E szavak Pál apostol búcsúszavai közül valók, mert egyik legutolsó levelének befejező szavai között találjuk. Ez a rész igen szépen és érdekesen mutatja meg, hogy mint vesz egy, a földről távozófélben levő ember búcsút legjobb barátainak egyikétől, miközben az életében előfordult eseményeket még egyszer felidézi emlékezetében. Hogy így felidézi emlékeit, megtudjuk, hogy Pál azért említi fel Trofimust, mert gyakran mellette állt, mikor veszélyben volt a tengeren, a rablók között és más veszélyes alkalmakkor, amelyek oly gyakran előfordultak az apostol pályafutása közben. A legértékesebb embereinek egyikét hagyta hátra betegen Miletumban, és mivel Efézus, ahol Timotheus lakott, nem volt messze, tehát szükségtelen lett volna Pál apostol részéről, ha külön figyelmeztetést hagy hátra, hogy látogassa meg a beteget, mert Timotheus ezt minden valószínűség szerint úgy is megtette. Ahol Jézus szeretete megvan a tanítványok szívében, ott valóban megtalálható az igazi szeretet és az egység. Az Úr Jézus lelkéből kiáramló nagy szeretet igazi testvéries vonzalommal köti össze minden hű követőjét; mivel Jézus szerette Pált, ennélfogva Pál szerette Timotheust, Timotheusnak pedig szeretnie kellett Trofimust. Ebből a szeretetből fakadt azután a közösség érzete, úgy hogy egyiknek része volt a másik örömében és bánatában. Ha a test egy tagja örvend, akkor örvend az egész test és ha a test egyik tagját fájdalom éri, akkor az egész test vele szenved. Pál nem tudja elfelejteni a beteg Trofimust, bárha ő maga sejti, hogy nemsokára vértanúhalált fog szenvedni; éppen oly kevéssé akarja Timotheust bizonytalanságban hagyni a tények felől, amennyiben kétszer is felszólítja, bár rövid versekben, hogy igyekezzék Romába menni, mondván neki: „Igyekezzél hozzám jönni hamar.” Ha Timotheus személyesen nem is tudta beteg barátjukat meglátogatni, mégis jó volt, hogy tudomása volt annak betegségéről, mert legalább imáiban megemlékezhetett róla. Kedveseim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől való. A szeretet isteni adomány. Gondoljunk mindazokra, akik egyek velünk a Krisztusban és különösen hordozzuk szívünkön azokat, akik lélekben vagy testben, avagy egyéb külső körülmények folytán szenvednek. Ha halljuk, hogy Trofimus Miletumban vagy valamely más városban elmaradt betegen, akkor hagyjuk hátra szívünk szeretetét is nála; és ugyanígy ha halljuk, hogy egy másik Trofimus betegen fekszik, nem messzire a saját lakásunktól, akkor tekintsük ezt a hírt úgy, mint amely elegendő felszólítás is már arra nézve, hogy elmenvén, szolgáljunk neki. Bárcsak őszinte és szent részvét hatná át mindnyájunk lelkét, mert bármily szorgalmasok, tevékenyek és buzgók legyünk is máskülönben, még nagyon messze vagyunk a tökéletességtől, ha nincsen bennünk részvét, szeretet és rokonérzés a szomorkodók iránt, ‒ mert csak ez az indulat teheti az embert hasonlóvá a Krisztushoz.
Bármilyen egyszerű is legyen ez a megjegyzése szövegünknek, mégis csak a Szentlélek által ihletett könyvben találjuk és ezért nagyobb a jelentősége, mint egy közönséges megjegyzés valamely mindennapi levélben. Mint egy másik megjegyzés ugyanabban a levélben: „A felső ruhámat, melyet Troásban Kárpusnál hagytam, jöttödben hozd el, és a könyveket is, kiváltképpen a hártyákat,” ‒ amelyről szintén azt mondom, hogy az ihletett szavak közé tartozik, bárha sokan talán nem is osztják e véleményemet. Mert Isten, aki bölcs gondoskodásában megszámlálja a fejünkön levő hajszálakat, minden valószínűség szerint megengedi, hogy egy beteg szolgája az általa ihletett könyv lapjaira kerüljön. Ahelyett azonban, hogy eme kicsinyes dolgokon rágódnánk, inkább csodálkozzunk a Lélek szeretetén, mely, ‒ míg Ezékiel és Dániel könyveiben a felhőkig felvisz, és Dávid meg Ézsaiás írásaiban a költészet és az ékesszólás legmagasabb fokára emel, ‒ e helyen mégis leereszkedik, hogy egy minden szépség nélküli mondatot állítson egybe, amely így hangzik: „Trofimust pedig Miletumban hagytam betegen.” Tudunk-e tanulni valamit az apostol írásának eme egyszerű soraiból? Majd meglátjuk. Ha ugyanaz az isteni Lélek, amely adta őket, meg is világosítja előttünk, akkor nem hiába olvastuk el, és nem hiába fordítottuk figyelmünket megvizsgálására.
