A közös üdvösség

Júdás* (Nem az az áruló Ischariót, hanem Jakab apostol testvére) apostol ezt írja: „Szeretteim, mivelhogy minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felől, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek.” Az apostol tehát nem az írás miatt, hanem kénytelenségből írt és itt mindjárt jó példát mutat nékünk, hogy ne a beszéd miatt beszéljünk és ne a prédikáció miatt prédikáljunk. Ha megkíséreljük azt, hogy isteni dolgokról írjunk, akkor ez az írás történjék azért, mert kényszerítve vagyunk rá és ha mondani akarunk valamit a Krisztus nevében, akkor mondjuk ezt azért, mert mondanunk kell. Ha egy férfi nem érzi nyomasztó szükségét annak, hogy beszéljen, akkor az nem is fog az Isten küldötteként beszélni. Én tudom, hogy Júdásnak nem csupán igyekezete volt arra, hogy írjon, hanem érezte annak a kénytelen szükségét is, hogy írnia kell. Mielőtt tehát másokat oktatni akartok, törekedjetek arra, hogy megérezzétek azt a kötelességet, amely arra kényszerít, miszerint a nyert világosságot másokkal is közöljétek, mert abban az esetben, ha Isten erre hívott el benneteket, akkor „jaj néktek, ha az evangyéliomot nem prédikáljátok.” A lelkeknek szükségük van arra az igazságra, amelyre őket tanítanotok kell, de néktek is szükségtek van arra, hogy őket tanítsátok, mert ha nem teszitek, akkor a ti palástotokat az ő vérük fogja bepiszkítani. Nem helyes dolog, ha a lélek tudatlan marad, de az sem helyes, ha eltitkolja azt, amit tud. Rettenetes elgondolni, hogy az ember éljen és meghaljon anélkül, hogy semmit se tudjon Krisztus felől... Ezért tehát akár írtok, akár beszéltek, tegyétek ezt azért, mert szükséges és mert kényszerítve vagytok arra, hogy ezt tegyétek. Amiként Krisztusnak illett szenvedni, ugyanúgy illik nékünk is az élet igéjét terjeszteni.
A fennforgó esetben arra volt szükség, hogy az apostol a közös üdvösségről írjon. Ha közös üdv - közösnek értve és közösnek nevezve -, akkor miért volt szükség arra, hogy írjon róla az apostol? Egy általános, közös dologról már valószínűleg eleget írtak az emberek és valószínűleg nem tudnak már olyan új és érdekes részt felhozni belőle, amit a közönség még nem tud. De a tapasztalatok és a megfigyelések azt bizonyítják, hogy sokkal szükségesebb az evangyéliom általános tanait hirdetni, mint valamely egyéb igazságokat és ezek közül éppen azokat, amelyek alapdolgoknak látszanak és amelyeket mindenki elfogadott, azokat kell ismét és ismét kidomborítani. Olyan bizonyos elvont igazságokat, amelyek bár az evangyéliumból eredtek, de mégsem tartalmazzák magát az evangyéliumot, hirdessetek ugyan, de a fősúlyt mégis ne helyezzétek reájuk, mert ha nem is lesznek hirdetve, a veszély és a felelősség nem olyan nagy; De az Írás. alaptanait, a főigazságokat, hirdetnünk kell napról-napra. Nem szabad azt mondanunk, hogy „hiszen mindenki ismeri ezeket”, mert sajnos, mindenki el is felejti őket. Nem szabad az evangyéliom hirdetésével azért sem felhagynunk, mintha esetleg félnénk ilyen unalmas, agyoncsépelt dologgal foglalkozni, mert az, amit a Szentlélek jelentett ki, arról nem lehet és nem szabad ilyen megalázó módon nyilatkozni. Nyujtsátok oda az embereknek az evangyéliom agyoncsépelt tanait, hogy ha akarják, hát fogadják el, ha pedig nem akarják, akkor arra az az egyedüli feleletünk, hogy a mi üdvösségünk mégis csak ezeken az agyoncsépelt tanokon fekszik. A valóságban az Isten Anyaszentegyháza nagy, általánosan ismert és mindenütt elfogadott igazságokra van építve. Alapjai tehát nem homályos filozófikus tanok, hanem nyílt, tiszta kijelentések. Ne törekedjünk tehát valami túlfinomodott dolgokra, a kiművelt értelem valamely magasfokú értelmetlenségére, hanem engedjünk a kényszerítő szükségnek, amely arra ösztönöz, hogy a közös, az általános üdvösségről írjunk és beszéljünk. Az evangyéliom telve van tündöklő igazságokkal és előnyösen ismert tényekkel. Mit mond Pál apostol? „Igaz és drágalátos beszéd az, amely adatott nékünk, hogy a Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket üdvözítené.” Ha tehát ez drágalátos beszéd, akkor mindenesetre érdemes a nyilvánossághozatalra is. Megérdemli tehát a fáradságot, ha újra meg újra ismételjük, hogy Jézus Krisztus azért jött e világra, hogy a bűnösöket megmentse, mert egy ilyen általános igazságnak is szüksége van arra, hogy állandóan és szorgalmasan az emberek tudomására hozzuk. Az általános üdvről általánosan kellene beszélni, csakhogy én félek, miszerint ezt általánosan el is felejtjük manapság.
