Péter apostol mondta az ő levelében, hogy a Nóé bárkája és az alámerítés az üdvnek jelképei. Ő ezen kettőt összefoglalva felmutatja mint azon útnak képeit, melyen mi megmentetünk. Nóé nem ez által lett mentve, hogy a világ lassan lassan megjobbult, és az ő eredeti ártatlanságához visszajutott, hanem egy kárhoztató ítélet mondatott ki reá, mely után következett halál eltemetés és feltámadás, Noénak a bárkába kellett bemenni és a világra nézve holtnak lenni; az egek csatornáinak meg kellett nyílni és a mély égi örvényekből az áradatnak fel kellett jönni, a bárkának bele kellett merülni a sok vizekbe, ‒ ez eltemetés volt; azután egy idő múlva Noénak és családjának egy egész új világra feltámadott élettel kellett a bárkából kilépni. Éppen így van jelképezve az alámerítésben: az alámerítendő, hogyha Krisztussal megholt, eltemettetik, nem megtisztíttatik és megjavíttatik, hanem a víz alá eltemettetik, és amikor ismét felkel, kinyilvánítja, hogy ő egy új életnek örvend. Az alámerítés éppen azt példázza, a mit a Nóé bárkája felmutatott, hogy a megmentés halál és eltemetés által van. Néktek a világra nézve meg kell halni; a testnek a Krisztussal meg kell feszíttetni és Krisztussal el kell temettetni ‒ nem megjavulni, nem nemesebbé tétetni hanem egész félre kell tétetni annak mint megjavíthatatlannak, mint éktelen, holt, mint valami olyan, melyet el kell temetni, és el kell felejteni. Nekünk ki kell jönni a feltámadás életéhez, és azután tapasztalnunk kell, hogy felettünk egy új ég, és alattunk egy új föld van, amelyben lakozik az igazság, és hogy mi új teremtmények vagyunk a Krisztusban.
Igen tanulságos lenne, hogy ha Nóé és az elválasztott lelkek megmentésök hasonlatosságának minden pontjánál időzhetnénk. Nóé bemegy a bárkába: van egy idő amikor mi Krisztusba megyünk és vele eggyé leszünk. Nóé a bárkába bezáratik, úgy hogy ki nem jöhetett abból, míg Isten az ajtót ki nem nyitotta; van egy idő, amikor Istennek mindegyik gyermeke bezáratik, hol hit és az üdv felőli teljes bizonyság néki bizonyságul szolgál, hogy Ő elválaszthatatlanul egy a Krisztus
Jézussal. Krisztus kezei által megmentve, és azok között erősen tartva, úgy, hogy őt onnan senki ki nem ragadhatja, elrejtve Krisztus szenvedéseiben, úgy, hogy őt az Istennek szerelmétől senki és semmi el nem szakaszthatja. Ekkor jön a víz. Van olyan idő a keresztyén életében, amikor saját romlottságának tudatára ébred; ő meg van mentve bent van a bárkában, azonban ő még mindig egy bűnös, a vele született romlottságoknak kitéve. Egyszer csak egész hirtelen, egész váratlanul fellázad a romlottságnak egész serege, ellene támadnak a bárkának, melyben a keresztyén találtatik, megtámadják az ő hitét, és megkísérlik, hogy ha lehetséges lenne, az ő lelkét a bűnbe belefojtani, de ő csak nem győzettetik le, mert Isten kegyelme által van ő oly helyzetben, amilyenben mások nincsenek, ott, ahol el nem merülhet: ő a Krisztus Jézusban van. Ő annál magasabbra emelkedik, minél mélyebb az áradat, minél inkább érezi romlottságának mélységét, annál inkább csudálja az engesztelő áldozat tehetségét, minél rettenetesebb a kísértés, annál örvendetesebb az ő vigasza a Krisztus Jézusban, és így szent közösségben emelkedik fel az ő Istenéhez. Ekkor jön a szél: a Szent Lélek fuvallatának képe, mely által a romlottság áradata apadni kezd, béke ural Isten gyermeke bensejében, és a lélek így énekel: „Megigazulván azért a hit által békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Akkor kezdenek látszani a hegyek tetejei. A megszenteltetés mutatkozik az emberek egy részénél, némely fényes erények csillámlanak elő az általános romlottság áradatából, ezek az ő újonnan született természetének egyes pontjai, melyek őket szépségükkel megörvendeztetik. Bárkája szilárd alapot talált és letelepedett: nem úszik tovább, úgy szólván nem hányattatik már ide s tova egy harcoló hittől, és nem küzd a hihetetlenséggel, ha nem érezi hogy amiképpen a Krisztus Jézus örökké Atyja jobbján ül, azonképpen ő is bement a Krisztus Jézusba a nyugodalomba. A bárka az Ararát hegyén telepedett meg: azonképpen a lélek tapasztalata is szilárd alapot nyer, nem fog többé kétely és félelmek által mozgattatni, hanem örvend az Isten dicsőségének reménye alatt. Kiküldi az ő gondolatát, hogy az ő teljes megmentéséről határozott bizonyságot nyerjen, és hihetőleg kiküld ő nehány tudatlan testi bizodalmat, éppen úgy, mint ahogy Nóé a hollót kibocsátotta. Ezen tudatlan képzelgések arról, ami a léleknek munkája, kimennek és nem térnek ismét vissza, mivel senki a régi Ádám gyermekei közül az új világot fel nem fedezheti. Azután kibocsátja a galambot, szent kívánságokat, komoly imákat, melyek ide s tova járnak, végül visszatérnek egy jó jellel, egy drága kegyelemmel Istennek kezéből, a biztosítót békességnek olajágával és a hívő biztosan tudja, nem csak azt, hogy ő a Krisztusban van, nem csak azt, hogy ő Krisztuson fundáltatott, hanem azt is, hogy a vizek megszelidíttettek. a bűnök elvétettek, minden veszély, minden halál megsemmisíttetett. Ezután jön egy időszak, amikor Isten az ajtót felnyitja. Krisztus addig mintha valami fogság lett volna a keresztyéneknek, a kereszt pedig valami teher, nem örvendhettek a szabadságnak, de most jön Isten, az Atya, a Szent Lélekkel, felnyitja az ajtót, és a hívő teljesen szabad az új világban.
