Az első szöveg Jób hírnevéről beszél és arról a módról, hogy az isteni gondviselés miként tartja meg övéinek tulajdonát, egészségét és boldogságát. Isten megáldotta őt akként, hogy sok napokon, hónapokon és éveken át jól ment sorsa. Minden, amihez hozzáfogott, sikerült. Isten egy kört húzott, amelybe behelyezte őt mindenével együtt, amelyen át senki és semmi sem tudott bejutni, hogy rajtuk kárt tegyen. Mindig tekintélyesebb, mindig befolyásosabb volt és minden nap nagyobb tisztelettel néztek rá az emberek, mikor a kapuban* (* A hébereknél a kapu nemcsak az a hely volt, amelyen át az ember a házba juthatott, hanem a „kapu” volt az a hely, ahol a város vénei, öregjei összejöttek tanácskozni, a helység ügyeit megbeszélni. Majdnem megfelelt a mai „községi elöljáróságnak” „vagy városi tanácsnak”) meglátták. Napról napra előhaladt minden téren, minden tekintetben és ez már így tartott évek hosszú sora óta. Dicsősége, hírneve folytonosan megújult. Éppen nem mondhatták rá, hogy hirtelen tett nagy hírnévre szert és aztán mihamar el is felejtették. Nem volt olyan, mint egy üstökös, amely hirtelen feltűnik, vakító fényével besugározza az eget, de aztán csakhamar el is tűnik az éji homályban. Nem, hanem meglátszott rajta, hogy mindennap megújul, hogy erős, akarat teljes, szerencsés és hogy boldog. Azt mondta, hogy a kézíve mindennap erősebb lesz a kezében; holott tudvalevőleg az ív használat által elveszti erejét és nem képes a nyilat olyan erősen és biztosan tovaröpíteni; nála azonban ennek az ellenkezője történt. Nyugodtan és aggodalom nélkül bocsáthatta ki a nyilat az ívből, utána a másodikat, majd a harmadikat anélkül, hogy ruganyosságából, vagy erejéből bármit is vesztett volna. Ez annyit jelent, hogy Jóbon soha sem látszott meg, mintha testben vagy lélekben bágyadt, esetleg erőtlen lett volna. Bármit kezdett is meg, azt éppen olyan élénkséggel és erővel kezdte meg, mint azt, amit éppen most fejezett be, amit pedig befejezett most, azt ugyanavval az akaraterővel kezdte meg, mint ifjúkorának legelső vállalkozását. De mégis, ez nem tartott mindig így, mert Jób ebben a részben valami olyasmiről panaszkodik, amelynek elvesztése őt igen fájdalmasan érintette ‒ és pedig, hogy „az én dicsőségem megújul velem”. Pillanatnyira úgy érezte, hogy minden gazdagságtól és dicsőségétől megraboltatott, minden tervei és céljai elmúltak és hogy semmi erő vagy dicsőség nem maradt meg számára. Elérte ő is békétlenségének keserű idejét és tehetetlen fájdalommal kellett látnia, hogy azok, kik azelőtt tisztelettel illették, most éppen legelkeseredettebb támadói voltak. Ami tehát az ő volt dicsőséget illeti, az elveszett a lelkekben, mintha meghalt volna.
Mindezek a dolgok tehát arra tanítanak bennünket, testvéreim és nővéreim, hogy bizalmunkat a lehető legkevésbé helyezzük földi dolgokba, különösen pedig személyekbe. Magáról a földről azt olvassuk, hogy az Úr „alapította azt a tengereken és a folyókon megerősítette”. (Zsolt.24,2) Miképpen tételezhetjük tehát fel, hogy ily körülmények közt szilárd alapon nyugszik? Talán egyes-egyedül a holdat kivéve, amely rendszeres időkben teszi meg forgását, mely dolog az, melyről azt mondhatjuk, hogy állandó? Mikor még a menny világossága is csak eltűnik és újra felbukkan, mi az, amit állandónak nevezhetünk és nem a dolgok folytonos, örökös változásának és újból s újból való megújulásának? Minden dolog, minden teremtmény magán hordja a változandóság, a mulandóság felírását. Ha tehát fészkedet fenn a magasban raktad meg, ne légy nagyon biztos benne, hogy abban a magasban rakott fészkedben fogsz meghalni, mert esetleg a fejszét rávágják a fa gyökerére és te a fával és fészkeddel együtt lezuhansz a magasból. Ha a te gyermekeid jó egészségben, boldogan játszadoznak körülötted, ne légy nagyon elbizakodva felőlük, mert még könnyen lehetséges, hogy egy napon frissen meghantolt sírdombok felett állsz, lesújtva a fájdalomtól ‒ gyermektelenül. Ha mindeddig nagy becsületben és tiszteletben részesültél az emberek előtt, vigyázz, hogy valamiképpen sokat ne adj erre, mert a tömeg tetszése rendkívül változékony és ingatag. Olyan mint a gőz, alig jött, már el is múlt; és azok, akik tegnap nagy örömmel kiáltottak „Hozsannát” jöveteled alkalmával, mielőtt ma a nap letűnik, könnyen rávehetők arra, miszerint ezt kiáltsák: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Ha ezt megtették a Mesterrel, semmit se csodálkozzatok, ha megteszik a szolgákkal is. Ezek a tények azok, melyek miatt egy bölcs ember nem sok súlyt ad a mulandó dolgokra; valószínűleg nem is fogja azokat kincsei közé számítani, mert elolvadnak, mielőtt még megszámolta volna azokat, akárcsak a jégből faragott szobrok napsütéskor. Olyanok ezek, mint a játékpénzek, melyek kel egy gyermek játszadozik és amelyeknek csak képzelt értékük van A látható dolgok árnyékok; egyedül a nem látható dolgok azok, melyek valódiak. Ne becsüljétek tehát értékükön felül ezen földi dolgokat, min gazdagság, hírnév és a többi, hanem gyűjtsetek magatoknak olyan kincseket, melyeket sem a rozsda, sem a moly meg nem emészt és amely a tietek lesz úgy e földön, mint a földön túl. Helyezzétek örömötök alapját az üdvösség kősziklájára, minden más dolgot pedig ne becsüljétek a pornál magasabbra.