A kényszerítő szükség, az általános üdvről írni, előtűnik olyan személyeknél, akik észrevétlenül belopódzkodtak a gyülekezetbe. Egyesek ezek közül agyafúrt furfanggal ragadták meg az evangyéliomot praktikus oldaláról. Sokat, nagyon sokat beszéltek az Isten kegyelméről, hanem annál kevesebbet aztán arról a szent életről, amelyet ez előidéz. Csak könnyen vették a bűnt, azon ürügy alatt, hogy az Isten kegyelmét dicsőítik, gondos figyelmet fordítottak a törvény szellemére, kigúnyolták az alázatos önvizsgálódást és kijelentették, hogy ők, mint az Isten gyermekei, semmiféle esetben az előírások vagy a szokások által megkötve nincsenek. Az apostol azt mondja róluk: „kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják.” (Júd.1,4) Ezeken kívül, pedig még egy olyan gonosz csapat is betört a gyülekezetbe, kik „az egyedüli Urat, az Istent és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják.” Megtagadták Krisztus istenségét, fiúi és uralkodói mivoltát annyira, hogy végül, mint Megváltót és Királyt trónjától is megfosztották. Ez volt az ariánizmus lényege. Azt mondták, hogy Jézus Krisztus kiváló minta-ember volt, egy azok közül, akik fontos igazságokat fedeztek fel és ezért méltó a mi csodálatunkra, de egyben biztosítottak bennünket arról, hogy még magasabb igazságokat is fedeztek már fel, amilyen például az emberiség fejlődésének előhaladása és így tovább. Ezek a „gondolkodó emberek” befurakodtak a gyülekezetbe és ott az általános üdvről szóló tant a szívekbe akarják zárni. Sajnos, a mi gyülekezetünkben is sok van ebből az erjesztő kovászból. Vannak közöttünk is emberek, akik a kegyelem tanát prédikálják, e tan kegyelme nélkül, akik keresztyéneknek neveztetnek és folytonosan az „igazság”-ról beszélnek, de a legkisebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy a helyes „út”-on járjanak vagy a valódi „élet”-et elénk tárják. Azt hiszem, hogy ez a gonosz elem úgy időközönként azonban eltávolodik körünkből, bár félek, hogy ilyenkor igazságot is visz magával és mi az eszmeáramlatok egy egészen más körébe kerülünk. Nem látok semmi előnyt két különböző fajtájú gonoszság között, mert egyik olyan rossz, mint a másik. Ez utóbbiak megtagadják az igazságot, megcsonkítják azt minden oldaláról, elmozdítják a határköveket, ledöntik az emlékoszlopokat, megrongálják a falakat és felszaggatják az alapzatokat. Észrevétlenül belopódzkodtak közénk, megszokottakká váltak és most ők hirdetik nékünk az evangyéliomot a mi szószékeinkről és vezetnek hadat a Sion falain belül, annak kapui ellen. Feltétlenül szükséges tehát manapság, hogy azok, akik félik az Istent és Néki szolgálnak, újra meg újra beszéljenek és írjanak az „általános üdv”-ről és újra elkezdjék tanítani Krisztus életét és tanait a legelső fejezetektől, mert ez a kegyelem valódi ábécéje. A közös üdvnek kedves hangjait ott is hallatnunk kell, ahol eddig még nem ismerték azt. Meg akarom szólaltatni az üdvnek szavát ma teljes erőmből és különösen abból az erőből, amelyet Isten a Szentlélek által ad nékem. Ha azok a férfiak bizonyos üzleti teológiákat hirdetnek is, mit tehetnek vele? Azt mondja az Úr: „Mit árthat a bölcsnek a polyva?” Mindenesetre azért távolodjatok el a polyvától. Ha ők a műben, a tanításban vagy az életben bizonyos sajátosságokat fedeznek fel, akkor az, mindenesetre hasznunkra lesz, ha ezáltal az ő vádjaikból tanulni fogunk. Ha ők egy-egy személynek vagy árnyalatnak a különcségeit vagy pedig gyökerére helyezik fejszéjüket és ezért minden meggondoltságot félrevetve, fel kell övedznünk fegyverünket, hogy a közös üdvért erélyesen viaskodjunk és azt tőlük telhetőleg megvédjük. Mai tárgyunk tehát az általános üdv. Vajha a Szentlélek erejével beszélhetnénk róla.
Figyelmünket elsősorban fordítsuk arra, hogy Krisztus követői örvendenek jelenlegi üdvösségüknek, mert máskülönben nem is létezhetnék közöttük „általános üdv.” Azok, akik az Atyában megszenteltettek, a Jézus Krisztus által meghívattak és megtartattak és akik az üdvnek részesei, azok megmentetnek. Az Isten Anyaszentegyházában ez az üdv a hívőknek előjoga. Ez nem valamilyen jövendőbeli dolog, sem olyan áldás, amelyet a halálos ágyon meglátunk és a mennyekben majd el is érünk, hanem ez egy olyan áldás, melyet ezen a világon, a mi napjainkban élvezhetünk. Azok nagyon tévednek az üdv jelentőségében, akik azt hiszik, hogy ez nem jelent semmi mást, minthogy a pokolba megyünk halálunk után vagy a mennyországba, ha itt van az ideje. Az üdv azt jelenti, hogy a gonosz hatalmától megszabadultunk és hogy a bűn terhétől egyszer s mindenkorra megmentettünk. Az a szó, amelyet itt használunk, - közös üdv - mutatja, hogy maga Júdás apostol is nem mint valami elrejtetett kincset tekintette, amely ez elmúló életben az emberiség körzetén kívül fekszik. Mert ha esetleg így szemlélte volna, miként nevezhette akkor „közös üdv”-nek? Nem úgy tekintett tehát reá, mint egy olyan távoli célra, melyet csak 20, 30 vagy 40 évi szent élet után érhetünk el, hanem mint egy olyan dologra, amelyet megérzünk, megértünk és elérünk rögtön, mihelyt a lélek hinni kész. Máskülönben nem lehetne az üdv általános vagy közös. „Mi, akik megmentettünk” mondja az apostol, „bennünket megváltott és elhívott az Ő szent szava által” - mondja az Írás egy másik helyen. Az üdv hozzánk érkezett, birtokunkká vált és most általánosan érezzük áldott hatását a hit háztartásában.