Ama tényből kifolyólag, hogy Pál apostol Trofimust Miletumban hagyta betegen, megtanuljuk, hogy Isten akaratával megegyezik, miszerint némely jámbor emberek testileg szenvedjenek. Bármily betegségben szenvedett is Trofimus, Pál apostol feltétlenül meg tudta volna gyógyítani őt, ha az isteni Lélek a maga csodálatos gyógyító erejét rendelkezésére adja. A halálból ébresztette fel Eutichust, és azt a nyomorékot Listrában, aki nem tudta használni egy tagját sem, teljesen meggyógyította; éppen ezért feltétlenül bizonyosak vagyunk abban, hogy ha Isten megengedte volna az apostolnak, miszerint a gyógyító erőt használja, akkor Trofimus felkelt volna fekhelyéről, hogy tovább utazzék Rómába. De nem ez volt az Úr célja; a jó, gyümölcstermő vessző megtisztíttatik, tehát Trofimusnak szenvednie kellett. Az Úr némely eszközöket sokszor gyengévé tesz, mert erősségükben, egészségükben nem tudja úgy felhasználni a maga céljaira. Hiszen meg gyógyíttathatta volna az Úr rögtön Trofimust, de ez talán nem felelt volna meg az isteni előrelátásnak.
Ez a tan azután teljesen bebizonyítja a hiábavaló feltevéseket a véletlenségekről. Mi nem sebeztetünk meg olyan nyilaktól, amelyek minden cél nélkül lövöldöztetnek szét a levegőben, hanem ha szenvedünk is, az a menny előre megállapított határozata szerint történik. Az a mindenható, bölcs kéz mindenütt jelen van, amely feltartja és elhárítja a bűnt, és a betegségnek egyetlen nyilát sem engedi, hogy a Halál illetéktelen helyre bocsássa. Ha valakit betegség ér, akkor ez bölcs előrelátás folytán történik, és ha Trofimust érte a betegség, az mindenesetre jobb volt, mintha Titus, Tikhikus vagy Timotheus lett volna beteg. Az is jó volt, hogy Miletumban érte a betegség, amely hely közel volt szülővárosához, Efézushoz. Az Isten kezét nem látjuk meg minden esetben nyilvánvalóan sorsunkban, de afelől egész nyugodtak lehetünk, hogy sorsunkat Ő intézi. Ha egyetlenegy veréb sem esik le a mi Atyánk tudta nélkül, akkor meg lehetünk győződve afelől, hogy Istennek egy gyermeke sem vettetik a betegágyra az Ő akarata nélkül. A véletlenség pogány felfogás, amely nem állhat meg egy mindenhol jelenlevő, mindenható és élő Isten szeme előtt. Minden keresztyén ember vesse félre ezt a felfogást! Ez éppen úgy mutat tiszteletlenséget Istennel szemben, mint ahogy felesleges gondot okoz saját magunknak.
Ez a tény azután megszabadít bennünket ama felfogástól, hogy úgy tekintsünk a fájdalmakra, mint amelyek az embereket saját, személyes bűneikből kifolyólag érik. Némely betegség egyenes következménye a mértéktelenségnek vagy van, amely gonosz cselekedetnek; itt azonban egy általánosan tisztelt, közbecsülésben álló testvér akasztatott meg útjában, mert egy oly betegség érte, amelynek felidézésében legkevésbé sem lehet vádolni. Megszokott dolog manapság, hogy az emberek keményszívűek és mérges kedélyűek, és hogy még azok betegségeit is, akik Istennek őszinte gyermekei, valamely hibájuk vagy bűnük rovására írják. Szeretném tudni, hogy mint tetszene az nekik, ha ebből a szempontból kifolyólag
ítélnék meg őket, mikor fájdalmakat szenvedve, betegen feküdnének, akkor, mikor visszapillantva napi életükre, teljesen ártatlanoknak tartanák magukat. Mikor az Úr Jézus e földön járt, így szóltak hozzá: „Uram, akit szeretsz, beteg”, ‒ holott bölcs Salamon régen Krisztus földön járta előtt így írt: „Akit szeret az Úr, megdorgálja azt és jót tesz vele, miként az Atya jót tesz a fiával.” Ez mindenesetre sokkal jobb, sokkal emberiesebb és sokkal igazabb kifejezés volt, mint a mai idők megfagyott filozófiáé, akik az emberi betegséget onnan származtatják, hogy az ember a természeti törvénynek ellent áll, és így a vigasztalás balzsama helyett a bűntudat maró vádját öntik reá. Az a szenvedő lélek hadd vizsgálja meg csak maga-magát, hogy a vessző