Dávid a második szövegben ‒ úgy gondolom, ‒ lelki dolgokról beszél és azt mondja nagy örömmel, hogy „megkenettetem csillogó olajjal.” Nem várja azt, hogy dicsősége elmúljék, hanem ellenkezőleg hogy az megújul. Nem tart attól, hogy a kezében levő ív elveszti erejét hanem ellenkezőleg Isten annak erejét napról-napra fokozza. És ha egyesek közületek, kik Isten népéhez tartoznak, félnek a jövőtől, félnek attól, hegy esetleg ők is Jób sorsára jutnak, akkor figyelmeztetlek arra, hogy Jób a meglátogatottságnak eme napjaiban még egyszer oly sokat élvezett lelki dolgokban, mint legjobb napjai alatt és hogy Isten a kiközösítés napjait éppen úgy megdicsőíti, mint ahogy el tudja homályosítani Inkább örömre számítsatok, mint kétségbeesésre. Azok a lelki dolgok melyekről beszélni óhajtok, most éppen alkalmasak és ha át vágytól hatva attól a félelemtől, hogy ezt szükségesnek és elfogadhatónak tartjátok a magatok számára, akkor emlékeztetni akarlak a Dávid szavaira: „Megkenettetem csillogó új olajjal,” és lejjebb, az ő másik szavaira: „Még a vénkorban is gyümölcsöznek, kövérek és zöldellők lesznek hogy hirdessék, miszerint igazságos az Úr, az én kősziklám.” Ne erőszakoljátok be magatokba azt a föltevést, hogy egy lelki alászállás elkerülhetetlen dolog; dehogy, semmi szükség sincs erre; mindennap megújulhattok, mindennap felfrissülhettek, mint a harmat, egész az utolsó napig.
Mai tárgyunk elsősorban ennek a megújulásnak az alkalmatosságára szól. „Az én dicsőségem megújul velem.” Másodszor arról a félelemről szól, melyet ennek az elvesztése okozhat és harmadszor a reményről ennek tartóssága iránt, amely reménységet csak fokozhatja a szövegnél eme kijelentése: „Megkenettetem csillogó olajjal.”
Foglalkozzunk tehát elsősorban ennek a megújulásnak a nagyszeri jelenségével. „Megkenettetem csillogó olajjal.”
Dávid, mikor még fiatalember volt, felkenettetett Izrael királyává Másodszor akkor kenettetett fel, mikor a királyságot elfoglalta; ez; látható felkenés valódi olajjal volt a bizonyítéka annak, hogy Isten őt választotta és jele volt egyben Dávid hatalmának. Valahányszor tehát úgy látszott, mintha megingott volna királyi széke, Isten mindig megerősítette azt. Mikor megtámadták az ellenségei, mikor saját népe feltámadt ellene, Isten felbátorította őt és szolgáit és nagy győzelmet adott nekik, úgy hogy mint király igen gyakran megkenettetett friss olajjal. Dávid királyi homloka újra és újra megkoronáztatott zöldellő babérral, trónját pedig az Úr keze alapozta meg szilárdan és erősen. Nem régi, állott olajjal kente meg az Úr Dávidot, hanem új, csillogó olajjal, melyet csak most sajtoltak a zöld levelekből, tehát új áldással árasztotta el az Úr Dávidot és amint reménylem, áraszt el minket is minduntalan? A természetnek is legszebb, legfenségesebb bájai közé tartoznak az üde levelek, feslő virágbimbók és a zöldellő mező és erdő. Nemrég, amikor hűvösebb szellő fújdogált, azt mondta valaki nekem: „Mily üde ez a szellő és hogy felfrissít mindent; mennyivel különbözik attól a nehéz, nyomott levegőtől, amely pár nap előtt volt, amely félig elkábított és majdnem megfullasztott.” Üde dolgokat óhajtunk, kívánunk és ha ilyeneket elnyerünk, akkor magunk is felüdülünk. Mily kellemes dolog a kertben sétálni, látni a fejlődő virágbimbókat; mily édes a hegyi pataknak hangos csörgedezése, amint kristálytiszta vizével szalad le a völgybe. Éppen ily üdítő a kis bárányok pajzán ugrálása a réten, mint amily bájos a fecskék könnyed kergetődzése a légben. Minden üde dolog egy-egy bájos látvány a mi kedélyünk számára. Csakhogy, kedves lelkek, a lelki üdeségnek kettős bája van. Néha-néha érezzük, hogy mit jelent, mikor a lélek felüdül, mikor mintegy harmatot kap az Úrtól. Emlékeztek-e arra, mikor testetek oly üde volt, mint egy újszülött gyermeké? Ez akkor volt, mikor újjászülettetek és mikor az Urat először megismertétek. Milyen újnak, milyen frissnek ereztétek minden testrészeteket? Hogy tündökölt előttetek a bűnök bocsánata! Milyen csodás fényben ragyogott a Krisztus igazsága! Az a lehetőség, hogy Isten gyermekei lehettek, milyen csodálatos és milyen megfoghatatlan volt. Krisztusnak örökös társai lenni, ‒ mennyire megijesztett először ez a gondolat; hiszen olyan új, olyan meglepő volt lelketek előtt! És azóta valahányszor csak élénk, helyes hangulatban vagytok, minden olyan bájos, olyan fényes, olyan barátságos szemetek előtt, nem komor, kedvtelen és nevetséges. Úgyannyira, hogy mikor ugyanazt a dolgot ismét, és ismét halljátok, mégis mindig hatást tesznek rajtatok, mert lelketek üde, telve szokatlan erővel. A lelki tápláléktok, ‒ ha egészségesek vagytok ‒ szintén mindig új, hasonló a mannához, mely hullt a pusztában, amelyet soha sem volt szabad egy éjen át megőrizni, kivéve szombatot, mert mindennap új és friss tömeg hullt le, melyből szedett az Izrael népe és táplálkozott. Kedvesek vagytok az Úr előtt, ha avval áld meg, hogy lelketek mindig üde állapotban lehet, mint az életnek csörgedező, tiszta vize. Magasztos dolog, ha felüdültnek érzitek magatokat, ha észreveszitek, hogy buzog bennetek az élet és ha a Szentlélek vezérlete alatt erőről-erőre mentek és mint egy őz vagy egy szarvas szökelltek tova. Ha birtokában vagyunk ennek a lelki üdeségnek, akkor őrizzük meg, nehogy valahogyan valamiként elveszítsük.
