Mai tárgyamat az új, átdolgozott kiadású angol bibliából vettem, ahol ezt olvassuk: „A sokaság pedig követé őt, ő pedig üdvözölte őket”.(* A régibb angol fordítású bibliában az idézett hely így hangzik: „A sokaság pedig követé őt magához fogadá őket”. Az újabb fordításban: „A sokaság pedig követé őt és ő üdvözölte őket”, szemben a magyar bibliákban úgy a régibb, mint az újabb fordításban ez a hely egyaránt így „és ő örömmel fogadván őket”. A fordító.)
A különbség a régi és az új kiadás között e szavak közt található, hogy: „magához fogadá őket” és „üdvözölte őket”. Az új átdolgozású bibliában tehát tanulságos javítást találunk, amelyet evangyéliumi értelemben fel is fogunk használni.
A sokaság való dolognak vette, hogy Jézus el akar távozni és akkor kezdték az ő jelenlétét igazán jól megbecsülni, minél inkább féltek a távozásától. Nem tudták megkérdezni tőle, hogy hova megy, azt sem, hogy meddig marad el és el sem tudtak szakadni tőle, ezért tehát, mikor meglátták, hogy hajóba szállva elindul, megfigyelték azt az irányt, amerre a hajó tartott és utána siettek végig a part mentén, hogy szárazföldre lépésekor fogadják Őt. Nem volt elégséges előttük, hogy csak menjenek utána, hanem szaladtak és mikor az első falun átvonultak, megkérdezte a falu népe a futás okát; mikor aztán ezeknek megmondták, hogy a nagy próféta tengerre szállt és a másik partnak tart, akkor ők is csatlakoztak a futókhoz és a sokaság megnagyobbodott Mikor pedig a legközelebbi városhoz értek, a város lakóit nagy nyugtalanság fogta el a szalad? sokaság láttára és a kapukban és az utcákon állva kérdezték: „Mi az oka ennek a szorongató futásnak?” Midőn a választ megkapták, újból növekedett a sokaság száma, amely a tőle telhető legnagyobb igyekezettel törekedett előre, hogy valóban elérjék a partot, mielőtt az a hajó odaérne, melyben az Úr” Jézus tartózkodik. Mikor Jézus látta a sokaságot, ‒ bár éppen azért szállt hajóba, hogy egyedül legyen ‒ nem mutatta, hogy terhére volnának, nem fedte meg őket, hogy türelmetlenek voltak Vele szemben, hanem úgy olvassuk, hogy „üdvözölte őket”. Ha olyan lett volna, mint mi, akkor nem örvendett volna látásuknak, nem üdvözölte volna őket; csakhogy Jézus szívének nyájasságából kifolyólag örvendett látásuknak és őszintén ,,szívből üdvözölte őket. Ha pedig az Úr ezt a nagy tömeget üdvözölte ,,amely olyan alkalmatlan időben kereste fel, akkor nyugodtak és biztosak lehetünk afelől, hogy bármikor jövünk is hozzá, szívesen fogad bennünket; ettől eltekintve pedig egész életén át látjuk, hogy a bűnösöket szívesen fogadá és őket soha vissza nem utasította. Az Úr nyílt házat tartott mindaddig, míg e földön tartózkodott. El lehetett mondani életének, minden idejéről: „Ez a bűnösöket magához veszi és örömmel fogadja őket”. Az ő jelmondata ez volt: „Aki akar, jöjjön”. Ha némelyek közelebb akartak Hozzá jönni s nem kívántak csupán hallgatók maradni, hanem be akartak lépni tanítványainak körébe, akkor rögtön, kész volt, hogy őket magához fogadja. És ha voltak sokan olyanok ,,kik nem akartak Vele szorosabb összeköttetésbe lépni, akkor ez azért volt, mert képtelenek voltak jönni s nem pedig mintha nem akarta volna őket elfogadni. A vámszedők és a bűnösök közeledtek Hozzá; a pillantása már hívogató volt, ujja integetett, szeme meggyőzően beszélt, kitárt karjai kértek, egész személyisége, egyénisége mindenkit vonzott magához. Az ő szeretetének ajtaja előtt nem hevert egy mérges, vad kutya és éppen úgy nem volt őrizője sem ajtajának, amely távol tartsa lakásától a meg nem hívottakat, ellenben az ajtó tárva-nyitva volt, a bejárat fölött pedig fényes betűk tündököltek: „Jertek mind és legyetek üdvözölve!” Ez a tárgya a mai beszédemnek és őszinte kívánságom az, hogy egyesek, kik féltek eddig Hozzá közeledni, ösztönözve legyenek a közeledésre, hogy mihamarább meghallják az üdvözlést, amely nekik szól.
Elsősorban annál a tárgynál fogunk időzni, hogy Jézus mindenkit üdvözöl, másodszor bátorítólag fogjuk ezt használni kereső lelkek számára és harmadszor pedig, mint egy olyan tant fogjuk megtekinteni, amely bennünket, tanítványait arra oktat, hogy miként viselkedjünk azokkal szemben, kik Jézust keresik.
Bárcsak a Szentlélek Isten segítségül jönne nekünk, mikor első sorban is annál a tárgynál időzünk, hogy Jézus üdvözli azokat akik keresik őt.
Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy az Úr minden hozzá közeledőt minden időben elfogad. A szövegben felemlített idő egyike volt a legalkalmatlanabbaknak. Jézus nyugalmat keresett tanítványai részére, akik különböző városokban és falvakban prédikáltak és csodákat vittek végbe ezek a tanítványok az elért eredmények által meglehetősen felemelkedtek önérzetükben és szükséges volt számukra, hogy kissé visszavonulva a dolgot áttekintsék és nyugodtabb kedélyhangulatba kerüljenek Eltekintve pedig ettől, fáradtak is voltak, mert a nép annyira szorongatta őket, hogy néha még testük szükséges felfrissítésére sem marad idejük; a nyugalomra tehát feltétlen szükségük volt, nehogy ez a néhány ember, akik tulajdonképpen a gyülekezetnek és a világnál reménységét képezték, idő előtt kiessenek helyükből. Ezért bocsátotta őket a Mester egy hajóba, hogy ezen eltávozhassanak és a pusztában a magányt élvezzék. Mindenképpen szükségük volt a nyugalomra az erejüket túlfeszített munkásoknak. Azután volt egy nagy bánatuk is még pedig a Keresztelő János lefejeztetése és azt gondolták, hogy ha kissé visszavonulnak, úgy enyhet találnak fájdalmuk csillapítására. Ugyanekkor pedig maga az Úr is kereste az egyedüllétet, mert Heródes mindenáron látni kívánta Őt, már pedig eme jeles királynak a látása még akkor sem volt kívánatos, mikor a legjobb hangulatban volt. Lehet hogy meghallgatta volna Jézust is, miként Jánost meghallgatta és mikor az érte feltámadt kíváncsiságát lecsillapította, akkor életét vette volna talán vagy pedig az is lehet, hogy akadt volna egy új Heródiás, aki felingerelte, hogy ölje meg a prédikátort, mert a palota hűs termeit tüzesen forróvá tette a buják és a paráznák számára. A mi Mesterünk ideje akkor még nem következett el, hogy egy királyi palotában közszemlére kiállítsák vagy hogy egy király tehetetlenségének és vérszomjának áldozata legyen. Ezért kereste fel a pusztát, habár csak rövid időre. Nagyon kellemetlen volt tehát, hogy egy ily nagy tömeg követte Hát ne tudjanak, sehol sem megpihenni a munkások? Ne tálaljának sehol sem egy kis időt a magányra, melyre oly nagy szükségük volt? Nem csodálatos-e, hogy az Úr ily időben ezt a telhetetlen tömeget üdvözölte és örömmel fogadta?