A megmentett léleknek első teendője az, hogy miképpen Nóé, egy oltárt építsen, és mint pap azon áldozatot hozzon, mely, hogy ha menny felé emelkedik elfogadtatott, mivel az Krisztusra való emlékezés. Az Úr illatozza azon kedves illatot, és habár még a hívő bűnnel teljes is, és az ő szívének gondolata gonosz az Ő ifjúságától fogva, mindazáltal hallja a szövetség igéit, mely így hangzik: „Nem átkozom meg, nem vesztem el:” hallja a szövetség ígéreteit, mely Istennek folytonos hűségéről biztosítja őt, és örvend, mint Nóé, hogy egy új világot örökölhet és igazságban lakozhat.
Én ezen magyarázatokra nem fektetek nagy súlyt, de azt tudom, hogy Pál apostol Hágár és Sáráról mondja: „Mely dolgokon más dolog példáztatik,” (Gal.4,24) és én hiszem, hogy a Mózes első könyve egy olyan könyv, mely az egész világ idejére való igazságokat tartalmazza. És hogyha azt helyesen olvassák, nem a kíváncsiság szemeivel, hanem a kutatás szívével, mely bölccsé tétetett arra, hogy az Istennek mélységes dolgait láthassa, akkor nagyon sok isteni és szent tanok fedezhetők fel abban. De most jövök magához a szöveghez.
Itten először is egy nagyon szomorú és fájdalmas tényt találunk: „Az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva,” másodszor, Istennek a legmagasabb fokon való rendkívüli következtetését: „Nem átkozom meg többé a földet, az emberét; jóllehet az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva;” azután harmadszor, néhány rendkívüli, de gyakorlati következtetést fogunk kivonni a szövegből.
Tehát a szöveggel megkezdve, itten egy igen fájdalmas ténnyel találkozunk, hogy az emberi természet gyógyíthatatlan, ‒ „az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva.”
Emlékezzetek arra, hogy az özönvíz előtt (1Móz.6,5) az áll megírva: „És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszságok sok volna a földön, és az ő szíveknek minden indulatja és gondolatja szüntelen csak gonosz volna.” Az özönvíz után ugyan csak ilyen az állapot. A hatodik részben való leírás a vízözön előtti egész nemzetségre vonatkozik. Gondolni és reményleni lehetett volna, hogy egy olyan rettenetes ítélet után, a melyben „csak kevés,” kiválasztott és a többitől különböző, azaz „csak nyolc lélek” tartatott meg a víz által, hogy amidőn az emberiség, egy jobb nemzetiséggel újból kezdődött, a régi száraz és megrothadt ágak a törzsről levágattattak, hogy most már az emberek természete megjavult. De az a legkevésbé sem bizonyult. Isten, ki az özönvíz előtt kimondotta, hogy az ember szívének gondolata gonosz, ugyanazon ítéletet nyilvánítja az özönvíz után. Ó Isten! mily remény nélküli az emberi természet! Mily lehetetlen az, hogy a testi érzelem Istennel megbékülhessen! Mennyire szükséges, hogy Te nekünk egy új szívet és új lelket adj! Mivel az ő természete oly gonosz, hogy a Te ítéletednek özönvize sem képes az ő gonosz indulataitól meggyógyítani! Óhajtom, hogy jól megfigyeljétek ezen igéket, ezen két helyen való, ‒ azaz, a víz özön előtt és a víz özön utáni időben kinyilvánított ítéletét Istennek. A 6-ik rész 5-ik versében írva van: „És látá az Úr.” ‒ nem csak a külsőleges bűnöket, melyek nagyok és sokszorosak voltak és bosszúért kiáltottak ő hozzá; Ő látott bűnöket az emberek fiaiban, a Káin nemzetségében, de amelyek még rosszabbak voltak, ő látott árulást és Istentől való elpártolást a választottak fiaiban; a Seth maradékai szintén eltévelyedtek. Az Istennek fiai az ő tekintetüket az emberek leányaira irányították, és látták, hogy azok szépek volnának, ezen kétféle nemzetség összevegyült, így aztán óriásokat nemzettek az istentelenségben. De a mi még rosszabb, Isten látá, hogy az embereknek szívök gondolata szüntelen csak gonosz; az ember nem tudott olyat gondolni, ami gonosz nem lett volna; de még több, ami a valódi gondolatnak alapja, a szív indulata, a még forma és alak nélküli gondolat, a gondolatnak tojása, csirája, mely itten indulatnak van nevezve, az első eszme, a lélek mozgásának kezdete, mind ez gonosznak találtatott Istentől. De figyeljétek meg Ő így szól: szüntelen csak gonosz volna. Semmi nyoma a jónak, nincs arany semmi a salak között, semmi világosság a setétségben ‒ csak gonoszak voltak. Mindenkor csak gonoszok. Mi? Soha bűnbánat? Soha vágyódás az igazság után? Soha csak egy tiszta csépje sem a szentségnek? Nem, soha. „Minden indulat” (1Mó.6,5) ‒ figyeljétek meg ezen igét. Az egész vers nagyon világos, egy olyan seprű, mely minden jót, mellyel az ember dicsekszik, kiseper. „Minden indulatja” ‒ ha a legjobb volt is az, a midőn Isten oltára előtt állott, ha megpróbált jót cselekedni; még akkor is gonosz volt az ő gondolatában. Dr. Dick mondja: „Egy embernek minden gondolatja, minden óhaja, minden szándéka csak gonosz, és ez egy szükséges következménye annak, mivel hogy azon állapot, melyben ő nem határozottan bűnös és ő nem tud egy szent szándékból kiindulni, és egy helyes cél felé törekedni. Az emberi lélek nem csak alkalmilag kerül a romlás befolyása alá hanem ez az ő természete és állapota. Úgy látszik, lehetetlen egy másik mondatot képezni, mely az ő teljes romlottságát világosabban kifejezhetné.” Tekintsétek meg szövegünket és megfigyelhetitek, hogy ebben még valami más változata is fel van mutatva azon bűnös állapotnak, de az egy cseppet sem enyhít, vagy változtat ezen állapoton; az még mindig csak „az indulat,” vagy képzelet; „az ember szívének gondolatja gonosz.” Ez még mindig az ő belső jelleme, az embernek veleje, magva, benső tartalma, amelyről itten szól az Úr. Nem azon folyam romlott, mely az emberektől származik, hanem a forrásnak legbensőbb eredetének forrása ‒ a szívnek indulatja gonosz: és itt olyan is mondatik nekünk, mely az előbbi helyen nem találtatik, hogy az ő szívének gondolatja gonosz, az ő ifjúságától fogva, azaz az ő legkorábbi gyermekségétől fogva; és az nem volna minden tekintetben gonosz, az ő gyermekségétől fogva, hogy ha a gonoszságnak valamely magva már annak előtte szívébe nem vettetett volna, azért tovább mehetünk, és a szentírás szavaival azon szomorú igazságot beismerhetjük, és megválthatjuk. „Íme én álnokságban fogantattam, és az én anyám bűnben melegített engemet.” A legkorábbi, azaz azon időszaktól kezdve, hol az ember természete, vagy élete kezdődött, már található valami tisztátalanság abban, és így Istennek legnagyobb utálatára méltó. És hogy ha a Krisztus áldozatjában lévő jó illatot nem erezné, úgy így kellene szólnia, amint a hatodik részben való nyilatkozatban találhatni: Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremtette volna a földön, és az ő szívében bánkódok azon. És monda az Úr: „Eltörlőm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről.”
