Hogyha a lélek bűneinek tudatában igen leveretik, hogyha bűneinek eltűrhetetlen következményei, a rémület és nyugtalanság körülveszi, akkor fél és remeg a lélek Isten előtt. Jóllehet, oly állapotjában remeg ő Istennek bármely tulajdonságától; de kiváltképpen az ő igazságosságától. „Ah!” ‒ mondja ő magában ‒ „Isten egy igazságos Isten és hogyha az úgy van, hogy bocsáthatná meg az én bűneimet? Mert az én vétkeim hangosan követelik a büntetést, és az én hamisságaim követelik, hogy Isten engemet a földre lesújtson. Hogy lehetne az, hogy én megmenekedhessem? Igen, hogyha az Isten igaz nem volna, úgy talán megbocsátana nékem; de ah, ő nem olyan, hanem az Ő igazságossága egy rettenetes igazság. Ő az egész földnek Bírája és érezteti igazságos voltát mindenekkel. Hogy menekülhetnék meg hát az ő jogos bosszúállásától, amellyel ellenem gerjedez?” Valóban, be kell látnunk, hogy a bűnösnek teljesen igaza van, hogyha érezi, hogy ez egy igen nehéz kérdés. Istennek igazsága már magában véve egy nagy korlát a bűnös megszabadulása előtt. Itten nincs már eszköz, ezen korlátot átugrani, vagy eltávolítani, mint ezen egy, mely ma a mi Urunk Jézus Krisztusnak evangyélioma által néktek hirdettetik. Az igaz, hogy: Isten igaz. Ezt hirdeti néktek ma a régi Sodoma, hogy miképpen bocsát Isten az égből tüzet és kénkövet az emberek bűneiért. Ezt prédikálja néktek az özönvízben elpusztult világ, hogyan nyitotta meg Isten az egek csatornáit és a mélységes örvényeket előtörni engedte és mindazt a mi élő volt, elvesztette. Ezt hirdeti néktek a föld, mely egykor megnyitotta az egeknek csatornáit és elnyelte Kóré, Dáthán és Abirámot, mikor Isten ellen fellázadtak. Hirdetik ezt Nivivének eltemetett városai és Pirusnak szétszórt tornyai, Sidonnak elpusztult épületei. Hogy Isten igaz, és semmiféle tekintetben sem kíméli a bűnben élőket. És a mi az egész között a legmegrendítőbb, prédikálja azt néktek a pokol kénkővel égő tava, hogy mily rettenetes büntető ítéletét nyilvánítja Isten az emberek bűnei iránt. Hogyha Istentől kárhozatra ítélt lelkeknek jajok és gyötrödésök, azoknak sóhajtások és fájdalmas kiáltások füleitekbe hatolhatnának, azok bebizonyítanák, hogy Isten nem olyan, ki a bűnöst büntetés nélkül hagyja, az álnokságot, a vétket és a bűnt elnézi, hanem akik mindenkit büntetéssel fenyeget, akik engedetlen, és akik az igazság legkisebb megsértését is komoly büntetéssel sújtja.
Igen, a bűnösnek teljesen igaza van, hogy ha arról meg van győződve, hogy Isten igazságos, és teljesen igaza van, amikor ebből azt következteti, hogy Istennek az ő igazságánál fogva a bűnt meg kell büntetni. Ó, bűnös! Hogy ha Isten bűnödet meg nem büntetné, úgy megszűnne az lenni, aki ő miden időben volt: a komoly igazságos, a változatlan igaz. Világ teremtése óta még soha egy bűn sem bocsáttatott meg feltétlenül és bűnért való áldozat nélkül. Soha a menny nagy Bírájától még egy bűn meg nem bocsáttatott, a nélkül, hogy a törvénynek teljes elégtétel ne hozatott volna. Igen, néked igazad van ó, bűnös, hogy az mindig és örökké igaz marad, hogy minden gonoszság méltó büntetését veszi és minden büntető kárhozatot fog aratni. De talán, mondja a bűnös: „Jaj nékem! hiszen én akkor ki vagyok zárva a mennyből.” Hogyha Isten igaz és bűnöst meg kell büntetnie, mit tehetek én akkor? Az igazság egy fekete Angyalhoz hasonlóan az irgalmasság utcáján halad, vért szomjazva és kárhozatra ítélve, így elibem áll, és kivont kardjával kényszerít engem hátra húzódni a halál és örökké égő pokol mélységébe.” Bűnös, igazad van, úgy van az. Hogy ha az evangélium nem volna, melyet éppen most akarok néked prédikálni, úgy az igazság a te nagy ellenállhatatlan, jogos, kielégíthetetlen ellenséged maradna. Ő nem tűrheti azt, hogy te a mennybe bejuthass; mert védekeztél és büntetetlen nem maradhatsz, a bűnnek meg kell büntettetni, a hamisság és gonoszság büntetlen nem maradhat, míg Isten Isten marad ‒ a szent és igaz Isten.
Hát lehetetlen az, hogy a bűnös megtartassák? Ebben rejlik épen a törvénynek nagy titka és az evangyéliomnak hatalmas felfedezése. Álmélkodj menny, és csudálkozz ezen ó föld! Éppen ezen igazság, mely magát visszatartani nem engedte, ki a bűnösnek kérlelhetetlenül útjába állott, és nem engedte, hogy a bűn néki megbocsáttassék, ezen igazság a Jézus Krisztus evangyélioma által engeszteltetett, azon drága engesztelő áldozat által, mely a Golgotán hozatott, az igazságnak elégtétel adatott, és azon idő óta fegyverét hüvelyébe dugta, és semmit nem szólhat a megtérő bűnös bűneinek megbocsátása ellen. Sőt még több! Ezen igazság, mely egykor oly haragos volt, melynek ábrázatja fénylett, mint a villámlás és melynek szava a mennydörgéshez hasonlított, mostan a bűnös ügyvédjévé lett és hatalmas szavát felemelve törvénykezik Istennel, annyira, hogy aki csak az ő bűneit beismeri és bocsánatot kér, minden bűneitől és hamisságaitól meg kell néki tisztulni.
