A felolvasott szöveg az egyik „grádicsok éneké”-nek az első versét tartalmazza. Ezeket az énekeket valószínűleg a Jeruzsálembe zarándokló zsidók énekelhették, amikor útjukban különböző helyeken állomásokat tartottak, vagy pedig olyan helyekhez értek, amely figyelmüket és érdeklődésüket különösképpen felkeltette. Nagyon meglehet az is, hogy ez a zsoltár abban a pillanatban hagyta el első ízben ajkukat, mikor Jeruzsálemet legelőször megpillantották, mikor először látták meg szent ünnepeik színhelyét. Boldog zarándokok! Alkalmasint; számtalanszor haladtak végig sivár utakon, mély hegyszakadékokon és hagytak maguk mögött veszélyes helyeket, míg végre most „szemük előtt feküdt a cél; tehát az eddig visszatartott örömök teljes felszabadulásával kezdték el éneküket. Ha megelőzőleg nem bánkódtak volna, és nem éreztek volna szomorúságot, akkor talán nem is tudtak volna olyan boldog örömmel énekelni. Ez a feltevés megnyilvánul a „grádicsok éneke” kifejezésből is, mert a kifejezés arra figyelmeztet bennünket, hogy „ez a zsoltár az előbbi fölé lép, ugyanúgy, miként a lépcső egyik foka a másik után következik. Dávid nem énekelte volna el a 125. zsoltárt, ha megelőzőleg nem tanulta meg elénekelni, ha nem lett volna ott, ahol az emberek azzal fenyegették, hogy elevenen elnyelik és ha nem érezte volna minden ilyen esetben, hogy az Úr ott áll az oldala mellett, akkor nem lehetett volna oly biztos benne, hogy „azok, akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog”. Azok a tapasztalatok, melyeket átéltünk, azok a mi legjobb tanítóink, mert az egyik fényt vet a másikra, és mi eleget tanulunk az egyik vizsgából, hogy hozzáfogjunk egy másik titok megoldására. Először át kell mennünk a 124. zsoltár egyes részein, hogy nyugodtan mondhassuk: „A mi segítségünk az Úrban vagyon”, mert máskülönben nem bírjuk felfogni a 125. zsoltár nagyszerű biztonságát és nem tudjuk énekelni, hogy: „Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye”.
Alkalmasint vannak itt olyanok, akiknek eszébe jutottak e szavak: „Szeretném, ha eme férfiak hitével rendelkeznék, és úgy tudnék szólani, mint ők.” Testvérem, ha e férfiak hitével akarsz bírni, akkor át kell esned e férfiak próbáin is. Nyugodtan meg lehetsz győződve afelől, hogy Isten nem adott és nem is ad egyetlenegy embernek sem egy cseppnyi hitet sem arra, hogy azt bezárja szekrényébe; ahol hit van, ott ő megadja a szükségét is a hitnek, mert különben is nagy hit csak azoknál található meg, akik először odavezettetnek, hogy a hitet megfelelően gyakorolják. A hit egy olyan fegyver, amelyet nem köthet fel senki az oldalára addig, míg van benne félelem. Mindig nagy örömmel gondolok azon szavakra, melyeket Luther mondott akkor, mikor a wormsi birodalmi gyűlésre ment. Egy pár barátja óva figyelmeztette, hogy őt is meg fogják égetni, mint ahogy megégették Husz Jánost; Luther azonban kinevette az aggodalmaskodókat, és azt mondta nekik, hogy nincs oka a félelemre. „Ha olyan tüzet raknának Wittenberg és Worms között, hogy lángja felcsapna szinte az égig, akkor is odamennék az Isten nevében egyenest be az oroszlán torkába, hogy megvalljam Krisztust, ráhagyván, hogy tegyen velem azt, amit jónak lát.” Az a bátorság és az a bizalom mintha túlszárnyalta volna az időket, bárha a veszély, amely fenyegette, szintén mindenkinek a szeme előtt világos volt. Ez a bátor kijelentés igen jól hangzik, és szinte örömmel cseng mindenki fülébe, csakhogy kegyelem nem minden gyermeke tudja ezt utánozni: ez az ember már az előkészítő tanfolyamok által odahozatott, hogy szelleme mintegy diadalmas állapotban volt, amennyiben olyan lett, mint a király az emberek között, vagy mint az oroszlán egy falka kutya közepette. Azok, „akik tengerre mennek és a nagy vizeken kereskednek”, (Zsolt.107,23) azoknak oly hajókba kell szállniok, amelyek kibírják a tenger háborgását, sőt a vihart is. Mi alkalmasint csak nyugodt tenger szélén evezgetünk, közel a partokhoz, ahol a mi kis hajócskánk az elénk kitűzött célnak elég nagy; ide nem igen látogatnak el a bősz viharok és hajócskánkat nem tartják hatalmas horgonyok; a mi feladataink nem tartoznak a legnagyobbak közé, és ezért nem láttatunk el olyan nagy készlettel, mint azok a nagy hajók, melyek távoli vizekre indulnak. Ennek dacára mégis megvan bennünk az a kívánság, hogy az Úr hasznos szolgái közé tartozzunk, és hogy végül is bátorsággal járjuk meg a legnagyobb veszélyeket. Nem akarunk gyermekek maradni, hanem felnőtt férfiakká akarunk válni, már pedig felnőtt férfi csak az, aki a 124. zsoltárt, mint valami keserű poharat már kiitta, és ezután úgy érzi, hogy ebédre leülhet a 125. zsoltárhoz, mely után felállva, az Urat magasztalja azért, mert „népét hasonlatossá teszi a Sion hegyéhez, amely meg nem mozdul, hanem mindörökké meg marad.”