Figyelemreméltó, hogy miként mutatkozik meg ez az üdeség egy ember imájában. Volt egy pár oly ima meghallgatásában részem, melyek tényleg nagyon dohos szagúak. Oly gyakran hallottam már ezeket, hogy minden hangváltozatban megismerem. Egynéhány lecsiszolt, megkopott kifejezésre már gyermekkorom óta emlékszem. Még most is hallom ezeket az üres, lélek nélküli szavakat; régi, ledarált, haszontalan, tompa kifejezések voltak ezek már akkor, de a szabályhoz ragaszkodó imakészítők még ma is minduntalan előhozzák. Még ott is, ahol a szavak újak és meglehetősen sajátosak, még ott is hallhattok egy-egy olyan módon előadott imát, hogy ami a tartalmát illeti, arra vonatkozóan azt mondjátok magatoknak: „Ez az ima a Noé bárkájából való.” Ami tehát az ilyen embert és az ilyen imát illeti, igazán nincsen benne sok az életből, az erőből, de különösen nincs semmi az üdeségből. Ottan már régen bekövetkezett a halál és most kitétetett szárításra, míg az élet legkisebb paránya is eltűnik belőle. Ezzel ellentétben hallottam már embereket imádkozni, amely valóban ima volt, ahol a lélek tökéletes közösségben élt Istennel,
‒ ah, micsoda élet, milyen üdeség volt ott! Meglehet, hogy egynémely kifejezése csiszolatlan volt, de megragadta az embert, mert az az ima a szív mélyéből jött. Egynémely vallomások és könyörgések lehet, hogy idegenek füleitek számára, de dacára annak, hogy idegenek, úgy érzitek, miszerint azonnal el kell fogadnotok őket. Úgy érzitek, hogy mikor ilyen imákat hallotok, akkor néktek is imádkoznotok kell. Az ilyen imák felemelkednek a mennybe, mivel onnan jöttek le. Magam hallottam, mikor egy testvérünk dadogott és csuklott, mert nem tudott tovább haladni, szíve oly tele volt, hogy nem tudott szólani. Áldott dolog felüdülést nyerni, még ha ez abban nyilvánul is meg, hogy az ember megakad és egy szót sem tud kiejteni az ajkán. Feltételezem, hogy azon kedves barátaink, akik valamily egyházi szabály szerint imádkoznak, rajta vannak, hogy egy vagy más módon imájukba némi üdeséget vigyenek bele. Mindig örülök, ha észreveszem az erre vonatkozó akaratot, mert bizonyítja a jámborság erejét. Ami engem illet, én egy olyan szegény, gyenge teremtmény vagyok, hogy akkor, ha e szavakat körülbelül egy fél tucatszor hallottam, reám nézve már nincsen többé hatásuk. Nekem olyan szavakat kell használnom, melyek alkalmasak az időhöz, megfelelnek a szívem állapotának, betöltik kívánságomat és illenek az elcsüggedt vagy örömteli állapotomhoz. Valami üdeséget mindig kell az imába adni; ha a könyörgés régi, megviselt javított és fokozottnak látszik és ezért nincs nagy értéke, akkor igazán nem tesz reánk különösebb benyomást és nem segít semmit. Mindenben vágyódom az üdeség érzete után, még egy ének éneklésénél is. Lehet, hogy ismerjük az éneknek szavait, de akkor új szívvel, új érzetet kell adnunk a kifejezésbe, mintha mi volnánk a szerzők; ha így énekelünk, akkor nagy segítségünkre válnak az Isten dicsőítésében. Milyen jól esik csak egy némiképpen is új éneket énekelni! Nagyon jó dolog tehát üdeséget hozni a mi imáinkba, legyenek azok bár otthon vagy nyilvánosan elmondva, örömteljesek vagy bánatosak.
És éppen így, kedves barátaim, nagyon helyes dolog, ha üdeséget viszünk be a mi érzésünkbe. Jól tudom, miszerint nem remélhetjük, hogy érzéseink által mentettünk meg; nem is állíthatjuk az érzéseinket a hit oldala mellé és mégis mindennek dacára, nekem nagyon fájna, ha csak hinnék és sohasem éreznék semmit. Az ilyen hit holt dolog volna. Különös és meglepő dolog volna Isten élő gyermekének lenni és ennek dacára soha semmit sem érezni. Szeretnék mondani néktek valamit az érzésre vonatkozólag, ami velem esett meg. Megtörtént, hogy szomorúan panaszoltam el Istennek szívem állapotát és érzéseimet a lehető legrosszabbaknak tartottam, amelyek csak léteznek; de hogy mily balga bíró voltam, kitűnik abból, hogy egy hét múlva ezeket a lebecsmérelt érzéseket visszahozni óhajtottam és azt gondoltam, miszerint most sokkal rosszabb
állapotban vagyok, mint ezelőtt voltam. Meg vagyok győződve róla, hogy mi nagyon tehetségtelenek vagyunk saját érzéseink megítélésére és könnyen lehetséges, hogy mikor a magunk véleménye szerint igen mélyen estünk, Isten szemei előtt épp akkor jutottunk a legmagasabbra; ugyanúgy lehet, hogy mikor azt érezzük, miszerint nem imádkozunk, akkor igenis imádkozunk és lehet, hogy a lélek jobban küzd Istennel, mikor úgy érezzük, hogy nem imádkozunk, mint mikor megelégedetten kijövünk kamránkból, vagy felkelünk térdeinkről és azt mondjuk: „Ez hasznosan eltöltött idő volt, mert teljesen meg vagyok magammal elégedve.” Meg van írva: „Íme te az igazságban gyönyörködöl, amely a vesékben van és bensőmben bölcsességre tanítasz engem.” (Zsolt.51,8) Minden dolog helyes és jó, mely a hamis látszattól megóv bennünket. Bárcsak összezúzódnánk, darabokra szétforgácsoltatnánk Isten keze alatt és minden egyes darab Hozzá kiáltana. Azt hiszem, az imának ilyen módja sokkal eredményesebb, mint bármelyik más. Mindenesetre azonban ne legyen az érzéstek megállapodott, savanyú, hanem üde és friss. Legyen az fájdalom vagy öröm, de legyen az érzés eleven és frissen törjön elő a szív rejtekéből. Akár felemelő, akár lehangoló legyen az érzés, de legyen igaz és nem felületes vagy képmutató. Gyűlölöm a mesterséges érzést, mikor az ember bekényszeríti magát az indulatokba. Nagyon kedvesnek tűnik fel nekem, sírva közeledni az Isten kegyelmi trónja elé ‒ és szintén szépnek találom, mikor az Úr asztalához örömmel és hálatelt szívvel járulunk, de hidegen és nemtörődömséggel jönni ezen helyek egyikéhez, ah az visszataszító. Fenséges érzés tudni azt, hogy az, mit érzünk, igaz és hogy a lélek mélységéből tör elő, azután érezni, hogy van bennünk valami, ami ennek az érzésnek a valódiságát bizonyítja. Isten oltalmazzon a száraz érzésektől és adjon szívünknek üde, friss érzetet.