Feladatunk mostan, legelőször is az első szöveg alapján: „Isten igaznak esmértessék és hogy megigazítsa azt, aki a Jézusnak hitéből való”, megmutatni, hogy az igazság már többé nem ellensége a bűnösnek; azután másodszor: hogy az igazság a bűnös ügye védőjévé lett, második szövegünk szerint: „Ha megvalljuk a mi bűneinket, hív és igaz az Isten, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
De itten egy figyelmeztetést kell kinyilvánítanom. Én tudniillik ez alkalommal csak az olyanokhoz beszélek, kik bűneiket ismerik és akik készek vétkeiket megvallani. Mert azoknak, kik bűneiket még mindig szeretik és vétkeiket nem akarják beismerni, nincs megígérve az irgalmasság és kegyelem. Azok részére az ítéletnek és kárhozatnak rettenetes várása van kilátásba. „Ki magát a büntetéssel szemben megkeményíti, minden segítség nélkül el fog veszni”. Azon lélek, ki ily nagy szabadítását megveti, semmiképpen meg nem szabadulhat; számára semmi hátsó, vagy mellék ajtó nem található a szabadulásra. Hogyha az Úr minket azon meggyőződéshez nem hozott volna, hogy szükségünk van az irgalomra, ha ő minket arra nem ösztönözne, hogy bevalljuk, miszerint ha ő velünk irgalmasságot nem gyakorolna nekünk, méltán el kellene veszni és ami még több, hogyha ő arra mindet hajlandóvá nem tett volna, hogy mindazon feltételeknek, melyeket ő felállított, magunkat alája vessük, hogyha megmenteni akarunk, úgy ezen evangyéliom, melyről én most prédikálni akarok, nem volna a miénk. De hogyha bűneink felől meg vagyunk győződve, és az Isten haragja dörgő szavától megrettenve vagyunk, úgy ezen igéknek minden szava, melyeket hozzátok most intézni fogok, bátorítással és vigasszal teljes fog reátok nézve lenni.
Tehát először: Hogyan mellőztetett az igazság? Vagy sokkal inkább: Hogyan hozatott olyan elégtétel, hogy a bűnösnek Istentől való megigazításának már semmi útjában nem áll?
Egy felelet erre ez: Az igazságnak elégtétel adatott, ami őrökké állandó Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk helyettesítő halála által. Midőn az ember vetkezett, követelte a törvény, hogy megbüntetve legyen. Az első bűnös cselekményt Ádám követte el, ki az egész emberi nemzetséget képviselte. Midőn tehát Isten a bűnt büntetni akarta, akkor az ő végére mehetetlen bölcsességével olyan áldás teljes menekülő utat talált, miszerint nem az ő népét büntette, hanem csak annak helyettesét, a szövetség fejét, a második Ádámot. Egy ember, és pedig az első ember által jött a bűn e világra, és a bűn által a halál és egy másik ember, tudniillik a második Ádám által a mennyből alá jött Úr által ezen bűn elhordoztatott. Ő szenvedte el a bűnnek büntetését, a mennynek egész bosszúállását ő hordozta el. És az emberiségnek ezen második helyettese által, Jézus a második Ádám által, Isten hajlandó mostan a bűnösök legbűnösebbjének is bocsánatot ajándékozni, és még az istentelent is megigazítani, és pedig Ő ezt megteheti anélkül, hogy igazságát csak legkevésbé is megsértené. Mert figyeljétek meg ezt jól: midőn Jézus Krisztus a keresztfán szenvedett, nem a maga bűneiért szenvedett. Mert Ő bűnt nem tett és álnokság nem találtatott Ő benne. Néki nem volt sem eredendő, sem cselekvési bűne. Semmi vétket nem cselekedett, mely néki a menny átkát, vagy az ő szent lelkének és tiszta, tökéletes testének fájdalmát, vagy gyötrelmeket szerezhetett volna. Amit szenvedett, azt úgy szenvedte, mint helyettesítő. Meghalt ‒ „az igaz, a hamisakért, hogy minket Istenhez vinne”. Hogyha az ő fájdalmai saját bűnének büntetései lettek volna, úgy egész jelentéktelen és értéktelen lett volna annak hatása a bűnös emberiség részére. De mivel ő halálával, nem a saját bűnéért bűnhődött, mivelhogy olyan vétekért büntettetett, melyet ő soha el nem követett, sem el nem követhetett, hanem olyan vétkekért, melyek másokra nehezedtek, azért volt az ő szenvedésében egy érdem és egy erő, mely által egyrészről a törvénynek elégtétel hozatott, másrészt Istennek a lehetőség megadatott, hogy az emberiség bűneit megbocsássa.
Mostan tekintsük meg röviden, mily tökéletes módon elégtétel adatott a törvénynek.