Reménylem, hogy ezen fájdalmas tényt világosan szemeitek elé tártam. Ez igaz, úgy az özönvíz előtt, mint azután. Hogyha valamely bizonyítékot akartok, ami jelenleg igaz, úgy forduljatok a sok helyeken található szentírásbeli bizonyságokhoz, melyek ezt erősítik. Mivel pedig csak rövid az időnk, e szerint én is csak a Rómabeliekhez írott levél harmadik részét említem meg. Felolvasom ezen részt a kilencedik versétől a tizenkilencedikig: „Micsoda tehát? Feljebb valók vagyunk-é egyebeknél? Nem semmiképpen, mert azelőtt megmutatánk nyilván, hogy mind a zsidók, mind a görögök bűn alatt vannak. Mint meg vagyon írva: Nincsen csak egy igaz is. Nincsen, ki tudná; nincsen, ki megkeresné az Istent. Mindnyájan az emberek elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincsen ki jót cselekednék, nincsen csak egy is. Az ő torkok mint a megnyilatkozott koporsó, az ő nyelvekkel álnokságot szólnak, az ő ajkaik alatt áspis kígyó mérge vagyon. Kiknek szája átkozódással van telve, és bosszúság szólással. Az ő lábaik gyorsak a vérontásra. Az ő útjukban romlás és nyomorgatás vagyon és a békességnek utat nem tudják. Nincsen az isteni félelem ő előttük. Tudjuk pedig, hogy valamit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvényben vágynak, hogy mindenek szája bedugattassék és az egész világ méltó legyen Isten” előtt a kárhozatra.” ‒ Jónathán Eduárd ezen szentírásbeli helyről következőleg nyilatkozik: „Ha azon igék, melyeket itten Pál apostol használ, teljesen és határozottan fel nem mutathatják a bűnnek általánosságát, akkor nem lesznek semmiféle szavak, melyek a bibliában vagy másutt egyebütt találhatók, ezt kellően megtenni. Felszólíthatnék bárkit arra, hogy mondjon elő egy szentírásbeli helyet, hol a szavaknak ismétlése és csoportja van, hol olyan erősen és határozottan volna az emberiség teljes és korlátlan romlottságai kifejezve, vagy csak egy olyan helyet, ahol hasonlatot találhatnánk. Ilyen példa található a bibliában, vagy más egyéb írásban, hol ezen igazság ismételve oly vonatkozással kifejezve volna, mint itten? E következő szavak ‒ igen megfigyelendők: „Mindnyájan”, „egyetembe,” „ez egész világi és azzal összeköttetésben a sok tagadó kifejezések, hogy a helyzetek általánosságát kivétel nélkül felmutassák. „Nincsen csak egy igaz is”. Nincsen ki tudná, nincsen ki megkeresné az Istent, nincsen ki jót cselekednék, nincsen csak egy is. Négyszer hangzik ez a szó „nincsen”, és ötödikszer ez: „nincsen csak egy is, úgyannyira, hogy ha ezen dolog (az általános romlottság) tisztán, nyomatékosan, határozottan és teljesen felmutatva nincs, akkor az csak azért van, mivel azt nem lehet szavakban kifejezni mert a beszéd, semmiképpen nem elegendő arra, mivel nem találni szavakat, és kiejtéseket, akármennyire is összehalmozzuk azokat, hogy, teljesen felmulathassuk.” ‒ Szabad legyen még nékem hozzáadnom, hogy az apostol azt felmutatni és láthatóvá tenni, miszerint a tisztátalanság nem csak egy részén van az embernek, a testnek különféle erejét előszámlálja, hogy az által a léleknek különféle hajlamait és tulajdonságait felméltassa. Megemlíttetnek: „Lábak” „száj” „szemek”, ,,kezek,” mind megromlott, mind tisztátalan, mind rossz. Valóban, hogy ha mi ezen tant nem láthatjuk, így akkor nem lehetséges, hogy azt valahol másutt megláthassuk; és még magunkban is ott van a mi saját vakságunk, egy bizonyos bizonyítéka annak, hogy mennyire igaz az. Olyan helyek mint a következők, segítségül lehetnek a ti szemeitek?megerősítésére, hogyha Jób k. 11. r.