Amint tehát az üdv nem jövendőbeli jótétemény, azonképpen nem is olyan jótétemény, amely a hívők kevésszámú legszentebbjei részére volna csak fenntartva. Némelyek azt mondják, hogy nem tudhatjuk, hogy meg vagyunk-e mentve mindaddig, míg csak a halálos ágyon utolsó pillanatainkat nem éljük vagy pedig, ha esetleg némelyek tudják, hát azok csakis valamely előkelő tanítók vagy különösen szent egyének lehetnek, kik igen vallásos életet élnek és ezért tudják, hogy meg vannak mentve. Azt meg kell állapítanunk, hogy minél szentebb és őszintébb az életünk, annál erősebb lesz bennünk az a tudat, hogy meg vagyunk mentve. Azonban az Istennek ez a különös jótéteménye mindenkire kiterjed, tehát azok, kiknek hitük gyenge vagy lelki életük ingadozó, mégis kivétel nélkül megmentetnek. Nem szabad addig nyugodtnak lenned kedves hallgatóm, míg nem tudod biztosan, hogy meg vagy-e mentve. Ezt tudnod kell, mert ha igaz, akkor tudod is. Nem gondolom, hogy te csak tíz percig is nyugodtan tudnál ülni anélkül, hogy tudnád miszerint meg vagy-e mentve vagy sem, mert valami félelmetes dolog kétségben lenni az iránt, hogy a bűnnek igája és nem az Isten kegyelme alatt vagy. Ez nem olyan állapot, melynél a bizonytalanságot elviselhetnők. Ez egy olyan pont, amelynél szükség van a biztos tudatra. Az a helyes dolog, ha törekedel arra, hogy biztos légy. Kérlek téged, sóvárogj úgy e tudat után, hogy vagy biztos légy benne vagy pedig kimondhatatlanul nyomorultul érezd magad. Minden egyes felmerülő kétség e tárgyban hasogassa csontjaidat, mint valamely éles tőr. Adná Isten, hogy szíved vagy teljes bizalomban örvendjen vagy halálos kétség gyötörje mindaddig, míg biztos alapra nem jutottál. Az az üdv, amely a Jézus Krisztusban van, közös üdv mindazok részére, kik az evangyéliomot ismerik és abban élnek. A kibékült hívőknek üdv az öröksége és az a tudat, hogy meg vannak mentve, egy mindennap megujuló édes érzés. Mi, akik szent közösségben egyesülünk e helyen, őszintén mondhatjuk: Örvendünk a Jézusban és nem bízunk többé testi dolgokban. „Megigazulván annakokáért a hit által, békességünk vagyon Istennel, az Úr Jézus Krisztus által.” Nem tartjuk önhittségnek vagy elbizakodottságnak, ha azt mondjuk, hogy meg vagyunk mentve, mert ezt az Isten szava mondja azokon a helyeken, ahol a hit által való megmentetést Jézus ígéri. Elbizakodottság akkor állana fenn, ha kételkedést tanúsítanánk az Isten szavai iránt, hanem ha egyszerűen elhisszük azt, amit mond, akkor sokkal nagyobb alázatosság van ebben, mintha kérdést intéznénk iránta. Minthogy tehát részesei vagyunk e fenséges hitnek, eszerint osztályrészesei vagyunk az üdvnek is, mivel drága véren váltattunk meg, amely bár minden érték felett áll, mégis általános és közös tulajdona az összes hívőknek.
Ez az üdv a kegyelem sok tényében mi nékünk és mi értünk működik. Elsősorban is megszabadít a lelki (szellemi) haláltól. Holtak, minden élet nélkül valók voltunk a bűn miatt, de jött az Isten Lelke és új, mennyei életre keltett, ami által aztán megszabadultunk a lelki haláltól. Ez vonatkozik minden egyes hívőre, - mert miként lehetne valaki hívő anélkül, hogy benső életet ne élne? Ha pedig benső életet él, akkor biztos, hogy az üdvnek részese. Érheti ugyan gyengeségi szerencsétlenség úgy, hogy oly tehetetlenül fekszik, hogy azt véli, már nem is él, de ez nem a rendes állapota. Az egészséges élet: öntudatos élet, ez pedig örvend, tevékenykedik és nevekedik. Ti, kik még idegenek vagytok az Isten népe között, nevezhettek engem vallási rajongónak, a valóságban azonban én mégis az igazságnak és a józanságnak szavait mondom akkor, ha azt állítom, hogy a hívő élete már itt e földön a mennyei üdvnek ízelítője.
Ez az üdv abban nyilvánul meg, hogy megszünteti azt a rettenetes nagy eltávolodást, amely egykor Isten és mi közöttünk fennállt, Eltávolodtunk Istentől gonosz cselekedeteink miatt és mikor azután új életet kezdtünk élni, akkor éreztük csak az eltávolodás nagyságát és rettegtünk ama gondolattól, hogy ezt az ürt semmi sem tudja majd áthidalni. De az Úr Jézus Krisztus azután odavezetett az Atyához, kinek hajlékában találunk most menhelyet. „Abba, szerelmes Atya”, ez a kiáltás tör elő most szíveinkből és talál a mindenható Isten előtt meghallgattatásra. Azelőtt nem igen foglalkoztunk Istennel, most azonban állandóan elfoglalja gondolatainkat és megszenteli az Isten jelenlétének érzete. Legnagyobb örömünket pedig azért érezzük, mert az Úr körülöttünk és bennünk működik, mi pedig Benne vagyunk és általa élünk. Áldva áldott tehát ez a közös üdv, amely minket az Istenhez hozott és Jézus Krisztus vére által a Legszentebbnek gyermekeivé és örököseivé tett.
Megmenekültünk attól a nagy szomorúságtól is, amely egykor fejünk felett lebegett, amelyet az Úrnak okoztunk azáltal, hogy nem éltünk akarata szerint. Azt gondoltuk, hogy soha többé bűnbocsánatot nem nyerhetünk és mégis nyertünk. Azt véltük, hogy a mennyei Atya nem fog bennünket elfogadni, de az ő Szerelmesében mégis elfogadott. Saját magunk is úgy véltük, hogy immár az átkozottak között vagyunk és most mégis megigazíttatunk az Úr Jézus Krisztusban nyert hit által! A sötétség elmúlt és most az igaz világosság tündöklik a hívő lelkek felett. Az Istennel való béke édes része a közös üdvnek.