Azt hiszem, kedves barátom, hogy igen megkapó szépség és vonzalom van a kifejezés üdeségében. Mily megfeszített erővel törekszem ennek elérésére, mint prédikátor. Ha napról-napra ugyanazon gyülekezet előtt állunk és isteni dolgokról beszélünk, akkor szinte joggal felvetődik a félelem aziránt, nehogy az ember egyhangú és folyton ismétlő legyen, mert maguk az isteni dolgok is fárasztóan hatnak az Isten gyermekeire. Sokszor gondoltam, hogyha egynémely testvérünk, aki igen nagy gondot fordít arra, hogy amit mond, az kifogástalanul legyen mondva, ha ezek nem ügyelnének oly kínos pontossággal szavaikra, hanem ajkaikról szabadon ömlenének azok a szavak, melyeket szívük érzése hozott létre, mennyivel több üdeség volna beszédjükben, mint így, mikor minden dolgot a lámpa előtt megvizsgálnak és azok emiatt szagosak az olajtól. Isten oltalmazzon attól, hogy egy szót is ejtsünk a mélyebb tudományok vagy az Isten Igéjének buzgó kutatása ellen, csakhogy esetleg odajuthatunk, miszerint olyan tudákosok leszünk, hogy beszédünket meg sem értik a közönséges emberek. Így aztán előállhat az az eset, hogy míg nagyon választékos kifejezésmódra törekszünk, beszédünk abban a nagy fogyatékosságban szenved, hogy minden üdeséget elveszti Én például nagyon kedvelem a vad madarak énekét. Az emberek fognak egy-egy pintyőkét és megtanítják egy dallam fütyülésére és ha a madár ezt megtanulta, akkor nagyon megbecsülik emiatt. Csakhogy nálam ott vannak a pintyőkék az ablak előtt, kinn a szabadban, amelyek min a világ többi pintyőkéi, csak egy pár dallamos füttyöt fütyülnek, de ezt aztán sokkal dallamosabban, mint azok, melyeket tanítottak, bárha ezeket senki sem tanította, csak az Isten és a természet. Van valami olyan természetes báj ezek vad dallamaiban, amelyet egyetlen egy be tanított madár sem tud utánozni. A tiszta és hamisítatlan természet; legjobb eszköz a kegyelem számára. Nagyon szívesen hallgatom a embereket, mikor Istenről úgy beszélnek, ahogy megismerték, mindent a maga módja szerint, eredeti kifejezéseivel. Ha csak most szabadultak meg a bűnök legmélyebb helyeitől, ahonnan az ingyen vett kegyelem hozta elő őket, akkor hagy beszéljenek úgy, mint az izraeliták, mikor abbahagyva a téglaverést, még sárosán eljöttek munkahelyüktől; ha csak most jöttek el az eke szarva mellől vagy léptek ki a kovácsműhelyből látva még rajtuk iparuk külső jeleit is és beszélnek természetesen őszintén, nem akarva nagyobb látszatot kelteni maguk iránt, mint amilyenek és így adják elő, nem a mások, hanem a saját maguk tapasztalatait, ‒ akkor bizonyítékot adtak a maguk bölcsességéről és erejükről. Erőt és üdeséget bizonyít az, ha a figyelmet le tudjuk kötni és a szívet megindítani, mikor a Szentlélek jelen van, hogy azt meg is áldja.
Hozzátok szólok tehát, kik csak most tértetek meg és figyelmeztetlek, hogy ne tanuljátok meg mindazon szólásformákat, amelyeket általánosságban használnak. Ne üljetek le kedvelt tanítók lábai elé és gondoljátok azt, miszerint néktek éppen úgy kell beszélnetek, mint ahogy beszél. Haladjon mindenki a maga útján. Legyetek önálló férfiak. Ámbár lehet, hogy te azt mondod, miszerint „rendkívüli” akarsz mi. Igazad van; a mi Pásztorunk is az volt. Ez egy csöppet se aggasszon téged. Ne félj tőle, nem te leszel az egyedüli, akinek ilyen szándékai vannak. Azt hiszem, hogy attól, amit az emberek rendkívüliek neveznek, nem sok hiányzik, mikor az Isten művének teljesen nyugtot hagynak. Minden egyes fa, melyet Isten teremtett, önmagában rendkívüli. Hollandiában a fákat gömb alakúra levágják vagy páva formájúra lenyírják és míg ez ottan tetszik, addig a mi ízlésünknek már nem felel meg. Akadnak, akik ezt mondják: „Micsoda szép fa!” Míg én azt mondom: „Micsoda visszataszító, nevetséges alakítás ez. Miért nem hagyják meg a fát olyannak, amilyennek azt Isten teremtette?” Ne vagdossátok magatokat kör- vagy négyszögalakúra, hanem tartsátok meg saját egyéniségteket. Nem lehet találni még csak két keresztyént sem, aki teljesen egyforma lenne, ha ezt megteszitek.