Azt hiszem, hogy az Úr ezenkívül megbeszélést akart tartani az apostolokkal arról, amit tettek és arról, amit a jövőben tenni akarnak és tenni fognak. Lehet, hogy azután időt akart szentelni annak is, hogy velük egész külön imádkozzék. Minden nagyobb cselekedetének végrehajtása előtt azt olvassuk Róla, hogy visszavonult imádkozni és éppen úgy ‒ biztosak lehetünk benne ‒ a cselekedet végrehajtása után is imádkozott. Természetes volt előtte az, hogy a jó magot tovább is gondozza, amit az apostolok oly eredményesen elszórtak. Csakhogy nem volt szabad békét és nyugalmat élveznie, mert a sokaság már ott állt a parton, mielőtt ő még rátette volna a lábát. Az apostoli zárt tanácskozás megszűnt és egy hatalmas népgyűlésben folytatódott a mezőn, a szabad ég alatt. A Mesternek és tanítványainak egyszer sem engedtetett meg, hogy fontos és komoly megbeszéléseket folytassanak az Isten országának dolgairól, mert már jön a nagy tömeg, tarkán keverve, egymást szorongatva és az Úr tanítványaival egyetemben mihamar központja lett egy nagy népcsoportnak. Nyugalomról, csendről, szent társaságról nem lehet már szó; most csak beszélni, gyógyítani kell, a tömeget megvendégelni és ezzel aztán ki is merül az egész nap. Az Úr barátságosan, nyájas örömmel üdvözölte a sokaságot; türelemmel és oly megértéssel szemlélte a nagy tömeget, mint egy csapatparancsnok nézi végig a katonáit szemle alkalmával. Nem vesztette el a türelmét velük szemben, nem volt ingerült az ő tapintatlanságuk miatt, sőt ellenkezőleg, mintha még ő hívta volna, még ő küldte volna ki hírnökeit, felszólítva mindenkit, hogy jöjjön, annyira kész volt arra, hogy rögtön fogadja őket. Szinte csodálatos, hogy nem mondta ezt: „Menjetek ezúttal dolgaitok után; ha majd alkalmas időm lesz, hívatlak benneteket.” Valahol hallottam már e szavakat, bár a Mester soha sem használta azokat. Halasztásról vagy elutasításról csak nálunk lehet szó, Krisztusnál sohasem. Milyen szomorú, hogy az emberek oly gyakran kérnek halasztást, mikor ezzel szemben Krisztus még a legalkalmatlanabb időben is kész arra, hogy a hozzájövőket üdvözölje.
Engedjétek meg, hogy bemutassam az igazságot néhány oly jelenlevőnek, akik még nincsenek megmentve. Jöjjetek Jézushoz, amikor csak akartok, mindig elfogad benneteket. Bármily dolgai vagy gondjai legyenek is, de mikor Hozzá jöttök, mégis örömmel lát és üdvözölni fog titeket. Az Isten szentjei egybesereglenek a közös asztalnál, ez az asztal pedig nem arra rendeltetett, hogy a megtéretlenek kegyelmi eszköze legyen, mert senkinek sincs joga ez asztalhoz ülni, mint azoknak, kik a Krisztusban vannak. Az úrvacsorának nem megtérés, hanem nevelés, hitbeli erősödés a célja és azért rendeltetett, hogy azok, akik Istennek élnek, ott tápláltassanak és hogy azok a jelképek Krisztus testére és vérere emlékeztessék azokat, akik lelki táplálékukat Ő általa, nyerik. És ha egyesek mégis csak szemlélni akarnának vagy pedig, ha jogtalanul betolakodva részt vennének azon, akkor azok még sem vehetnek érzelmileg is részt; a szentek közösségében. A Krisztus szíve soha sem lehet úgy telve övéinek szeretete iránt, hogy fülei nem hallanak meg az alázatosak és a megtört szívűeknek Hozzá felhangzó kiáltásait. Ha komolyan keresed Őt és ha meg akarod találni, akkor meg is fogod találni, csak ne hagyj fel szándékoddal.
