Igen gyakran és igen sűrűn intéztek és intéznek támadásokat az evangyéliom főtételei és pedig a megváltás és fiúsítás tanai ellen, mert köztudomású tény, hogy ezek képviselik az evangyéliom főerősségeit. Ezek a támadások sokszor a legfortélyosabb módon vitetnek keresztül. Néha úgy véltük, hogy csupán helyesbítései a mi kifejezésünknek, holott burkoltan a legvakmerőbb támadások voltak az igazság ellen. Hisszük, hogy a Jézus Krisztus vérével és vére által megszabadulunk és hogy a gonosz hatalmától a Közbenjáró halála folytán megmenekülünk, mivel Jézus megvásárolt magának ama szolgálat és engedelmesség által, melyet érettünk betöltött. Mihelyt behatóan foglalkozni akarunk evvel a ponttal, bizonyos képzelődő teológusok ‒ kiknek szokásuk a régi teológiai tanokat kinevetni ‒ rögtön kifogásokat emelnek ez ellen, amelyet előszeretettel „a fiúsítás gyakorlati tanának” neveznek. Némely gyenge lelkek aztán egy-egy ilyen gyűlölettelt, rút kifejezést, mint bizonyítékot fogadnak el, de a fennforgó esetben nincs semmi rettenetesség a leírásban, még akkor sem, ha a maga teljes erejében fogadjuk is el. Vannak köztünk olyanok, akik a megváltásról és a megszabadításról szóló eszmét egyszerűen a ládafiába zárják, hanem azért meg akarom állapítani, hogy ezek közelebb vannak az igazsághoz, mint azok, akik az Úr Jézus által fizetett megváltási árat haszontalannak tekintik, és akik megváltás művét jelentéktelennek tartják. A vásárlásról szóló előadásban maga a mag elrejtetett a Megváltó műve elől és éppen ezért erősen meg kell azt ragadnunk. Eljön ugyan ismét, hogy megváltott tulajdonát kiváltsa és tökéletessé tegye, és mi reméljük is ezt. Mindenesetre azonban Pál apostol nem ijedt meg a gyakorlatias irányú teológiától ‒ ha már így nevezzük ‒, mert ezt mondja: „megvétettek”, sőt hogy jobban kifejezhesse magát, még azt is mondja: „áron vétettetek meg.” Egyenesen, tisztán van kimondva és nem lehet belőle semmit sem elcsavarni. Ha egyáltalán jelent valamit, úgy azt jelenti, hogy bizonyos árat fizettek értünk, hogy ne sínylődjünk örökös rabságban és szolgaságban, mert megtaláltatott az az ár, amely már a régi írásokban megíratott: „Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba, mert váltságdíjat találtam.” A mennysereg éneke nincs minden alap nélkül. Hallgassátok csak, mint zeng a hatalmas nagy kar ünnepi éneke az Isten és a Bárány trónjához: „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a Te véred által, minden ágazatból, nyelvből, népből és nemzetből.” Vagy nincs-e megírva felőle: „Az embernek Fia nem azért jött le (e földre), hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” Csakis Jézus Krisztus önfeláldozása volt az, amely az ő választottait elveszett állapotukból megmenthette. Ez eredményes és az igazságnak megfelelő vásár volt, melyben Jézus azokat, kiket megváltott, megvásárolta. Mi nem valami homályos, fantasztikus fiúsításban hiszünk, aki tett is, meg nem is tett semmit értünk, hanem hisszük, hogy Jézus tényleg megvásárolta, megváltotta népét, még pedig szenvedéseinek és halálának váltságdíja által, amelyben az Isten kegyelme megnyugodott és törvénye megdicsőíttetett. Ha semmi más ezt bizonyító mondat nem volna a szentírásban, még akkor is teljesen elegendő és mindent kifejező volna ez a mondat, amelyet annyira kigúnyolnak: „Immár nem a magatokéi vagytok, mivel áron vétettetek meg.” Dacára annak, hogy nem romlandó, elmúló anyagokon vagy ezüstön és aranyon váltattunk meg, hanem a Jézus Krisztus drágalátos vére által, azért a vásár nem kevésbé tényleges és eredményes. Az igazság az, hogy a kifogás nem annyira a gyakorlatias kifejezés ellen, mint inkább az értünk történt önfeláldozás ellen szól. Előre bocsátom, hogy a rosszul értelmezett szavak megkritizálhatók (megbírálhatók), de ez esetben ez csak kibúvó lenne, mert hiszen a tulajdonképpeni ellenvetés az ellen a tan ellen irányul, amely azt állítja, hogy Krisztus az Isten haragja miatt tűrt és szenvedett. Ez az a tan, amelyet el nem szenvedhetnek. Sokszor kell célozniok és sok ágyujok fog elromlani addig, míg a mi hitünket és igazságunkat szétrombolják és az Ézsaiás próféta könyvének 53. részében és egyéb helyeken leírt próféciákat felrobbantják. És ha az értünk történt szenvedésekről szóló tant megvizsgálják és bebizonyítják, hogy ez az önfeláldozás képtelenség, akkor a legjobb, amit még tehetnek az, hogy elkészülnek a halálos gyötrelmekre, mert a legtündöklőbb csillagot oltották el, amely egy nyugtalan lelkiismeret roncsai fölött ragyogott. A teológia egyetlen igazsága sem oly vigasztaló azon lelkek számára, kik bűn igája alatt görnyednek, mint az a tény, hogy Jézus Krisztus a mit bűneinket magára vette és a vállain vitte fel a Golgotára. Engem nem bánt, hogy mások hiszik-e ezt vagy nem, én azonban meghajtom lobogómat és odatűzöm ama kereszt elé, amelyen az én Uram Jézus Krisztus megfizette az ő vérével értem is a váltságdíjat. Igen nagy kitüntetés a mi szegény és elesett nemzedékünkre, hogy az összes teremtmények közül egyedül az ember lett megváltva, egyedül az ember üdve követelte meg az