Azután kell, hogy valami üdeség legyen, kedves barátaim, a mi unkánknál. Abban a szolgálatban, amit Isten részére megteszünk, kell, hogy ma éppen oly sok új dolog legyen, mint volt tíz évvel ezelőtt. Sőt van bátorságom azt mondani, hogy annyi, amint amennyi harminc évvel ezelőtt volt. Óh, én emlékszem még arra a komoly érzésre, mikor első ízben kimentem, hogy egy pár prédikációt tartsak; hogy éreztem akkor „az Úr terhét”; milyen esetlenül viselkedtek és mégis milyen tele volt a szívem az Úr szeretetével! És emlékezzetek csak vissza ti is, mikor átvettétek vasárnapi iskoláitok nevelését vagy mikor az iratmisszió munkájához hozzáfogtatok. Nem imádkoztatok akkor munkátokért? Nem voltatok boldogak, hogy egyáltalán annyi bizalmat élvezetek az Úrtól, miszerint valami munkát adott néktek? És ti megtettétek munkátokat olyan örömmel, olyan fáradhatatlanul, hogy ezért aztán elnyertétek az Úr áldását. Elvégeztétek e munkát jól, habár sokszor csetlett-botlott lábatok, de jól dolgoztatok, mert egész szívetek ott volt, az alapok pedig tiszta és hitetek gyermekies volt. A helyes oldalra botorkáltatok, mert szívetekkel tapogatództátok ki az utat és így jutottatok más emberek szívébe. Szívetek az Úrnak szolgált, még azokban a balfogásokban is, melyeket esetleg elkövettetek. És mindennek az ellenkezője is megtörténhet, hogy megteszitek ugyan munkátokat, de félig álmosan; eljártok tanítani a vasárnapi iskolába, de hiányzik az erő, a lelkesedés, az őszinte kívánság a munka teljesítésére, amely egykor megvolt, talán nincs meg a kedv sem. Felállhatsz, hogy prédikálj kedves testvérem, de csupán szokásból; a hallgatók pedig szintén hozzád szoktak és egymás mellett alhatnak, te pedig egy alvó gyülekezetnek álomban prédikálsz. Előfordulhat, hogy prédikátorok rendkívül természetes módon tudnak beszélni álmukban, sokkal szebben, mint az alvajárók. Ezek nem mondhatják azt: „Alszom, de a lelkem őrködik”, ‒ hanem az igazság éppen ennek az ellenkezője: „Őrködöm, de a lelkem alszik.” Ez pedig igen szomorú, sajnálatraméltó dolog, ha az állapotok így fordulnak. Arra kell kérnünk Istent, hogy mindent oly buzgón, oly lelkesedéssel tegyünk, mintha soha ezelőtt még nem tettük volna, avval a nagyobb hozzáértéssel melyet a tapasztalat adhat meg. Imádkozzatok ma este úgy gyermekeitekkel, mintha csak ma tennétek meg először. Beszéljetek velük úgy lelkük üdvéről, mintha csak ma említenétek fel legelőször előttük ezt a tárgyat. Beszéljetek Jézusról úgy, mintha valami újdonságot mondanátok el nekik. Vagy nem teszitek ezt? Nem új hír ez? Nem állandó újdonság ez a mennyből? Azért bárcsak adna Isten nekünk oly kegyelmet, hogy habár már őszülünk és botra támaszkodva járunk is, mégis hirdessük ezeket a dolgokat, bár gyenge hanggal, de ifjúi szívvel és avval az érzéssel, hogy ezek gyümölcsöt fognak hozni még vénségükben is, mert az Úr megken bennünket üde, zöldellő olajjal.
Ennyit akartam mondani az üdeség szépségéről és hasznosságáról. Bárcsak minden cselekedetünkben megnyilvánulna ez bő mértékben.
Másodszor, kedves barátaim, annál a félelemnél fogunk időzni, melyet ennek elvesztése okozhat. Már hallottam némelyeket, mikor azt a gondolatukat fejezték ki, hogy az isteni dolgok elvesztik reánk nézve üdvösségüket, ha igen szoros kapcsolatba kerülünk velük. Sajátságos, hogy én pedig azt vélem, miszerint éppen az ellenkező eset fog beállani, ha ez a kapcsolat egy megszentelt szívnél következik be. Más dolgokra vonatkozólag fennállhat az a szállóige: „Szoros viszony megvetést szül”, isteni dolgoknál azonban ellenkezőleg imára gerjeszt. Az az ember, aki a bibliát nem igen olvassa, annak nincs is valami megtisztelő véleménye az Isten
Igéjéről; ellenben az az ember, aki éjjelnappal olvassa, az nem tud betelni annak végtelen fontosságával, mígnem kénytelen Hieronymussal felkiáltani: „Imádom az írás végtelenségét”. Tudom, hogy az, aki legtöbbet imádkozik, az legjobban szereti az imát, és hogy az, aki legtöbbet foglalkozik Isten dicsőségével, éppen az az ember, aki legjobban kívánja, hogy soha meg ne szűnjék sem nappal, sem éjjel dicsőíteni az Istent. Ezek a dolgok a gyakorlattal fejlődnek. Ezért senki ne féljen, hogy a közeli viszony az isteni dolgokkal azok szépségét vagy üdeségét elrontaná. Az életnek vize elolt minden más szomjúságot, de kiapadhatatlan szomjat gerjeszt maga iránt és valaki minél többet iszik belőle, annál szomjasabb lesz. Aki a mennyei tenyérből eszik, az többé más étel után nem éhezik, azonban evvel soha megtelni nem bír. A kívánság a mennyei étel után, a vágy a már élvezett eledel által még magasabbra emelkedik és míg először csak azokat a morzsákat kívánta, melyek az asztal alatt fekszenek, később már, mint egy gyermek mindenből venni akar, ami az asztalra van helyezve. Mindent meg akar kapni, ami megkapható; ez a törekvése. Űzzetek el tehát magatoktól minden erre vonatkozó félelmet. Mikor elhatároztuk, hogy a kenyeret minden hét első napján megtörjük, első alkalommal hallottam, hogy egyesek azt mondták, miszerint ilyen gyakori jövetel az Úr asztalához gyengíti az alkalomnak szent benyomását. Már körülbelül húsz esztendeje, hogy egyszer sem mulasztottam el azóta ezt az alkalmat és úgy érzem, hogy ennek az estnek ünnepiessége és kedvessége mindig vonzóbb lesz. Nekem mindig újabb, mindig üdébb. Mikor csak egyszer volt egy hónapban, fele annyi élvezetet sem találtam benne; és azt hiszem, hogy ott, ahol negyedévenként, vagy csak minden évben egyszer járulnak az asztalhoz, ott nem adnak elegendő alkalmat az épülésre. Nem tulajdonítanak elegendő értéket ennek a cselekedetnek, melyet olyan könnyelműen elhanyagolnak. Minél többször élvezitek őt, annál többet nyertek belőle és különösen többet nyertek Krisztus személyéből. És minél több van néktek belőle, annál több üdeség lesz bennetek.
Néha-néha feltámad bennünk a félelem, hogy nagy szükség van bennünk üdvösségre, mivel ez a legnagyobb hiányunk. Ez a félelem meglehetősen természetes. Engedjétek meg, hogy egy pár olyan pontot mondjak, amelyeknél aggodalmam szerint, mindent megteszünk, hogy magunkat az élénkségtől és az üdeségtől megfosszuk.