Talán vannak itt olyanok, akik átéltek olyan időket, mikor a Szentlélek szele erősebben fújdogált és a lelki ébredések sűrűek voltak. Gondoljatok arra a magasztos időre, mikor az Isten hatalma oly közel volt. hogy az embereket meggyógyította és sokan, miként tudjátok is, meggyógyultak. Ott ültetek azok mellett, akik az üdvösséget a Krisztusban keresték és meg is találták, ti azonban nem kerestetek semmit és nem. is találtatok semmit; ha pedig mutattatok is valami megindultságot zörgetéstek mégis nagyon gyenge és bátortalan volt, ennek következtében nem közeledtetek Hozzá és így nem is nyertetek örömet és békét lelketek számára. Az ébredés szellője azonban elmúlt és a kegyelem áradása után ismét apály következett, amikor is, miként az elmúlt esztendő, olyan időszakhoz érkeztetek, mikor az aratásnak vége van; a nyár elmúlt és ti mégsem vagytok megmentve. A falevelek elsárgulva lehullanak és emlékeztetve az elmúlásra, arra figyelmeztetnek, hogy még mindig nem vagytok megmentve. Számtalan alkalmatok volt az áldás elnyerésére és ti még sem nyertétek meg. Immár a nap végéhez értetek és lassan-lassan beköszönt az este, de még mindig nem vagytok megmentve. Reménységtek még mindig lehet, mert az Úr szíves látása hosszú és állhatatos. Ha valamely láthatatlan fonál arra kényszerít, hogy a Megváltót keressétek, akkor engedjetek szelíd kényszernek, mert Jézus elfogadja az embereket a legvégső határnál és legutolsó alkalommal is. Az idő elmúlhat, de még mindig nincs nagyon késő. Jöhettek Krisztushoz éjfélkor épp úgy, mint délben, reggel, mii este és sohasem fogjátok azt tapasztalni, hogy az ajtók zárva vannak, vagy azt hallani, hogy „Távozzatok most tőlem”. Még ha a rendes kegyelmi eszközöket nem is érzitek és azok a férfiak, kiket Isten megáldott, máshová távoztak is, még akkor is jöjjetek csak Krisztushoz, mert örömmel lát titeket; mert nem volt és nem is lesz a földön soha olyan óra, amikor Krisztus elutasítaná azokat, akik utána vágyódtak. Nem olvastátok soha sem ezt a bibliai verset: „Minden, amit nékem ad az Atya, én hozzám jő és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” Nem tudtok semmit erről a versről? Itt nincs semmi előírás a csendes éji vagy a kora reggeli órák részére. Bármikor akar egy lélek Krisztushoz közeledni, az Úr soha sem fogja ezt a kívánságát elutasítani.
Előfordulhat az is, kedves barátom, hogy azt gondolod, igen alkalmatlan most az idő
Krisztushoz jönni, mivel mostanában estél bele egy csúnya bűnbe. Azt mondod: „Azt akarjátok talán, hogy piszkos kézzel és fekete szívvel jöjjek Krisztushoz?”
Igen, azt akarom, hogy rögtön jöjj Hozzá, hogy odafuss, úgy miként a gyilkos rohan tettének színhelyétől a legközelebbi menedékvárosba, úgy amiként van, a vértől meg gőzölgő kézzel, Felteheted elém esetleg azt a kérdést, amely az általános felfogásnak lehet a kifejezője, hogy: „Nem kell-e nekem bizonyos ideig várakoznom, amíg tömérdek bűneimet megmosom?” Nem, kétszer mondom, hogy nem! Sokkal jobban félek az ily felületes, hamis mosásoktól, semhogy elhinném, miszerint azokat az idő megtisztítaná. Az igazságtalanságot az idő nem változtathatja meg, sem a bűnöket nem enyhítheti a legkevésbé sem; ha pedig mindennek dacára a lelkiismeretet mégis megnyugtatja, akkor ez a nyugalom hamis, gonosz és olyan, amelytől az embernek rettegnie kell. Jöjj Jézushoz addig, míg lelkiismereted sebei véreznek. Jöjj akkor, mikor a sebek a legrosszabb állapotban vannak, sem kimosva, sem bekötözve, sem olajjal megkenve. Mikor piszkos vagy, az a legjobb alkalom a mosdásra; és mikor egészen semmivé válsz és ezt a tudatot érzed is, akkor van a legjobb alkalom arra, hogy a Megváltóhoz siess. Saul Társisból avval a szándékkal indult el, hogy az Isten szentjeit üldözni fogja, hogy megkötözve Jeruzsálembe viszi és mikor Damaskus városát maga előtt látta elterülve a völgyben, kész volt, hogy mint egy tigris, oly vérszomjasán ugorjék az ott lakozó Jézus követőkre; de ott és akkor jelent meg az Úr neki. Nem felelhetett volna ő így a mennyből jövő szózatra: „Uram, engedd meg, hogy visszamenjek Jeruzsálembe, hogy ott bűnbánatot tartsak; engedd meg, hogy egy pár hónapig elrejtsem magamat az emberek elől és csak akkor jöjjek Hozzád?” Nem, Saul nem szólt így, hanem ott és akkor tért meg, habár evvel a legerősebb kísértésbe esett be. Semmi sem mutatkozhatott helytelenebbnek, minthogy Krisztus őt akkor és ott vette fel, mikor zsebében hordta a szentek elítélő levelét; de az Úr a? ő népének ezt a nagy ellenségét mégis üdvözölte, örömmel fogadta és örömmel fogad másokat is, akik ugyanilyen helyzetben és állapotban vannak. Kedves barátom, figyelmeztetni és kérni akarlak, hogy kelj fel és úgy, amint vagy, jöjj Jézushoz. Te szegény, elveszett fiú, kelj fel és hagyjad ott a moslékot, a disznók vályúját; ne várj addig, míg megmosod kezeidet, hanem eredj haza atyádhoz, aki meg fog mosni úgy, amint te soha meg nem moshatod magad. Ne várj semmit és senkire. A halasztás a legnagyobb veszedelmet hozhatja reád. Ez a pillanat illik legjobban a megtéréshez és a hithez. Jöjjetek most, mert az Úr arra vár, hogy kegyelmes legyen. Nem olvastam sehol sem, hogy az elveszett fiú, mikor belépett az atyai házba, alkalmatlan időben jött volna. Nem tudom, hogy este, kora reggel vagy délben jött-e haza, mert a példa nem nyújt erre felvilágosítást; de bármikor jött is, éppen abban az órában lépett be, mikor egy hizlalt ökör várakozott arra, hogy leöljék, egy gyűrű és egy díszes öltöny készen volt és az egész házban minden elkészíttetett arra, hogy ünnepet tartsanak az elveszett, de megtalált fiú örömére. Bűnös, siess Jézushoz, siess, bármily órában jöjj is Hozzá. A mi kegyteljes Urunk nem fog téged elutasítani, mert még azokat sem utasította el, akik a lehető legalkalmatlanabb időben jöttek Hozzá és azóta sem utasított el senkit; nincs tehát semmi okod a visszahúzódásra.