Üdvözítő életét. A pártütő, fellázadt angyalok elvesztették előkelő állásukat és átadattak az ítéletnek. Semmiféle váltságdíj nem lett értük adva, a többi angyalok pedig ‒ az Isten ereje által hordozva ‒ szintén elvégzik kitüntető kötelességeiket, anélkül hogy megváltattak volna vér által. Bennük nyilvánul meg az isteni hatalom, bölcsesség és jóság, csak éppen a szabad kegyelem és a végtelen szeretet nem. Az ember ebben a tekintetben egyedül, teljesen egyedül áll, sehol máshol nem nyilvánul meg az Isten fiának vérjegye. Csak egyedül mi vagyunk az Istennek ama serege, amelyet vére hullásával váltott meg. És ezért drágábba került az ember Istennek, mint az egész világegyetem. Az Úr világot hozhat elő szavával, égi testeket alkothat úgy, amint mi az agyagot formáljuk kezeink között, csillagokat állíthat elő úgy, amint a kovács pattantja le üllőjéről a szikrákat, hanem, hogy az új teremtményekre megváltott embereket vigyen, kénytelen volt egyetlen Fia elvesztésébe belenyugodni, őt a halálnak átadni és az Egyszülött személyes fájdalmai és szenvedései árán a váltságdíjat megfizetni. Nem akarok most az emberré lett Isten fájdalmaival foglalkozni, de ezek mind szükségesek voltak arra, hogy általuk az ember megváltassék. Az Úr többet adott nékünk, mint az ethiopia vagy a sábabeliek híres királynőjükkel együtt, mert míg ezek csak ajándékokat hoztak, az Úr önönmagát adta. Úgy szemléld tehát magadat, kedves barátom ‒ ha ugyan tényleg hiszesz a Krisztusban ‒ mint egy fontos nevezetességet a lények világában vagy mint a teremtés egy különös csodáját. Csak te vagy az, aki mondhatja: „Tudom, hogy Megváltóm él!” Sem a földön, sem a csillagokon vagy a különböző égi testeken ‒ amennyiben azokon is vannak élő lények ‒ nincsenek más lények az emberen kívül, akik ruháikat megmosták és megfehérítették a Bárány Jézus Krisztus vérében. A teremtés legértékesebbjei, Isten legkedvesebbjei vagyunk, mert a legtöbbet adott értünk és megkülönböztetett előnyökkel ruházott fel.
A megváltás e műve igen csodálatos, mert minél inkább igyekeznek azt kifürkészni, annál jobban feltűnik annak sokfélesége. Milyen tekintetben és milyen vonatkoztatásban váltattunk meg? Úgy vélem, rövid az idő arra, hogy ezt mind elősoroljam. Megváltattunk ‒ amint tudjuk ‒ az isteni igazságra nézve. Az Isten törvényeit áthágtuk, megszegtük és ezért bűnhődés alá esünk. Ezt a bűnhődést hordozta el azután az Úr Jézus Krisztus mi érettünk. „Betegségeinket Ő viselte, fájdalmainkat hordozta és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik az Istentől. És Ő megsebesítetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg.”
Megigazíttattunk, vagyis igazságunk előtűnt a Jézus Krisztus megváltásában. A törvény dicsőségére, felmagasztalására többet tett a mi nagy Szabadítónk, mint mindnyájan együttvéve tehettünk volna, ezt pedig elegendő váltságdíjul fogadta el Isten, mivel ő betöltötte helyettünk a törvény előírásait, ami által mi megszabadultunk a törvény büntetéseitől. Ez egy oly áldásos oldala megszabadíttatásunknak, amelynek gondolatainkban és tanításainkban előkelő helyet biztosítunk. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk, mert meg van írva: „Átkozott minden, aki fán függ.” Vajha adná a Szentlélek, hogy ezt a megváltást teljes értéke szerint becsülnők meg.
Ezenkívül mi megszabadittatunk a gonosz hatalmától is, amint ezt a Szentlélek Pál által a Titushoz írt levélben ki is nyilvánítja: „Aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt.” Erről a megváltatásról elmondhatjuk, hogy nem annyira az ár, mint inkább hatalom által ment végbe, bár itt is ki van tüntetve az ár, mert az apostol azt mondja: „aki önmagát adta mi érettünk”. Az tény, hogy semmiféle összeg sem fizettetett értünk a sátánnak, ez a feltevés egy pillanatig sem állhat fenn. Mi nem voltunk sohasem jogos tulajdonai az ördögnek és ezért kénytelen volt minden összeg vagy jutalom nélkül szabadon bocsátani azokat, akiket megkötözött. Ugyanúgy vezettetünk ki mi is a gonosz hatalmából, mint Izrael népe a Fáraó zsarnoksága alól. Az egyiptomi király sem kapott semmiféle váltságdíjat, mert csakis az Úr hatalmas kiterjesztett karjai szabadították meg Izráelt, megszabadítás, megváltás volt, de hatalom által. És mégis, az a vér, amelyet izsóppal az ajtófára és a küszöbre hintettek, mutatta, hogy a hatalom együtt jár az árral és hogy a fiúsítás vére éppúgy szükséges, mint a mindenhatóság pálcája. A gonosztól való megszabadításunkban nemcsak a Szentlélek hatalma nyilvánult meg, hanem szükség volt ebben a vérre is, mint megtisztító erőre. Az Úr Jézus Krisztus a mi megszabadítónk és megszentelőnk. Azokról, akik a bűnt és a sátánt meggyőzték, ez íratott meg: „Győzelmesek lettek a Bárány vére által.” A kegyelem letöri az igát a hívő nyakáról, a megszabadító kegyelem vérbe mártott ujja pedig otthagyja mindenhol a szabadság jelét, ahová ér. Ti még nem láttátok ezt? Ti még nem tudjátok, hogy mostantól kezdve nem vagytok a magatokéi? Az az ár, amely a Getsemáné kertjében és a Golgotán lefizettetett, az megvásárolt benneteket. Ne felejtsétek ezt el!