Legelőször is tekintsük meg azon magasztos állást, melyet azon engesztelő áldozat elfoglalt, mely magát az isteni igazság megengesztelésére oda adta. Az emberek vetkeztek, így a törvény követelte az egész emberiség megbüntetését. De az Úr Jézus, Istennek örök Fia, igaz Isten az igaz Istenből, kit a szentek örömes dicsénekekkel magasztaltak, ki Atyja országában a szerelmes Fiú volt, aki minden birodalmak, hatalmasságok és erők felett magasztaltatott volt és akinek olyan méltóság adatott, mely minden méltóság felett van. Ő alászállt és emberré lett, szűz Máriától született, jászolba helyeztetett, egy szenvedés-teljes életet élt, és a kín-teljes halálharcban meg kellett kóstolnia a halál keserűségeit. Ó, csak gondoljatok az Úr Jézus Krisztus csodálatos személyére, aki „igaz Isten volt az igaz
Istentől”, az Angyalok királya, az egész világ egyetem teremtője, megtartója és Ura, és be kell látnotok, hogy az Ő szenvedése és halála által a törvénynek nagyobb elégtétel adatott, mint a milyen a világon élő összes emberek szenvedésében eszközöltethetett volna. Hogy ha Isten az egész emberi nemzetet elvesztette volna, az egész világ, és ami csak a levegő ég üregében befoglaltatik, egy hatalmas égő áldozattá alakult volna és úgy a törvény megengesztelésére előhozatott volna, az még mind nem bírt volna azon megigazító erővel, mely az Úr Jézus halálában található. Mert az összes emberek és Angyalok halála csak a halandó teremtmények szenvedése és halála lett volna, de mikor maga Jézus Krisztus meghalt, maga a Teremtő adta magát a szenvedések alá, a világnak isteni Megtartója függött a keresztfán. Az istenségben olyan méltóság rejlik, hogy annak minden cselekménye mérhetetlen értékű: és midőn Krisztus kínszenvedett, midőn az Ő áldott fejét a halálba lehajtotta, az ő csillogó gyémántjait letette, hogy egy szúrós tövis koszorút nyomhassanak homlokára, midőn kezeit, melyekben egykor a világegyetemet kormányzó pálcát forgatta, a keresztfához engedi szegezni, lábait melyek annak előtte a felhőket mozgatták, szintén átkozott fához erősítették; ekkor a törvénynek oly tiszteletteljes elégtétel adatott, melyben soha része nem lehetett volna, még hogyha az egész világegyetem megemésztő tűz lángjában semmivé tétetett és örökké eltöröltetett volna.
Másodszor a rokonsági viszonyt fontoljuk meg, amelyben a Jézus Krisztus a világegyetem nagy Bírájához állt és ismét látni fogjuk, hogy ezáltal a törvénynek teljes elégtétel adatott.
Brutusról tudjuk, hogy ő a leghajlíthatatlanabb volt minden törvénytevők között, és amikor ő az ítélő székben ült, előtte a személyek tekintélye figyelemre nem méltatott. A legelőkelőbb római hivatalnokok eleibe vonultak a Brutus birói székének és íme Brutus elítéli őket, minden irgalmasság nélkül elhurcolják aztán őket a poroszlók, hogy rajtok a kimondott büntetés végrehajtassék. Valóban csudálnotok kell Brutusnak ezen igazságosságát. De gondoljátok csak, hogy Brutusnak az ő saját fia került volna a birói szék elé ‒ és így történt ez valóban ‒ tekints lélekben az atyára, ki a bírói székben ül, és álmélkodj, amikor most is kimondja, hogy az ő ítélő széke előtt mindenki egyenlő, még ha saját gyermeke volna is. Ekkor felfoghatod azon gondolatnak rettenetességét, hogy ha mondom, hogy valóban a fiú is elítéltetett az atyától, az atya saját szájával mondotta ki felette a halálos ítéletet. Az atya szemei előtt megkötöztetett, majd az atya, mint kérlelhetetlen bíró parancsolja a poroszlónak, hogy a fiút ostorozza meg és végül kiáltja: „Vidd el őt és használd a pallost!” Láthatod itten, hogy a római jobban szerette hazáját, mint saját fiát és ismét, az igazságot jobban szerette, mint amazok mindegyikét. „Valóban”, ‒ mondja a világ ‒ „Brutus igazságos!” Mostan azt mondom, hogyha Isten mindnyájunkat, egyiket a másik után, vagy pedig az egész emberi nemzetet egyszerre kárhozatra vetné, úgy biztosan elégtétel lenne az ő igazságának. De íme lássátok! Istennek saját Fia veszi magára a világ bűneit és úgy bűnnel megterhelve lép az Atya elé. Ő nem bűnös saját személyére nézve, hanem az emberiség bűnei nehezednek az ő vállaira. Az Atya elítéli fiát, áldozatul adja a rómaiak ostorozásának, a zsidók gúnyjának, a vitézek csúfolásának és a papok dühének. Átadja fiát a poroszlónak és parancsolja néki, hogy a keresztfára szegezze. De az még nem volt elég. Mivel az emberek igen gyengék mindazon bosszúállásoknak, melyeket Isten igazsága követel az ő helyettesüktől, hogy szenvedjen, maga veri Isten saját Fiát. Talán csudálkoztok ezen kifejezésen? Ez írás szerinti. Olvassátok el csak Ézsaiás könyve 53. részt és bebizonyulva találjátok azt lenni. „Az Úr akarata őt megrontani s betegség alá vetni”. Megostoroztatott, megverettetett s megnyomoríttatott Istentől”. Midőn ő minden emberektől méltatlan bánásmódban részesíttetett, mikor az áruló őt mélyen megsebezte, midőn Pilátus és Heródes, a zsidók és a pogányok mindnyájan, minden tehetségükkel gonosz dolgokat cselekedtek ő vele; akkor kitűnt, hogy az emberi tehetség csekély ahhoz, hogy rajta teljesen bosszút álljon, ekkor az Atya maga vette fel fegyverét, így szólván: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, ki nékem társam”. És megveré őt keményen, mintha csak ellensége lett volna, amit egy közönséges gonosztevőt, mint a legelvetemedettebb és legártalmasabb embert ‒ megveré őt ismét és újból, mígnem ama fájdalmas kiáltás a haldokló Megváltó ajkairól el nem hangzott: „Eloi, Eloi, Lama sabaktan?” ‒ „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Valóban, hogyha Isten az Fiát és pedig egy olyan fiút, az ő egyetlen szerelmes fiát verni tudja, ezzel az igazság nagyobb elégtételt nyer, mint kívánhatna, mert Krisztus önként adta magát áldozatra.