Érdemes megfigyelni, hogy a szövegben használt hasonlat arról a hegyről szól, amely ott volt a zarándokok előtt; azaz, mivel ez a zsoltár nem egy bizonyos csoportra, hanem az egész Izraelre, vonatkozik, ezért szól a hasonlat is arról a hegyről, amelyet mindnyájan nagyon jól ismertek. Könnyen meglehet, hogy sokan az izraeliták közül nem látták a Libanon hegyeit, melyek az ország északi szélein feküdtek, és azok is sokan lehettek, akik a Karmel szépségeit vagy a Hermon büszke, magas csúcsait soha nem látták, olyanok azonban nem voltak közöttük, akik évente legalább egyszer nem látták volna a Sion hegyét, „ahová feljárnak a nemzetségek, az Úrnak nemzetségei, bizonyságul az Izraelnek, az Úr nevének tiszteletére.” A hasonlat tehát meglehetős ismerős, világos volt az izraeliták előtt és én sokszor gondoltam evvel kapcsolatban, hogy bárcsak nagyobb készség volna bennünk arra, hogy a mindennapi dolgokat szent használatra vonatkoztatva, kapcsolatba hozzuk egymással az utcákat, a házakat, a mi otthonunkat és egész hazánkat. Ha szemeink nyitva vannak, akkor azt hiszem, hogy nagyon sokszor találunk okot a szomorúságra, szinte minden bokorban és minden kis kertben; csakhogy haza is kell gondolnunk, ha hasonlatosságot keresünk, amikor is köszönettel és hálával kell Istenre tekintenünk, amiért biztonságban tart, és vigaszt nyújt. Csak egy kis házzal rendelkezni, már az is valami. A szél fújhat bármily hidegen, és vághat bármily erősen, de az a tűzhely otthon, az mégis meleg; mondjuk ezért: „Uram, te nekünk hajlékunk voltál minden időben”. Mindazok, akik szeretik otthonukat, ebben képmását és hasonlatosságát látják annak, amikor békében és örömben fognak az Úrban lakni. Ti különösen hálásak lehettek az Úrnak, hívő angol férfiak, mert Anglia fekvése rendkívül találó képét adja az ország biztonságának. Egyedül laktok, elválasztva a többi nemzetségektől hatalmas vizek által és ez adja meg a biztonságát szeretett szigetországunknak. Azok, akik bíznak az
Úrban, hasonlatosak lesznek e boldog szigetekhez, melyek sohasem fogják megismerni „a hódító jogarát”, mert az Úr olyan természetes erődítéseket adott nekik, melyek többet érnek minden bástyánál és minden várfalnál. A zsidó hívőknek zsidó környezetből vett hasonlatok feleltek meg a legjobban, vonatkoztassunk tehát hazai viszonyainkra hazai hasonlatokat és ebben az esetben úgy fog feltűnni a dolog, hogy kevesebb átültetés van hitünkben, ellenben sokkal több valóság, azonkívül pedig a vallásnak is sokkal inkább valódi és hazafias jellege lesz, amelyben feltűnően nagyobb erőt fogunk tapasztalni. Ha a hit élő és figyelmes, akkor minden országban és minden környezetben fog hasonlatokat és képeket találni. Ezen a borús téli napon, mikor a hó oly sűrűn hull, nem mondja-e a hit: „Avagy nem mondta-e Isten, hogy hideg és meleg, nyár és tél sohasem fog elmúlni?” Nem látjuk-e a szemünk előtt beteljesedni azt a szövetséget, melyet Isten a földdel kötött, és ebből kifolyólag kételkedhetünk-e abban, hogy az ő népével kötött szövetséget nem tartaná-e érvényben? Vajon ezek a hópelyhek nem jelei-e annak, hogy az Úr szavai soha nyomtalanul el nem tűnnek? Nem bizonyítja-e ez a dermesztő hideg annak mindenhatóságát, akiről olvassuk: „Darabokban szórja le jegét; ki állhatna meg az ő fagya előtt?” (Zsolt.147,17) Nyissátok ki szemeiteket, testvéreim, nézzetek körül és miként a hívő zsidó, ki mikor meglátta Sion hegyét, énekelni kezdett, ugyanúgy járjatok ti is békével, és vezéreljen benneteket a békesség, hogy hegyek és halmok örvendezzenek ennek.
Hogy a szövegre visszatérjünk ‒ mert hisz most csupán alig érintettem a széleit eme rövid lélegzetű bevezetésben, ‒ meg kell állapítanunk, hogy legelőször is egy kicsiny, csekélyke népet találunk e versekben, akik bíztak az Úrban, mert bármily sokat beszéljünk is róluk, mégsem volt nagy tekintélyük a körülöttük lakó nemzetek előtt; másodszor valami sajátságos szilárdságot találunk bennök, mivelhogy olyanoknak kell lenniük, mint a Sion hegyének, amely soha meg nem mozdul; harmadszor pedig meg akarjuk szemlélni azt a helyes és biztos alapot, amelyre alapították szilárdságukat.
A felolvasott szövegben szó van először is egy csekély kis népről. A rájuk vonatkozó ítélet nem valami nagy jelentőségű, különösen emberi felfogás tekintetéből, mert csak az van róluk mondva, hogy bíztak az Úrban. Ez igen egyszerű dolog. Isten különböző ígéreteket mondott és ők hittek ebben. Isten működése nyilvánvaló lett a gondviselésben, amiben ők megnyugodtak; Isten meghívta őket a kegyelem székéhez és ők elfogadva a meghívást, közeledtek ehhez; Isten odaadta nekik egyetlenegy fiát, hogy az mentse meg őket és ők hittek Benne; Isten nekik adja Szentlelkét, hogy az tanítsa őket, és ők elfogadva a tanítást, engedelmeskednek neki. Mindezt egybefoglalva, ki lehet fejezni e szavakkal: bíztak az Úrban. Nos, ez csakugyan nem nagy dolog, ‒ mondhatná valaki ‒ minden bolond meg tudja ezt tenni. Nagyon helyes; valószínűleg több ember megtenné ezt, ha az emberek legtöbbje nem volna bolondul bölcs is egyszersmind. Minden gyermek tud bízni és sokkal több ember bízna is az Úrban, ha több gyermekiesség volna bennük. Az elme semmi megerőltetésére nincs szükség, hogy bízni tudjunk, és nem kíván fárasztó kiképzést az ehhez vivő út megtanulása sem. Az Úrban bízni egyszerűen azt jelenti, elhinni azt, ami kétség nélkül igaz és ennek megfelelően élni. Az Úrban bízni azt jelenti, hogy elhinni a szavát Annak, aki nem tud hazudni és nem akarja megmásítani egyetlenegy szavát sem; már pedig ez tényleg nem nagy dolog, ha a természetes ember szempontjából nézzük ezt. Akik az Úrban bíznak, nem kérkedhetnek evvel nagyon, mert az Úrban való bizalom természet szerint kellene, hogy nagyon egyszerű dolog legyen. Vajon egy teremtmény ne bízzék-e Alkotójában? Rendkívül különös volna, ha valamely teremtmény ezt nehéznek tartaná! Világos bizonyítéka a mai nemzedék erkölcsi süllyedésének, hogy az Úrban való bizalmat nemcsak nehéznek gondolják, hanem tényleg annak is tartják: élénk bizonyíték arra vonatkozólag, hogy mennyire megrontotta a Sátán az emberiség érzületét, miszerint az egyszerű hit egyenesen képtelenség a meg nem újult szív számára, bárha ez a legkönnyebb gyakorlata a léleknek. Az emberek nem értik meg addig, hogy mi az Úrban való bizalom, míg a Szentlélek Isten meg nem nyitja értelmüket, mikor is a hitet fel kell nevelnie és táplálnia, mert máskülönben soha sem bírnának azzal.