A keresztyének elveszíthetik lelkük üdeségét, mikor egymást utánozzák. Ha példaként felállítunk magunknak valakit ez életben és nem azokat, kikben a Krisztus megtestesült, akkor mihamar nagyszámú hamis drágakővel rendelkezünk, míg az igazi gyémántnak tündöklése és szépsége ismeretlen marad előttünk. Van sok istenfélő ember, aki igen mélyen átérzi romlott természetét, titkos bűneit és ez, egybekötve aggódásra hajló kedéllyel, az illetőnek bizonyos szomorú jellemet ad. Más tekintetben azonban ‒ gyakran mély tapasztalatokból kifolyólag ‒ hiányzik nálunk az az öröm, melyet az Úrban való örömnek szoktak nevezni. Ezen emberek közel egy páran aztán iskolát alkottak, szabályt állítottak fel és mindenkit ámítónak neveztek vagy gyermeknek a kegyelemben, ha nem tud éppen úgy szomorkodni, mint ők. Ez nem okos dolog. Ha ezt teszitek, akkor elvesztitek üdeségteket, kedveteket, mert mindig port és hamut szórtak a ti életetek legkisebb örömére. Miért szomorkodjék a násznép addig, míg velük van a vőlegény? Örüljünk addig, amíg tudunk. Van azután egy másik csoportja is az Úr népének, akik állandóan örvendenek és boldogak, mert egészségesek, gondtalanok, nem szenvednek nagyon a kísértéstől és ezért aztán azt hiszik, hogy tökéletesek. Ezek szintén felállítanak egy szabályt és lerángatnak mindenkit, aki nem tud oly magasra felszállni, mint ők. Te sem leszel mindig oly magasan, kedves barátom, bárki is légy, mert az öndicséret nem tudja sokáig az üdeségét megtartani. Ha véletlenül elkezdünk egy pár testvért magasztalni és dicsérni, hogy ők majdnem tökéletesek, akkor igen közel lesz az a veszély, hogy megnövekedett önérzetüket nem tudjuk elviselni. Szegény bolondok, miként tudták magukat úgy rábeszélni, hogy reméljék, miszerint az öndicséret fenntartja majd őket a jámborok magasságában? Ez meglehetősen visszataszító dolog még azok előtt is, akik készek közülünk arra, hogy a képzelő erő által a testvéreket mentegessék. Kerülj csak bele egy ilyen barázdába és járj ezen tovább; foglalkozz egy ilyen dologgal, tapadj hozzá és tapasztalni fogod, hogy olyan távol leszel az üdvösségtől, mint egy bőrszíj, mely egy gépkerék korongjára erősítve állandóan ugyanazt az utat teszi meg, pillanatnyi megállás nélkül. Az élet igazi szépsége legnagyobbrészt annak változatosságában fekszik. Egy testvérem sóhajtozva jön hozzám egy vasárnap reggel. „Jól esik nekem, ‒ szólok hozzá ‒ hogy te is ugyanily hangulatban vagy, mert én szintén és így hamarább és könnyebben felelünk meg egymásnak.” Lehet, hogy másnap találkozom ugyanezen testvérrel és most tele van örömmel és boldogsággal. „Köszönöm néked, testvérem, hogy ilyen állapotban vagy, mert örülök egy olyan emberrel találkozni, aki boldog az Úrban. Ez felemel engem is és arra segít, hogy veled együtt örvendjek Benne.” Alkalomadtán azután találkozom a mennyei városba vezető zarándokúton egy munkással, aki panaszkodik, hogy igen sok nehézsége van abból a foglalkozásból kifolyólag, mikor a szegény bűnösökkel érintkezik. Azt mondom neki: „Örvendek ezen, mert nekem még több bajom van, mint neked; de látom, hogy nem állok egyedül ezen a téren.” Találkozom egy másikkal, aki boldogan újságolja, hogy beszélt olyan lelkekkel, akik az Urat elfogadták és azt felelem: „Igen, örvendek, hogy látlak téged, mert én is boldog vagyok, mivel sok lélekkel beszéltem, akik a Megváltót elfogadták.” Ezek a változó érzések, ezek a fel- és lehullámzások hasonlítanak az évszakok fenséges változásához; mert milyen jó, hogy nincs mindig ősz, nincs mindig tavasz, folyton tél vagy állandóan forró nyár. És így van a mi lelkünkkel, nem vagyunk mindig egyforma állapotban, mert nem is tudunk mindig ugyanazon hangulatban maradni. Egyhangúság csak a halálban van, üdeség pedig az életben. Ezek a változatosságok, ezek a különféle alkalmak fenséges üde érzetet hoznak létre, amelynek elérését soha sem remélhetjük, ha egy férfi kocsijához erősítjük magunkat és feltesszük magunkban, hogy a mi tapasztalataink mindenképpen hasonlók legyenek az övéivel.
Van egy másik ok, mely elrontja az ember üdeségét, kedvét és ez az, mikor valaki bizonyos szuggeszció, mikor valakinek az akarata alatt van. A gyengébb keresztyének nem mernek semmit sem szólani, semmit sem érezni a vezetőjük engedelme nélkül. Ismertem egy kis falusi kápolnát, ahol, mikor a prédikátor elmondotta prédikációját, a tagok nem tudták, hogy helyes-e a tanítás vagy sem, míg meg nem kérdezték a gyülekezet elöljáróit; vagy pedig vártak arra, míg megkérdeztek egy pár öregebb férfit és nőt, akiknek véleményét aztán ők is helybenhagyták. Mindezekből kifolyólag tehát, ha úgy érzed, kedves barátom, hogy az Úr valamilyen dologban meg akar áldani, akkor fordíts gondot arra, hogy az áldást elnyerjed és hagyjad az embereket, hogy beszéljenek akármit, te azonban törekedj arra, hogy az áldást elnyerjed, ha tudod. Sohase szégyelld magad olyasmit elfogadni, amit mások esetleg megvetnek. Egyél csak nyugodtan abból az ételből, ami előtted van, habár mások a fogaikat törik is ki, mikor a tálba harapnak. Ha úgy érzed, hogy énekelned kell, akkor énekelj minden habozás nélkül. Miért nem tennéd? Ha pedig néha úgy véled, hogy nem tudsz énekelni, akkor ne énekelj. Légy természetes, őszinte saját magaddal szemben és légy olyan, amilyennek a kegyelem alkot téged és akkor a magad lábán fogsz járni, a magad felfogása szerint cselekedni. Tarts fenn a lelkednek megfelelő helyet, nehogy az az érzésed legyen, miszerint bilincsekbe vagy verve, megkötözve és egy helyre kényszerítve. Az élő Isten élő birodalmában nincsenek olyan szabályok, melyek arra utasítják a polgárságot, hogy reggel nyolc órakor panaszkodnia, délben tizenkét órakor énekelnie, délután fél négy órakor sóhajtoznia és este egynegyed nyolc órakor imádkoznia kell. Ilyesmi nem létezik. Teljesen önálló és szabad az a kegyelem, amelynek hatalma alatt vagyunk, amely úgy jön, mint a szél és úgy is megy, mint a szél, mert saját akarata és tetszése szerint cselekszik. Adjátok át magatokat szabadon a lélek befolyásának és ha az megtolt az örömnek érzésével, akkor tegyétek ezt az Isten dicsőségére. Ez azután hathatós mód lesz arra, hogy üdeségteket megtartsátok, az egyéni befolyásoktól megszabaduljatok és természetesen álljatok Isten előtt.