A szeretet által azután megmenekülünk a bűntől. Nem találunk benne semmi kívánságot vagy gyönyört, mint egykoron. Megesünk, vetkezünk ugyan még most is, de ilyenkor szinte fellázad bennünk a lelkiismeret. A természeti ösztön, hajlam, ugyan most is bűnre vezet, ha azonban egyszer ráléptünk a keskeny ösvényre, akkor úgy érezzük magunkat, mint egy fáradt vándor, aki nehéz útról hazatérve, a rég óhajtott szülőföldi tájakat megpillantja. Egykor a bűn volt az éltető elemünk, miként a halnak a víz; most azonban megfordítva áll a dolog annyira, hogy a bűn most a halálunk. A bűn elkövetése felkelti lelkiismeretünket és nagy szomorúságot okoz szívünkben, mert az Istenben való életnél ez ismeretlen fogalom. Ha a mi óhajunk beteljesednék, akkor soha többé nem vétkeznénk. Lelkünk olyan ragyogó, tiszta volna, mint a fénylő égboltozat és a legkisebb rossz gondolat vagy bősz kívánság nem szennyezné be megszentelt lelkünk egét. Az Isten akaratát e földön úgy óhajtjuk beteljesíteni, mint az a mennyben lesz megtéve. Többesszámban mondom, hogy „óhajtjuk” mert mindazok nevében beszélek, akik a Jézus Krisztusban hívőkké lettek. Az ördögnek vasigája alól mindnyájan megmentettünk a Szeretet által és ez fényes része a közös üdvnek.
Az Úr azután megszabadított az emberektől való félelemtől is, mely mint egy hurok kötözött meg bennünket és tett a szokások rabjává. A lelki tudatlanság sötét börtönéből is kihozott és az ismereteket megujította bennünk, így azután tudatlanságunkat megszüntette és nékünk ismeretet, szabadságot és jogot adott, hogy Néki alázattal szolgáljunk. A büszkeségünket szépen a porba fektette, miáltal ettől az ijesztő zsarnoktól is megszabadultunk. Azután pedig önzésünket összetörte és mi megtanultunk másokat is szeretni. A mások szenvedése fájdalmat, örömük pedig örömöt idéz elő. Lelkünk nem tud megmaradni szűk határai között és ki- kicsap belőle. Az Istennel történt kibékülésünk folytán összes teremtményeit szeretettel öleljük magunkhoz. Ah, milyen áldott ez az üdv, amely minden hívőnek egyformán tulajdona.
Számtalanszor hallottuk már evangyéliumi prédikátoroktól, amint a bűnös embereknek az üdvöt hirdették és jövő életről beszéltek, holott – ha gyakorlatias gondolkozásuak volnának – inkább a mostani életnek a megjavításáról beszélnének. A vádaskodások, amint én sejtem, inkább gyűlöletből, mint tudatlanságból eredtek. Ha azonban mégis tudatlanságból, úgy azt mondanám: „Óh, ti balgatagok és restszívűek, minden jó dolog hallgatására és megértésére!” A mi folytonos teendőnk az, hogy megmentessetek a bűntől és nékünk az az álláspontunk, hogy ez a megmentés egy olyan jelenlegi foglalkozás, amely manapság megtekintve, a célnak teljesen megfelel. Az alapjában véve hamis dolog, ha az elkövetkezendő időkről úgy prédikálunk, hogy ezáltal mostani életünk kötelességeit és kísértéseit szem elől tévesztjük. A jövendő életet nékünk úgy kell tekintenünk, mint amelyet már itt e földön megkezdtünk és magát a mennyet is úgy, mely, mint egy erős meggyőződésnek a gyümölcse, amely belénk oltatott, mikor még a földön voltunk. Ha az emberek nem gyűlölnék oly nagyon az evangyéliumot, nem kellene oly sokszor ismételniük azokat az elhasznált kifogásokat és alaptalan mentegetődzéseket. Feltétlenül lesz olyan idő, amikor a hitetlenség új dolgokat fedez fel az ellenkezések tömegéből, mert ez a megalázatnak egy bizonyos foka.
Azt a mentő eszközt, mely a bűntől megszabadít és a tökéletességhez, valamint a menny kapujához vezet, az apostol „közös üdvnek” nevezi. Ez az az üdv, amely Isten minden gyermekének egyformán tulajdona és az az üdv, amelyről az összes hívőknek egybehangzó véleményük van, mert dacára a különféle vallásfelekezeteknek, Krisztusnak mégis csak egy nyája, egy anyaszentegyháza van. A Krisztus gyülekezetének egysége hasonlít egy különféle veteményekkel és terményekkel beültetett birtokhoz, mely dacára az egyes birtokrészek közötti különbségeknek, mégis csak egy gazdának a tulajdona. Nem beszélek most a névleges keresztyénekről, hanem az őszinte szellemi életet élőkről, ezek mindnyájan egyek a Krisztus Jézusban és az üdvük is - bármilyen tekintetben - ugyanaz. Ha az eljárásuk, egyházi szervezetük nem is egy, az üdvösségük azonban ugyanaz és közös. Az összes megtért férfiak és nők hisznek ugyanazon lényeges igazságokban, ugyanazon Lélek működését érzik bensőjükben és ugyanazon cél után törekszenek, azaz, hogy az Isten félelmének szentségében tökéletesedjenek. Megnevezhetnék egy főpapot, aki őszinte lelki életet él - ilyenek pedig vannak többen -, akit aztán odaállíthattok egy szigorú quekker mellé és ha elkezdenek Jézusról beszélni, azokról a cselekedetekről, amelyeket a Szentlélek visz végbe a lelken és szívöknek Istenhez való vágyódásáról, akkor alig tudtok a kettő között különbséget tenni. Minél közelebb jutunk ehhez az üdvhöz, annál tisztábban, világosabban látjuk, hogy az Isten gyermekei között az összekötő kapocs sokkal erősebb, mint a visszavonások feszítőrúdja. Fuller András helyesen és jól mondta: „Véleményem szerint négy olyan dolog létezik, amely feltétlenül szükséges a közös üdv elnyeréséhez. Először is ennek a szüksége, másodszor a Közbenjáró megnyerése, harmadszor az ő elégtétele a legnagyobb bűnökért és negyedszer az Ő szent befolyása és működése.” Lehet, hogy öt tétel felett már különböző volna a véleményünk, de ebben a négy pontban egyek vagyunk? Kérdezzetek meg csak minden egyes őszinte keresztyént, hogy nem ez-e a véleménye. Hogyha arra törekedtek, hát összehozhattok ugyan egy nagy csomó furcsaságot a keresztyének közül, mert elvégre vannak olyan csodálatos keresztyének, akik – miként ők állítják
– a világosságot felülről nyerik, de ha ezek a lelkek valóban őszinte hívők, akkor meglátjátok, hogy még ezek a helytelen gondolkozásuak is egyetértenek abban, hogy egy Megváltóra szükségük van, akinek halálában és ingyen kegyelmében hinniök kell, amely hit azután megváltoztatja az ember érzületét. Mindazoknak tehát, akik hisznek a Krisztusban, egyetemes örömük van a közös, általános üdvben.