4. v.-ben mondva van: „Vajon kicsoda tehet tisztát a tisztátalanból? senki nem, és ismét: „Kicsoda az emberek közül akik nem vetkezne?” A forrás, melyből mi származtunk, láthatólag bűnös. Senkinek közülünk nem volt tökéletes anyja, vagy tökéletes atyja, hogy várhatnánk tehát, hogy tiszta származnék valami tisztátalanból? Dávid mondja a 14. Zsoltárban: „Az Úr a mennyből tekintett az embereknek fiaikra, hogy meglássa, ha vagyon-e valaki értelmes és Istent kereső. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben hiábavalókká lettek, nincsen ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” Ismeritek az ő saját leírását önmagáról a 41. zsoltárban, azért alig van arra szükség, hogy azt idézzem. Salamon a Prédikátori könyvben a 9. r. 5. v.-ben azt mondja az emberekről, hogy „az ő szívök teljes gonoszsággal és az ő elméjekben minden bolondság vagyon a míg élnek.” Nem felejtettétek el az Ézsaiás próféta könyvében az 1-ső részben való leírását az ember állapotjának? „Talpától fogva tetejéig nincsen e testben épség, hanem mindenestől seb, dagadás, eves kelevény, melyeket sem gyógyítottak, sem kötöztek, olajjal is nem lágyítottak.” A Jeremiás nyilatkozata is nagyon jellemző; „Csalárd a szív minden dolgok felett és gonosz, ki tudhatja meg azt?” És Megváltónk nagyon erős szavakban nyilatkozik az emberek romlottságukról, és a szívben lakozó gonoszságukról Máté ev. 15. 19. v.-ben: . „Az ember szívéből jönnek ki a gonosz gondolatok gyilkosságok, paráznaságok, tisztátalanságok lopások, hamis tanúságok, rágalmazások. A legerősebb kifejezések egyike talán az, melyet Pál apostol teszen, mikor mondja: „A testnek bölcsessége ellensége Istennek, mert az Isten törvényének nem enged, mert nem is lehet.” És Jakab apostol mondja: „Az irigységre hajlandó a lélek, amely mi bennünk vagyon.” Egy pár helyet idéztem a sok közül. Hogyha valaki el van határozva arra, hogy a szentírást meghamisítsa, és annak értelmét elferdítse, úgy az emberiség teljes romlottságának tanát tagadhatja, és az elől kitérhet; de az bizonyos, hogyha mi a szentírást vesszük, amint az van, bátran mondhatjuk, hogy ha az nem tanítja, hogy az ember gonosz, egészen gonosz, úgy tulajdonképpen semmit sem tanít, úgy a könyvnek nincsen értelme. Az ember egész gonosz; a szív teljesen rossz a legbensőbb központjában, és az ő lényében igen megmérgeztetett a bűn által és Isten ellen való gyűlölet által.
Emlékezzünk meg Isten gyermekeiknek vallomásaikról. Soha nem hallottátok még egy szent életéről sem, hogy az ő térdéin az Úr előtt azt nyilvánította volna hogy az
ő természete jó, hogy nincs szüksége a megújulásra. A szentek minél inkább növekednek a kegyelemben, annál inkább erezik fájdalommal az ő gonosz régi természetöket. Tapasztalni fogjátok, hogy azok, kik Krisztushoz leginkább hasonlítanak, az ő romlottságoknak legmélyebb ismeretével bírnak, és a legalázatosabbak, hogy ha bűnös voltokat bevallják. Azok, kik saját szívöket nem ismerik, megteszik azt, hogy dicsekszenek, de az egyszerű tudatlanság, mert hogyha azoknak élet leírásokat olvassátok, kik közöttünk az ő szent életök és az isteni dolgokban való értelmök miatt nagyra becsülve vannak, úgy találjátok, hogy ők gyakran nyögnek és sóhajtanak a bűn és erőtlenség terhe alatt. Hogyha szabad az íráshoz visszatérnem, akkor nem kerülhetem el Dávidot, aki így nyilatkozik: „Íme én álnokságban fogantattam és azén anyám bűnben melegített engemet az ő ménében.” Az aljas és megvetésre méltó dolog, akik megkísérlik a Dávid anyját rágalmazni, és róla azt feltételezni, hogy valami gonoszsággal volt összeköttetésben az ő születése? És azért nyilatkozhat így Dávid, holott a legkisebb vádat sem lehet e tekintetben felhozni, ezen jeles nő ellen. Dávid a legnagyobb megtiszteltetéssel nyilatkozik ő felőle és mondja:”Szabadítsd meg a te szolgálóleányodnak fiát,” nem mintha egy tisztességtelen állapotnak tartaná, hogy ő olyan nőnek a fia. Ő határozottan a legjelesebb nők egyike volt. De bármily jeles légyen is, mindazáltal az nem történhetett másképpen, minthogy az ő fia bűnben fogantatott. Ne törekedjünk arra, hogy annak erős és komoly jelentőségét, amit itt Dávid mond, kikerüljük. Nem szükséges, hogy túlzott kiejtéseket tegyen, mert hiszen az egész zsoltárban nincsen legkisebb nyoma sem a túlzásnak; ő a töredelmes férfiú térdein esedezik; beismeri saját vétkét Bethsabéval, és a legkevésbé sem lehetséges, hogy ő valami vádolást akarna hozni édesanyjára, sem az, hogy csak legkevésbé is túlzott kifejezéseket használna. Szerelmeseim, úgy van az; hogy mi mindnyájan, még közöttünk a legjobbak is, még mindig magunkon hordjuk a tisztátlanság jelét, amelyből mi származtunk. Vegyük csak Pál apostolt. Volt é valaha egy ember, aki többet tudott volna arról hogy mit jelent a természetnek szentsége, vagy akik Krisztus képéhez közelebb juthatott volna, és mégis így kiált fel: „Óh én szegény ember, kicsoda szabadit meg engemet e halálnak testétől?” és nem találhat örömöt míg így nem szólhat: „Hálákat adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Mindazonáltal azt hiszem, még egy másik