A megváltatásnak egy másik vonatkoztatását ‒ amelyre nem gondolunk gyakran ‒ magyarázza meg nekem a szöveg. Előfordul olyan idő testvéreim, amikor azt hisszük, hogy mi igenis a magunkéi vagyunk. A felolvasott szöveg azt mondja: „Nem vagytok a magatokéi!”‒ Miért? ‒ Mert áron vétettek meg.” Megvétettünk, de ki által? Nem mondhatom-e joggal, hogy bizonyos értelemben ti adtátok el magatokat? Hol volna máskülönben a kifejezés súlya: „Nem vagytok a magatokéi”? Abban a megváltásban, melyet Jézus Krisztus hozott, egyúttal kárpótlás is van magatok részére, azért, mert a ti jogaitok az Úr Jézus tulajdonába mentek át. Az a függetlenség és szabadság, amelynek egykor annyira örültetek, most átadattak Jézusnak. „A mi ajkunk a sajátunké ‒ mondhatjátok ‒, ki uralkodik fölötte? Kicsoda az Úr, hogy engedjünk Néki? Szabadok akarunk lenni és azt cselekedni, ami jólesik.” Igen, csakhogy a hasonlíthatatlan váltságdíj kifizettetett és az önakaratra és tulajdonjogra vonatkozó összes gondolatok kihágások a Szabadító jogai iránt. Az a jog, hogy magunk fölött rendelkezzünk ‒ bár soha a mi valódi tulajdonunk nem volt
– egyszer s mindenkorra átadatott Annak, aki életével megvásárolt bennünket magának. Ezerszeresen visszakaptuk az Úr kezéből mindazt, amit Néki adtunk. Az ár, amelyet értünk adott, oly nagy, oly hasonlíthatatlanul nagy, hogy mi örömmel átadjuk a mi értéktelen valónkat Néki, hogy mindörökké uralkodjék felettünk. Nagyon szeretném, ha a megváltás e formáját emlékezetetekben megtartanátok, és éppen azért bocsátom ezt ama pontok elé, amelyekre fel akarom hívni figyelmeteteket.
Kísértsük meg, kedves testvéreim és engedjük magunkat át ama igazságnak, hogy mi tényleg áron váltattunk meg, és hogy nem vagyunk immár a magunkéi, nehogy e kinyilvánítás csak holt betű legyen, hanem hogy megragadja szívünket és képes legyen befolyásolni életünket. Én megkísérlem, hogy ezek segítsenek abban, hogy tisztábban lássatok és erősebben érezzetek. Ez a rendkívül fontos, gyakorlatias igazság elég erősen soha sem ragadhat meg bennünket. Bárcsak az Isten Szentlelke bevésné ezt mélyen, jó erősen a szívünkbe!
Először is ki kell jelentenem, hogy a felolvasott szövegben kárpótlást és mégis nyereséget találunk. A kárpótlásnak az a rendeltetése, hogy valamely veszteséget jóvátegyen, csakhogy a jelen esetben az átruházás rólunk Krisztusra tiszta nyereség. Íme, a kárpótlás: „Nem vagytok már a magatokéi, mert áron vétettetek meg!” Tehát mint hívők, feladtátok a jogot, hogy magatok fölött rendelkezzetek. Jó vásárt tettetek? Feltétlenül. Mert először is: ti éltek, és ha a magatok fölött vélt rendelkezési jogot megtartanátok, akkor meghalnátok. Aki meg akarja menteni életét, abban az értelemben, hogy magának menti meg, az elveszíti azt. Dacára annak, hogy még éltetek, mégis holtak voltatok már az igazságban, mivel csak kívánságaitoknak hódoltatok amelyek belőletek eredtek. Most azonban az Úr egy új, magasabbrendű, nemesebb és tökéletesebb életet adott nékünk. Vajon ez a cselekedet nem kárpótlás-e azért, mert felhagytunk a testi élettel, mely nem bírt felülemelkedni a sár fölé? Ehhez pedig még békességet is kaptatok, nyugalmat a Jézusban. Mint hívők, tudjátok, hogy bűneitek megbocsáttattak a Jézus Krisztus nevéért, hogy az Atya szeretettel ölel titeket keblére és hogy biztos helyen vagytok a Jézus Krisztus karjaiban. Olyan nagy, mély és tartós békét éreztetek, amely soha el nem múlik. Vagy nem jobb-e békét nyerni és a Krisztushoz hasonlóvá lenni, mint a háborgó tengerhez hasonlítani és élvezni azt a látszólagos jogot, hogy rendelkeztek önmagatok fölött? Csak egy csöppnyi édes béke is elegendő jutalom szívünk átadásáért. A béke mellett azután örömetek is van. Olykor, mikor örömáradások vannak, boldogságtok oly nagy, amilyet csak képesek vagytok elhordani. Ereztétek már, ugye, hogy mit jelent az, felemelkedni a földről forgószélhez hasonló elragadtatásban, akkor, mikor az Úrra vetettétek szemeitekét, mikor láttátok szeretetét és azt az árt, a melyet lefizetett? Ah, az öröm az a kimondhatatlan boldogság, amely a Lélek gyümölcse. Micsoda édes gyümölcsök fakadnak a kereszt keserű fájából! Melyik szőlőtőkének vagy gyümölcsfának a termését lehet a Golgotha keresztjéhez hasonlítani? Biztos, vagyok abban, hogy gazdagon vagytok kárpótolva azokért az örömökért, amelyeket otthagytatok, ama váltságdíjban, amelyet Krisztus adott értetek. És aztán milyen nagy örökség vár reátok. Reménység, mely a halál folyója mellett jobb hazát pillant meg, a halhatatlanság reménye Krisztussal, a hasonlóság, az összeköttetés, a dicsőség Vele együtt örökké! Nemde, kedves barátom, még akkor is, ha egy királyságról kellene lemondanod, az önmegtagadások egész raját elkövetned, tízezer kellemes dolgod feladnod, még akkor is mennyire megelégednél, ha ilyen árt fizetnének érte. Te azért a kevésért, amit adtál, sokat, nagyon sokat kaptál, megkaptad Krisztust, aki mindenekben minden. A megfoltozott örömökért, a veszélyes függetlenségért, a fel-fellázadó megelégedésért, a bűnös kívánságért, mind együttvéve hasonlíthatatlan adományokat nyertél, amelyek kizárják azt a feltevést, hogy érettük lemondj a szabadításról. Még ma átvehetitek mindazt, amit a Jézus Krisztus vére kieszközölt és véghezvitt és én nem tudom egyes szavakban kifejezni e kegyelem valódi értékét. Az az ár, amelyet Jézus fizetett, megtisztulást jelent: „Mert a Jézus Krisztusnak, az Isten fiának vére tisztít meg minket minden bűneinkből.” Vagy nem jobb: az Úr tulajdonában tisztán, mint a magunk tulajdonában piszkosaknak lenni? Az Úr Jézus vére közel visz az Atyához, mert „kik azelőtt távol valátok, a Jézus Krisztus vére által közelebb jöttetek.” Vagy nem jobb közel lenni az Úrhoz és a Krisztus tulajdonává válni, semmint idegen tartományokban bolyongani és megkívánni a disznók eledelét, amellett pedig büszkén hangoztatni, hogy a magunk urai vagyunk? Ez a vér békéről beszél, hangosabban beszél, mint az Ábel kiontott vére. Vagy nem jobb: eme békességnek vérét hallani és az Úré lenni, mint a sajátotoknak nevezni magatokat és már előre hallani az elkövetkezendő rettenetes ítéletet? Ez a vér képessé tesz arra, hogy a legszentségesebb helyre, az Atya színe elé mehettek, és nem hasonlíthatatlanul jobb: az Úr kedveltje lenni, Hozzá közel jönni, Vele úgy beszélni, mint az ember a barátjával beszél, mintsem elvetve Istentől és jelenlétének dicsősége előtt kizárva lenni? Addig, míg e vér ki nem folyt, egy ember sem merészkedhetett a háromszor szent Istenhez közeledni, mihelyt azonban ez megtörtént, szabad bemenetele van oda minden töredelmes szívű bűnösnek. Nem nagy öröm ez? Ha valaki arról panaszkodik, hogy az őszinte keresztyénség ma csak az önmegtagadások sorozatából áll ‒ amint ez sokszor be is bizonyul ‒ nem szabad elfelejtenie, hogy a kárpótlás mégis aránytalanul nagy, mert az Úr Jézus vérében tízezerszer többet kaptunk, mint amennyit érette elveszítettünk. Ennyit a kárpótlásról.
Emellett aztán nem kell elfelejtenünk, hogy a képzelt veszteség valódi nyereség lehet. Hasznothajtó dolog az, ha egy ember valamely veszteségéért kárpótolva lesz, amellett pedig a veszteséget hasznára is fordíthatja. És ez a legszorosabb értelemben áll fenn a mi esetünknél, mert mindazt, amit a Krisztusért elveszítettünk, igazság szerint tiszta nyereségnek könyvelhetjük el. Csak azt veszítettük el, ami megbecstelenített, megszégyenített és megalázott volna. Áldott veszteségek! Mik lennénk a Krisztus nélkül?
Saját magunk rabszolgái voltunk és ha ebből megszabadultunk, akkor rosszabb sorsból szabadultunk meg, mint amilyenben az egyiptomi rabszolgák voltak, mert ennek jutalma a halál. Valakinek kellett, hogy uralkodjék felettünk, ez kikerülhetetlen, de összes eddigi uraink mind, mind zsarnokok voltak. Most pedig megszabadultunk a sátántól, megszabadultunk pedig ama Győző által, aki a mennyben uralkodik. Egykor a világnak szolgáltunk, az uralkodott felettünk, de nem nyereség-e azt most, érezni, hogy immár nem szolgálunk az embereknek, mert megváltattunk drága áron. Ahelyett, hogy kárpótlást követelnénk odaadásunkért, inkább azt mondhatnók: Örömünket és boldogságunkat csak abban találtuk, hogy a Krisztuséi lettünk és legnagyobb törekvésünk most odahatni, hogy teljesen az Isten akarata szerint éljünk. Vajha ez a vágyunk sohasem csillapodnék, mert mindaddig nem ismerjük meg a teljes szabadságot, míg eme fenséges fokozatot el nem értük és amikor elkészíttetünk, hogy a dicsőség honába bemenjünk. Az Úr segítsen erre!
Ennyit az első pontról. Bár még csak veszteségünk sem volt, az Úr Jézus mégis kárpótlást nyujtott vére által és így nagy, határtalan nagy nyereségünk lett.
Vessetek csak egy pillantást a szövegre és látni fogtok ott igen magas és mégis alacsony értéket „Nem vagytok a magatokéi, mert áron vétettetek meg.” Nyilvánvaló lesz itt tehát az érték, mivel feltünő nagy áron vásároltattunk meg. Mennyire becsüli Isten az embert, ha arról van szó, hogy megvásárolja őt. Isten nem gondolkozik kicsinylőleg az emberről, sőt határtalan leereszkedésében őt a kigondolható legmagasabb áron óhajtja megvásárolni. A fellázadt angyalokat nem váltotta meg és még csak egy fillért sem óhajtott értük fizetni, hanem mikor az ember elesett, odaadta érte váltságdíjul fiának életét. Néked, kedves embertársam, a legméltatlanabb lénynek kell vélned magadat, de mégis meg kell látnod, hogy Isten mennyire felbecsül. „Micsoda az ember, hogy gondolsz reá és az embernek fia, hogy felkeresed őt?” És mégis felkerested. Felkereste pedig az embert úgy, hogy egyesítette magában az emberi és az isteni természetet. Nemcsak pedig, hogy felkereste, hanem kimondhatatlan kínok és fájdalmak árán meg is váltotta. Ha tudni akarod értékedet, úgy tekints a keresztre feszített Krisztusra, és pillants sebeire. Ne gondold azt, hogy valamily árútárgy vagy, amivel játszani is lehet. Ne véld azt, hogy értéked oly csekély, mint valamely földi kukacé. Sokkal, nagyon sokkal értékesebb vagy. Ne képzeld be magadnak, hogy te esetleg magadra méltó lehetsz addig, míg valamely földi cél után törekedel. Nem, mert nem szabad elfelejtened, hogy olyan lény vagy, akit Isten teremtett magának. Ne felejtsd el: saját képmására teremtett és ezt más nem ronthatja meg, csak a bűn. Most azonban, hogy megváltattál, értékesebb lettél, sokkal értékesebb, mint egy teremtmény. Nem vagy immár egy közönséges edény az Úr házában, esetleg egy eltört fazék, amelyet azután a szemétdombra vetnek ki, hanem oly edény vagy, amelyet drága áron vettek meg, amelyet megbecsülnek, amely a Mestert szolgálja és néki dicsőségére válik! „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” A legmagasabb fokú szentség által vásároltatott meg az ember: az Úr váltotta meg saját életével. Bizonyos fokú szentség veszi körül ezt a halandó testet, amint az apostol ki is fejezi magát. Engedjétek csak meg, hogy felolvassam: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek az élő Isten temploma és hogy nem vagytok immár a magatokéi?” Ne adjátok tehát testeteket a henyélésnek, az iszákosságnak vagy valamely tisztátalanságnak. Pál különösen a paráznaságról beszél, mint olyan bűnről, amely a szentek között nem fordulhat elő, mivel a test Isten dicsőségére kell, hogy szolgáljon, azért is váltattatott meg és emiatt nem szabad tisztátalannak lennie. Habár Pál apostol a testet más értelemben, mint „gyalázatos testet” említi (Fil.3,21), mégis nem lehet minden tekintetben gyalázatos, mert mint az előbb is felolvastam, olykor az élő Isten lakhelye is. Különben még az eltávozott szentek porát is meg kell becsülnünk. Habár igen keveset jelent egy holttest, azért én mégis tiszteletteljesen