Tovább megyünk most egy lépéssel és azt fogjuk figyelemmel kisérni, hogy ez az üdv a legnagyobb és a leglehetségesebb értelemben véve általános. Általános azért, mert minden népnek és nemzetségnek hirdetni kell, mindenféle értelműnek, minden jelleműnek, minden korbelinek, tehát az ég alatt élő minden teremtménynek. Az üdv általános, a legtágabb értelemben, amennyiben a Jézus Krisztusban való kegyelem hirdettetik általa minden népnek, mert nyilvánvalóvá lett, hogy akik Jézus Krisztusban hisznek, megmentetnek a haláltól. Ne aggódjatok tehát amiatt, hogy az evangyéliom nagyon szabadon és korlátlanul prédikáltatik. Fujjátok csak teljes erőtökből a harsonákat, hogy akinek füle van a hallásra, hallja az igéket. Én olyan erősen csüngök a kegyelmi elhívásokon, amiként élő ember egyáltalán csünghet csak valamin, de azért meg nem szűnök sohasem hirdetni az általános üdvöt. Bárhová ha hívnak, hogy gyülekezet előtt beszéljek, mondani akarom azt, hogy: „Mindnyájan, kik szomjuhoztok, jöjjetek e forráshoz!” „Aki akarja, jöjjön és vegye az életnek vizét ingyen.” Az evangyéliom meghívása annyira kiterjeszkedő, hogy az általa nyujtott üdvöt csakis általánosnak nevezhetjük.
Ez az üdv általános a legmesszebbmenő értelemben, mert mindenki, aki hisz a
Jézus Krisztusban, megmentetik. Nemcsak a zsidó, hanem a pogány is, nemcsak a gazdag, hanem a szegény is, nemcsak a fekete vagy a fehérbőrű ember, hanem bármilyen színű legyen is. Nemcsak a tudatlan vagy a tanulatlan vagy kizárólag csak a tanult ember, hanem minden, az Ádámtól született lélek, aki hisz a Jézus Krisztusban, megmentetik. „Annakokáért úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyetlenegyszülött fiát adná, hogy minden, valaki hiszen Benne, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen.” És így jutott hozzád is, kedves hallgatóm, ez az általános üdv. Ez a bibliai vers, amelyet felolvasok olyan parancs, amely hozzád van intézve és olyan kérés, amely neked szól: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.”
Általános továbbá ez az üdv azért is, mert aki megmentetik, az mind csak eme általános üdv által mentetik meg. Az emberek fecsegnek mindenfélét, mintha legalább is fétucat különböző út vezetne a mennybe, holott csak ez az egyetlen visz oda. Össze-vissza darálnak annyit, mintha legalább is hét vagy nyolc Megváltó lenne vagy mintha mindenki saját magát üdvözítené – amint legutóbb is hallottam, hogy mindenki a saját maga ügyvédje legyen – holott csak egy név adatott, amely által az emberek üdvözülhetnek. Aki saját magát akarja üdvözíteni, az esztelen ember. Örök szégyene lesz annak, aki erre törekszik, mert hogyha ember tudná magát menteni vagy üdvözíteni, akkor miért jött Jézus és miért halt meg? Az Ádám ivadékai közül mindazok, akik örök életet nyernek, csak ezen az egy ajtón mehetnek át. A gyermekek megmentetnek a Krisztus által és ha a pogányok közül egyesek szintén megmentetnek, az csakis a Krisztus által történhetik. Krisztus az általános
élet mindazok számára, akik élnek, az általános kenyér mindazoknak, kiket Isten táplál és az általános öröm azoknak, kiket az Úr megáldott. És így tehát a Krisztus által történt megmentetés hirdetése, ígérete és működése az egyetlen és az egyedüli evangyéliom, mely az emberek életét jelenti. Amiként tehát a levegő, a víz és a föld közös, ugyanúgy a megmentetés és az üdv is közös. Vajha tehát mi is e közös üdv hatalma alatt volnánk mindnyájan és az Istennek végtelen irgalma által megmentetnénk.
Hanem én meg vagyok győződve, hogy nem ez az, amit Júdás gondolt és ezért most, a harmadik részben fogok beszélni arról, hogy ez az üdv minden hívőnek egyformán közös tulajdona. Emlékezzetek csak vissza arra, amit ez a Júdás mondott egykor a Megváltónak: „Uram, mi dolog az, hogy te nem e világnak, hanem nékünk jelentetted meg magad?” Most már azonban értette a dolgot, de a súlyt most már nem arra helyezte, hogy „nem a világnak”, hanem arra, hogy „megjelentetted nékünk magadat.” Tökéletes örömöt okoz az, hogy a Jézus Krisztus üdvének megnyilvánulása minden hívőnek egyformán tulajdona. Foglalkozzunk most ezzel a tárggyal.
Bizonyos hivatalok, adományok, tehetségek és talentumok csak egyeseknek adattak és nem mindenkinek. „Avagy mindnyájan apostolok-e? Mindnyájan próféták vagy tanítók? Mindnyájan képesek csodákat tenni? Mindegyiknek megvan az az adománya, hogy betegeket gyógyítson? Tud mindegyik nyelveken beszélni? Nem mindegyik hívő van tele bizalommal, érez elragadtatást vagy használható minden egyes helyeken. Hanem igenis, minden egyes hívő ugyanazon üdvnek a tulajdonosa. Ebben a tekintetben nincs közöttünk különbség, mert mindegyiket a Jézus Krisztus váltotta meg és hívta el magának. Ha apostol is valaki, azért mégis csak így szólhat egy újonnan megtért lélekhez: „Kivánlak titeket látni, hogy közöljek veletek valamit a lelki adományokból, amelyek által megerősödjem és megvígasztalódjam veletek egyetemben ama hitben, amely mindnyájunknak közös tulajdona.”