Ugyanez az igazság aztán más világításban is elénk állíttatik azzal a figyelmeztetéssel, hogy az Úr minden nemű és minden rendű Hozzá közeledő magához bocsátott. Nagy, tarka népcsoport volt ott és attól tartok, hogy nagyon kevesen, talán csak elvétve akadt egy-egy, aki valami magasabb, nemesebb cél miatt ment Krisztushoz. Kétség nélkül akadtak olyanok, kik azért jöttek, hogy hallgassanak, olyanok is, akik látni akartak, de nagyon sokan voltak, akik valamit elnyerni óhajtottak. Jézushoz jöttek, mivel betegek voltak és Ő meg tudta őket gyógyítani. Hallottam, hogy egyes felébredt lelkek így sóhajtottak fel: „Attól tartok, hogyha Krisztushoz megyek, akkor csak önző szándékok vezetnek ebben a tervemben”. Nem baj, vezessenek bármily önző szándékok, csak jöjj; mert ugyan miért megy egy koldus a házba, ha nem azért, hogy ott alamizsnát kapjon? Valamit nyerni, valamit kapni, ez az egyetlen elfogadható ok, amiért egy szegény bűnös Krisztushoz jöhet. Rettegés a kárhozattól, vagy félelem a bűntől vagy reménység a bűnbocsánatra, ezek az okok lehetnek azok, melyek Jézushoz űznek vagy vonzanak; bármily legyen is azonban az ok, a cél csak az legyen, hogy Krisztus kezét megragadjuk. Őszintén bevallom, hogy Krisztushoz először csak azért közeledtem, mert valamit akartam kapni tőle. Volt egy apostol is, aki így nyilatkozott: „Mi szeretjük Őt, mert Ő először szeretett minket.” Hallottam olyan szeretetről a Jézus iránt, amely teljesen ment minden haszonleséstől és azt hiszem, hogy ez tényleg lehetséges is és hogy egy keresztyén későbbi idejében teljesen kifejlődik erre a magaslatra; csakhogy először jöjjünk Jézushoz arra való tekintettel, amit kapunk Tőle; jöjjünk Hozzá azért, mert nem nélkülözhetjük Őt. Nincs más mód és nem is vezet más út Krisztushoz, csak ez. Azt mondhatná valaki: Nagyon alacsonyak ezek az okok. Lehet, hogy tényleg alacsonyak, de előttünk mégis hatalmasak. Krisztus minden körülmények között felszólít a hozzájövetelre, hogy nyugalmat és békét találjunk. Az Úr Jézus üdvözölte és örömmel fogadta a sokaságot, bármily alacsony és önző szándékok vezették és üdvözölni fog bennünket is, ha Hozzá közeledünk. Ha jövünk Krisztushoz csak saját magunkért, ha bűneink bocsánatát óhajtjuk tőle, ha azt akarjuk, hogy Isten gyermekeihez hasonlóvá tegyen minket, akkor ezek az okok nem kellemetlenek Krisztus előtt, sőt ellenkezőleg örömmel fogad bennünket.
Abban a tömegben, mely Hozzá jött, mindenféle emberek képviselve voltak, a többség azonban sietve és minden előkészület nélkül jött. Gyalog jöttek, ‒ amint olvassuk, ‒ szaladva. Nem volt idejük, hogy tisztességesen felöltözzenek és elkészítsék magukat. Amint sietve szaladtak a falvakon keresztül, mások is jöttek utánuk és így jöttek fej-fej mellett, egy roppantul kevert tömeg. Nem voltak úgy felöltözve, mintha Istentiszteletre készültek volna, nem hozták magukat rendbe, de most itt voltak és a Megváltó örömmel fogadta őket. Szeretném tudni, mennyi időre van egy embernek szüksége, hogy előkészítse magát a Krisztushoz jövetelre. Ha tökéletesen előkészítettétek magatokat arra, hogy Krisztushoz jöttök, mi értelme van ennek? Az előkészület a jövetelre egyszerűen ez: Ha üresek vagytok, megvan az előkészület arra, hogy megtöltessetek, ha betegek vagytok, akkor elő vagytok készítve a gyógyításra és ha bűnösök vagytok, elő vagytok készítve a bűnbocsánatra; más előkészületről nincs és nem is lehet szó. Nem szabad az evangyéliomot a törvény által hatástalanná tennünk, mert ha ezt akarnánk tenni, akkor azt kellene mondanunk a bűnösnek, hogy készítse magát elő a kegyelemre. Szegény, fáradt és beteg lelkek, jertek a Krisztushoz, úgy amint vagytok, bárhogy piszkoltátok is be magatokat az egyiptomi téglavetésnél, bármily porosak vagytok a megerőltető munkától, csak jertek, szabad leülnötök és enni a húsvéti bárány ételéből és ha ruháitok már csak rongyokban szakadoz le rólatok, jöjjetek úgy és majd megmosódtok annál a kútnál, amely Jézus Krisztusból folyik és akkor majd tiszták és fehérek lesztek. A tömeg, amely Jézushoz jött, minden előkészület nélkül közeledett Hozzá és ő mégis üdvözölte őket.
Nagyon sokan voltak ott, akik ellen az Úr különböző kifogást tehetett volna, különböző okok miatt, de a legtöbb ellen kifogást emelhetett a szegénységük miatt. Mindnyájuknak összevéve nem volt egy falat kenyerük sem. Olyan sietve, olyan rohanvást indultak útnak, hogy még egy napi eledelt sem hoztak magukkal és mikor Krisztushoz értek, feltétlenül szükségük volt, hogy egy pár óra múlva táplálkozzanak, mert különben tönkrementek volna. Ez egy züllött hadsereg, egy éhező tömeg volt, amit egyes finomabb emberek aljas csőcseléknek neveznek; Jézus azonban mégis üdvözölte őket és a legkisebb kifogást sem emelte rongyos ruházatuk vagy üres tarisznyájuk miatt. Ha meggondoljuk, hogy azóta milyen válogatósak lettek az ő szolgái, míg magának a Mesternek semmiféle ellenvetései nem voltak! Nemrégen hallottam egy olyan kijelentést, hogy valaki nem tudott az Istentiszteletre jönni, mert nem volt megfelelő ruhája. Igazán szeretném tudni, hogy melyek azok a ruhák, amelyeket az Úr Jézus előír, hogy a bűnös azokban közeledjék Hozzá. Tartok attól, hogy ha egyeseket itt meglátna, alig hinné, hogy azok a nyilvános Istentiszteletek számára öltözködtek fel, annyira fel vannak cicomázva; azt azonban nem hiszem, hogy valaha egy férfit vagy egy nőt elutasított volna magától, mert régi vagy mert foltos ruhában közeledtek volna Hozzá. Mit törődött ő a divatos, az utcai vagy az alkalmi öltözetekkel!? Az Úr Jézus a legkevésbé sem volt az, aki a gazdag uraknak vagy a szép hölgyeknek hízelgett volna. Nem volt olyan ruha, sem olyan kabát, mely az ő figyelmét felköltötte volna. Sehol az írásban nem olvasom, miszerint Jézus azt mondta volna: „Ne jöjjetek az én nemes személyemhez nagyon közel,?ti tisztátalan tömegek.” Sohasem húzódott el tőlük azért, mert szegényeknek és rongyosaknak tartotta őket. A legszebb gyöngyei azok voltak a prédikátori hivatásának, hogy „a szegényéknek az evangyéliom prédikáltatik.” Örvendett azon, hogy a szomjasak Hozzá jöttek és Nála vigaszt és üdülést találtak. Ezért tehát senki ne gondolja a maga szegénységét akadálynak a közeledésben. Ha nincs egy filléretek sem, amellyel jót cselekedhettek jöjjetek csak Krisztushoz ingyen, pénz nélkül és jót tesz veletek.