óhajtanám utolsó nyughelyére helyezni, és hagyjátok ott csontjait háboríttatlanul mindaddig, míg az ítélet angyala harsonájával életre nem kelti azokat, mert a hívő testének minden egyes részecskéje a Jézus Krisztus vérével van megváltva, épp úgy mint a lelke és a szelleme. Azt akarom tehát, hogy a hívők értékeseknek tartsák magukat. Az Úr így szól az övéihez: „Mivel méltónak találtattál szemeim előtt, én niegdicsőítlek téged és szeretetemet adom néked.” Ti a „Sion nemesei” közé tartoztok, kik drágábbak az aranynál. Csak tiszteletreméltó céloknak adjátok oda magatokat és akkor az Isten megdicsőít benneteket.
Tekintsünk azonban a kép másik oldalára. Habár értékesek vagytok, azért mégis alacsonyaknak kell tekintenetek magatokat, mert akármilyen ára is van valamilyen árúnak, magára a tárgyra nézve nem jelent semmit. Nálatok sem jelenthet semmit, mivel nem vagytok a magatokéi, épp így az érték sem a tiétek. Ti hívők, a Krisztus vagyonát képezitek, amint egykor eladtátok magatokat a bűnnek, ugyanúgy vásároltattatok meg mostan ár által. Az emberi rabszolgaság intézményét már megszüntettük, habár némely helyeken még fennmaradt és gyalázatosabb módon vitetik végbe, mint valamely bűntett, a társadalom mégis felemelte tiltakozó szavát ellene, de amiért esedezem az, hogy vajha a Krisztus áldott igája az egész földön elterjedne. Pál apostol azt mondja: „Magamon hordom az Úr Jézus Krisztus jegyeit”, mintha ‒ miként a birkákra és a szarvasmarhákra rá szokták égetni uruk nevét – ő rajta is ott volna a bélyeg. Úgy vélem, hogy Pál az ostorcsapások helyeire gondolt, vagy pedig a vízbemerítés emlékjelére, mely egész testére kihatott és amelynek oly sokan örülünk, mert visszaemlékeztet arra, hogy a Krisztussal együtt haltunk meg és Vele együtt mi is fel fogunk támadni. Az a tény, hogy ama Szentnek a nevében meríttetünk a víz alá, soha el nem múlhat. Az Ő nevében meríttetünk víz alá, hogy mindörökre az övéi legyünk és nem a magunkéi. Egy ember nem lehet büszke arra, hogy mily nagy értékkel bír, ha észreveszi, hogy sem kezein az ujjak, sem fején a hajszálak nem az övéi. Ha valóban őszinte keresztyének vagyunk, akkor tudni fogjuk, hogy egyetlenegy érverés vagy egyetlenegy lélegzés sem önmagunkért történik és a testnek, ennek a bámulatos gépezetnek legparányibb részecskéje, úgyszintén a lélek vagy a szellem működése sem a mi javunkért megy végbe. Mindent a Krisztus miatt kell tennünk, mert megvásárolt és igénybevett tulajdonai vagyunk a Krisztusnak örök időkre. Szeretném, ha mindegyikőtökbe be tudnám vésni azt a gondolatot, hogy úgy tekintsünk magunkra, mint véren megváltottakra, mint egy-egy szentségre épp oly szent dologra, mint az arany gyertyatartó, vagy az arany asztal, és hogy amellett a legcsekélyebbeknek és legalacsonyabbaknak tartsuk magunkat az Úr házában, mivel nem vagyunk a magunkéi. A mi dicsőségünk annak a dicsősége, aki megvásárolt magának. Isten őrizzen, hogy dicsekednénk valamivel, kivéve, hogy a Krisztuséi vagyunk. Azt azonban örvendező szívvel és szent bátorsággal mondjuk, hogy az Úréi vagyunk és az Ő ösvényén haladunk.
Tekintsük meg és elmélkedjünk egy másik tárgy felett: „Nem vagytok a magatokéi, mert áron vétettetek meg.” Biztosságot és mégis éberséget kelt bennem ez a vers ujólag. Elsőbben is biztosságot. Nem veszhettek el, nem mehettek tönkre, mert az, akinek tulajdonai vagytok, képes arra, hogy megőrizzen. Ha ti elvesznétek, ki volna a károsult? Az, akié vagytok, ti pedig a Krisztuséi vagytok. Az a reményem, hogy mindvégig megoltalmaztatom, abban fekszik, hogy Krisztus sokkal többet fizetett értem, semmint hogy csak oly könnyen engedne elveszni. Minden egyes hívőért vérével fizetett. Maradjatok csak csendesen a Getsemáné kertjében és hallgassátok sóhajtásait, azután menjetek közelebb és nézzétek meg véres izzadságcseppjeit, és azután mondjátok meg, hogy enged-e ő elveszni csak egy lelket is, akiért ennyit szenvedett? Nézzétek meg, amint a fán függ, megkínozva, kigúnyolva, elárulva, rettenetes nagy teherrel, azután ama sötét felhő alatt, mely eltakarta előle az Atya ábrázatát és gondoljátok meg, hogy mindezt elszenvedte és, mégis megengedi, hogy azok, akikért ezt eltűrte, a pokolba vettessenek? Ő sokkal többet veszt, mint én, ha elpusztulok, mert ő elveszti azt, amibe az élete került, de természetesen ezt nem fogja megtenni. Íme, itt van a biztosság: ti az Úré vagytok és ő nem engedi örökségét elrabolni. Oly kezekben vagyunk, amely kezek magukon hordják a szegek helyeit. Elrejtettünk egy sziklahasadékba, olyan sziklába, amely tizenkilencszáz év előtt hasíttatott meg értünk. Nincsen senki és semmi, ami kiszakíthatna ebből a kezekből, mert a Szabadítónak szeretete sokkal forróbb és ereje sokkal hatalmasabb, semhogy erre valaki sikerrel vállalkozzék.