Továbbá fontoljuk meg egy pillanatra, hogy mily rettenetesek voltak azon halálharcok, melyeket az Úr Jézusnak el kellett szenvednie és pedig, gondoljátok meg azt jól, el kellett azokat szenvednie minden megtérő szegény bűnösökért, mindazokért, kik bűneiket bevallják és ő benne hisznek. De vegyétek jól szívetekre ezen haláltusát, úgy látni fogjátok, hogy miért nem áll útjában a bűnösnek az igazság. Tehát hogy ha ma az igazság hozzád jön és így szól: „Bűnös te vetkeztél, íme itt vagyok, hogy megbüntesselek! Úgy következőleg felelj neki: „Igazság, te már minden én bűnömet megbüntetted. Mindazt, amit nékem szenvednem kellett, az én Jézusom elszenvedte érettem. Igaz, hogy személyemre nézve igen sokkal tartozom néked, sokkal többel, minthogy azt megfizethetném, de az is éppen olyan igaz, hogy én neked a Krisztusban semmivel sem tartozom, mert mindaz, amivel tartoztam, immár lefizettetett, minden fillér, a legkisebb rézfillérig le van fizetve, semmi sincs a mivel már neked tartoznék, Istennek bosszúálló igazsága.? De hogyha az igazság még mindig vádol tégedet és lelkiismereted vádolásokat tesz, úgy menj és vidd az igazságot a Getsemáné kertbe magaddal, állj meg ottan ő vele és vésd lelkedben Idvezítődet leveretve mély lelki fájdalmaktól, lásd, hogyan csepeg a vér egész fejéről, hajáról és ruhájáról. A bűn volt azon prés, azon csavar, mely az ő vérét minden éren facsarta, és őt saját vérének piros bíbor ruhájába öltöztette. Képes vagy-é ottan nézni ezen emberre? Tudod é hallgatni nyögéseit, fájdalmas kiáltásait, komoly kérelmeit, velőt átható panaszait és nézni könnyeit? Tekints az aláfolyó izzadságra, mely az ő vérveres színével a talajt veresre festi, hatalmas és képes ez az átok alól felmenteni ó, értsd meg teljesen ‒ ezen rettenetes harc, amelyben Megváltód lélekben Istennek sajtójában megörülhetett, teljesen megrontatott, teljesen széttiportatott az igazság lábai alatt; nem elég-é ez? Nem elégit-é ki ez tégedet? Még a pokolban sem találna a bosszúállás ilyen valódi méltánylást, mint Getsemáné kertjében. És hogyha az igazság még sincs megelégedve, úgy vezesd őt a Pilatus palotájába. Lásd ezen embert a törvényszék elé vezetve, vádolva, kárhoztatva lazítással és Isten káromlásával. Kövesd őt a vitézekhez, kik őt lekoptok, tekintsd meg ottan, hol arcul csapdosták és töviskoronát teltek a fejére, a mint gúnyból bíbor ruhába öltöztették, és csúfságból királyi pálca helyett nádszálat adtak kezébe! Ó, igazság, tekintsd meg őt, ezen embert, és hogyha gondolod, hogy ő „az örökké áldandó Isten” és dacára annak mindezeket elszenvedte, hogy követeléseidnek eleget tegyen, nem akarsz-e ezekkel megelégedni? Talán még mindig összeszeded homlokodat? Úgy jöjj velem a Golgotára. Ő megostoroztatott. Állj meg ó igazság és hallgasd a korbácsütéseket tekints azon véres sebekre, és mikor azokat türelmesen magára veszi, figyeld meg csak, hogyan szakítnak ki annak ólom golyói egy egy darab húst az ő összetört hátából. Még azzal sem vagy elégedett, ó igazság? Hát ugyan mi elégíthetne ki téged? „Semmi más, mint az ő halála!” ‒ mondja az igazság. Úgy hát jöjj velem és lásd, amint a gyenge, kimerült ember az utcán végig hurcoltatik, nézzétek, hogyan hajtják őt a Golgota hegyére, leterítik őt hátára és a keresztfára szegezik. Ó igazság eltudod hordozni az ő kicsavart tagjainak látását, amidőn keresztfája felállíttatik? Maradj nálam igazság, lásd, hogyan sír sóhajt és kiált, figyeld meg iszonyú lelki harcát! Van-é erőd, hogy olvasd ezen rettenetes eseményt, mely az ő test és vérében elrejtve van?! Ó, jöjj és hallgass igazság, hogy ama kiáltását meghallhasd: „Szomjúhozom!” hogy ebből láthasd milyen forró hideglelés gyötri őt, míg nem megszárad mint egy cserép és nyelve az ő ínyéhez ragad. És végül ó igazság, lásd hogyan hajtja le fejét és meghal. Most már elégedett vagyok,” mondja az igazság, „nem tudom, hogy mit kívánhatnék még, teljesen elégedett vagyok; az én legmesszebbmenő követeléseim a legmegfelelőbb módon még jobban mint teljesen kielégítőleg megtétettek.”
És valljon nem kell-é elégedettnek lenni? Habár vétkes is vagyok és méltatlan, mindazáltal arra hivatkozhatom, hogy ezen véres áldozat elegendő arra, hogy Istennek irántam levő követeléseit kielégítse! Igen örömteljes hittel mondhatom:
Átkarollak Jézus Téged, És erősen tartalak!
Óh nézz rám Te örök élet
Vesd rám nyájas arcodat! A keresztről néz le rám, Nyerjen helyt nálad imám.
Szólj hozzám szűnjék keserved: Eltörlöm én minden vétked!