A sokaság közül sokat vissza kellett volna küldeni betegség mi mert a tömegben meglehetős nagy számban voltak ezek képviselve. Lehet, hogy nem volt joguk arra, miszerint az egészségesek közé keveredjenek, de mégis megtették ezt abban a reményben, hogy gyógyulást nyernek. Férfiak és nők voltak ott, akik tisztátalan betegségben szenvedtek, akiknek a zsidó törvények szerint elkülönített helyeken kellett volna tartózkodniok; mégis, mikor a tömeg Krisztushoz futott, ezek a szegény lelkek is velük jöttek és nincs példa arra, hogy az Úr valakit kiválasztott volna, akihez így szólt volna: „Nem fogadlak el téged, mert bélpoklos vagy!” Ah, milyen résztvevő pillantással tekinthetett a Mester a betegre és a szenvedőkre, akik ott voltak előtte, ki csúszva, ki térdelve, ki ágyában fekve és segítséget kértek Tőle. Állandóan körül volt véve betegekkel, úgy érezhette magát, mint aki mindig kórházban van, körülvéve a legrettenetesebb betegségekben szenvedőktől, de soha egyetlen egytől sem tagadta meg segítségét. Óh ti szegény és beteg lelkek, jöjjetek mindnyájan az én áldott Uramhoz, mert ő mindnyájatokat üdvözölni fog, bármikor és bárhogyan jöttök is.
És éppen így nem utasított vissza az Úr senkit sem az ifjúsága miatt. Krisztus tanítványai azt hitték, hogy ilyen szónokot csak azok hallgathatnak meg, akiknek van értelmük vagy pedig, akik koruknál fogva megérdemlik, hogy meghallgassák azt, amit mond; és mikor szülők gyermekeiket hozzá hozták, ez nem tetszett a tanítványoknak: a Mester azonban örömmel fogadta őket és azt mondta: „Engedjétek hozzám a kisdedeket és ne illessétek őket, mert ilyeneké a mennyeknek országa.” Kedves leánykák és fiúcskák, Krisztus nem akar titeket félretolni és várni addig, míg idősebbek lesztek, hanem örömmel lát titeket, úgy amint vagytok. Ismerek egy pár kedves kicsikét és örvend szívem örömömben, ha látom, hogy az Úr milyen édesen gondoskodik róluk. Nemrég hallottam egy megható történetet egy szegény kis fiúról, aki nem messze lakott tőlem. Barátaink közül néhányan összejövetelt tartottak egy helyen, ahová ez a fiú egyszer elment és megkérdi:
‒ Kérem szépen, szabad nekem is bemennem?
‒ Ha megmosod az arcod és kezeid, akkor igen.
‒ Köszönöm, rögtön megteszem.
Elment, megmosdott, majd mihamar visszatért és elfoglalta helyét. Rendkívül figyelmes hallgató és buzgó látogató volt. Bárha alig volt még tizenkét éves, mégis nagyon szerette az imaórákat és mindig megjelent azokon. Egy este így szólt a gyülekezet vezetőjéhez:
‒ Kérem uram, szabad nékem imádkoznom?
Az igenlő felelet után úgy kitárta szívét ez a szegény kis gyermek Isten előtt, hogy mindenkire, aki csak hallotta imáját, mély benyomást tett. Egy este, mikor a szobából kiment, kezet adott a házigazdának és így szólt:
‒ Jó éjt! Talán már nem is találkozunk addig, míg a mennyben nem látjuk egymást.
Ezek a szavak akkor csak prófétailag hangzottak, de a legközelebbi imaóra előtt halálra gázolta a szegény gyermeket egy teherkocsi és az a kedves, fiatal lélek felrepült a Mindenható trónja elé Jézushoz, akit oly nagyon szeretett. Milyen édes öröm volt mindazoknak, akik ismerték őt, tudni, hogy most ott áll a mennyei seregek közt és mindenkor láthatja az Isten arcát. Örömmel mondhatom, hogy mi folytonosan felveszünk fiúkat és leányokat a gyülekezetbe. A gyermekek jámborsága nem ismeretlen dolgok előttünk; és a legkevésbé sem tapasztaljuk, hogy különös nehézségeket okoznának, mert ők képezik a mi örömeink egyik forrását. Kedves gyermekek, egy cseppet sem aggódjatok Krisztushoz jönni, mivel kicsinyek vagytok, mert Jézus azt mondta a nagy embereknek, hogyha nem veszik fel őt úgy, mint a kis gyermekek, akkor nem mehetnek be a mennyek országába. Azt mondta: „Akik korán keresnek, megtalálnak engem.” Jöjjetek tehát mielőbb Hozzá!
Voltak aztán olyanok is a tömegben, akik ellen Jézus azt a kifogást emelhette volna, hogy már öregek. Alig látják már az utat, támolyognak, mankóra van szükségük, félig vakok, félig süketek és minden tagjuk már nagyon gyenge. Természetes lett volna, ha Jézus így szól e szegény öreg lelkeknek: „Mit tegyek veletek, kiélt, öreg teremtményekkel? Menjetek és töltsétek el a nap hátralévő részét is ott, ahol a többit eltöltöttétek. Miként gondoljátok azt, hogy hozzám jöttök, mikor már nehéz értelműek, gyengék, bénák és vakok vagytok? Miként lehettek ti a kereszt harcosai?” De magasztalva legyen az Úr, a mi édes Megváltónk elfogadja az aggokat is és az öregeket barátjaivá teszi és megdicsőíti önmagát a gyengék, a töpörödöttek megkegyelmezésében. Kedves öreg barátom, ha mindjárt tizenegy óra van is, az Úr mégis elhív a szőlőjébe és jutalmad ugyanaz lesz, mint azoké, akik korán reggel elmentek dolgozni. Jöjj és ne tarts semmitől!