Mert elsősorban is ez az üdv, amely minden hívőnek tulajdona, ?gyanegy kegyelemből ered. Nem üdvözülhetnek némelyek kegyelem, némelyek pedig cselekedetek által, hanem az üdvözülés minden egyes esetben csakis és egyedül a kegyelem által történhetik, ez a kegyelem pedig minden egyes tulajdonosában egy és ugyanaz. Minden egyes hívőt ugyanaz a Szeretet hívta el, ugyanarra a célra, még pedig az Isten kegyelmének dicsőítésére és így kiválasztva, ugyanegy életre vannak elrendelve, ugyanegy kegyelmi szövetségbe felvéve és egyenjogú polgároknak elismerve. Az örök Szeretet vígasztal, felemel, bátorít és megóv mindenkit és egyformán részesít a Jézus Krisztus örökségében. Meg vagy mentve e kegyelem által, testvérem? Én igen. Ha hiszünk a Jézus Krisztusban és bízunk Benne, úgy egyformán meg vagyunk mentve mindnyájan.
Általános ez az üdv azért, mert mindnyájan ugyanazon Megváltóban leljük üdvösségünket. Nem tekinthetnek közülünk egyesek Jézusra, mások pedig Mózesre avagy saját magukra, mert mindnyájan a Jézus Krisztus élete, cselekedete, halála, feltámadása és könyörgése által mentetünk meg. Szenvedett a mi megváltásunkért, feltámadt a mi meg-igazulásunkért, könyörgött az Úr előtt a mi bűnbocsánatunkért és hogyha elfogad az ő szentjei közé, elvisz mindnyájunkat és megmutatja nékünk dicsőségét. Ne essetek ti is abba a tévelygésbe, amely tan megosztja Krisztust és azt mondja, hogy egyes ígéretek az Izrael számára, egyesek pedig a gyülekezetek részére szólnak. Némelyek aztán ezt, mások pedig azt a tant fogadják el. Ezt azonban sehol sem olvastam ki a bibliából, mert különben is meg vagyok győződve, hogy az igazi izráeliták ma a Krisztusban hívők. Szeressétek az Isten minden egyes gyermekét és ugyanegy áldásban lesz részetek és akkor aztán örülni és örvendezni fogtok abban, hogy Isten nem adott egyeseknek külön örömet és áldást, a többieket pedig elhagyatottságban hagyta. Az üdvösség tekintetében mindnyájunknak ugyanaz az öröksége van, mert Krisztus mindnyájunké és mi mindnyájan tagjai vagyunk az Ő testének és részesei elkövetkezendő dicsőségének.
Általános ez az üdv azért, mert mindnyájan ugyanazon hit által mentettünk meg, mert ugyanazon isteni igazságokban hiszünk és mert ugyanazon módon fogadtuk el a Krisztust. Minden megmentett lénynek van hite, ha nem is mindegyiknek egyforma mértékben. Adná Isten, hogy mindnyájan egyformán erősek volnánk a hitben. A hit pedig nem más, mint gyermekies bizalom Istenben, úgy a legnagyobb, mint a legkisebb mértékben és az üdvnek a legfontosabb követelménye. Aki a Krisztusban hisz, nem esik ítélet alá, aki pedig nem hisz, immár megítéltetett. A Krisztusban való előjogok mind csak ez egy feltételből indulnak ki: „Higgy az Úrban teljes szíveddel és elméddel és üdvözülsz.”
Általános ez az üdv azért, mert a bennünk levő hitet és szellemi életet ugyanazon lélek idézi elő és fejleszti. A hitet nem nyeri az egyik szabad akaratból, a másik pedig szabad kegyelemből, hanem mindenki ugyanazon lélek által. Te annakokáért kedves barátom, ne feledd, hogy egy égő, lángoló házból mentettél ki az Isten Szellemének ereje által és ugyanúgy a te barátod is, aki veled együtt Örvend. Mindnyájan ugyanazon lélek által nyertek életet és tartatnak meg. A lélek szeretetét tehát minden fenntartás nélkül örömmel kell elfogadnunk, mert ez a lélek idézte elő a mi szeretetből eredt összes cselekedeteinket.
Általános továbbá az az üdv az eredményeiben, mert az összes hívők ugyanazon módon születtek ujjá és ujíttatnak meg. Az által, aki azt mondja: „Íme, én mindeneket megujítok!” Azok, akik az Isten házába jutottak, mindnyájan az Isten gyermekei és a Krisztus örökségének társai. Azok mindnyájan Megigazíttattak, elfogadtattak, megtartatnak és vígasztaltatnak. Lábaikkal ugyanarra a sziklára álltak, a király palotájába egyformán bebocsáttatnak és minden egyes lélek számára egy új ének tartatik készen, amellyel majd dicsérje az Irgalmasság Örök Kútfejét. Az
általános, a közös üdv hasonlít a közös asztalhoz egy családban, ahol mindnyájan megelégíttetnek és ahol visszanyerik kedélyüket.
Majd azután mindnyájan ugyanazon mennyei hajlékokban találkoznak. Ott, az örök trón előtt nem lesznek majd visszavonások és szakadások a hívők különböző csoportjai között. Egy családban kellene már most lennünk, ha nem merülne fel köztünk minduntalan a sok apró húzódozás és zsörtölődés; hanem ott fenn, ama nagy családban teljesen mentve leszünk eme gyarlóságoktól és tévelygésektől. A szentek ott fenn a trón előtt együttesen fognak énekelni közös uruknak, ha összejönnek majd a közös „hazában, megmenekülve a közös Mentő által.