nem azért bocsáttatott-e reá, hogy valamely rejtett bűntől megszabadítsa és próbálja meg csak szorgalmasan, hogy mely ponton kell megváltoztatnia életét; tőlünk azonban távol legyen az a gondolat, hogy ott álljunk betegágyánál mint bírók vagy mint vádlók, és így a szenvedőt nemcsak mint beteget, hanem mint gonosztevőt is végigmérjük. Az ilyen goromba viselkedést átengedhetjük a felvilágosodott filozófusoknak, mert az Isten gyermekeinek nagyon rosszul állna az ilyen viselkedés. A legcsekélyebb mértékben sem szabad kárhoztató véleménnyel lennünk Trofimusról, mivel Miletumban betegen feküdt; valószínűleg sokkal jobb ember volt, mint sokan mi köztünk és alkalmasint éppen ezen ok miatt próbáltatott meg jobban, mint mi. Volt benne annyi arany, amennyi megérdemelte, hogy érte az olvasztótégelybe tegyék; oly gazdag gyümölcsöket hozott, hogy megérdemelte a gondozást; gyémánt volt, abból a fajból, amely meghozta a gyémántcsiszoló fáradságának jutalmát. Mirólunk talán nem állítható fel mindez így, és éppen azért nem is vettetünk ily próbák alá. Fogadjuk el, amit Jakab mond, hogy tartsuk boldogoknak azokat, akik kísértéseket el tudnak szenvedni és mondjuk Dáviddal: „Boldog az a férfi, akit te, Uram, tanítsz a te törvényedre.” Mit mond az írás: „Akit az Úr szeret, megdorgálja azt; megfenyíti minden fiát, akit elfogad.” Ha tehát elfogadjátok a dorgálást, akkor Isten is elfogad fiainak titeket; mert hol van az a fiú, akit az apja meg nem büntet? A bethániai Lázár, Tabea, Epaphroditus és Trofimus, ezek mind az Úr betegei közül valók, akiket az Úr betegségükben szeretett, és akik számára szól az ígéret: Az Úr meglátogatja és felüdíti őket betegágyukban és meggyógyítja minden ő betegségükből.
Van még erőnk és egy kis helyünk egy pár megjegyzésre, és ezért megállapítjuk másodszor, hogy némelyek a betegség által akkor sújtatnak le, mikor legnagyobb szükség volna reájuk, mint Trofimus, aki akkor lett beteg, mikor az ősz apostolnak amúgy is alig volt kísérője, és amikor rá volt szorulva az ő segítségére. Pálnak elég nagy szüksége volt reá, mert minekutána kényszerítve volt arra, hogy őt Miletumban hagyja, szomorúan így írt: „Mert Démás elhagyott engem, e jelen való világhoz ragaszkodván és elment Thessalonikába, Krescens Galáciába, Titus Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Tikhikust pedig Efézusba küldöttem.” Mennyire örvendett volna, ha Trofimus vele lehetett volna; mert láthatjuk a levélből, mint kérte Timotheust, hogy jöjjön mielőbb és hozza magával Márkust is, kinek szolgálatára nagy szüksége volt az agg apostolnak. És mégis ez alkalommal még Pál kedvéért sem gyógyult meg mindjárt Trofimus; az Úr látta, hogy jó lesz, ha még érzi a tüzes katlan forróságát és ha még benne marad egy kevés ideig az olvasztó tégelyben. Mi gyakran azt gondoljuk, hogy a gyülekezet talán semmiképp sem tudná nélkülözni az őszinte prédikátort, a fáradhatatlan misszionáriust, a hű diakónust vagy a kedves tanítót, ‒ de az Úr nem így gondolkodik. Nincs senki sem, aki nélkülözhetetlen volna az Úr gyülekezetében. Nemcsak akkor tudja művét véghezvinni, ha Trofimus hiányzik, hanem még akkor is, ha mindjárt Pál is hiányzik. Igen, mi haladunk tovább; előfordul néha-néha, hogy az Úr munkája megakad egyiknek vagy a másiknak halála folytán, anélkül azonban, hogy egyúttal meg is állna ez a munka. Ha egy hatalmas, messzire szétágazó fát kivágnak helyéből, akkor sok apró fa, melyek eddig fejlődésükben a nagy fa miatt akadályozva voltak, hirtelen nagy erővel kapnak növésre; és ugyanígy lehet, hogy egy ember sokat tesz, de ha kidől helyéből, mások még többet tesznek. Hogyha azok, akik sokat tesznek, megbetegszenek, ezáltal azokat is előtérbe hozhatják, akik máskülönben csupa szerénység miatt csak hátrább vannak, és így a végeredmény nagy nyereség lehet.