Kifogást tehet még valaki azzal, hogy megérti, mikor az Úr ifjakat és öregeket elfogad, de mikor egy bűnös jön Hozzá, aki nagy bűnöket követett el, azt valószínűleg elutasítja. A dolog nem áll így. Azok, akik Krisztushoz jöttek, gyakran nagy bűnösök voltak és ő mégis elfogadta őket. Megfigyeltétek-e már valaha, hogy a legutolsó, akihez Krisztus halála előtt szólt, a gyilkos volt ott a keresztfán és a legelső, akivel feltámadása után beszélt, Mária Magdaléna volt, az, akiből az Úr hét ördögöt űzött ki? A Megváltó öröme az volt, hogy a bűnösök bűnöseihez közeledett, hogy azok nyomorúságait meggyógyítsa és őket szeretetteljes szívébe felemelje. Úgy, hogy végeredményben ugyanarra térek vissza, amiből elindultam, miszerint az Úr minden Hozzá közeledőt elfogad.
Még egyszer: az Úr minden közeledőt örömmel fogad és üdvözli okét. Nemcsak megengedte, hogy az emberek Hozzá jöjjenek és nemcsak eltűrte az ő jelenlétüket, hanem „örömmel fogadta őket.” Mikor látta, hogy olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok, egész szívét nekik adta, hogy jót tegyen velük. A sóvárgó pillantások felkeltették rokonszenvét és végtelen szeretetének forrásai felfakadva áthatották egész természetét, úgy hogy „megszáná a sokaságot.” Bebizonyította cselekedeteivel, hogy örömmel látta őket magánál. Beszélt nekik Isten országáról, meggyógyította azokat, akiknek szükségük volt a gyógyításra és enni adott több mint ötezer embernek. Nem tett senkivel sem kivételt, mindenkit üdvözölt, mindenkinek örült, tanította, gyógyította, táplálta és egyforma nyájas pillantásokkal tekintett mindnyájukra. Nem utasított e senkit és nem mondta senkinek sem: „Te elmehetsz utadra, semmi közöm sincs veled!” Nem mondta ezt senkinek sem és mindenki egyformán érezte, hogy az Úr örömmel látja őket. És éppen így van ma is A mi drága Mesterünk boldog, hogy a bűnösöket elfogadhatja és részvéte teljesen feléjük fordult; örül, ha azok Hozzá jönnek; megsokasítja áldásait azokon, akik bizalommal tekintenek Reá; mindent megtesz nekik kérésükön és értelmükön felül, kivétel nélkül, abból az egyetlen alapból kifolyólag, hogy „aki hozzám jön, azt semmiképpen nem vetem ki.”
Evvel aztán odaérkeztem beszédem második részéhez, mikor is a bátorítással akarok foglalkozni. Ha Jézus Krisztus e földön jártában mindenkit üdvözölt, aki csak Hozzá jött, bármikor jött is, akkor ugyanezt fogja megtenni veled is, kedves barátom, ha most közeledsz felé; mert a körülmények jóformán teljesen ugyanazok. Ugyanabból a fajból való vagy, mint azok, akiket Jézus örömmel fogadott. Nem voltak jók semmire sem; nem tudtak önmaguk megállani és nem is tudtak valami összeget magukkal hozni, hogy esetleg jóindulatát megváltsák. Nem hasonlítasz-e te is ezekhez? Nem vagy-e egy közönséges bűnös? Biztos vagyok abban, hogy épp olyan lelkeket tudnék ma előállítani, mint amilyeneket Krisztus akkor örömmel üdvözölt. Nem akarok érzékeny dolgokat feltárni, de azért mégis azt a bátorságot veszem magamnak miszerint megkérdem: Tolvaj vagy? Ha igen, akkor jusson eszedbe, hogy a lator ott a keresztfán üdvöt és békét nyert Krisztusban. Vagy talán tisztátalan, parázna vagy? Ne felejtsd el, hogy Dávid házasságtörő volt és kegyelmet talált, az Úr Jézus pedig megbocsátott annak a parázna, bűnös asszonynak, aki Őt oly nagyon szerette. Az embereknek azon fajtáihoz jött Krisztus, akik igazságtalanok,, tisztátalanok és istentelenek voltak és ezeket akarta megkeresni és üdvözíteni.
Azután vegyétek tudomásul, hogy ugyanaz a Megváltó van itt ma is. Jézus Krisztus ma épp oly kegyelmesen megbocsátja a bűnt, mint megbocsátotta e földön jártában. „Hogyan lehet ez ‒ szól valaki ‒ hiszen az Úr a mennyben van?” Ez úgy van, csakhogy senki sincs, aki azt tudná állítani, hogy valaki valamit elvesztett azáltal, mert Krisztus a mennybe ment. Jézus nem ejtette el részvétét, nyájasságát az emberek iránt, sem örömét afelett, hogy az embereket megáldhatja. Az Úr ugyanaz a Megváltó fenn a dicsőségben, mint volt itt lenn a föld porában. Meghívlak, kedves barátom, a közeledésre, habár esetleg ugyanazokban a fogyatékosságokban szenvedhetsz, mint ezek az emberek. Jöjj úgy, amint vagy és jöjj ugyanazzal a várakozással, amilyennel ezek jöttek, mert ezek csodákat vártak és kaptak is. Jézusban még ugyanolyan indulat van, mint akkor volt, mikor a bűnös asszonyra nem vetett követ és mikor gyilkosaiért imádkozott; a feladata még ma is ugyanaz, hogy lelkeket mentsen és ezért üdvözli örömmel a hozzá, közeledőket. Mivel pedig te ugyanolyan állapotban vagy, jöjj és várd el ugyanazt az eredményt jöveteled miatt.
A fogadtatás, kedves barátom, melyet Krisztusnál nyersz, éppen olyan szíves lesz, mint volt ezeké az embereké. Mikor fordul elő az az eset, hogy az ember nem üdvözöl minden hozzá közeledőt szívesen? Olyankor, mikor olyasvalaki állít be, akit nem szeret, vagy akit nem hívott meg, mert nem óhajtja társaságát; szívesebben eltűri távollétét, mint jelenlétét. Ilyen eset azonban nem fordulhat elő az Úrnál, mert ő szereti ellenségeit és felkeresi háborgatóit. Gazdag és bő szeretet van benne a bűnös emberek iránt és meghallgatja azok kiáltásait a kegyelem után. Lehet, hogy néha nem láttátok örömmel a vendégeket, mert nincs elég eledeletek, amit eléjük adjatok. Panaszkodik is a jó háziasszony: „Inkább máskor jöttek volna.” Soha ilyesmi nem eshetik meg Krisztussal. Neki mindig van elegendő készlete és van elég eledele. Mindenki, akit az Atya Neki adott, jöjjön, mert nincs egy sem, akit elküldene azért, mivel nem tudja táplálni.