Ha a mi üdeségünket meg akarjuk őrizni, akkor egyik fő ok az, hogy a lelkünket soha el ne hanyagoljuk. Barátaim közül egy páran megszokták, hogy engem betegségemben meglátogassanak és tartok tőle, hogy nem sok üdeséget észleltek, sem tapasztaltak nálam. Igaz, hogy az emberek oly sokat hallanak arról a régi históriáról, amely hosszú éjjelekről és kín teljes nappalokról szól, bár azt hiszem, nem tanúsítottam sok türelmetlenséget, de a hajlam megvan arra, hogy az ember minél többet beszéljen arról, amit eltűrt. Sok üdeség nincsen benne. Rendes körülmények között az ember akkor érzi jól magát, ha dolgai zavartalanul folynak és egészségi állapota kifogás alá nem esik. Akkor új gondolatai támadnak, új szavakat használ, mert úgy látja maga körül, hogy az élet java virágjában van és fénylik, mint reggel a harmat. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezek a körülmények vonatkoznak a lélekre is. Ha a lelki állapot kifogás alá nem esik, ha az élet kenyerével táplálkoztok, ha Isten közelségében éltek, ha az Ígéretekben hisztek és elfogadjátok azokat, ha az Isten társaságának derűs világosságába kerültök, akkor elérkezett az az idő, mikor üde, erős, rég nem hallott szavak röpülnek ki ajkaitok közül. Gyöngyök hullanak ki ajkaitokból, tündöklő, drága igazgyöngyök, ha azokat Jézus megcsókolta. Ne hanyagoljátok el tehát magatokat. Vigyázzatok, hogy szívetekből csakis az élet tiszta vize törjön elő és akkor lelki üdeségtek mihamar meglátható lesz.
Ezekben előadtam azokat a dolgokat, amelyek által az üdeséget el lehet veszíteni; kerüljétek el óvatosan az érintkezést velük.
Azok a testvérek, akik az Úr művéért dolgoznak, gyakran félnek attól, hogy beszédjük üdeséget elvesztik. Ez oly aggodalom, mely majdnem mindnyájunkban feltámad. Ha ez megtörténik, akkor mi magunk vagyunk a vétkesek, mert nem kutatunk eléggé az írások között, mert nem tanulmányozzuk eléggé a szentek életét, azután megtörténhet még abból az okból kifolyólag is, mert állandóan a mások gondolatait gyűjtjük össze és nem használjuk fel a magunkét vagyis mert magunk nem gondolkozunk. Akkor elvesztjük minden üdeségünket és csupán a megfigyeléseket mondhatjuk el, melyeket másodkézből kaptunk. Sok gondolkodó testvér elcsügged, ha gondolkodó képességét a korral lassan-lassan elveszti. Megtörténik gyakran, hogy férfiak, mikor megöregszenek, igen sokat vesztenek ifjúi élénkségükből és mindnyájan ismerünk prédikátorokat, kik sokat vesztenek nevelői képességükből, mert az üdeség és a változatosság hiányzik náluk. Szomorú lenne, ha ez velünk is így történne és milyen jó evvel szemben, hogy arra a biztosításra támaszkodhatunk, amely így szól: „Megkenettetem csillogó olajjal.” A természet ront, de a kegyelem pótolja az elveszettet. A Szentlélek megújítja a mi ifjúságunkat. Az isteni kegyelem üdeségei képes adni nekünk akkor, mikor a természet már megszüntette annak megújítását; ez az üdeség nem ered a mi ifjúi természetünkből, hanem az Úr lelkétől. Ha Jézus Krisztus prédikáltatik, akkor az öregség hathatós bizonyítéka lesz az Úr hűségének, hatalmának és áldásának El tudom képzelni magamnak, hogy egy idős prédikátornak az a kötelessége, miszerint arról az előkelő helyről visszavonuljon, melyet oly sokáig elfoglalt; azt hiszem, hogy én sem fogom a szószéket túl sokáig elfoglalni; csakhogy egy oly férfi, aki Istennek szolgált, az mihamar fog egy másik szószéket vagy munkát találni és ha talált, elgondolom, hogy miként kezdi meg újra az ifjúságát, mikor a keresztfára feszített Jézusról beszél és a kegyelmi tanokat más módon újra előadja. Minden körülmények között bátran bízhatja magát arra az ígéretre, melyet Dávid mondott: „Megkenettetem csillogó olajjal,” ‒ mert a Szentlék állandóan veletek lesz és megtölti üdeséggel. Ugyanez lehet aztán veletek is, kedveseim. Azt gondoljátok, hogy mikor a tanítást elmondtátok a vasárnapi iskolában: „Egészen össze vagyok törve. úgy látszik soha többé nem leszek képes arra, miszerint tanítsak az iskolában.” Ne gondolkodjatok így. Olvassátok csak: „Megkenettetem csillogó olajjal.” És ti akik kimentek, a falvakba prédikálni és gyakran felsóhajtoztok: „Nem tudom, hogy honnan vegyem prédikációm alapját a jövő vasárnapra,” ‒ gondoljatok erre és vigasztaljátok meg szíveteket: „Megkenettetem csillogó olajjal.” Szabjátok ehhez gondolkozástokat. Ha ugyanazon hallgatók előtt hosszabb ideig beszéltek, akkor a hallgatóságnak sokkal kedvesebbek lesztek, különösen ha azok felsóhajtanak Istenhez: „Urunk, áldd meg a te szolgádat zöldellő olajjal.”