Az Úrban bízni, ‒ amint ezt már elismertük ‒ igen egyszerű dolog, bárha a maga idejében rendkívül jó és hasznos. Vagy talán nem? Bármily együgyűek legyünk is, e dologban mégis a legnagyobb bizalommal fordulhatunk e világ bölcseihez, hogy véleményüket és ítéletüket kérjük e dologban. Kell-e egy embernek a saját Alkotójában megbíznia? Lehetséges-e, hogy a mi saját Istenünk nem volna méltó a bizalmunkra? Megérdemli-e vagy sem? Mikor volt igazságtalan velünk szemben vagy mikor ámított el valamivel? Van-e valahol egy, csak egyetlenegy példa arra vonatkozólag, hogy az Úr megszegte volna adott szavát? Jöttek-e valaha szomjas, száraz ajkak e forráshoz úgy, hogy azt kiszáradva találták volna? Ha valahol valami az Isten igazsága ellen szól, ugyan mondjátok meg nekünk. Legalább lesz egy bizonyítékunk, amelyre hivatkozhatunk. Az Úr maga hív fel mindenkit, hogy jöjjön és adja elő panaszát. Jehova felhívta az embereket, hogy adják elő erős bizonyítékaikat, ha tudják, és az esztendők százai, ezrei tűntek el anélkül, hogy okot találtak volna, miszerint Benne ne bízzanak, vagy hogy szavát ne vegyék figyelembe. Ha talán valamely új bizonyítékot találtatok volna, ti hitetlen szívűek, jertek és adjátok elő! Mondjátok meg, és mi meghallgatjuk De nincs, nincs semmi. Éppen ti tudjátok, hogy egy sincs? Természetes és kézenfekvő dolog például, hogy egy emberben megbízunk mindaddig, míg okot nem adott a gyanúra, vagy míg rá nem szedett bennünket. Angol közmondás ez: „Mindaddig megbízom a hídban, amíg átmehetek rajta.” És az Úr nem volt-e hű azokhoz, akik bíztak Benne, akik hittek Neki? Mint vélekednek ezek a bizakodók a régi időkről és a jelenről? Él-e valahol valaki, aki felállhat és azt mondhatná: „Én bíztam az Úrban és mégis szégyenben maradtam; ráhagytam magam az Örökkévalóra és hamisnak találtam
Őt?” Nem, ilyen nincs. Még a pokolban sem találunk olyan káromkodót, aki ily káromlást szólhatna az Isten hűsége ellen. Testvéreim, nagyon jó, ha bizalmunkat együgyűnek tartjuk, mert ezzel a bizalommal fogunk üdvözülni.
Mindezeken felül: nincs-e ebben a bizalomban bölcsesség? Ugyan mi lehetne bölcsebb ennél? Azok a férfiak, akik az Úrba helyezték bizalmukat, soha megcsalva nem érezték magukat, ellentétben azokkal, akik bizalmukat az emberekbe helyezték, és nagyon hamar megcsalattak. Azok, akik bizalmukat önmagukba helyezték, feltétlenül úgy találták néha, hogy nagy tévedésben vannak; azok pedig, akik az Úrban bíztak, soha; egyetlenegy esetet sem ismertek, ahol az Úr kétszínű politikát folytatott volna velük. Nem volna-e borzalom teljes, ha egy férfi, ki tönkre tette életét, felállna és joggal mondhatná: „Az ok, amiért ilyen állapotban vagyok, abból eredt, hogy egyedül az Istenben bíztam, és Ő nem akart és nem tudott engem megsegíteni!” Milyen elrettentő tény volna, ha akadna egy élőlény, aki életét kétségtelenül Istennek szentelte, és aztán megcsalatkozna, megszégyenülne! Ez a gondolat szinte maga is Istentagadás-számba megy és szinte óhajtanám, hogy a borzongás végigfutna rajtatok ezt hallva, hogy belássátok, miszerint valójában ez soha meg nem történhet. Miként a költő szabadságot vesz magának némely tárgyak vagy elvont dolgok megénekléséhez, úgy vettem én is szabadságot arra, miszerint ezt elétek tárjam, abban a tudatban, hogy ez úgy is lehetetlenség. Láthatjátok tehát, mily biztos a hívő az eredmény felől! Mily képtelenség az, hogy reményei hajótörést szenvedjenek! Csak magát a gondolatot adtam elő és már azt is elvetettétek, mint ijesztő dolgokat. Jó dolog lesz tehát, ha egyesültök Avval, kinek neve: Szeretet. Helyes és bölcs dolog, ha életünk kis hajóját odaláncoljuk, odaerősítjük a Végtelenhez, hogy Ő szabja meg utunkat. Feltétlenül az életbölcsesség jelenlétére vall, ha Istenhez, a mi Urunkhoz hozzáláncoljuk magunkat és az az összekötő-kapocs, mely bennünket, szegény bűnösöket a Mindenható Istenhez hozzáláncol, egyedül az őszinte és gyermekies-bizalom. Vegyük fel ezt a láncot, és engedjük magunkat hozzáerősíteni mindvégig. Boldogok azok, kiket a Szentlélek odavezetett, hogy Istenben és az Úr Jézus Krisztusban bízni és hinni tudnak. Foglalkozzunk csak még egy kis ideig eme együgyű emberekkel, akikről a világ úgy vélekedik, hogy félbolondok. Rájöttek az Istenben való bizalomra, mint valami szükséges dologra, úgy hogy nem is tehetnek róla, hogy annyira életszükségletükké vált. Miért foglalkoznak oly sokan és oly örömteljesen a hittel? Mert nincs más út nyitva előttük. Mindazok, akik Istennel érintkeznek, csakis hit által érintkezhetnek, és Isten vigaszt ad azoknak, akik megbíznak Benne. Nem ajánlhatjuk fel az Úrnak szolgálatunkat, ezért tehát adjuk Neki őszinte bizalmunkat.