Jézusom én hiszem, hogy minden szenvedésed én érettem volt, és hiszem, hogy azok nagyobbak voltak, mint amilyenek megkívántattak, hogy az én bűneim megbocsáttathassanak. Hittel borulok keresztfád elé, és átkarolom azt erősen. Az az én egyetlen reményem, az én oltalmam, és pajzsom. Az nem lehet, hogy Isten most már engemet megbüntessen. Maga az igazság sem engedi azt meg. Mert, hogyha egyszer az igazságnak elégtétel hozatott, úgy igazságtalanság lenne, hogyha még többet követelne. Nem-e könnyen szemei elébe tűnhetik ez most már mindenkinek, akiknek lelke felébredt, hogy a bűnös bűneinek megbocsátását az igazság már nem akadályozhatja? Isten igaz lehet és mégis felmenthet a mi bűneinkből. Ő Krisztusban megbüntette bűneinket, büntetne hát kétszer egyszeri bűnért? Krisztus az egész világ bűneiért meghalt és hogyha a kegyelmi szövetségben vagy, akkor a Krisztus népe közül való vagy. El nem kárhozhatsz, sem nem szenvedhetsz már a te bűneidért. Mivel Isten nem lehet igazságtalan és két lefizetést egy adósságért nem követelhet, így azon lelket nem veszítheti el, amelyért Jézus meghalt. De talán valaki azt mondja nékem, így te az általános megváltatásnak ellene mondasz. Határozottan ellene mondok. Mert meg vagyok győződve afelől, hogy abból nem áll semmi Isten igéjében. Egy olyan megváltatás, mely szabaddá nem tesz, sem az én prédikálásomra, sem a ti hallgatásotokra nem méltó! Krisztus minden lelket megváltott, amelyet ő Sátán hatalma alól kiszabadított. Mindazokat megváltotta, kik egykor a mennyben lenni fognak. Hogyha a pokolban levőket is megszabadította volna, úgy azok nem juthattak volna oda. Ő megváltotta népét az ő vérével, és csak ezen népet fogja ő magához vinni. „De ki tartozik az ő népéhez?” Te ahhoz tartozol, hogyha bűneidet megbánod. Hogyha Krisztust fel akarod öltözni, hogy ő legyen neked mindenben mindened, akkor részed van ő benne. A kegyelmi szövetség hazugsággá lenne, Isten igazságtalan, és a Krisztus keresztje üres képzeletté, mielőtt az lehetséges lenne, hogy te elkárhozz, ha te az Úr Jézusban hiszel.
Ezen úton tehát megszűnik az igazság a lélek ellensége lenni.
Második szövegünk mondja, hogy Isten nemcsak igaz, hanem még valamit is fűz ehhez. Így hangzik: „Ha megvalljuk a mi bűneinket, hív ő és igaz az Isten”, hogy megbocsássa nekünk minden bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól”. Hogyha én ezen szöveget helyesen értem, ez nem mond egyebet, mint ezt: Hogy Isten részéről egy igazság az, hogy azon bűnösnek, ki az ő bűneit Isten előtt megvallja, megbocsásson. Tehát figyeljétek meg ezt jól. Az nincs mondva, hogy a bűnös bocsánatot érdemel, az lehetetlen! A bűn semmi mást nem
érdemelhet, csak büntetést és a megbánás nem engesztelő áldozat a bűnért. Nem kell úgy gondolkozni, mintha Isten talán valamely, az ő természetében rejlő szükségesség által kényszeríttetve arra, hogy a bűnt megbocsássa mindazoknak, kik bűnbánatot mutatnak. A bűnbánat magába véve nem azon hatás és erő, hogy Isten részéről a bocsánatot eszközölhesse. És nem kevésbé igaz az, hogy Isten, mivel ő igaz, minden bűnösnek, aki bűneit megvallja, meg akar bocsátani. Hogyha ő ezt nem tenné, amikor egy bűnös annyira jutott, hogy hűen és ünnepélyesen megvallja Isten előtt az ő vétkeit és Krisztusnak átadja magát, hogyha ekkor Isten meg nem bocsátana, akkor ‒ engedjétek meg nékem ama bátor, de szövegünk által igazolt kiejtést, akkor Isten nem lenne azon Isten, ki a szentírásban kinyilvánítva van. Ő egy igazságtalan Isten lenne akkor, de az távol legyen, annak nem szabad megtörténni. De hát hogy? Igaz-é az, hogy az igazság maga is követeli azt, hogy minden lélek, mely bűnbánatot nyilvánít, bűnbocsánatban részesüljön? Úgy van az. Ugyanazon igazság, mely egy alkalommal lángoló fegyverrel állott utunkba, hasonlóan azon Kérubimhoz, ki az ótestamentomi írás szerint az élet fájához vezető utat őrizte, máskor meg kézen fogva jár a bűnössel. „Bűnös” ‒ mondja ő, ‒ veled akarok menni. Hogyha mégy a bocsánatot kieszközölni, úgy veled akarok menni és azt részedre kieszközölni. Egykor ellened beszéltem, de most annyira ki vagyok elégítve azáltal, amit Krisztus cselekedett, hogy veled akarok menni és a te ügyedet vezetni akarom. Most meg akarom változtatni szereplésemet. Egyszóval sem akarok bocsánat- nyerésednek ellene állni, hanem veled akarok menni és azt részedre akarom követelni. Az nem egyéb, mint az igazság cselekménye, hogy Isten most neked megbocsát”. Így megy aztán el a bűnös az igazsággal, és mit mondhat az igazság? Ezt mondja: Istennek meg kell bocsátani a megtérő bűnösnek, amennyiben igaz az, hogy Isten igaz, és amennyiben ő ígéretéhez hű marad”. Egy olyan Isten, ki ígéretét megszegné, nem volna igaz. Mi nem hiszünk az olyan embernek sem, aki előttünk hazudott. Ismertem olyan embereket, kik olyan gyengéd kedélyűek voltak, hogy soha valaminek ellene nem mondhattak, sokkal inkább, hogyha valamire felkérték őket, igennel feleltek. De hogyha aztán később azt, amit ígértek, nem teljesítették, azért jellemteleneknek lettek nevezve. Nem úgy Isten. Ő sem nem oly gyenge szívű, hogy valamit megígérjen, amit azután meg ne cselekedhessen, sem olyan feledékeny, hogy csak egyetlen ígérete is kimenne