Testvéreim, én rendkívül örvendek e felett. Különösen az szolgál nagy örömömre, hogy Isten legáldottabb ajándékai a legáltalánosabbak. Így van ez a természetben is. A napsugár, a harmat, a levegő, a menny nem lehetnek egyesek magántulajdonai, hanem általános javai az emberiségnek. Nincsen monopólium (egyeduralom) a legjobb ajándékokra nézve, mert ezekre egyformán megvan a joga minden élő embernek. És ugyanígy a kegyelmi szövetségben a hívők legfontosabb ajándékai általánosak. Az egyik az ékesen szólás ajándékát kapta Istentől, míg a másik nem. Csakhogy az Isten igéretei a prédikálóra éppen úgy vonatkoznak, mint a csöndben ülő másik hívőre. Az egyik ezt, a másik azt az ajándékot kapta, de az üdv ajándékai közösek mindazokra, akik hisznek. Lehet, hogy a legőszintébb, legalázatosabb hívőknek sokkal kevesebb földi javai vannak, sőt talán még szűkölködik is, ellentétben a felületesebb hívővel, azonban az Isten kegyelmi ajándékaiban már nem szűkölködik, mivel erre vonatkozólag egyenlő jogok állnak fenn. Ugyanegy alapon állunk mindnyájan és ugyanavval a mennyei kenyérrel táplál mindnyájunkat az Atya. Adjatok hálát az Istennek, hogy ily sok dologban élvezitek a közösséget, mert ezek az igazi hívőket már e földön arra a tudatra ébresztik, hogy mindnyájunknak eggyé kell lennünk. Vannak az Isten gyermekei között olyanok, akik nem tanultak, nincsenek kiképezve, de ezeket majd az Úr fogja kiképezni. Nem mindnyájan ízlelték meg az Isten mélységes titkait, de mindnyájan fel vannak reá jogosítva. Vannak egyes dolgok, amelyekben nem vagyunk egyformák, éppen úgy, mint egy családban a gyermekek kor, nagyság, hajuk vagy szemek által különböznek, hanem oly sok fontos és feltünő dolgokban vagyunk egyek, hogy nagy örömmel dicsérhetjük egy szívvel és egy szájjal Alkotónkat. Nem járunk mindnyájan egyforma ruhában, de mindnyájan ugyanazt a levegőt lélegzük. Nem eszünk mindnyájan egy tálból, hanem ugyanazt a kenyeret kapjuk az ételhez.
Nem iszunk mindnyájan ezüst kelyhekből, hanem ugyanazt a bort kapjuk mindnyájan. „Az ajándékok különbözők, de a lélek ugyanaz. Az adományok is mások, de ugyanaz az Úr. Az erők különbözők, de ugyanaz az Úr működik általuk, aki mindenekben minden.” Nagy örömömre szolgál nékem, hogy néktek, akikkel így össze vagyok kötve a szeretet által, minden fenntartás nélkül beszélhetek az általános üdvről, mert ti ismeritek ezt, érzitek ezt, szeretitek ezt és örvendtek ennek éppen úgy, amiként én is örvendek felette.
És így azután közeledem a befejezéshez avval a megjegyzéssel, hogy az általános üdv tényét Júdás azért említette meg, mert mint bizonyítékra volt reá szüksége. Ez a tény azután sok tant foglal magában.
Először is. Az általános üdv kizár egy bizonyos szellemet. A régi istenfélő férfiak azt szokták mondani, hogy a különböző tilalmak a törvény ellen valók voltak. Nekem fáj, hogy ma már nem mondhatom ezt, mert ezek a tilalmak lelki dolgokban ellenkeznek a Krisztus törvényével. Mert ugyan, kicsodák vagyunk mi, hogy kizárunk a társaságunkból olyanokat, kik az Atyával és fiával, a Jézus Krisztussal közösségben vannak. És ennek dacára mégis vannak körülöttünk olyanok, kiket a keresztyénség némely pontjaiban nem létezőknek tekintünk. A tilalom reájuk nézve tovább is fennáll. Ha a keresztyénség szelleme nevelné a mi szeretetünket az emberek iránt, akkor - kedves testvéreim - sokkal jobban kellene szeretnünk azokat, akikben az Isten Lelke működik. Vagy tényleg fennáll az az állapot, hogy egy embert egy kis tévedés vagy félreértés miatt hitetlennek nevezünk? Ha az Isten hívővé teszi a te atyádfiadat, te arra törekedel-e, hogy hitetlen legyen? Az Isten méltónak ítéli őt arra, hogy érezze imájának hatalmát és élvezze az ő közellétét, te pedig olyan csekélynek véled azt, akinek része van a Krisztusban, hogy még észre sem akarod venni? Ha ezt meg is tudnám tenni, akkor is az utolsó volnék, aki megkísérelné, hogy a Vele kötött szövetségemet körülbástyáznám és azt mondanám: „Az Úr temploma én vagyok!” Nem akarok rácsot vagy korlátot állítani az alámerített hívők sokasága közé és azt mondani: „Ezek azok, akik alámerítettek a vízbe, akik meghaltak a bűnnek és akik képviselik most a Krisztus anyaszentegyházat.” Kedves testvéreim, az Úrnak van egy népe, amelynek sok dologban annyira igazsága van, Amennyire csak lehet és az alámerítés dolgában pedig annyira nincs igaza, Amennyire csak ebben is lehet, de ennek dacára mégis az Úr népe, akik egészségesek a hitben és bátran megállnak az Úr mellett. Az ilyenekkel ellentétbe jut a mi hitünk és ellentétbe kell is jönnie, dacára szomorú tévedésüknek. Más dolgokban aztán vannak különbségek a hívők között, de az általános üdvöt az örmény éppen úgy élvezi, mint a kálvinista, a presbiteriánus mint az episkopálus és a quekker pedig csak úgy, mint a baptista. Azok, akik a Krisztusban vannak, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint tudják és a belső egységük a mély, fontos igazságokban sokkal erősebb, mintsem csak el is képzelik. Adjatok csak nékik megfelelő teret és csodákat fognak elkövetni. Ami pedig bennünket illet, vigyázzunk, hogy ne legyünk azok között, akikről ezt mondja Júdás: „Ezek azok, akik különszakadtak, érzékiek, kikben nincsen Szentlélek.”