Mivel mi szegények vagyunk, forduljunk bizalom telten az ő gazdagságához; mivel mi nem tudunk segíteni magunkon, ezért van szükségünk az Ő hatalmára. Mit tehetnénk mást? Istenben megbízhatunk, bízzunk tehát Benne teljes szívvel. Talán más dolgok is igényt tartanak a mi bizalmunkra? Utasítsuk el magunktól, forduljunk el tőlük, mert elég azokra a szívfájdalmakra gondolnunk, melyeket valaha okoztak nekünk. Benned bízunk, Uram és hódolattal adjuk át magunkat Néked. Kihez mehetnénk vagy hová fordulhatnánk? Örök életnek beszéde van Nálad. Gyakran a bizalom az egyedüli ösvénye a hívőnek, mert csak ez az út van nyitva számára, vagy hinni kell vagy meghalni. Bekerül a szorosba, oly zavarba jut, hogy alig tud imádkozni, szinte egy ujját sem tudja felemelni a könyörgésre, és ebben az állapotban egyedül a bizalom mentheti meg a kétségbeeséstől. Ez nem is annyira saját elhatározásának, mint inkább a kényszernek a szüleménye. Testvéreim, nekem rendkívüli lelki gyönyörűséget okoz, ha szinte telítetlenül bemerülhetek a hitbe. Néktek is? Voltatok-e már olyan helyzetben, hogy végül már teljesen szétmorzsolódott az a felfuvalkodott „én”, és egész odaadással bemerültetek Isten kegyelmébe? Azt hiszem, ez a tehetetlenség, ez a gyenge állapot nyitotta meg sok szegény lélek számára a menny kapuját; békét leltek, megnyugvást találtak, nem erő által, hanem gyengeségük miatt; nem szaladtak az Isten karjaiba, hanem beleestek abba. Kétség nélkül vannak olyanok, akik szaladtak Krisztushoz, mert hiszen olvasunk is egy férfiről, aki futva jött hozzá; csakhogy vannak viszont olyanok is, akiket hordágyon kellett Hozzá vinni. De ez nem tesz semmit; nem a mód fontos, ahogyan Jézushoz jönnek, a lényeg az, hogy Hozzá jöjjenek; bár tényleg figyelemreméltó az a megjegyzés, hogy a hit sok esetben a gyengeség gyermeke, aki az illetőnek halálfájdalmai között született meg.
És mégis a hitnek, mely a saját gyengeségéből olyannyira felemeli magát, ‒ miként a Phönix-madár, mely a saját hamvaiból új életre kelt, ‒ megvan a maga nagy oldala is. Némely tekintetben a legtiszteletreméltóbb megnyilatkozása az ember szellemének. Ha azok a fényes, tündöklő lelkek, kik a trón előtt állnak, képességeikkel igyekeznének behatolni a gondviselés, az előrelátás, a meghatározás és az emberi szabad akarat titkaiba, ‒ ha megfejteni igyekeznének, hogy hol szűnik meg a teremtettség és hol kezdődik az isteni egyedüliség ‒ ha teljes értelmükkel, tudásukkal foglalkoznának ilyesfajta dolgok megfejtésével, a vége mindennek mégis az volna, hogy kijelentenék: Nem vagyunk képesek felfogni, elménkkel belátni a Mindenható végtelenségét, és ebből kifolyólag nem tehetünk mást, minthogy hiszünk Istenben és biztosak vagyunk abban, hogy Ő mindent jól és bölcsen rendelt el. Leteszik koronájukat a székben ülő előtt, a minden fenséggel és méltósággal telt Király előtt, és legmélyebb tiszteletük, igazi imádatuk abban merül ki, hogy ‒ hisznek. Testvéreim, a hitre nemcsak e földön van szükségünk, mert a mennyei szentek és az angyalok is hisznek az örök Istenben. Bűn volna, ha róluk az ellenkezőjét gyanítanánk. Az a felfoghatatlan bölcsesség, ahogyan Jehova a világot kormányozza, még mindig létjogot ad a hitnek; rágondolnak azokra az ígéretekre, amelyek még nem teljesedtek be, mert hiszen még nem látták, hogy a vőlegény eljött volna a menyasszonyáért, és hogy a földet uralma alá hajtotta volna, még nem ért véget a teremtés munkája, hogy az Isten gyermekei mind nyilvánvalók legyenek és hogy a teremtett lények megszűnjenek sóhajtani. A bizalom hozzáillik a gyermek együgyűségéhez, de viszont dicsőségére szolgál a legnagyobb szellemnek; megnyilvánul a hatalmas szeráfokban, és amennyiben egy gyermekben feltűnik, méltóvá teszi azt egy arkangyal fenségére. Szegény félbolondok ezek a hívő lelkek, de azért a legnemesebb lényekkel vannak összeköttetésben.
Igen, mindezek után azt kérdezhetnétek tőlem, miért van, hogy egy ember, dacára, hogy bízik Istenben, embertársaitól következetesen kigúnyoltatik. Ha valaki azt mondja: Nem félek attól, hogy nem fogok előrehaladni pályámon, mert van egy ismerősöm a kormánynál, akinek nagy befolyása van, és aki megígérte, hogy támogatni fog engem, én tehát megbízom benne; ‒ vagy másvalaki esetleg így szól: Atyámnak elég nagy tekintélye és vagyona van, ő majd fog gondoskodni sorsomról,
‒ akkor senki sem ítélné ezeket félbolondoknak, hanem bizalmukat a jövőre vonatkozólag egész helyeseknek tartanák. Ha azonban egy ember azt mondaná: Bizalmamat a jövőre vonatkozólag teljesen mennyei Atyámba helyezem, ‒ akkor az emberek szamárfüleket csinálnának, egymás közt összenevetnének, és mihelyt egy kissé távol volnának az illetőtől, azt mondanák: Ez az ember vagy bolond vagy vallási tébolyban szenved. Az emberiség nagy tömege előtt Isten nem számít semmit sem, és nevetséges dolognak tartják Benne bízni. A világi ember előtt az Istenben való bizalom annyit jelent, mint légvárakat építeni. A hitetlenek nevetnek, mert nem tudják a hívőket megérteni; de honnan ered az az ok, amiért haragra gerjednek ellenünk? Miért fordulnak ellenünk és óhajtanának széttépni bennünket? Más együgyű, félbolond embereknek nyugtot hagynak, ellenben azok, akik Istenben bíznak, azok állandó céltáblául szolgálnak minden gúnynak. A hívő ember bizalmából tréfát űznek, reménységét pedig kinevetik; bármit mond is, azt elferdítik, kicsavarják, és végül is mindenütt bolondnak tartják. Ez mindig így volt és így is lesz, míg az Úr el nem jön. Aki testből született, ellensége annak, aki lélekből született. Az az ember, aki csak az után megy, amit lát, nem értheti meg azt az embert, aki a hit után megy; miként is érthetné meg, hiszen két ellentét ez. És ha odajutunk, hogy bizalmunkat mi is Istenbe vetjük, és ez a bizalom lesz életünk vezérlő ereje, ‒ amint ezt őszintén óhajtom minden egyes léleknél ‒ akkor nem tudja a testies gondolkozású ember, hogy mit tartson a mi viseletünk felől és ezért először meglepődik, azután pedig ellenséggé válik. De ti ne aggódjatok az ellenség miatt; aki helyesen cselekszik, az előbb vagy utóbb, de feltétlenül győzni fog.