Akad néha olyan ember, aki vendégszerető volt, de megelégelte ezt és most így szól: „Ezek az emberek hozzám jönnek, esznek és isznak nálam s végül rosszat beszélnek rólam.” Az ilyen tények sohasem befolyásolták Jézust, házának ajtaja mindig tárva, asztala pedig megterítve volt. Tudta már előre a mi rossz viselkedésünket és vendégeinek helytelen cselekedete felett éppenséggel nem csodálkozott. Tudta, hogy azok nem érdemlik meg jóindulatát és nem is azért vendégelte meg őket, mert rászolgáltak volna, hanem azért tette mindezt, mert végtelenül kegyelmes volt és mert örömét találta abban, hogy a hálátlanokkal és a gonoszokkal jót tegyen. Azért tartja még mindig nyitva házának ajtaját, hogy azok, akik a romláshoz közel vannak, akik nem érdemlik meg jóindulatát, azokkal értesse kegyelmét. Jézus Krisztus örömmel fogad titeket, habár a társaság nem is fogad be tagjai közé. Van itt talán valaki, aki ebben kételkedik? Aki kételkedik, jöjjön és tegye próbára az Urat. Nincs ember, nem volt és nem is lesz, aki azt mondhatja: „Közeledtem Krisztushoz, de Ő elűzött magától.” Elmehettek a pokol tornácai közé, felkutathatjátok annak minden zeg-zúgát és nem fogtok találni egy embert sem, aki azt mondhatja: „Hittem Jézusban, de ő nem akart engem megváltani.” Jöjj Hozzá, barátom és ha elvet tégedet, akkor te leszel a legelső az ég alatt, akit Jézus ellökött magától. Közszemlére fogunk tenni, mint kiállítási tárgyat fogunk mutogatni, mint az első embert, akit Jézus nem akart megmenteni és azután beszüntetem foglalkozásomat és szájamat soha többé bizonyságtételre meg nem nyitom. Ilyesmi azonban nem történt még meg és nem is fog megtörténni. Jöjj és meglásd, örömmel lát magánál. Jézus üdvözölte a sokaságot és üdvözölni fog téged is és ezt bebizonyítja avval, hogy megteszi éretted ugyanazt, amit értük megtett. Megtanít az Isten országának ismeretére, a megtérésre, a hitre, megtanít olyan behatóan, hogy szíved teljesen megváltozik, megújul és belőled egy új teremtmény válik. Sőt nemcsak tanítani fog, hanem meg is szentel. Bármit ront rajtatok a betegség, jöjjetek csak a Mesterhez, ki meggyógyítja a félelem bénaságát, a bűn sebeit, a nyomor kiütéseit. Jézus az a nem tévedő orvos, aki mindenkit meggyógyít. Nemcsak meggyógyít, hanem táplál a mennyei kenyérrel; olyan eledelt nyújt néktek, amely jobb, mint az angyalok tápláléka és mindazt megadja, valamit csak kívánsz. Ennyiben igyekeztem kedélyteket felbátorítani. Vajha a Szentlélek Isten, áldást és erőt adna szavaimra.
Beszédem harmadik részében aztán mint tanítást fogjuk használni a felolvasott szöveget. Kedves barátaim, ha Jézus Krisztus mindazokat üdvözli, akik Hozzá jönnek, akkor mi, kik neki követői vagyunk, utánozzuk példáját és lássuk örömmel mindazokat, kik az Urat keresik. Bármi legyen is az indító okuk, mihelyt látjuk, hogy jönnek a népek az Istentiszteletre és különösen, ha látjuk, miszerint egy kissé meg is vannak hatva, üdvözöljük őket örömmel. Igen csúnya dolog az, mikor bejönnek ide az idegenek és úgy tekintünk rájuk, mintha vadállatok volnának; senki sem kínálja meg őket üléssel, állhatnak addig, míg majd összeroskadnak és eljárhatnak esetleg hónapokig, míg valaki egy szót szólna hozzájuk. Kérlek nagyon titeket, ne cselekedjetek így, hanem nézzétek meg a mellettetek ülőt és ha tudjátok, miszerint még nincs Krisztusnál, beszéljetek neki Róla. Nemrégiben volt a vidéken egy hatalmas szél, amely sok gyümölcsöt lerázott a fákról; csakhogy a szél által levert gyümölcsökben nincs sok köszönet. Bray Vilmos (angol hitszónok) mondta egyszer: „Legjobban ízlik az a gyümölcs, melyet kézzel szedünk magunknak;” ‒ és erre vonatkoztatva hiszem azt, hogy a legjobb megtértjei e világnak azok, akikre szeretetteljes szívek várnak, akikért imádkoznak és akikért aggódnak. Előfordul néha, hogy egy-egy hatalmas prédikáció, egy erős rázás által sok gyümölcs lehull a fákról, amelyeket szinte csak az erőszak hozott le és ezért nincs is sok köszönet bennük; hanem azok, melyeket egyenként szedtek le, amelyekre gondot viseltek, amelyekért aggódtak, állapotukat megfigyelték, nevekedésüket ellenőrizték, ‒ ezek a legédesebb gyümölcsök, és méltók arra, hogy örvendjetek nekik. Tartsátok szemetek előtt azonban azt a szabályt, hogy mikor gyümölcsöt mentek szedni, mosolygó arccal menjetek. Az emberek sokkal hamarabb jönnek derültség által Krisztushoz, mintha csupa levert arcokat látnak. Jézus üdvözölte a Hozzá közeledőket; pillantása azt mondta: „Örvendek, hogy látlak.” úgy látszott, mintha azt mondta volna azoknak, akik visszavonultságában felkeresték: „Nem hívtalak éppen most magamhoz, mivel egyedül óhajtottam lenni; mivel azonban oly őszintén és buzgón kerestetek, kész vagyok szolgálatotokra állani és mindazt megtenni értetek, amit csak tudok.” A lelkek megnyeréséhez sokszor van szükség mosolygó arcra. Nem tudom, hogy olvastátok-e azt a kedves történetet, amely nem rég jelent meg a lapunkban és árról szól, hogy egy derült mosoly által miként nyerettetett meg hét lélek az Isten országa számára. Egy anglikán pap a templomba menő útján többek közt egy ablak előtt haladt el. Az ablakon bepillantva egy kicsike gyermeket látott, akit két kar tartott; ő rámosolygott a gyermekre, az pedig vissza. Egy más alkalommal szintén arra ment el, a gyermek ismét ott volt és ő újra rámosolygott. Nemsokára aztán megfigyelték, hogy mikor szokott ott járni az ablak előtt és akkor mindig odahozták a kicsikét. Nem tudták, hogy kicsoda lehet az az úr.* (Az anglikán papok, egyházi öltönyeiket, csak a templomban, veszik magukra. Utcán csak rendes ruhában járnak. (A fordító)