emlékezetéből. Minden szó, mit Isten kimond, be fog teljesülni, legyen az határozat, fenyegetés vagy ígéret. Bűnös, menj Istenhez, ajkaidon eme nyilatkozattal: „Uram, Te mondottad: aki bűneit megvallja és elhagyja, az irgalmasságot nyer. Én megvallom bűneimet és törekszem azt elhagyni, adj kegyelmet nékem!” Ó, ne kételkedj, hogy Isten azt megadja néked. Saját biztosítékát bírod arra nézve, saját leírása van kezeidben. Vegyed ezen zálogot és ezen leírást, és lépj azokkal a kegyelem trónja elé. Látni fogod, hogy az ígéret a legkisebb betűjéig be fog teljesedni, legyenek bűneid bármilyen feketék. Tegyük fel, hogy a néked adott ígéret ez volna: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki”. „De” mondja a törvény, te a legnagyobb bűnösök egyike vagy, akik valaha éltek”. „Igen, de az ígéret így szól: „Aki én hozzám jön” és én jövök, hivatkozva az
ígéretre”. De te istenkáromló voltál”. Tudom, de az ígéret így hangzik: „Aki jön” és én jövök és habár istenkáromló voltam is, hivatkozok az ígéretre. ,,De te egy lopó voltál, felebarátodat megraboltad és szomszédodat megcsaltad. „Igen igaz, hogy én tettem azokat, de az ígéret így szól: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki”, hivatkozva az ígéretre. Az ígéretben semmi megjegyzés nincs az erkölcsi állapotra vonatkozólag, egyszerűen így hangzik: „Aki jön” és én jövök és ha még olyan fekete volnék is, mint az ördög, mindazáltal Isten igaz és hű, és én hivatkozom az ígéretre. Bevallom mindazt, ami ellenem felhozható és beismerem, hogy azok igazak. Lehet-é Isten hűtlen, és egy kereső lelket elszakíthat-e magától anélkül, hogy ígéretét betöltené? Soha!” „De” mondja valaki, te sok éveken át úgy éltél; lelkiismereted gyakran szemrehányásokat tett, és ugyanannyiszor megkeményedtél a lelkiismerettel szemben, most már késő”. ,,De nékem itt van az ígéret: „Aki jön”, itten nincsen idő megállapítva ‒ aki jön; én jövök és Te ó, Isten ígéretedet meg nem változtathatod!: Hívd segítségül Istent hitben, és látni fogod, hogy éppen olyan jó fog lenni te veled szemben, mint igéjében kijelentette. Ha rosszabb volnál is, mint azt szavakban kifejezni lehet, mindazáltal Isten, míg csak ő igaz, én ismétlem azt még egyszer, saját ígéretét teljesíteni fogja. Menj és valld meg bűneidet, bízz az Úr Jézusban és bocsánatot fogsz találni.
De ismét, Isten nem csak Ígéretet tett, hanem szövegünk szerint az embernek alkalmat is szolgáltat a szerint cselekedni, és ezáltal az Isten igazságának kétszeres kötelezettsége lesz. Tegyük fel, hogy te valakinek ígéretet tennél miszerint azon feltétel alatt, hogyha ő néked valamit teszen, valami más egyebet adsz azért néki. Most képzeld magadnak, hogy azon embernek oly valamit kellene tenni, ami az ő természete ellen volna, a mi néki egész ellene volna, de ő mégis megtenné azt, mivel várná, hogy azáltal nagy áldásnak jut birtokába, gondolod-é, hogy ezt mondanád, hogy te azon embert csak kecsegtetni akartad, hogy úgy cselekedjen és néki azzal nagy költséget okoztál, sok gondot és fáradságot is okoztál néki, most pedig elakarsz fordulni és így szólani: Nem akarok többé tudni ígéretemről semmit, én azt csak azért ígértem hogy tégedet olyan s olyan cselekedetre ösztönözhesselek, most már jól van, és kötelezettségemnek nem akarok megfelelni?” Hogyan, nem-é megfordulna az az ember és szemedbe mondaná, hogy te aljas vagy, mivelhogy néki ígéretet tettél és őt félre vezetted, hogy valamit tegyen anélkül, hogy azután ígéretedet teljesítetted volna? Nos Isten mondotta: „Hogyha megvalljuk a mi bűneinket és Krisztusban bízunk, kegyelmet találunk.” Ti azt megtettétek, a legalázatosabb és legőszintébb bűn vallomást tettétek, és kinyilvánították, hogy ennek utána a Krisztus vérében és igazságában fogtok bízni. Csak amaz ígéretben való hitben jutottak azon helyzetbe, hogy ezen nyilatkozatot megtehessétek. Gondoljátok-é, hogy Isten minekutána néktek olyan sok lelki gyötrelmet és lelki harcokat okozott, és azáltal a bűnbánat és töredelmesség útján azon feladat megfejtéséhez hozott, hogy önigazságodat beismerve magadat Krisztusnak által adtad, később aztán elfordulna tőletek és azt mondaná, hogy ő azt nem úgy gondolta, amint mondotta? Az nem lehet, ‒ teljes lehetetlen! Tegyük fel, hogy te egy emberi szolgálatodba fel akarnál venni és így szólnál hozzá: „Mondj fel mostani helyeddel, hagyd ott azt, jöjj és végy magadnak egy házat ott közel, ahol én lakom, akkor elfogadlak tégedet szolgámnak.” Ő megtenné azt ó, azután te azt mondanád: Örülök te reád nézve, hogy állásodat elhagytad és uradtól eljöttél, mindazáltal én nem akarlak szolgálatomba felvenni.” Mit mondana neked azon ember? Ezt mondaná: „Én állásomat elhagytam, a te ígéretedhez való hűségben és hitben, és most megszeged ígéretedet!” Ó, nem! semmiképpen nem lehetne azt a mindenható Istenről feltételezni, hogy ő a bűnösnek, ki az ő ígéretében való hitben cselekszik, ígéretét nem teljesítené. Isten megszűnne Isten lenni, hogyha megszűnne irgalmasságot gyakorolni azon lélekkel szemben, mely megbocsátást keres a Krisztus vére által. Nem, ő egy igaz Isten. Ő hív és igaz, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket és megtisztítson bennünket minden hamisságtól.”