Mielőtt tovább mennénk, jegyezzük meg, hogy a szöveg milyen szépen foglalja magába mindazokat, akik az Úrban bíznak, tekintet nélkül arra, hogy nagyok-e vagy kicsinyek. Így szól: „Akik bíznak az Úrban”, ‒ nem így: „Akik bíznak az Úrban értelmes hittel vagy helyes felfogással.” Nagyon jó, ha valakinek helyes értelme van, és növekedő ismerettel helyezi bizalmát az Úrba, de kedves lélek, ha nincs is jó felfogásod, azonban az Úrban mégis bízol, „olyan leszel, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul”. A szöveg nem korlátozza az áldást csak azok számára, akiknek nagy hitük van. Minél erősebb a hited, annál jobb; minél nagyobb a hited, annál gazdagabb és szerencsésebb lesz életed; a szöveg azonban nem köti az áldást ily feltételhez, hanem csak hithez, ennélfogva mindenki részesül az áldásban, ha mindjárt csak oly kicsiny hite van is, mint egy mustármag; akik bíznak az Úrban, olyanok lesznek, mint a Sion hegye. És figyeljétek csak meg, az sincs mondva, hogy: akik már évek óta hisznek. Igen szép dolog, egy emberöltőn át hinni, mert a hit éretté és szelíddé teszi az embert; csakhogy ez az ígéret egyaránt vonatkozik úgy az ifjakra, mint az öregekre, azokra, is, akik az Isten Igéjét csak egy pár év óta, vagy csak hónapok, esetleg napok óta hallgatják, mint azokra, akik már megvénhedtek az Úr gyülekezetében. Azok, akik az Úrban bíznak, ha mindjárt csak tegnap óta is, mégis olyanok lesznek, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul. Éppen így nem követeli meg a szöveg, hogy bebizonyítsuk bizalmunk fenségességét és hősiségét, hanem csak egyszerűen azt az egy feltételt szabja meg, hogy bizalmunk legyen. A te hitednek nem kell olyannak lennie, mint amilyen Sámsoné volt, aki ezer embert ütött agyon egy szamár állkapcsával, elég ha olyan alázatos és tanulékony, mint amilyen Máriáé volt, aki leült az Úr Jézus lábai elé. Bárcsak mindenki olyan lenne, hogy hasonlítana Sion hegyéhez. Legyen őszinte és valódi a bizalmunk Istenben, és akkor hasonlatos lesz a szent hegy szilárdságához.
Lehet, hogy vannak köztetek olyanok, akiknek van bizalmuk az Úrban és akik nyugodtan, őszinte határozottsággal, mondhatják ezt: „Áldott legyen az Úr neve, hogy én bízni tudok Benne, igen, minden kétség nélkül.” Ti, kik ezt mondhatjátok, legyetek meggyőződve, hogy ez a bibliai rész a tiétek. Remélem, vannak most is köztünk olyanok, akik mindenben, minden felmerülő dologra nézve tudnak bízni az Úrban. Ha az Úr szavát csak valamely bizonyos tanban tudnánk meglátni, és csak azt vennénk észre, milyen titokzatos annak némely kifejezése, vagy hogy mennyire gyűlöli a testet és a vért, akkor meglehetős gyengén állunk. Fogadjuk el az Úr szavát minden vonakodás nélkül a nehéz és mély dolgokban is. Ha valamely ígéretet bírunk az Úr részéről, akkor ez egyedül elég kell hogy legyen, miszerint biztonságban legyünk. Egy kedves, jámbor öregasszony, aki most nemrég feküdt halálos ágyán, azt mondta az őt meglátogató lelkipásztornak, hogy ő az Isten igazságosságán nyugszik. A lelkipásztor azt hitte, hogy az anyóka valami különös helyet választott ki magának az isteni lény oldalán, hogy ott nyugodjék, ámde ez tévedés volt. Azt mondta a jámbor öreg asszonyka: „Igen, ott nyugszom az Isten igazságosságán, csakhogy az én áldott Közbenjáróm érdeme ez, mert az Úr nem engedi, hogy az Ő halála hiábavaló lett légyen”. És így válik a hajlíthatatlan, szigorú igazságból édes párna a mi bizalmunk részére, amelynél kedvesebb nem lehet semmi sem egy haldokló lélek számára. Ha az igazság oly kemény is, mint egy kő, de annak, aki élni tud vele, olyan lesz, mint Jákob köve Béthelben, hogy a mennyei angyalokat látja az, aki azon nyugszik. A látszólagos ellentéteket, éppen úgy, mint a szigorú tulajdonságokat egyaránt segítségül használhatjuk arra, hogy bizalmunkat fejlesszük. Történt egy napon, hogy Józsua rabbi testvérével, Elizeus rabbival felmentek Sion hegyére és jártukban felzavartak egy rókát, amely egy közeli bokorból ugrott ki.
‒ Ah, testvérem ‒ szólt Józsua ‒ ez szomorú jel; nem jelenti ez talán az Isten haragját Izrael ellen? Sion hegye kopár és sivatag, mert rókák lakoznak azon.
‒ Igazad van, testvérem ‒ felelt Elizeus ‒ de Vajon nem bizonyítja-e éppen ez a Jehova hűségét, mert ha ő meg is mondta, hogy rókák fognak tanyát ütni Sion hegyén, ha a nép vetkezik, de viszont azt is megmondta, hogy lesz idő, amikor újra felépíti Jeruzsálem falait. Ha Isten ily igazságos ítéleteiben, akkor éppen ilyen igazán be fogja tölteni ígéreteit, ha elérkezik azok ideje.
Testvéreim, Istenben mindenképpen és teljesen meg kell bíznunk, mindenre és mindenkire nézve. Bízzatok Benne mindenkor. A homályban és az Úr szárnyainak árnyékában éppen úgy meg kell bíznunk, mint tekintetének fényességében. Vannak köztünk olyanok, akik csak azt tanulták meg, hogy az Úr mosolygó, derült arcában bízzanak; jegyezzétek meg ti, hogy az Úrban akkor is bíznotok kell, ha haragját érezteti veletek. Vajha Isten odahozna, hogy ezt megtanulnók. Csakhogy, ‒ sóhajtoztok ekként ‒ mi sohasem fogjuk ezt elérni. És mégis meg tudjuk ezt tanulni, mondom határozottan, mert nem mondta-e a régi hívők közül valaki: „Ha mindjárt meg kellene is halnom, mégis bízni akarok Benne.” És ugyanez a mi vágyunk.