Ez a szegény Trofimus, mikor még egészséges volt, teljesen ártatlanul okozója volt annak, hogy Pál nagy veszélybe került, mert mint az Apostolok csel. 21. rész 27. versében olvassuk, a zsidók az egész népet felzendítették, mivel azt hitték, hogy Pál Trofimust magával vitte a templomba és ezáltal a templomot megfertőztette. Most pedig, mikor az apostolnak javára lehetett volna, mikor szolgálhatott volna neki, most beteg lett és valószínűleg nagy fájdalmat okozott neki, hogy a dolgok így fejlődtek; csakhogy ‒ miként gyakran nekünk ‒ úgy neki sem volt más választása, mint belenyugodni az Isten akaratába és azt érezni, hogy az Úr mindent javunkra tesz. Miért nem egyezünk sokszor be ebbe? Miért harapdáljuk mérgünkben a póznát, és toporzékolunk ész nélkül, mielőtt nyugalomra térnénk? Ha az Úr csendre int, nem tudunk nyugton maradni? A heves természetűek gyakran nyakas fejűek lesznek, ha egy erős kéz hatalma alá kerülnek; az akaraterő lázadássá romlik, és ellene támadunk Istennek, mert nem engedi meg, hogy a saját akaratunk szerint dicsőítsük őt; a hadakozásnak egy balga formája ez, melynek alapja az, hogy Istent csak oly feltétellel szolgáljuk, ha az a mi akaratunknak megfelel. Testvéreim, az az ember, aki e sorokat írja, tudja, hogy mit ír, és tapasztalatának leszűrődése ez: Istennek sokkal kevésbé van reánk szüksége, mint azt beképzeljük magunknak, és ezért azt akarja, hogy ennek tudatára ébredjünk, mert épp oly kevéssé engedi meg, hogy dicsőségét emberi eszközöknek átadja, mert amiképpen nem engedi, hogy szobrok tanúsítsák fenségességét.
Az alapul vett szöveg tisztán megmutatja, hogy jámbor emberek azt akarják, miszerint az Úr műve előbbre haladjon, bármi is legyen belőlük.
Pál nem hagyta el saját akarata miatt a beteg Trofimust, hanem elhagyta azért, mert egy magasabb szózat elhívta őt Rómába. Trofimus pedig ‒ ebben körülbelül biztosak lehetünk ‒ nem akarta visszatartani az apostolt, hanem meg volt elégedve azzal is, hogy visszamaradt Miletumban. Természetesen mindkettőjüknek fájt a válás, de mindketten a Krisztus harcosai voltak, akiért el kellett tűrniök a fájdalmakat, így tehát belenyugodtak abba, hogy az Úr ügye miatt elválnak egy kevés időre.
Meglehetős fájdalmat okozhat egy őszinte munkásnak, ha megtudja hogy Ő miatta egy másik munkás elhanyagolta munkáját. Valamely földi királyság hadseregében a betegek elég nagy hátrányt okozhatnak, csakhogy nem szabadna ennek ugyanígy lennie a Királyok Királyának hadseregében is. A lelki betegség elég nagy akadály, de a testi betegségnek nem szabadna a sereget megakasztani útjában. Ha nem tudunk beszélni, még mindig tudunk imádkozni; ha nem tudunk dolgozni az egyik oldalon, próbáljuk meg a másik oldalon, és ha sehol sem tudunk hasznot hajtani, akkor legyen a mi tehetetlenségünk felszólítás az erősekhez, hogy még többet tegyenek. Trofimus beteg, tehát Timotheusnak sokkal többet kell tennie. Trofimus nem tudja elkísérni az apostolt, tehát igyekezzék Timotheus minél hamarább eljönni, még a tél beállta előtt. Ha az egyik ember kidől a munkából, ez sarkallja arra a másikat, hogy tízszerte annyit tegyen, hogy a hiány meg ne mutatkozzék, sőt a külön munkából még haszon is álljon elő.
Testvéreim, egy beteg pásztor fájdalmainak enyhítése leginkább azzal sikerül, ha mindnyájan mindenben különös módon buzgólkodtok; azt a kényszerű pihenést sokkal nyugodtabban tudja elviselni, ha érzi, hogy az isten gyülekezete nem szenved ezalatt; az a kedély és a lélek pedig sokkal hathatósabban tudja fokozni a test egészségének helyreállítását, ha a lélek gyümölcsét mindnyájatokban meglátja, kik hűen megálltatok. Trofimus beteg, de ha tudja, hogy betegsége alatt nem akad meg a munka az Úr országa építéséért, akkor nem fáj oly nagyon a betegség. De ha megtudja, hogy megakadt a munka, akkor még egyszer oly nagy a gyötrődése. Jöjjetek elő, ti, kik eddig hátul jártatok, jöjjetek és dolgozzatok a beteg Trofimus helyett. Jertek és tegyétek meg ezt a Jézus nevéért! ‒ Ámen.