Egy napon aztán a két idősebb gyermek utána ment és megfigyelték, hogy hova megy minden Vasárnap. Bementek a templomba és mivel ott meggyőző módon prédikált, elmondták szülőiknek megfigyelésüket, akik aztán a legközelebbi alkalommal maguk is a templomba mentek. És így aránylag rövid idő alatt egy olyan család, amely semmit sem törődött lelke üdvével, a Megváltóhoz jött, mert a prédikátor rámosolygott a kis gyermekre. Nem hallottam sohasem arról, hogy valaki a mennybe ment volna azért, mert mogorva tekintettel járt-kelt e földön. Akadnak egyes csodálatosan jó személyek, akik úgy járnak e földön, mintha mindenkibe be akarnák ékelni a félelmetes tiszteletet a vallás iránt; tényleg hasonlítanak is egy sötét téli éjszakához, mikor a hold is elrejtőzik; senki sincs, akiben vonzalmat vagy kedvező benyomást, ellenben annál többen, akiben ellenszenvet tudnak felkelteni. Láttam nemrég egy mentőövet, élénk, tündöklő színekkel befestve. Mennyire alkalmas volt ez arra, hogy a homályos tengerre kivessék, hogy egy fuldokló meglátva, segítségét nyerje benne. Lehet, hogy egy közönséges mentőövet nem venne észre, de ez olyan feltűnő, oly tündöklő színű volt, hogy észre kell vennie. Vonjátok be életeteket a derültség élénk színével, amely az öröm és a hitből nyert békéből van összeállítva. Mosolyogjátok be Krisztust a bánkódok, a szomorkodók szívébe. Ha a Szentlelket segítségül kéritek, akkor könnyen lehetséges ez.
Jézus üdvözölte a hozzá közeledő tömeget; tegyük meg ezt mi is. Vigyázz, nehogy ilyen párbeszédet folytass:
‒ Üdvözülni akarsz, nemde?
‒ Igen.
‒ Jobban tennéd, ha jól meggondolnád a dolgot; tudod, hogy igen sok képmutató van manapság. És aztán nem igen vagyok meggyőződve a te őszinteségedről.
Beszélj igazán, azt akarod, hogy Jézus megmentsen? Ha azután a kereső lélek azt kérdi:
‒ Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?
Akkor ne felelj így kemény szavakkal:
‒ Ne izgasd fel magad. Maradj nyugton és engedd, hogy az evangyéliomot tiszta, érthető módon eléd tárjam, nehogy megcsald magad. Remélem, hogy a te kívánságod nemcsak rendellenes felizgulás, hanem tényleg a lélek gyümölcse. Nekem mégis az a kötelességem, hogy megpróbáljalak.
‒ Ha a szíved helyes állapotban volna, akkor a mennyországba vezetted volna ezt az embert úgy, hogy még a felét sem intézted volna hozzá e kutató. kérdéseknek. Fogadd a közeledő lelkeket nyájas, szívből jövő üdvözlettel és nem hideg, gyanakodó kérdésekkel.
‒ Meg akarsz szabadulni bűneidtől?
‒Igen.
‒ Akkor jöjj és légy üdvözölve. Higgy az Úr Jézus Krisztusban és megszabadulsz. Jézusban hiszel, nemde?
‒Igen.
‒ Jöjj hamar, mert ő már vár reád; Ő kegyelmes lesz veled szemben is. Nem kell semmit sem tenned, csak bízni.
Csak egész egyszerű szavakban adtam elő e párbeszédeket, bár igen nagy fontosságuk van. Jézus, a mester üdvözölte a bűnösöket; vegye fel tehát Jézusnak minden szolgája a szeretet öltönyét és tárja ki az ajtó mindkét szárnyát minden belépő bűnös előtt. De talán nagyon kevés jóindulat van azokban, akik azt mondják, hogy keresnek? A megjegyzés kétségen kívül igaz, sőt lehet, hogy nincs semmi jó sem volt bennük. Nem kell-e tehát néktek is elfogadni őket?
Ha van itt valaki, aki irgalmasságot keres és azt nem találja, akkor figyeljen még arra pár szóra, amit mondani fogok, amikor be fogom bizonyítani, hogy örömmel üdvözöljük őt. Kedves barátom, te azt kérded: „Mit kell cselekednem, hogy üdvözöljek?” Hallottad már az evangyéliom feleletét: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözölsz”? Azt mondod, hogy ezt tudtad, csak azt nem tudod, hogy helyesen tudod-e. Figyelj ide, itt van egy kijelentés a számodra. Vegyed kezedbe az Újtestamentumot és keresd fel János evangyéliomának 5. rész 24. versét. Hajtsd be az oldal szélét és olvasd el akkor, ha hazamégy, kérlek mindnyájatokat, kik a Megváltót még nem ismertétek, hogy jegyezzétek meg ezt a helyet és olvassátok el egy párszor, olvassátok el többször, olvassátok ismét és ismét legalább egy óráig. Olvassátok el tízezerszer, ha szükség van rá, mert azt szeretném, hogy ez által megmentessetek. Meg vagyok győződve, biztos vagyok benne, hogy minden lélek megmentetik ezáltal, ha Isten erre áldását adja. íme, itt van az a vers: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.”
Micsoda magasztos kijelentés! Van itt valami a helyes hitről? Még árnyéka sincs.
Hagyjátok meg csak egy embernek a hitét, hogy igazán higgyen és akkor „örök élete van” (nézzétek csak meg jól, nincs ott hogy „lesz”, hanem hogy „van”). Nemcsak élete van, amely nagyon könnyen elvész, ha nem ügyel reá, hanem „örök élete van és nem megy a kárhozatra, hanem általmegy a halálból az életre.” Szívd magadba ezt a. kijelentést, szegény lélek, mert ebben van a te megmentésed. Higgy Jézusban és üdvözülni fogsz. Vajha Isten segítene néked Szentlelke által, hogy hithez jöjj, mert akkor élni fogsz örökkön-örökké. Ámen.