Pillantsunk most az érem másik oldalára. Itt megvan az alap az éberségre, „Nem vagytok a magatokéi, mivel áron váltattatok meg. És ezért szerfölött vigyázzatok és őrizzétek meg szíveteket, mert egy király kincsei közé tartoztok. Ha valami az én tulajdonom, úgy azt teszem vele, amit jónak látok, ha azonban valamit az én gondjaimra bíznak, akkor vigyáznom kell arra, hogy hűen és buzgón járjak el benne, mert máskülönben hűtlen sáfár leszek. Jöjj, kedves barátom, bár azt követheted, akit akarsz, de ha a Jézus Krisztushoz tartozol, akkor kérlek arra a szeretetre, amelyen Rajta csüngsz, szent személyének méltóságára, az ő halálára ‒ arra az árra, amelyet érted adott ‒, hogy ne piszkítsd és ne alacsonyítsd le magadat. Te nem vagy a magadé és ezért ne engedd, hogy az Úr tulajdona kárt szenvedjen és ő kénytelen legyen téged számadásra vonni. Az elveszett fiú a távol országokban ‒ aki büszkén mondta, hogy ezentúl a magamé akarok lenni ‒ élhet úgy, amint akar, mert annak a tartománynak polgárai és disznai nem törődnek avval, hogy mit csinál. Az a hitvány tönkremehet, ha éppen úgy akarja, saját fejére száll a veszteség, mert senki sem fog egy korhely vagy egy tékozló miatt búsulni. Hanem mi reánk ez már nem vonatkozhat, mert hazajöttünk, Atyánknak édes gyermekei lettünk és engedelmeskednünk kell háza törvényeinek, azután mindenben akarata szerint kell eljárnunk. Nékünk nincs rendelkezési jogunk önmagunk felett, ha a Krisztus megvásárolt magának. A mi kötelességünk úgy eljárni, mint a szőlőmunkásoknak a szőlővel, amelynek gyümölcsét leszedik, de nem a maguk, hanem Uruk számára. Őrizzünk meg minden egyes szőlőfürtöt, amelyet szívünk termelt az Úr számára és szolgáljon minden járás-kelésünk lelkünk tisztítására és minden virágápolásunk az ő tetszésére. Vigyázzatok tehát, nehogy a király javait megrontsátok vagy tönkretegyétek. Biztos helyen vagytok az Úr kezében és ezért örvendjetek. Gondoljatok azonban az igazság másik oldalára és vigyázzatok, hogy fehér ruhátokat megtartsátok és az Isten társaságától el ne távolodjatok.
A negyedik tárgy, amely teljesen méltó arra, hogy megfontoljátok és figyelemre méltassátok: átadás és mégis tökéletes szabadság. „Nem vagytok immár a magatokéi, mert áron vétettetek meg” ‒ ez átadás. Teljesen és tökéletesen át kell adnotok magatokat az Úrnak, mivel teljesen és tökéletesen váltattatok is meg. Viseled még a test gondjait, kedves barátom? Távol akarod még tartani Krisztust valamilyen dolgodtól? Nem gondolod, hogy az Úr megrablása ez? Mit szólnál ahhoz, ha éppen ama bizonyos dolgod miatt esnél el a megváltástól? Meg volnál-e elégedve, hogy a Jézus vére egy bizonyos részben nem folyt érted? Melyik részed az, amelyet dédelgetni és elkényeztetni akarsz? Megnyugodnál abban, hogy megváltatlan tested van? Megnyugodnál-e, hogy a férgek elpusztítsák és hogy soha többé a porból fel ne támadjon? Avagy odaadod-e Krisztusnak szeretetteljes szívedet, a szellemedet azonban megtartod és azt mondod: „Magam akarom a hitemet megtalálni és nem engedem ítéletemet a kinyilatkoztatás szavának alávetni”? Tehát az értelmed, a felfogásod nincs megváltva? Mi lesz ebből majd azon a napon, amikor csak az bocsáttatik be a mennyek kapuján, ami vérrel váltatott meg és amit Krisztus a magáénak ismer el? Azon a napon, mikor Jézus megtekinti majd a kincseit és idegen tulajdont talál köztük, mit fog avval tenni? Ugy-e nem fogja megtartani a sajátjai között? Ne tartsátok meg tehát képességeiteket magatoknak! Ne tartsátok meg hangotokat, hanem énekeljetek Jézusnak vagy beszéljetek érte, ha tudtok beszélni. Írjatok Jézusért, fessetek, varrjatok ruhát és foldozzátok azokat ő érette. Ne tartsátok vissza azt a csekélyke talentumot, amit kaptatok, hanem kérjétek az Urat, hogy segítsen néktek, hogy adjon ügyességet ujjatoknak és erőt karotoknak, mert hiszen ninden egyes tagjaitokat megvásárolta Krisztus. A ti időtök elmúlt a vásárlás által, mert nincsen egyetlen szempillantás sem, ahol megváltatlanul volnátok. Vannak egyesek, akik azt vélik, hogy ekkor és ekkor szolgálaton kívül” vannak. De én azt kérdem tőlük: Ki vagytok törülve a megváltottak jegyzékéből? Lehetséges az, hogy legyen egy oly nap a héten, amikor nem vagytok megváltva, hanem a magatoké és az ördögé vagytok? Tegyük fel, hogy éppen azon a napon haltok meg, mi történik akkor?
