a próféciájának utolsó kitételében, amely nem is annyira tétel, mint inkább befejező szavai az imájának. „Akkor is hálaadó dicséretet éneklek vigasságtevő szerszámokban.” úgy látszik mintha ezt mondaná: „Az én egyedüli kötelességem az, várni és énekelni addig, míg az angyalok értem jönnek és felvisznek a Királyok Királya elé.” Minden, amit cselekednem kell, egyedül az, miszerint meg legyek győződve arról, hogy biztos helyen vagyok az örökkévalónak a kezeiben. Én pedig
Jóságod vágyom énekelni, Amíg a nyelvem ép lesz, Örömnek áldozatját tenni, Míg élet van szívemben bent. S ha nem lesz erő ajkamon, Dicsérni fog majd sóhajom.