Sokat imádkozom azért, hogy szívben, lélekben, életben, beszédben és munkában mindig megtartsam üdeségemet és vajha adná Isten, hogy soha visszaesők ne legyünk, mert ez megölné kedvünket az üdeségre és annak kedves illata helyébe a bűn poshadt szaga lépne. Bárcsak szentek, kedvesek és erősek lennénk egész halálunkig. Ha több hitet kérünk az Úrtól, több szeretetet, több örömet, akkor több üdeségünk is lesz. És így erősítené meg az Úr a mi bensőnket Szentlelke által, hogy üdeségünket megőrizzük egész utolsó napunkig.
Zárni fogok a harmadik fejezetben avval a fenséges vigasztalással, amely reményt nyújt a felüdülésre. Ne gondoljátok tehát azt, hogy végül is ízetleneknek kell lennünk és hogy a mennyei dolgok velünk együtt öregszenek meg.
Mert legelőször az az Isten, akiben bízunk, megújítja az esztendőt. Megkezdi munkáját újból a természet szép változatosságában. A borongós tél elmúlt. A madárdalnak, virág nyílásnak és gyümölcstermésnek itt van az ideje. Ilyen az az Isten, akinek szolgálunk; és ha mi is átmentünk életünknek azon a szakán, melyet bátran télnek nevezhetünk, akkor remélhetjük ennek elmúlása után a virágzó tavaszt és a gyümölcsöt érlelő nyarat. Ha az utóbbi időben hidegek voltatok, ha érzéketlenek, ha csak ösztönszerűleg cselekedtetek, akkor nézzetek fel, vessétek felfelé pillantástokat Ahhoz, aki mindent megújít és Ő el fog jönni hozzátok.
Szentlélek, áldott égi hírnök, Jöjj s neveld bennünk az erőt! „Az Úr megvidámítja lelkemet és az igazságnak ösvényén vezet az ő nevéért.” Neki nincs szüksége hosszú időre, hogy megvidámítson bennünket. Az Úr igéje gyorsan halad. Ahová az ő szava ér, ott nincs sem jég, sem fagy. Csak akarnia kell és a tavasznak meg a nyárnak szép, derült napjai sietve hozzánk érkeznek. „Ébredj fel, te ki aluszol, kelj fel álmaidból és megvilágosodik néked a Krisztus.” Légy reményteljes és telj meg örömmel. Lesznek még jobb napjaid is, nem lesz mindig tél számodra. Bízz Istenben, aki e földet megújítja és reméld, hogy az ő Lelke téged is megújít.
Van ezenkívül egy igen alapos ok, amely miatt joggal várhatod, hogy elveszett üdeséged vissza fog térni és ez az ok az, hogy Krisztus benned lakik. Nincs tudomásod róla? Krisztus alakja megvan bennetek a reménység és a jövendő dicsőség képében, ha pedig ez így van, akkor dicsőségtek mindig új lesz, mert Krisztus nem öregszik meg soha. Isten azt mondta róla: „Az ifjúság üdesége benned mindig megmarad.” Vajha soha el nem felejtenők azt a tant, mely arról szól, hogy Krisztus a hívőkben lakozik. Addig, amíg ez igazság marad, mindig van reménység számunkra.
Itt van azután az a másik tan is, mely azt mondja, hogy a Szentlélek bennünk lakozik. Megtalálható bennetek is. Ha a ti testetek a Szentlélek temploma, vajon nem lesz-e ott egy olyan forrás, mely az örök élethez vezet, amely víz új elragadtatásokat hoz magával. Ennek így kell lennie. A Szentlélek nem múlt el, sem erejét nem rejtették valamely sírhalom alá. Meg világosíthatja újra a te orcádat és
énekre szólaltatja meg ajkaidat. Kiviheti azt, hogy szíved újra kimondhatatlan örömmel telik meg. Jertek elő, kik a porban és a hamuban ültök, jertek, örvendjetek, mert az Isten Lelke még mindig veletek van és veletek lesz. Ez az a Vigasztaló, akit Krisztus azért adott nekünk, hogy soha többé vissza ne] vegye. Örvendjetek Benne, kérjétek arra, hogy irgalmasságával vidámítsa meg telketeket és ő meg fogja ezt tenni.
Micsoda kifejezhetetlen áldás az, mélyen bemerülni az Isten Igéjébe, mert ez az Ige mindig új és új gondolatokat fakaszt azokban, akik belőle táplálkoznak. Ez az a könyv, melynek szavai alkalmasak tegnapra, mára és az örökkévalóságra; ez az a könyv, amelyben bár olyan szavak vannak, melyeket évezredekkel ezelőtt írtak, de amely még olyan üdén csengő, mintha csak tegnap írták volna. Isten szájából ömlenek az ígéretek ebben a pillanatban: örök élet, üdeség és erő. Jöjjetek ide, minden a tiétek; minden egyes rög ebben az áldott Kánaánban a tietek és búzát, bort és olajat terem néktek. Nincs egyetlen csillag az írás égboltján, mely nem néktek ragyog, egyetlen mondás sem, az Isten számtalan kincsei között, melyet nem használhatnátok fel. Ezért, mivel az Úr szavai oly üdék és oly kedvesek, nem lehet, hogy gondolatszegények és némák legyetek. Kell, hogy új olajjal legyetek megkenve. Isten maga van veletek, már pedig ő mindig telve van élettel, erővel. Isten van veletek, aki mindig üde, mindig élő és általa majd életre keltek és üdeséget nyertek. Ezért jöjjetek el, hagyjatok ott mindent, ami unalmas, ami kedvetlen, hagyjátok ott a megholt múltat és menjetek az örök életre, ahol a virágok mindig virulnak, ahol a gyümölcsök mindig érnek és ahol az üde patakok állandóan csörgedeznek. Jertek és lakjatok jól ennek az országnak az új búzájával és igyatok ennek új borából; és tegyen az Úr benneteket boldogokká és örvendezőkké a Jézus érdeméért. Ámen.