A második részben a felvett szövegnek nagy előnyét fogjuk megtekinteni. Ez pedig a hívők biztonsága. „Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog és mindörökké megáll.” Sion hegye már Dávid idejében is igen sokszor látta e dolgok fordulás; változását, azóta pedig még többet látott, de még soha meg nem ingó hanem szilárdan áll helyén. Ott állt már helyén, mikor a jebuzeusi fellázadtak Dávid ellen, ott állt Salamon uralkodása alatt, ott állt, mik a templom aranyozásai tündököltek a ragyogó napfényben, ott állt, mik a római katona az égő fáklyát bevetette a szentélybe és ott áll most is: soha meg nem ingott azóta és nem is fog ezután sem. Az Isten gyermekei sok különböző tapasztalatokon mennek át az életben. Lehet, hogy lelkük ma az áldozásnak helyén van, de holnap már valamely ütközetben vagy felváltva lelkük egyszer a templomban, egyszer a kínzókamrában található; de bárhogy változzék is a sorsuk, bármily helyre kerüljenek is, soha sem szabad elmozdulniuk kirendelt és meghatározott helyükről mert Isten által vannak ott, ahol vannak és ahol lenniük kell.
Sohasem szabad elmozdulniuk arról a helyről, ahová a végtelen Szeretet helyezte őket. Mert tulajdonképpen hol vannak most a hívő Azt felelhetjük erre: A hívők most a megigazulás helyén vannak. Mihelyt az Úr Jézus Krisztusban hisznek, ő általa megigazíttatnak. Hány esztendő múlt már el azóta? Ez nem tesz semmit, ‒ nincs kárhoztatás azok számára, akik a Jézus Krisztusban vannak. Túl vannak már az átok határán: nem űzettek el az igaz ember?k tiszteletreméltó helyeiről, mert Isten kegyelme és elhívása nem bélyegzi meg őket. Az Úr felöltözte őket a Krisztus igazságával, összes bűneiket pedig levetette a mélységes tenger fenekére és ezért meg kell állniok és meg is fognak állni az Úr kegyében mindaddig, míg Sion hegye a helyén marad. Valaki hisz az Isten Fiában örök élete van annak. Aki Benne hisz, ítélet alá nem esik. A Krisztus juhai nem pusztulhatnak el elhagyottan, sőt nem is ragadhatja ki őket senki sem pásztoruk kezei közül.
A hívők azután ott vannak az újjászületés helyén, és bárcsak soha ki nem mozdulnának az ezt a helyet jelképező állapotukból. Újjászületett. Bizonyítsátok be valakiről ezt a tényt, és akkor azt soha meg nem tudjátok mozdítani. Aki újjá született, az újjászületett. Nem fogadhatjuk egy embernek az. első születését, sem a másodikat; a gondolat nevetséges, a tény lehetetlen. Az a kérdés: Isten gyermeke vagy-e vagy nem? Mondjuk, Isten gyermeke vagy és soha nem lehetsz más, mint Isten gyermeke, úgy most, mint az örökkévalóságban. Van gyermeked? Tegyük fel, hogy van és ezt letagadod, a gyermek azonban éppen úgy a tied marad, mintha nem tagadtad volna le. Ellenszegülhet szavaidnak, megtagadhatja akaratod teljesítését, viselkedése aggodalmat és bánatot okozhat neked, mindezek dacára azonban a gyermek mégis a tied. Tényt megváltoztatni nem lehet. És éppen úgy; ha Isten az én Atyám, aminthogy tudom, hogy ez így is van, akkor Ő megtanít arra, hogy Benne bízzam, és akkor nem szabad az én gyermekségemet kérdésként felvetni, holott az egy megmásíthatatlan tény, amely alól épp oly kevéssé vonhatom magamat, mint Sion hegye az ő régi helyéről.
Hol van a hívő? Ott van a kegyelem székénél. ‒ Mert Az, aki mindent betöltött és mindent elvégezett, Az azt is elrendelte, hogy a enne hívők hasonlatosak legyenek fiához. Meg vagy híva arra, hogy hívő légy, ezért légy biztos és meggyőződött arról, hogy hívő vagy, épp oly biztos, hogy eme előre meghatározástól nem távolodhatsz el, mint amily kevéssé távolodhat el a hegy a maga alapjától vagy amint tenger vize ki nem szakadhat a saját mélységéből.
Ott vagy azonkívül az isteni Szeretet helyén is; becses vagy az Isten előtt, mert az Atya maga szeret téged és semmi sem fogja megingatni abban, hogy szeretetét megszüntesse veled szemben. Nem valami tulajdonságod miatt kedvel, óh nem. Mikor kiválasztott téged, tudta, hogy mi lesz majd belőled és éppenséggel nem fog csodálkozni semmin sem, bármilyen bajba jutsz is és bármit fogsz is elkövetni, mert ő mindent már előre meglátott, már előre aggódott és már előre megmondta: Szerettelek téged mindig, mindenkor és ezért választottalak ki magamnak. A hegyek megindulhatnak és a halmok összedülhetnek, de az én kegyelmem állandóan megmarad veled szemben és az én békességeinek szövetségét soha fel nem bontom, ‒ szól az Úr.
Kedves barátom, ha tényleg van bizalmad Istenben, és ezt be is tudod bizonyítani, akkor a lehető legjobb szövetséget, illetve szerződést kötötted. Isten szövetségre lépett veled, hogy meg fog áldani téged. Eskü és ígéret által, tehát két megmásíthatatlan és megváltozhatatlan dolog által vigaszt adott néked arra, hogy az örök üdvöt a Krisztus Jézusban megadja számodra és eme Ígéretek és eskü birtokában olyan leszel, mint a Sion hegye, amely soha helyéből ki nem mozdul. Ha a te házad népe nem is jár úgy az Úr előtt, amint szeretnéd, azért ő mégis kötést tett veled, hogy minden dolgodban biztonságban lehetsz. (2Sám.23,5)
Milyen most a te helyzeted? Nos, te a Krisztusban vagy, eggyé lettél Uraddal és Mestereddel, egy élő tag vagy az ő testén. Te egy része vagy a titokzatos Krisztusnak és senki sem tudja az újjászületett Igét feldarabolni vagy pedig a mindenség Urát széttépni. Lehetetlen dolog, hogy ő csak egy tagot is elveszítsen a saját szent testéből. Addig, míg a Sion hegye el nem szakad alapjától, addig senki, aki a Krisztusban van, el nem szakadhat Tőle. Ebben az igazságban olyasvalami van, amivel mi erősíthetjük magunkat. Ez egy puha nyugágy fenséges vigasztalásokkal tele, amelyre akkor fekhetünk, ha betegek vagyunk vagy pedig egy napsugaras kert, amelyben akkor járunk, amikor egészségünk helyreállt. Ez férfieledel, amelynek erejében Urunkért élni és halni egyaránt képesek vagyunk.
Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, amely meg nem inog és mindörökké megáll. Ez nemcsak ténybeli állítása legyen a hívőknek, hanem szükséges, hogy tudattá, határozott érzéssé váljék számára, ha hitében és életében előhalad. A hívők kedélyhangulata azért oly változó és azért szenvednek oly sok szívfájdalmakat, és kellemetlen tapasztalatokat, mert nem bíznak meg az Úrban, úgy, ahogyan kell. Ennek nem szabadna így lenni; nekünk erősen és mozdíthatatlanul kellene az Úr mellett megállnunk, csakhogy gyengeségünk és határozatlanságunk az oka, hogy oly sokat hányattatunk ide s tova, mintegy vihar által. Mégis, még az ilyen állapotban is a hit mélyen tartja horgonyát benn a lélekben, úgy, hogy nem szakadhat el teljesen és egészen attól. Ama sok szomorú hitetlenség dacára, amelyben nyomott hangulatunk eseteiben voltunk, néha mégis felcsillan az élő hit, amely meg nem inog, hanem minden erejével odaragaszkodik és csüng és várja, míg jobb napok jönnek. Emlékszem egy másik kis esetre, mely Luther Mártonról szól és amely jól ide illik. Luther Mártonnak hatalmas hite, de sokkal nagyobb és több kételkedése volt, mint bárkinek abban a korban; hitével talán még az angyalokat is túlszárnyalta, de a kételkedés borzasztó gondolataival viszont az ördöggel vetekedhetett. Nagy lelkek rendszerint igen sokszor esnek a kétségbeesés olyan fokú mértékébe, amely kisebb lelkek előtt teljesen ismeretlen. Egy napon annyira le volt sújtva, hogy barátai szinte megrémültek attól, amit cselekedett vagy amit szólt. Ez rossz lehetett a nagy ügy számára és a reformátor ebben a rettenetes lelkiállapotban még nagy tévedést követhetett volna el. Ezért aztán barátai eltávoztak tőle és azt mondták egymásközt: „Ennek az embernek egyedül kell lennie, az agya túl van erőltetve; hagyjuk pihenni.” Egy kevéssé magára hagyták, de mikor visszajöttek, épp oly szomorú és lehangolt volt, mint azelőtt. Nyugalom és magány nem állította meg a vihart és nem csillapította le a hullámokat. Luther kedélyében még mindig vihar dúlt és azt hitte, hogy a szent ügy hajótörést szenvedett. Hazament és mikor kinyitotta az ajtót, senki sem jött eléje. Belépett a szobába és ott látta feleségét, Katalint, fekete ruhába felöltözve, amint sírt, mintha halott lett volna a háznál. Oldala mellett ott feküdt egy olyan fekete kabát, melyet a nők akkor szoktak használni, amikor temetésre mennek. Luther ijedten állt meg az ajtóban és kérdezte:
‒ Ah, mi történt? Meghalt talán valaki?
Felesége tagadólag rázta a fejét és azt mondta, hogy a kicsikék életben vannak, hanem valami sokkal szomorúbb és nagyobb baj keletkezett.
‒ De hát mi történt? ‒ tört ki Luther. ‒ Felelj gyorsan!
‒ Kedves férjem, ‒ felelt az asszony ‒ te még nem hallottad?
Lehetséges volna-e, hogy ez a rettenetes hír még nem jutott a te tudomásodra?
Ez a kijelentés aztán még izgatottabbá és még aggódóbbá tette a reformátort és már készen volt arra, hogy a legsújtóbb kijelentést fogja hallani.
‒ Hát neked még igazán nem mondták meg? ‒ szólt neje – hogy a mi áldott jó
Istenünk meghalt és az ő műve megsemmisül a földön?
Luther először megdöbbenve hallgatta e szavakat, majd hirtelen nevetésbe tört ki, amelyet képtelen volt visszafojtani és így szólt:
‒ Katikám, kitalálom, mit akarsz evvel mondani; ah, mily ostoba is vagyok én! Isten nem halt meg, nem is fog, hanem örökké él, én azonban úgy viselkedtem, mintha már tényleg meghalt volna. Köszönöm, hogy ilyen okos voltál velem szemben.
És azok, akik megtalálták az Isten örök, maradandó szeretetét, ha tényleg az Úrban bíznak, olyan erősen fognak helyükön megállni, mint a Sion hegye, amely soha meg nem mozdul. Az Isten gyermeke biztos lehet a maga dolgában, állhatatos a bizalmában és mégis keletkezhetnek oly viharok és tombolások belsejében, hogy ő maga sem értheti meg ezt és nem tudja igazi helyét megtalálni. Ez még tapasztalt hívővel is megeshet; de minél jobban nevekedünk a kegyelemben, annál nyugodtabb és állandóbb lesz a bizalmunk. Tapasztalt hívőket nem fog minden kis szél feldönteni, nem, sőt ellenkezőleg, később odafejlődnek, hogy szembe tudnak nézni minden viharral, orkánnal és miként tapasztalt hajósok, úgy ők is az élet viharát kicsinységnek tartják. Édes nyugtot ad egy pátriárkának a szemeibe nézni, látni a homlokára felírva e szavakat: Isten soha, örökké meg nem változik. Az ilyen szív erős és teljesen megbízik az Úrban. Az ilyen emberek oszlopai a gyülekezetnek és megtanítják a szegény, remegő és kétségeskedő szívet abban bízni, hogy van valami, ami állandó és ami soha meg nem változik. Legyen a mi célunk és a mi vágyunk, hogy az ilyen erős alapú hívőkhöz hasonlítsunk. Az Isten ígéretei megérdemelnek rendíthetetlen bizalmat és miért ne bírjunk mi ilyesmivel, amikor ez csak tőlünk függ?