bizonyítékunk is van, tudni illik, a mi saját megfigyelésünk. Eddigi életünk elegendő volt arra, hogy saját szemeinkkel lássuk és életünkben tapasztaljuk, hogy a bűn az emberiség általános betegsége. Nem-e teljesen megfelelő az a tapasztalatunk, hogy az embernek szíve csalárd és gonosz? Szép történeteteket szoktak elbeszélni az embereknek vonzó ártatlanságokra vonatkozólag, akik az őserdők zöld lombjai között éltek, a műveltség szennyétől érintetlenül és megfertőzetlenül, a kereskedelem és művészet által nem keverve be. Amerika erdői át lettek kutatva, de a kegyelemnek olyan kedves gyermeke csak egy sem találtatott. Az indiánok vadsága és kegyetlensége igazolják az én állításomat, hogy ha azt mondom hogy gyűlöletre méltók voltak, és magok között egymást gyűlölték. A vérvörös harci fegyver, mely a veres Indián páncélján és pajzsán van, és szinte az ő bosszútól lángoló szemei, mint valódi jelképei az ő természetének tekinthetők. Bizonyos utazók most nem régen Afrika belsejébe hatoltak ahol a természetet eredeti jelességében reményelhetjük találni, és hogyan hangoznak az ő tudósításaik. Hát azok a természet eredeti gonoszságairól szólnak, és egyedül csak arról. Azok bizonyos kegyetlen barbárok, akik mutatják hogy milyen az ember az ő eredeti állapotában a műveltség által meg nem fertőztetve: ‒ az olyan ember egyszerűen egy nagyobb ördög ‒ meztelen és nem szégyenli magát; abban egyedül csak ami elesett első szüléinkhez hasonló. Vizsgáljátok meg azután a szelíd csoportot. Ott van a szelíd Hindus. Tekintsetek szelíd arcára, és nem képzelhetitek el, hogy az a kegyetlenségre képes lehetne. Higgyetek ezen szelíd Hindusnak, ki az angolok fegyvere által oly hamar meggyőzetett, és oly barátságosan bele hajtotta nyakát a járomba; de éppen úgy hihettek a sima és ravasz tigrisnek az ő vadon sűrű erdejében. Olvassátok el csak az 1857-ben való felkelést hogy meggyőződhessetek a szelíd Hindu megszelídüléséről, és hogyha elég bátrak vagytok Pál apostolnak a Rómabeliekez írott levelének l. részét olvasni, akkor gondoljatok reá, hogy az egy illedelmes tudatása annak, amit a Hindus közönséges életben cselekedni szokott, és azt világosabban nem lehet leírni, mert a tiszta ajak vonakodna azt kimondani, és az erkölcsösség füleinek nagyon rosszul hangzana, hogy ha azt hallania kellene. A legtisztességesebb Hindus élete is gonosz szokásokkal bemocskolt, és pedig olyanokkal, melyeket szégyenletes kimondani. „Igen, de mégis” ‒ talán mondja valaki, „a gyermekeket kell megvizsgálnunk, mivel a bűn a nevelés által jöhet talán belénk ‒ tehát tekintsük meg a gyermekeket.” Helyes dolog. Én hajlandó vagyok a gyermekekre tekinteni, és nehogy valaki egy kemény vagy szigorú ítéletet tegyen a gyermekek természete ellen. De azt akarom mondani, hogyha valaki azt akarja bebizonyítani, hogy a gyermekek tökéletesek, amikor születnek, az még soha nem volt atya, mert hogyha csak saját gyermekét megfigyelni akarta volna, nem csak azért hogy körülte levő gyermekei ajándékai, vagy játszó társai, és játékszerei megvannak-é? És, hogy a gyermek boldog és ott legyen mindaz a mi az ő kívánságát teljesíti. Hanem hogyha megtekinti azt is, amikor a gyermek haragra hevült. Akkor csakhamar észre venné a gonoszt, mely ő benne lakozik. A te gyermeked gonoszság nélküli-é? Csak ha szemed nincs, úgy gondolhatod te ezt! De hogyha látni és hallani akarsz, úgy csakhamar felfogod fedezni, ezt a hibát, ha mást talán egyhamar nem is. De teljes meggyőződésre juthatsz afelől, hogy ők születésöktől kezdve a tévelygésbe mennek elő és hazudozók.” Ezek a bűnök a legkisebb kori vétkei a gyermeknek, melyeknek folyton ellenük kell állani, még pedig igen erélyesen és szigorú fegyelemmel. Nagyon szép a felnőttektől, hogyha ők a gyermekek ártatlanságáról beszélnek; de óhajtanám hogy ott lehetnének a felvigyázó iskolában Manchesterben, hol a gyermekek ott hagyatnak, hogy ott reájok felvigyázzanak, míg anyáik a gyárakból, hol foglalatoskodnak, haza jönnek! Csakhamar felfedezhetnék ottan, hogy azok, amikor egymásnak a haját is kiszaggatják, vagy arcát összekörmölik, és más ilyen szép élvezeteket és ártatlan tréfákat ki tudja, mennyit véghez visznek, nem éppen azok az édes és ártatlan gyermekek, amilyeneknek őket tartják. „Jó” ‒ mondja valaki, „de az emberi természetben lehet mégis valami jó.” Tekintsétek meg azon férfiakat, kik a történelem lapjait ékesítik. ‒ például tekintsetek Sokratesre, ‒ a vallás nem gyakorolt hatást Sokratesre, de mégis milyen jeles jellemű férfiú volt ő.” Ki mondotta ezt néked? Én kimerem ezt nyilvánítani, hogy a bölcsészek jelleme, kikhez Sokrates is tartozott, egy illedelmes társaságban nem elbeszélhető volna. Tudjuk egész teljesen megbízható írók által, hogy a bölcsészeknek, és azok között a legtisztábbaknak is olykor, olykor, kegyetlen és szennyes cselekedeteik voltak. Sólon és Sokrates sem képeztek itten kivételt. Hogyha e tekintetben a hitetlenek, mint példaképek elő mutatva lesznek, arra nézve, hogy mit hozhat létre az emberi természet, úgy a történelem ezeknek határozottan ellenök tanúskodik e tekintetben.