Ez a tan azután közelebb hoz, bennünket az áldáshoz. Júdás azt mondja levelének kezdetén: „Irgalmasság, békesség és szeretet adassék néktek bőségesen.” Testvéreim, szívjátok tele tüdőtöket ezzel az éltető levegővel! Közösen mentettettek meg mindnyájan, ugyanazon Mentő által, kívánjátok tehát mindazoknak, akik ebben a kegyben részesültek, hogy nevekedjenek és fejlődjenek. Egy hajóban vagytok mindnyájan, örvendjetek egymásnak. Egy hadseregnek vagytok mindnyájan tagjai, kérjétek azért a ti üdvösségtek fejedelmét, hogy erősítsen meg Ő minden egyes harcost és engedje, hogy érezze magában az Úr hatalmas erejét. Ez az általános üdv arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, miszerint törekedjünk a Sion javát előmozdítani. Nemcsak arra kell ígyekeznünk, hogy a mi gyülekezeteink fejlődjenek, hanem hogy minden egyes olyan hely, ahol a keresztyének összegyülekeznek, a fejlődés legmagasabb fokát elérje.
Azonkívül felébredt néhányukban a közös hitért való közös küzdelemnek a szelleme. Mert mit mond az apostol? „Szeretteim, mivelhogy, minden igyekezettel azon vagyok, hogy írjak néktek a közös üdvösség felöl, kénytelen voltam, hogy intőleg írjak néktek, hogy tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott.” Ha az evangyéliomot megtámadják, akkor mindnyájunknak fel kell készülnünk védelmére, mert a közös üdvösségünket támadják meg benne. Mikor évekkel ezelőtt az a hír járta be Angliát, hogy háború készül közte és Franciaország vagy Oroszország közt, akkor mi volt ennek a következménye? Az, hogy mindenki megtelt harci kedvvel. A fiatalemberek beléptek céllövő iskolákba, az idősebbek pedig nagy buzgalommal javítgatták régi puskáikat.
Mindenki sietett, hogy felfegyverezze magát, hogy megvédjék a közös hazát az ellenség ellen és ha az ellenség tényleg előjött volna, akkor még az asszonyok is kiálltak volna ellene, hogy segítségül legyenek övéiknek a harcban. Valószínűleg minden férfi, asszony és gyermek talált volna valami fejszét, bárdot, kapát vagy kaszát, amivel a közös hazát megvédjék. Az érdekek közössége létrehozza az érzések közösségét. Mindnyájan szabad hazafiak vagyunk és közösen énekeljük: „Nem leszünk rabszolgák! ...” És így ebben az esetben is, ha a Jézus Krisztus evangyéliomát megtámadják egyesek, akkor úgy érzem, jogosan hívhatom fel az összes keresztyéneket a közös üdvért való harcra. Testvéreim, készüljetek fel a harcra, mert az üdv megtámadása nagyobb fontosságú, mint a haza megtámadása. Tagadják a Krisztus istenségét? Nemcsak az én vallásomat tagadják meg akkor, hanem a tiéteket is. Féktelenségbe viszik az Isten kegyelmét? Akkor nemcsak ez az egy rész az, amely veszélyben, forog a gyülekezet ajándékai körül, hanem az összes adományok. Ez az evangyélium nemcsak az én vagy a ti örökségtek, hanem általános öröksége az összes hívőknek és kérlek benneteket, vegyétek ezt így. Az igazságra gondot viseljetek abban a körben, ahol vagytok és álljatok meg mellette erősen. Ti, akik sem beszélni, sem írni nem tudtok e tanok védelmére, legalább negatív segítséget nyujtsatok annyiban, hogy közreműködtök a tévelygések eloszlatásában. Ne menjetek el hamis tanok meghallgatására, ne bátorítsátok azokat semmiféle módon és ne segítsetek nékik. Szeressétek mindazokat, kik őszintén szeretik az Úr Jézus Krisztust, de ha csak egy szót szólnak ellene vagy az evangyélium ellen, akkor fordítsatok hátat nékik. Szeretném ha több határozottságot, több csontot és velőt látnék a hívőkben, valamint több elszántságot megóvni hitüket a tévedésektől és a gúnytól, nehogy azt is elhigyjék, hogy a fekete fehér, a fehér pedig a feketének egy vállfaja. Nem hirdetem-e néktek folyton, hogy az igaz, őszinte szeretet cselekedetekben nyilvánul meg? De ezzel a szeretettel kapcsolatban erős összefüggés szükséges az igazsággal, úgy amint ez Jézusban volt és buzgó elhatározás, hogy ezt a tulajdont mindaddig megóvják, amíg erre képesek. Őrizze tehát és védje az egész gyülekezet ezt az általános üdvöt és vegyetek részt ebben ti is.
Ez azután - azt hiszem - felkelti mindnyájatokban azt a kérdést: „Ez az üdv általános, de van nékem is ebben részem? Az Isten népének tulajdona ez, de vajon közéjük tartozom-e én is?” Szeretném, ha most, majd ha hazamentek innen, elővennétek egy darabka papirost és arra felírnátok, hogy meg vagytok-e mentve vagy nem. Azt hiszem, ennek a kívánságnak meg volna az alapja. Felírnátok azután azt: „Meg vagyok mentve, áldott legyen érte az Úr neve!” Ha pedig elfog a félelem és nem tudjátok aláírni, akkor menjetek be kamrátokba és kiáltsatok hatalmasan az Úrhoz mindaddig, míg le nem tudjátok írni. Boldog az, aki le tudja írni: „Meg vagyok mentve!” Ha pedig le tudjátok írni, akkor menjetek és adjátok tudtára mindenkinek, hogy megtaláltátok az általános üdvöt. Azt mondja Júdás: „Némelyeket üdvözít”, de én tudom, hogy azt így mondja: „Némelyeket félelemmel üdvözít” - tehát kíséreljétek meg, amennyire csak erőtökből kitelik, másokat az üdvösségre hozni. Egy olyan lélek megmentését, aki nem akar a mások megmentésén közreműködni, nem lehet a „követel” rovatba írni. Nem érzitek a megmentés érzetét, ha nem igyekeztek azon, hogy gyermekeitek, rokonaitok, szomszédotok, sőt az egész világ ne hozassék Jézushoz. Ha az üdv általános, akkor menjetek és tegyétek általánossá.
Végül pedig megkövetel ez a szöveg egy közös dicséneket mindazoktól, akik ennek az általános üdvnek részesei és erre vonatkozólag nem fejezhetem ki helyesebben magamat, mint amit Júdás mond levelének végén: „Annak pedig, aki titeket a bűntől megőrizhet és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségében nagy örömmel, az egyedül bölcs Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság erő és hatalom most és mindörökké. Ámen.”