Eltekintve attól, hogy örömet okoz számunkra, ha a hívők mozdíthatatlanságát tekintjük és igen hasznos a hitnek mindig mélyebb alapot keresni, ezenkívül van még egy pont, amellyel mi már rendelkezünk és amelyre való tekintettel sem engedhetjük meg, hogy kétség keletkezzék bennünk. Ami az evangyéliumot illeti, azt hisszük és tanítjuk és az egyszersmind erősen és biztosan áll előttünk; a mi vallomásunk nem hasonlít valami ingadozó és változó alakú felhőhöz. Tudjuk, hogy kiben hiszünk és erősen állunk az örök igazság mellett, amelyre reménységünket építettük, oly erősen, amily erősen áll Sion hegye a maga alapján. Amióta az Úrban bízunk, mindig meglehetősen ment a dolgunk, habár a segítséget és a vigaszt nem onnan vártuk, ahonnan kaptuk, ‒ de mi következhet ebből? Adjuk talán ezt fel és nézzünk másfelé? Isten oltalmazzon! Körül vagyunk fogva az egész világon kétségeskedők, gondolkodók, filozófusok és tudományos álmodozók által; eleget tudunk az evangyéliumból ahhoz, hogy határozottan ellenálljunk az ilyen szellemek légióinak. Megvetjük a hitetlenek tanácsait éppen úgy, mint az ördög csábításait és soha sem akarunk a magasztos, egyszerű, régi evangyéliumtól elszakadni, amelyet már egyszer elfogadtunk. Nem, kedves testvéreim, a legrosszabb helyzetben is jobb ez az evangyélium, mint a legjobb helyzetben az ő?„Új gondolat”-aik. Inkább iszom a Krisztus borának a seprűjét savanyú szőlőből, mint a hitetlenek pincéjéből a legédesebb bort, amelyben semmi seprű nincsen. Álljunk meg biztosan és határozottan Isten kijelentései mellett és higgyünk benne állhatatosán. Vegyétek tudtul, hitetlen férfiak, hogy a mi bizalmunk semmiképpen meg nem rendül azáltal, ha kedélyünk olykor-olykor le is van sújtva. Az is lehet, hogy néha-néha szomorúaknak láttok és azt mondjátok erre: éppenséggel nem látjuk, hogy az evangyéliom oly nagyon felderítene titeket, amint gondoljátok. A mi feleletünk azonban kész: Mi hiszünk az evangyéliomban akkor is, ha nem is kapunk bánatunkra vigasztalást ebben a percben. Inkább leszünk Istennek kutyái, mint az ördög kedvencei és inkább esszük az evangyéliom morzsáit, mint a ti legfinomabb pecsenyéiteket. Megtanultuk, hogyan kell az Úrban bíznunk és hasonlítani akarunk Sion hegyéhez. Ami pedig az evangyéliom lényeges igazságait illeti, amellett meg akarunk állni, ha mindjárt az egész világ is ellenünk fegyverkezik.
Immár be fogom fejezni beszédemet, csak engedjétek meg, hogy végül még egy pillantást vessek a helyes és tiszta alapra. Miért van az, hogy azok, akik az Úrban bíznak, soha meg nem mozdulnak?
Először azért, mert ők az Igazságban bíznak. Nem hisznek valami hazugságban és ezért nem eshetnek ki abból az alapból, amelyet elfoglaltak. Bíznak Abban, aki nem fog megváltozni és aki nem akarja elhagyni őket. Ezek az emberek kősziklára
építették házukat; nemde? Ha emberekben bíztak volna, akkor ezek megváltoztak volna vagy elhagyták volna őket, de íme, ők olyanban bíznak, aki maga az Igazság, Hatalom, Szentség és Erő, ‒ mi módon ingadozhatnának tehát? Nem tudok okot képzelni magamnak erre. Ismétlem, mi alapjuk lehetne arra, hogy megmozduljanak?
Másodszor: azért bíznak az Úrban, mert itt bizalmukat elfogadják és örömmel veszik. Isten örvend annak, ha sokan vannak olyanok, akik függnek Tőle. Az Isten módja az, hogy kijelenti magát és dicsőségét nyilvánosságra hozza. Lehet, hogy most, e késő utókorban nem tudjátok, hogy az Úr mit cselekedett azelőtt? Egyedül lakott fenn a magasban, magába zárkózva, mint Atya, Fiú és Szentlélek, magányos fenségében teljesen megelégedve egyedül. Nem volt szüksége semmire és ha mégis volt valami, amit akart, az az volt, hogy legyenek előtte teremtmények, akik Benne bízzanak, őt szeressék, Tőle függjenek és teljesen Reá hagyják magukat. Az Ő célja az volt a teremtésben, a gondviselésben és a megváltatásban, hogy Magának oly lényeket teremtsen, akik mindenben tőle függjenek. Egy hatalmas főúr valamely szép, nagy házban, óriási birtokkal, de teljesen egyedül nem boldog, mert neki szolgák és inasok kellenek, ha pedig adakozó szíve van, akkor szegényeket is keres, akiken könyörüljön. Körülnéz és keresi, hogy hol segíthet és azt mondja: Ezeknek kell valamit adnom karácsonyra, ‒ vagy nincs senki sem, akinek egy darab kenyérre szüksége volna? Senki, akinek meleg ruha vagy barátságos meleg szoba ne kellene ebben a hideg, fagyos időben? És így akar Isten is olyanokat látni maga körül, akik függnek Tőle, akik Reá vannak szorulva. Szereti azokat, akik reánk hagyják magukat és nem tudom belátni, hogy miért utasítaná el őket? Miért is tenné ezt? Ha Ő olyanokat keres, akik magasztalják, dicsőítik, hisznek Benne, akkor miért utasítaná vissza kérelmüket?
Azután nem egyezik meg az Isten bölcsességével, hogy azokat elutasítsa, akik bíznak Benne; ellenkezőleg arra különösen ügyel, hogy a hit soha kevesebbet ne kapjon, mint amennyit kér. Figyelembe veszi a hit bátorságát, nem engedi sohasem, hogy szégyenbe essék. H? valamilyen ajtót vagy ablakot nyitva hagytok és azon át bejön hozzátok egy kis vörösbegy, megdermedve, félig megfagyva a hideg miatt. Vajon elzavarjátok-e? Nem, sőt örvendtek annak, hogy az a kis madár így megbízik bennetek és örömmel fogadjátok. Éppen így viselkedik Isten azokkal a szegény, remegő lelkekkel szemben, akik Hozzá jönnek. Azt olvassuk V. Károly német-római császárról, hogy mikor észrevette, miszerint két kis madár fészkét az ő sátorának rúdjai és eresztékei közt ütötte fel, ‒ nem engedte sátrát szétbontani, bár itt volt az ideje, hogy tovább menjenek. A madárkák megbíztak benne és ő nem akarta, hogy bizalmukban megcsalatkozzanak.
Még egyet. Ha egy őszinte hívő átadatnék a romlásnak, akkor ez megszegése volna
Isten összes Ígéreteinek. Az Úr azonban ezt mondta: Nem hagylak el téged és nem felejtkezem meg rólad. Saját szava ez: Az igaz ember állhatatosán megmarad útján. Aki Istenben bízik, azt soha szégyen nem érheti. Ha tehát ezek az Ígéretek megváltoznának avagy megsemmisülnének, akkor az Isten gyermeke tényleg meginoghat; addig azonban, míg Isten van az égben, lehetetlen dolog, hogy az, aki Benne bízik, megcsalatkozzék. Addig, míg él az Isten, addig minden hívő biztonságban van. Legyetek meggyőződve efelől, kedves testvéreim és bízzatok Istenben teljesen, mert evvel Neki örömet szereztek és kedvet találtok a magatok számára. Bárcsak adna az Úr nekünk egyszerű hitet az Úr Jézusban és tartana meg ebben mindvégig. ‒ Ámen.