,,Minden fejet elfogott a betegség. Tetejétől fogva talpáig nincsen e testben épség.” És gondoljátok meg jól, hogy ez kivétel nélkül így van az egész történelemben, az emberiségre vonatkozólag. Az emberiség igen hosszú történetében, mondjuk: hatezer esztendő óta csak egyetlen egy sem volt, ki ezen ragályos betegségtől megmenekedhetett volna, csak egy sem, aki tisztán jött volna e világra, csak egy sem, ki Istene ítélő széke eleibe merészkedne állani és mondaná: „Nagy Isten én soha sem vetkeztem, hanem parancsolataidat megtartottam ifjúságomtól fogva.”
Most másodszor óhajtom, hogy valami nagyon rendkívüli dologra irányítsátok figyelmeteket! Midőn én tegnap ezt vizsgálgattam, álmélkodtam, és hálás csudálkozástól lettem egész áthatva, ‒ ez az Istennek rendkívüli következtetése.
Egy nagyon jó következtetés, de mindazáltal rendkívüli. Ő mondja „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, jóllehet az ember szívének gondolatja gonosz, az ő ifjúságától fogva.” Sajátságos logika! A hatodik részben mondotta Isten, hogy az emberek gonoszak, azért átkozta meg őket és kiirtotta e földet. A nyolcadik részben pedig így szól: hogy az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva és azért nem akarja azt kiirtani az Úr. Ritka és sajátságos következtetés! Melyet a vers kezdetén felmutatott alkalomra vonatkozólag kell megmagyaráznunk, „És illatozd az Úr azt a kedves illatot,” Egy áldozat volt ottan, az tette vagy hozta létre aztán ezen nagy különbséget. Hogyha Isten a bűnre áldozat nélkül tekint, úgy az igazság ezt kiáltja: „Verd! Verd! Átkozd! Irtsd ki!” De hogyha egy áldozat van, melyre tekinthet, akkor Isten könyörülettel tekint a bűnre, és habár az igazság azt kiáltja folyton: „Verd! Verd!” Ő mégis így szól: Nem, én az én szerelmes Fiamat vertem meg ő érettek, őt megvertem, a bűnöst pedig kímélni akarom!” Az irgalom körül néz, hogy nincsen-e valami eszköz, mely arra szolgálhat, hogy az emberiség megkímélve lehessen és bűnei megbocsáttassanak. Hát a természeti romlás egy mentség a bűnös részére? Úgy használja-é azt Isten? Nem, szerelmeseim, hogy a mi szívünk rossz, csalárd és gonosz, az inkább szaporításául szolgál a mi cselekedeteink rosszaságának, mintsem mentéséül. De van ottan egy valami, mi mint bűnösök úgy születtünk, és Isten látja itt, úgy szólván a menekülő utat. Az igazság útján nem található mentségi alap, amiért irgalmasságot kellene gyakorolni, de a kegyelem készít és talál egy olyat. Egy megszabadulási utat. Vajha segítséget nyernék, mialatt megkísérlem azt felmutatni, hogy miképpen gondolom én azt, hogy az irgalmasság alapját megtaláljam.
Az ördög egykor megbukott, és mélyen esett. Tejes okunk van hinni, hogy minden megbukott angyal saját ösztönzéséből vétkezett és így megbukott: tehát nagyon lehetséges, hogy éppen ezért, amennyire mi tudjuk, az ő ismét felépülésökhöz nincs remény; minden megbukott szellem, az örökkévaló setétség vasláncainak, és a tűznek lángjának van átadva. De az emberek! Az emberek nem egyenkint és elkülönítve estek. Mi valamivel más állapotban vagyunk, mint a bukott angyalok. Mi mindnyájan buktunk saját beleegyezésünk nélkül, anélkül, hogy abban saját kezűleg valamit tettünk volna. Mi mindnyájan együtt buktunk a mi törzsfőnkben: a mi Ádámban való esésünk következtében a mi szívünk csalárd és gonosz az ő ifjúságától kezdve. Nékem úgy tűnik fel, mintha az isteni irgalom ezt szem előtt tartaná. Mintha mondaná: „Ezen én teremtéseim az én rendeletem következtében, mely őket egymással összekötötte, az ő elődjökben elestek és helyettesükben megbuktak; azért én őket egy helyettes által megmenthetem. Ők egy Ádám által a romlásba jutottak, egy másik által pedig ki akarom őket onnan menteni. Itt nem az ő saját külsőleges cselekedeteik csatoltattak az ő esésökhöz, és az én haragomra nem az tette méltóvá őket; nem ezáltal történt; ők bűnösök gyermekségektől fogva. Azért egy másik szabadító által akarom őket megmenteni, mint a hogy a másik állal is estek.” Nem tudom, hogy világossá tehetem-é ezt előttetek. Nem gondolom, hogy az igazság korlátai előtt ez egy alap volt, amelynél fogva Isten minket megmenteni akar, mert én hiszem, hogy igazságánál fogva Ádám összes maradékait jogosan kárhoztatta, és elveszthette volna az Ádám bűnéért, és az ő saját bűneikért. De hiszem, hogy az egy más út volt, a melyen a kegyelem úgyszólván az elesett embereknek birtokukba juthatott és juthat. „Én” ‒ mondá az Úr, őket nem úgy teremtettem, mint elkülönített teremtményeket, hanem mint egy nemzetiséget; ők úgy estek el, mint egy nemzetség, tehát mint választóul, népnek ismét fel kell állniok.” ‒ „Miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban, mindnyájan megelevenednek.” „Amiképpen egy eset által az ítélet minden emberekre kiáradott, azonképpen egynek igazsága által az életnek megigazulása minden emberekre kihat.” ‒ Gondolom, hogy látjátok ti is már, hogy a szentírás hova céloz. Hogy az ember bűnös, az az igazság logikája szerint egy alap a büntetésre; hogy az ember bűnös az ő ifjúságától fogva, mint az ő szövetségi fejétől való öröksége neki, az isteni kegyelemnek alapjává lett, melyért a szabad és korlátlan kegyelem az emberekhez lehajolt, míg az elesett angyalokat örökké a kárhozatban hagyta. Ó! Én hálákat adok az én Istenemnek, hogy nem én estem előbb. Én áldom mostan azon napot, melyen Ádámban elestem, mert hogy ő benne nem estem volna, úgy magam mégis csak elestem volna, és akkor az elesett angyalok példája szerint az örökkévaló setétség vasláncainak és a pokol tüzes lángjainak rettenetes helyére vettettem volna el Isten elől. Egy öreg biblia magyarázó az Ádám eséséről gyakran használta ezen kifejezést: „Beata culpa,” „Szerencsés vétek!” Én nem merem azt mondani, de bizonyos értelemben azt mondom, áldott esés, mely nékem lehetségessé teszi, hogy ismét felkeljek! Áldott útja a romlásnak, mely azt lehetségessé teszi hogy az üdvnek áldott útja létrejöjjön, üdv a helyettesítés által, üdv az áldozat által, üdv egy új követségi Fő által, mely érettünk megáldoztatott, hogy Istennek az kedves illatul szolgáljon és minket megszabadítson!