Vessünk még egy pillantást ezen viszonyra. Isten igazsága azt kívánja, hogy a bűnös bocsánatot nyerjen, ha kegyelmet keres, és pedig azon okból, mert Krisztus megholt, hogy minden kereső léleknek bocsánatot eszközöljön. Ezt én olyan alapelvnek tartom, mely semmi bizonyítékra nem szorul, hanem önmagában világos, hogy Krisztus mindazokat, kikért ő meghalt, sajátjává akarja tenni. Nem hihetem, hogy azt, amit ő vérének nagy árán, az ő sóhajain és könnyein megváltott, az Atya néki ne adja. Tehát Krisztus meghalt, hogy bűnbocsánatot nyerjen minden bűnösöknek, kik ő benne hisznek; gondoljátok-é tehát, hogy az Atya azt elrabolná őtőle, amit oly drágán megvásárolt? Nem, Isten nem lenne hű Fiához, az ő szerelmes és egyetlen egyszülött fiának tett esküjét megszegné, hogyha mindazon lelkeknek, kik a Jézus Krisztus által, a mi Urunk állal Istenhez jönnek bűnbocsánatot, békességet és szentséget nem adna. Én óhajtanám, hogy dörgő hangon prédikálhatnám ezt, hogy Isten igaz, mindazáltal megigazítja azt, aki ő benne hiszen. Isten igaz, hogy megbocsátja nekünk a mi bűneinket, hogyha azokat megvalljuk, Ő igaz, hogy megtisztítson minket minden hamisságtól.
Végül még. Egy rövid magyarázatot kell még adnom azon két fő és nagy kötelességekről, melyek a két szövegben taníttatnak. Az első kötelesség hit, ‒ „aki Krisztusban hiszen”; a második szövegnek kötelessége bűnmegvallás, ‒ „hogyha bűneinket megvalljuk.”
A bűnbevallással akarom kezdeni. Ne várd azt, hogy Isten bűneidet megbocsássa, hogyha azokat előbb meg nem vallottad, nem egy imának vagy valamely ceremóniás könyvnek általános vallomása szerint, hanem a te szívednek belső, kiváltképpen való vallomása szerint. Nem szükséges, hogy egy pap vagy valamely más ember előtt valld be bűneidet, hacsak azon illető egyén ellen nem vetkeztél. Akkor, hogyha valakit megbántottál, békélj meg vele és kérj tőle bocsánatot azért, amivel őt megbántottad. Mindenkor, amikor az isteni kegyelem szívedbe bevonul, arra indít tégedet, hogy minden vétket és rossz eljárást, melyet szóban vagy tettben embertársaid ellen elkövettél, jóvá tenni igyekezz, mert nem várhatod Istentől, hogy néked megbocsásson, hogyha te előbb meg nem bocsátottal és megbékülni hajlandó nem vagy azzal, aki mostan ellenséged. Egy valódi keresztyénnek igen szép jellemvonása ez. Weszley Jánosról hallottam, hogy legtöbb utazásaiban egy embertől kísértetett, aki őt igen szerette, és amint én hiszem, ő érette kész lett volna szeretetből meg is halni. Mindazáltal ezen ember egy igen dacos és kemény természetű ember volt, és talán Weszley sem volt mindenkor a legbarátságosabb úr. Egy alkalommal így szólt ő azon emberhez: „József, vidd el ezen levelet a postára!” „Majd a prédikáció után elviszem.” „De most vidd József, azonnal!”, monda Weszley. „Uram, én óhajtanám az ön prédikálását meghallgatni, hiszen még úgy is lesz, azután is elég idő arra, hogy elvihessem a postára, majd az isteni tisztelet után” „De én akarom József, hogy most azonnal vidd el a levelet!” „Nem viszem mostan.” „Hát valóban nem akarod most vinni?” „Nem, uram!” „Akkor mi egymástól elkülönítettek vagyunk”, monda Weszley. „Jól van uram!” Ezen párbeszéd után eltelt egy éjszaka. Mindegyikőjük korán fel szokott kelni. Legközelebbi reggelen négy órakor az engedetlen szolgához így szólt Weszley: „Nos József, hát megfontoltad-é, amit mondottam, hogy nekünk egymástól meg kell válnunk?” „És valóban el kell-é nekünk egymástól válnunk?” „Amint ön akarja, uram.” „Akarsz-e tőlem bocsánatot kérni, József?, „Nem, uram.” „Hát te nem akarsz?” „Nem, uram.” „No, akkor én fogok tőled bocsánatot kérni, József.” E pillanatokban József könnyek között tört ki, és ismét megbékültek. Hogyha az isteni kegyelem valakinek szívébe jut, akkor az embernek nagy készséggel be kell ismerni mindazon jogtalan és botrányos dolgokat, melyeket felebarátja ellen elkövetett és attól bocsánatot kérni. Az nagyon helyes dolog, hogy ha valaki felebarátja elleni vétkét beismeri és attól bocsánatot kér. Hogyha ajándékodat az oltárra akarod vinni áldozatul, és megemlékezel arról, hogy testvérednek valami panasza volna ellene, úgy hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és előbb menj el, békélj meg a te testvéreddel, azután jöjj el, és békélj meg a te Isteneddel. Be kell vallanod Isten előtt bűneidet. Tedd ezt alázatban és őszintén. Minden vétkedet elő nem számlálhatod, de egyet is eltitkolni ne törekedj. Hogyha csak egy bűnt is eltitkolnál, úgy az malomkő gyanánt lesz nyakadban, mely téged a legmélyebb pokolba alásüllyeszt. Valld be azt, hogy te igen méltatlan vagy természetedre nézve, gonosz vagy a te cselekedeteidben, hogy nem lakik benned semmi jó. Ámennyire csak teheted, vesd magadat az isteni kegyelem zsámolya előtt a porba, és valld be, hogy te egy elveszett bűnös volnál, hogyha Isten kegyelmét nem közölte volna veled.