Amiként ez az átadás minden időre, ugyanúgy minden esetre is vonatkozik. Arra vagytok elhívva, hogy amit csak tudtok megtenni Jézus dicsőségére, azt megtegyétek és hogy amit el tudtok szenvedni, azt szenvedjétek el, ha ő ezt akarja és hogy mindenekelőtt ‒ úgy a cselekedetben, mint a szenvedésben ‒ az Úréi legyetek. Nem kicsiny, hanem nagy dolog őszinte keresztyénnek lenni, akkor, amikor nem vagyunk semmivel sem elfoglalva, amikor sem imádkozunk, sem énekelünk, sem dolgozunk, hanem ‒ hogy úgy mondjam ‒ csendben vagyunk. Igen kedves és jó dolog, ha hasonlítunk a kerti virágokhoz, akik illatjuk őszinte és teljes átadásával áldoznak az Úrnak. Vajha megtelnénk kegyelemmel és a Szent Lélek szele átfogná szeretettel a mi első életünket akkor is, amikor alig tudunk róla.
Az átadással azonban összeköttetésben van a tökéletes szabadság. Ha a dolgot alapjában megnézzük, akkor a Krisztusnak való átadás a legbiztosabb út arra, hogy természeti képességeinknek teljes szabadságot adjunk. A bűn nem más, mint átadás a szenvedélyek uralmának. Igen, ha az ember összes szenvedélyeit helyes mederbe tudnók irányítani ‒ ami meg is lenne – akkor, ha eredeti állapotában megmaradt volna, akkor teljes erény és nem pedig gonoszság volna az eredmény, amely erényekben aztán értékes és drága szabadságot nyernénk. Természetünk kívánságai ‒ nem az elesett természeté! ‒ teljes kielégülést nyernének, ha azokat az Isten akaratának és törvényének vetnők alá. Szabadság a bűnre: rabszolgaság, ellenben szabadulás a bűntől: igazi szabadság. Ha a törvény keretei közé szoríttatunk, akkor nem kevésbé vagyunk korlátozva szabadságunkban, mint mikor egy madarat a végtelen levegőégben tartunk fogva, vagy pedig, ha egy halat az óceán hullámaiba zárnánk. Krisztus iránt való engedelmesség: a mi éltető elemünk. Az igazán megujhódott, megváltott ember eleme a szentség, és ha mi teljesen átadjuk magunkat Krisztusnak, úgy hogy csak egyedül néki élünk, akkor elértük azt az életmódot, amelyet az Isten megállapított nékünk és amelyben mi tökéletes boldogságot találunk. Ne gondoljátok tehát, hogy mindig több korlátozottságot és nagyobb megkötöttséget találtok, minél jobban nevekedtek a keresztyénségben. Mondjátok inkább, hogy annál több szabadságot élveztek, még pedig olyan szabadságot, amelyet csak a megtért emberek értenek meg. Az igazság az, hogy még az önmegtagadás sem lesz többé az, hanem nagy örömmé válik, ha szívünk teljesen és tökéletesen átadatott az Úrnak.
Mielőtt végeznék, még egy pár idevágó tárgyat említek és pedig a meghódolást és a várakozást. Mind a kettő benne foglaltatik a szövegben. A meghódolás: „Nem vagytok a magatokéi” ‒ és ezért joga van Istennek azt tenni veletek, amit akar. Nem mondhatjuk azt, hogy „mit akarsz még velem tenni?” amikor már hétről-hétre fájdalommal telten heverünk betegágyunkon, mert néki akkor is joga van, hogy a földhöz sujtson és minden egyes tagunkat megbüntesse. Ha az Úr azt mondja: „Most egész télen át köhögni fogsz, utána pedig sorvadásban fogsz sínylődni”, akkor nem szólhatunk egy szót sem, hanem alázatosan e szavakra kell gondolnunk: „Nem vagytok a magatokéi”. Vagy pedig ha azt mondja: „Hagyd ott a te jómódodat és eredj ínségbe és nehéz munkába”, akkor ismét csak arra kell gondolnunk: „Nem vagytok a magatokéi”. Vagy ha ezt mondja: „Vándorolj ki és keress magadnak az óceán mellett egy új hazát, vágd el az összes kötelékeket és tépd el a legdrágább kapcsolatot is, mely e helyhez köt, akkor örömmel kell engedelmeskednetek, mert nem vagytok a magatoké. Ha a kötelesség hívó szava szól: „Eredj, hirdesd az evangyéliumot a pogányok között, légy kész meghalni köztük, légy kész arra, hogy a malária a felényire rövidíti éltedet vagy pedig, hogy rettenetes halált hoz reád egy előre nem látott pillanat”, akkor minden kérdés nélkül mennetek kell, mert nem rendelkezhettek önmagatokkal. Mi nem hozhatunk elő kérdéseket vagy kifogásokat, mert ezt csak azok tehetik, akik rendelkeznek maguk fölött,
Nem illik, hogy ,,Miért?”-et kérdjünk, csak a parancsot kell teljesítnünk mert nem vagyunk a sajátunké. Meghódolás, feltétlen és teljes meghódolás a kötelessége a véren megváltottaknak.