Remélem nem fog senki sem félreérteni abban, amit mondottam, és azt állítani, miszerint én azt tanítottam, hogy az emberi romlottság a vétkezésre nézve egy mentség lehet ‒ Isten őrizzen engemet attól! Csak a kegyelem szemében lehet az az irgalmasság ajtajává. Tudod, hogy amikor gyermeked ellened vetkezik, nem örömöst dorgálod és vesszőzöd azt meg, és pedig érezed, hogy az a dorgálásra méltó. Mennyire keresed az utat, hogyha te egy szeretetteljes atya vagy, amelyen gyermekedet a büntetéstől megszabadíthasd. Nincs alap reá, azt te jól tudod. Hogyha igazságosan akarsz vele elbánni, akkor nincs ok arra, hogy ne szenvedjen, hogy ha vétkezett. De valami más mentséget keresel számára, talán az ő édesanyja neve napja van, azért elengeded néki a büntetést; vagy talán más kis körülmény van, mely a bűnt enyhítette, amelyet te szívesen megbocsátasz. Nem tudom, igaz-é azon történet, de Viktória királynőről beszélik, amikor éppen királynévá lett ‒ még gyenge leány volt ‒ megkerestetett abban a tekintetben, hogy egy halálos ítéletet aláírjon, mely a katonai törvény által kimondatott. Ő így szólt a herceghez: „Nem találhatna Ön valamely okot, amiért ezen katona kegyelmet nyerhetne?” A herceg így felelt: „Nem, az igen nagy vétek, melyet elkövetett, tehát a büntetést el kell viselnie.” „De jó katona volt-é?” kérdé ismét a királyné. A herceg válaszolá: „Ő egy rossz katona volt, mindenkor olyannak ismerték őt.” „Nos, hát nem tudna valamely okot találni részemre? „Igenis, monda a herceg, én teljesen hiszem azt, hogy ő jó ember volt, habár katonának rossz is volt.” „Ez elég” ‒ monda a királynő, és ezt írta alá: „Kegyelemben részesült”, nem azért mert az ember ezt megérdemelte, hanem azért, mivel a királynő a megkegyelmezéshez egy alapot talált. Úgy hitszik, hogy az én Istenem is így tekint az emberekre, és minek utána őt egész áttekinti és semmit sem láthat, mondja végül: „Ő gonosz az Ő ifjúságától fogva,” és mégis aláírja: „Kegyelemben részesült.” Ő illatozza először azon kedves illatot, és szíve a szegény lázadók felé hajol, azután könyörülettel hajol hozzá és megáldja őt.
De most harmadszor, ha megengeditek és még türelmetek van, egy pár hasznos kivonatot hozok élőtökbe, melyek az emberek romlottsága tanából származnak. Hogy ha a szív olyan rossz, akkor lehetetlen nekünk a mennybe jutni úgy, ahogy vagyunk. Nem gondolhatjuk azt, hogy azon szent kapuk azokat befogadják, kiknek gondolatjuk és szívök indulatja gonosz szüntelen. Nem, hogyha ez azon hely, hova semmi tisztátalan be nem juthat, úgy oda senki be nem juthat abban az állapotjában, amelyben első születése következtében van. Egy másik lépés: akkor az egész világos, hogy ha én valaha a mennybe bejutni akarok, ahhoz semmi külső megjavulás nem elégséges, mert hogy ha én arcomat megmosom, az nem változtatja meg a szívemet; és hogy ha összes külsőleges bűneimmel felhagyok, és külsőleg azzá leszek, aminek lennem kellene, mégis, hogy ha az egész igaz, hogy az én szívem olyan rossz, mint az írás mondja, az én külső javulásomat nem érinti, és csak ki vagyok zárva a mennyből, hogy ha bensőleg ezen pohár és ezen tál mindazon tisztátalanságokat tartalmazza, úgy a külsejét tisztogathatom, de azt meg sem érintettem, ami engemet a mennyből kizár. Tehát egy kissé tovább megyek és megjegyzem, hogy nékem új természetre van szükségem, ‒ nem csak új cselekedetekre, hanem új természetre, ‒ nem új gondolatokra és szavakra, hanem egy új természetre, úgy, hogy egész új emberré legyek. És hogy ha én ezen következtetést lerovom magamnak, azonnal kezemben van a szentírás mely engemet támogat, mert mit mond az Úr Jézus Nikodémusnak? „Szükség néktek újonnan születtetnetek.” És mit jelent újonnan születtetni? Első születésemnek köszönhetem mindazt, ami természeti életemre nézve vagyok; de egy második születésre van szükségem, amelynek mindent köszönhessek, amikor a mennybe bemegyek. Nagyon sokan kérdezték már azt, hogy mi az újjászületés? Száz és száz röpiratot írtak már arról, és azok közül kettő nem egyezik meg abban, hogy mi az újjászületés, kivéve azon egy nyilatkozatukat, amelyben azt állítják, miszerint valaki újjászülethetik, anélkül, hogy megtérjen. Itt valami rendkívüli állapotról van szó! Valaki újjászületve és nem megtérve! Egy olyan, aki ellensége Istennek, mégis újjászületett? Újjászületni és Istenhez meg nem térni. Ó, miféle újjászületés az, aki Istenhez meg nem tért? Egy olyan újjászületés, mely az embert otthagyja, ahol annak előtte volt! „De Istennek minden gyermeke előtt teljesen világos ezen szó: „újjászületés”. Nem szükséges azt néki körülírni vagy magyarázgatni. Egy ilyen határozottan mondja: „Az újjászületés