A következő kötelesség aztán a hit. Hogyha úgy a porban fekszel, emeld fel szemeid Krisztusra és mondjad: „Habár olyan fekete vagyok is, és azt is be kell vallanom, hogy én a poklot érdemeltem volna, mindazáltal hiszem, hogy a Jézus Krisztus én érettem is, mint egy töredelmes és megtérő bűnösért, meghalt; és mivel Ő meghalt, éppen azért halt meg, hogy a töredelmes és megtérő meg ne haljon. Én hiszem, hogy az ő érdemei nagyok; hiszem, hogy vérében hatalmas erő rejlik, és még több mint az, én az én örök üdvömet és boldogságomat egyedül az ő drága vére érdemére helyezem. Uram Jézus, hiszen én magam magamat úgy sem válthatom meg. Tehát vesd reám a Te szíved vérével megfestett, igazságod szép palástjának legszélsőbb szélit reám. Ó, jöjj, végy föl engem a te karjaidra, jöjj, takargass be bíbor ruhádba, és mondjad, hogy én a tiéd vagyok. Nem akarok másban bízni, mint egyedül Te benned. Semmiben, amit én tettem valaha, vagy még tenni fogok, azokban nem akarom bizalmamat helyezni. Egyedül és teljesen a te hatalmas keresztedre támaszkodom, amelyen Te meghaltál.”
Kedves hallgatóim, hogyha még mindig kételkednétek, hogy valaki az olyan vallomás és olyan hit mellett elkárhozhatna, úgy biztosítlak titeket, hogy az teljesen lehetetlen. Ti megvagytok mentve, megmentve most és mindörökre. Bűneitek megbocsáttattak, álnokságaitok elvétetett. Gondoskodva lesz rólatok ez életben, áldva és megőrizve lesztek mindenkor. Azon bűnök, melyek még fogva tartanak benneteket, legyőzettetnek és elháríttatnak az útból és ama nagy napon látni és szemlélni fogjátok az ő arcát örökké tartó dicsőségben, ‒ hogyha Ő eljő az ő Atyjának dicsőségével és a szent Angyalokkal”. „Aki hiszen az Isten Fiában, örök élete vagyon annak és a kárhozatra nem megyen”. „Aki az Úr Jézusban hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik”.
Végül még egy. Én megkísérlettem néktek egyszerűen és teljesen elbeszélni azon történetet, hogy miképpen nyert Isten igazsága elégtételt, és hogy lett a bűnös barátjává, reménylem, hogy az gyümölcsöt is fog teremni, mert az evangyéliom a maga egyszerűségében prédikáltatik. Most menjünk el haza és imádkozzunk, hogy Megváltónkat valóban megismerhessük. Imádkozzunk másokért is, hogy őt megismerhessék valóban. Hogyha bűneitek felől meggyőződve vagytok szerelmeseim, úgy ne késlekedjetek egy pillanatig sem, mihelyt haza érkeztek, menjetek be imakamrátokba, zárjátok be annak ajtaját, járuljatok egyedül az Úr Jézushoz, ismételjétek ő előtte újból bűnvallomástokat és bizonyítsátok be újból az Úr Jézusba való hiteteket. Akkor el fogjátok nyerni az Istennel való békességet, amelyet e világ nem adhat, de szintén nem képes a ti szívetekből kiszakítani.
Nyugtalan lelkiismeretetek nyugalmat fog találni, lábaitok kősziklán fognak állani, és egy új hálaének fog ajkaitokról elszállani Istennek magasztalására. Ámen.
Te szenvedő Bárány és győzelmes oroszlán, Te véres áldozat a Golgotának oltárán. Megtört szíved. Sok földi szenvedésed
Után, a mennybe vitettél.
Te a legmagasabb, annyira leereszkedtél.
Hogy isteni fényed nézhessük, emberré lettél. Dicsőséged mindörökre kiterjed,
Megmarad és nem ér véget.
Mennyei szeretet, kit nyelv meg nem magyarázhat, Dicső fejedelem, egykor mindenek megváltnak. Nem mentél-e Magad a szenvedésbe,
Hogy megváltsd a bűnösöket?
A halálnak sötét s iszonyú mélysége felett, Te a győzelem mennyei pálmáját lengeted! Ki benned hisz, Az boldog reménnyel néz Mennybe s várja jöveteled.
Embernek fia Megváltóm! Kiben az irgalom Kegyesen adatik a bűnösnek, neved áldom! Így szívünkbe Élet s öröm ömlik be,
Hogy lelkünket felüdítse!
Óh csudák csudája! Te az egyetlenegy tiszta, Egykor bűnösökkel társalogtál itt a porba! Őket hordád s megtörve bűnök jármát, Megmentetted a nyomorból.
Áldd az Urat lelkem, akik néked megbocsátott, A ki éltet adott, nyomoridból meggyógyított. Békét harcban. Örömöt fájdalomban
Tud Megváltó? adni néked.