Szorosan a meghódolás mellett jár a várakozás. Ha a magamé vagyok, nem tehetek sokat magamért, ha azonban a Krisztusé vagyok, elvárom, hogy a Krisztus sokat és nagyot tesz majd értem. A gyermek nem sokat tehet magáért, hanem reményteljes várakozással van telve. Miért? Azért, mert szeret ő és gazdag Atyja van, akitől nagyot vár. Azt mondja: „Atyám majd gondoskodik rólam, hiszen én a fia vagyok!” Ugyanígy áll a dolog velünk. A mi tulajdonosunk nagy jósága és hatalma csak emeli reménytelt várakozásunkat. Nézzétek meg a testemet, ennek el kell múlnia és porrá válnia, csakhogy az én Uram megvásárolta ezt és biztosan nem engedi, hogy poraiból fel ne támadjon. Ez immár nem az enyém és azért biztos vagyok abban, hogy Az, akinek ez jogos tulajdona, ismét meg fogja alkotni, nemesebben, oly fényesen és tündöklően, mint az övé, amikor nem lesz már fájdalmaknak, betegségnek és romlásnak alávetve. Biztos vagyok ebben. Ha ez a test csak az enyém lenne, akkor elvárnám, hogy velem együtt elpusztulna, mikor a sírásó eltemeti, csakhogy nem az enyém, hanem az Úré, aki oly nagy árt fizetett érte, hogy feltétlenül nagy szándéka van vele. Az Úr ebben a testben a nyers anyagot látja, amelyből hatalma és kegyelme által valami olyast csinál, amely Néki dicsőségére válhat. Nem jogos-e tehát a várakozásunk, ha a Krisztusé vagyunk? Nem vagyunk a magunkéi. Az Úr ‒ bízzatok ebben ‒ tovább fogja fejleszteni szellemünket, lelki képességeinket szaporítani és a tulajdonát tulajdonosára méltóvá fogja tenni. Te azt mondod, kedves testvérem: „Én belőlem már sohasem lesz más, mert nincs képességem a tanulásra!” Ne feledd azonban, hogy az, ami a tiéd: a Krisztusé, aki megszenteli tehetségedet és bölcsességet ad majd, hogy azt az Ő dicsőségére használjad. Nem tudod még, hogy mi lehet majd belőled. Ha csak öt percig a mennyben voltál, többet fogsz majd tudni, mint a theológia összes doktorai, mert akkor megtudod, hogy mint ismertek meg téged. Megismered akkor a Krisztust, látni fogod és örvendesz benne sokkal inkább, mintsem azt csak elgondolhatod is. Nem vagy a magadé, de annak, akié vagy, az a szándéka, hogy belőled valamit alkosson, mert sokkal nagyobb árt adott érted, semhogy parlagon hevertessen. Az az agyag, amely még a bányában fekszik, nem igen rendelkezhetik önmaga felől, de ha a fazekas megveszi, megformálja és valamilyen edényt készít belőle, akkor megvan az oka hinni, hogy hasznos helyet fog majd betölteni. Hogyha beszélni tudna, azt mondhatná: „Én nem vagyok a magamé, mert nagy áron vettek meg, azért, hogy készítsenek belőlem valamit. Még nem tudom, hogy mi lesz belőlem, de ha az, aki most formál, teljesen el fog készíteni, akkor minden kétség nélkül érdemes leszek arra, aki alkotott.” A ti várakozástok bármily nagy legyen is, Isten mégis csak nagyobbat fog cselekedni, mint amennyit kérni és megérteni tudtok. Boldogok azok, akik felől megiratott ez: „Nem vagytok a magatokéi, mivel áron vétettetek meg.”
Zárni fogok most e kérdéssel: ,,A magadé vagy, kedves barátom?” El tudom képzelni, hogy azt mondja valaki: „Természetesen nincs semmi kedvem ahhoz, hogy Istennek adjam át magam.” Hát, hiszen az a helyes dolog, ha a magadé vagy, mert akkor oda fogsz menni, ahol a magad hazája van, azonban, hogy hol van a te hazád, azt keresd meg az Isten szavában. Ott meg fogod találni azt, hogy azok, akik nem ismerik az Istent, elűzetnek az Ő tekintete elől. Ha ők rendelkeznek maguk fölött, akkor vigasztalják magukat és segítsenek magukon, de az Isten elé nem jöhetnek.
Nem jöhetnek még pedig azért, mert az „alázatosaké a mennyek országa.” Már pedig az olyan ember, aki büszkén, fenhéjázóan azt mondja, hogy a „magamé vagyok, magam rendelkezem a fölött, hogy mit csináljak, magam mondom meg, ki előtt hajtom meg lobogómat és csak azt fogadom el, akit akarok”, az ilyen ember nem alázatos. Az ilyen ember magának véli magát, de csak véli, mert azt gondolja, hogy saját akarata teljesül, holott a pártütő, a fellázadt angyalok szelleme uralkodik benne és az készteti a lázongásra.
Meg akarsz azonban mentetni, kedves barátom? Ha igen, akkor az üdvösséghez vezető út az, hogy higgy az Úr Jézus Krisztusban. Lényeges része azonban a hitnek az, hogy át is add magad Jézusnak. Ha Ő meg akar menteni, nem akarsz tulajdonává válni? Ha meg akar vásárolni, nem akarsz az Övé lenni? Ha meg akar szabadítani, nem akarod beismerni, hogy nem vagy a magadé? Némelyeknek képtelenség békét találni, mert függetlenek akarnak lenni, saját útjukon haladni és s?ját akaratukat követni. Ne tedd ezt, hanem add át magad! Ez szükséges intés minden egyes lázadó részére, aki azt akarja, hogy elfogadtassák. Add át magad! Add át magad életre- halálra, kegyelemre vagy kegyvesztésre! Isten nem tárgyalhat a lázadókkal addig, míg kezükben tartják a fegyvert. Le a fegyverrel! Le a büszkeséggel, a hiúsággal, fennhéjázással! Fordulj Hozzá bizalommal, szeretettel, hittel, de különösen és legfőképpen alázattal! Óh, alázd meg magad az Úr, a te Teremtőd előtt! Gondold meg, hogy micsoda hatalmas alkotások, világegyetemek hajtják meg Előtte magukat és kiáltják, hogy: „Szent, szent, szent a Seregek Ura Istene!” És te, szegény, földi féreg, te lázongani akarsz, amikor Ő szeretettel jön feléd? Eredj hozzá, kiálts Hozzá: „Uram, én elpusztulok, tönkremegyek, ha a te haragod körülvesz engem, nyujtsd ki a kezed, hogy megtisztuljak és én a tiéd akarok lenni mindvégig, ha kegyelmed erre megsegít.” Jézus elfogad téged. Elfogad most, ha teljes szívedből kiáltasz Hozzá, úgy hogy boldogan énekelhetsz:
A Tied vagyok, hisz szavad mondja; „Megbocsátottam néked!”
Az Isten adja ezt, a Jézus Krisztus érdeméért. Ámen.