annyit jelent, mint egész újjá lett, új teremtménnyé a Krisztus Jézusban.” Első születésem engemet egy teremtménnyé tett, második születésem pedig egy teremtménnyé teszen, és azáltal azzá leszek, ami az előtt még soha nem voltam.” Arra kell gondolnom, hogy amire nékem szükségem van, nem az, hogy a jót magamból kihozzam és fejlesszem, mert Isten igéje szerint, a Mózes I. k. 6. r. szerint bennem jó nincsen, csak gonoszság. A kegyelem nem azért adatik nékem, hogy a bennem levő szentség csiráját fejlessze, mert tulajdonképpen az emberekben nincsen semmi jó csira, „ő gonosz mindenkor, az ő ifjúságától fogva,” Minden gondolatja és indulatja, szüntelen csak gonosz. Tehát a bűnnek meg kell halnom, ó természetemet meg kell öldökölni, az nem javulhat meg, mivel nagyon rossz, nagyon megromlott, tehát kijavíthatatlan, annak meg kell halni; az Úr Jézus halála által annak meg kell semmisülni; el kell temettetni az Úr Jézussal és fel kell támadnom az Úr Jézussal egy új életre. Nos, még egy lépéssel ha tovább megyek és azt mondom, hogy ha ez világos, hogy nékem ezt meg kell lennem, mielőtt a mennybe bejutnék, akkor az is bizonyos, hogy én magamnak új természetet nem adhatok. Egy vadalmafa nem változtathatja át magát nemes gyümölcstermő fává, hogyha én farkas vagyok, nem változtathatom magamat báránnyá, a víz saját magasságáig felemelkedhetik, de feljebb nem mehet nyomás nélkül. Tehát valami működésnek kell létre jönni én bennem, ahelyett, hogy én magam működhetnék, és ez valóban jó és írás szerinti tan. A mi testtől született, mi az? Ha a test a legjobbat megtette is, mit tehetett? A mi született testtől test az,” és tisztátalan kezdettől fogva, abból aztán csak tisztátalanság származhatok. „A mi született lélektől, lélek az.” „Ne csodáljad, hogy azt mondám neked: Szükség néktek újonnan születnetek.”
Lelkemnek a Szentlélek kezébe kell kerülni, éppen úgy mint egy darab anyag, mikor a fazekas kezébe veszi, és a fazekas kezétől formát nyer, amilyen formát az adni akar néki, így kell nékem csendben Isten Lelke kezében lenni, és ő néki kell én bennem mind azt, hogy akarjam, mind azt hogy véghez vihessem eszközölni, az ő akaratja szerint, és akkor törekedhetem én félelemmel és rettegéssel véghez vinni az én üdvömet, de soha, soha előbb! Minden edényen, mely Isten kezéből kikerült egy kereszt van. Rajtad van é a kereszt? Azon véres áldozatra építesz-é, melyet Krisztus a Golgotán meghozott? Egyedüli menhelye-é Ő a te lelkednek? Egyedüli reményed é Ő? Akkor testvérem neked egy új szíved és új lelked van, egy új teremtmény vagy a Krisztus Jézusban. „A ki hiszi, hogy a Jézus Krisztus Isten Fia, Istentől született az.” Hiszed é hogy a Jézus a Krisztus? Elfogadod é őt mint Istennek Felkentjét? Hogyha az úgy van, hogyha neked Jézus a Krisztus, úgy Istentől születtél. Azon Lélek mely te benned működik, az ó természetet kiűzi, azt egészen megöldökli, és a mennyeinek ábrázatját fogod egy napon hordozni, a miképpen hordoztad a földinek ábrázatját. Isten adja meg ezen szavakat és adja, hogy ezek lelked javára szolgáljanak!
Ó, mily kimondhatatlan a kár, A mely bennünket ére!
Mikor Isten hasonlatát
Első szülőink vétke
Miatt, minden jóval a mit Isten adományzott nekik, Lelkünkből elvesztettük.
Az embert szentnek alkotád
És mindenestül jónak:
Tisztának érezvén magát, Nem félt csak élt az Úrnak;
Megvolt benne minden erény, A szívében élő remény, Lelkében édes béke.
De egykor megrontván eszét, A kísértő és engedt,
Azt vélve, hogy jó útra lép,
Magasabb fokra léphet: Hasonfoku lehet veled, Megmérhetlen szabad lehet, És dicsőségben élhet.
Az ördögnek hittek inkább, Kit még nem ismerőnek: Intéseidet megunták,
És így bűnbe esének.
Meg lett az engedetlenség,
Mi tiltott volt rögtön tették
Intésedtől nem féltek.
És hogy megtörtént az esés, Értelmük elsötetült;
Ott áll a szív, ott az egész
Akarat ‒ élet nélkül.
Megjött a bűn, halál, nyomor,
Ezerféle ínség, nyomor, Meglepték a lázadót.
Ezt a nyomort nyerik tovább. Később az unokák is;
Milyen baj érte a törzsfát,
Olyanná lett az ág is.
Nagy átok követte a bűnt;
A szép, a jó mindjárt eltűnt, Ezt tette kígyó mérge.
Megérdemelted a halált, S most éltet fogsz találni!
A bűnbocsánat készen vár,
S Szentlélek adományi. Bár elveted Isten szavát,
Most mégis a menny vár reád; Jézus lábánál sírhatsz.
Hiszen ez sokkal több annál. A mi elménk megérthet.
Az örök élet nagy Ura lm sorainkba lépett.
És minden vész közül kiment,
Ki érettünk halálba ment, Hogy békességünk légyen.
Ó, véghetetlen drága kegy, Hogy fogjalak fel téged?
Te irgalomnak tengere,
Hogy háláljam ezt néked!
Itt állok, mint bűnös, szegény, És sírva általadom én
Magam néked egészen!