Jegyezzétek meg, hogy úgy van megírva: „A léleknek gyümölcse”, tehát az Isten lelke csak egy gyümölcsben nyilvánul meg. Amiként azonban könnyen lehet egyes gyümölcsöket több részre osztani, ugyanúgy lehet a lélek gyümölcsét is három, azaz háromszor három részre bontani, amelyek: szeretet, öröm, békesség; béketűrés, kegyelmesség, jóság; hit, alázatosság, mértékletesség. Lehet, hogy a szeretet nemcsak azért áll elől, mert önmagában véve is nemes erény és legközelebb áll az isteni tökéletességhez, hanem mert oly nagy kegyelmet rejt magában, amely mindent magába fogad. Az összes törvények és parancsolatok egybefoglaltatnak ebben az egy szóban: szeretet és a lélek összes gyümölcsei szintén mind ebben az áldott, ebben az édes, ebben a mennyei szeretetben rejlenek. Lássatok hozzá, hogy gazdagok legyetek a szeretetben, mert ha már az elsőnél kitünik fogyatékosságtok, miképpen állhattok a többivel? „Mindenekfelett öltözzetek fel a szeretetet, mint amely a tökéletesség kötele.” És ha az öröm nem is áll az első helyen az Isten lelke ajándékainak megnyilvánulásánál, mégis közvetlen az első után jön és biztosak lehetünk, hogy az a hely, ahová az inspirált (sugalmazott) apostol állította, tanulságos a mi részünkre. A lélek gyümölcse elsősorban a szeretet, amely mindent magába foglal, azután az öröm, amely ebből fakad. Érdekes, hogy az öröm milyen előkelő helyet foglal el. Az első hárommal együtt jön és csak egy fokkal áll alacsonyabban az elsőnél. Tekintsétek meg tehát az öröm magas állását és ha eddig nem bírtatok vele vagy csak csekélynek értékeltétek, úgy változtassátok meg véleményeteket felőle és törekedjetek teljes erőtökből megszerzésére, mert nyugodtak lehettek afelől, hogy a lélek ezen gyümölcsének igen nagy értéke van. Mivel ma csak egy tárggyal óhajtok foglalkozni, félreteszem a szeretetet egy más alkalomra és csakis az örömről fogok szólni. Vajha az ő isteni szerzője, a Szentlélek tanítana bennünket helyes használatára, hogy így válnék Néki dicsőségére.
Feltétlenül igaz, hogy az Isten Lelke fájdalmat okoz, mert mindjárt az első működése szent bánatot hoz a lélekre. Megvilágosítja előttünk elveszett állapotunkat, megmutatja a bűnt, az igazságot és az ítéletet és ezek által szomorúságot, bánatot és fájdalmat okoz. És ha a Lélek vezérlete mellett a Krisztusra tekintünk, akkor is csak a bánat gyümölcsét érezzük, amint írva van: „Én reám tekintenek, akit átszegeztek és siratják őt, amint siratják az egyetlen Fiút.” (Zak.12,10) Hanem a fájdalom nem végcélja az Isten Lelkének, csak eszköze. Amiként az anya fájdalmai örömbe mennek át, ugyanúgy a megtérés bánata is az elfogadás és a megbocsátás vigaszába merül. Hogy bibliai hasonlatot vegyünk, a bánat a gabonának a szára, míg a tulajdonképpeni mag az öröm; a bánat rejti a gyümölcsöt, ez a gyümölcs pedig az öröm. A szent bánatnak, a szent fájdalmaknak könnycseppjei mind, mint az öröm gyémántjai fognak tündökölni.
Ezek tehát arra tanítanak, hogy az Isten Lelkének célját ne a szolgaságban keressük, vagy hogy az Úr kegyelmi szándékát esetleg ennek tekintsük! Ugyanis sokan vannak köztünk, kik a törvény szolgálata alatt állanak, akik Isten parancsait nem szeretetből, hanem szolgai rettegésből akarják betartani. Félnek és rettegnek az ostortól, mint a rabszolgák. A Krisztusban hívőnek azonban megíratott: „Ti nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagytok”, továbbá: „Mert nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a Fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya!” A törvény igája alatt állni, rettegni a bűnök büntetésétől, az Isten haragjától, akkor, mikor Jézust már elfogadtuk, ez nem az Isten Lelkének gyümölcse, hanem a hitetlenség fekete sarja vagy pedig nem ismerete az Isten ama kegyelmének, mely Fiában, az Úr Jézus Krisztusban van.
Ugyanígy nem az Isten Lelkének műve a kínos félelem vagy a szolgai rettegés. Sokan vannak, akik Jézust inkább csak a távolból dicsőítik, akik nem tudják, hogy Jézus mindig a hívők között vagy közelükben van. Félnek Istentől, de nem örvendenek benne. Résztvesznek az istentiszteleteken, de nem örömből, hanem mert úgy gondolják, hogy ez kötelességük. Fogalmuk sincs a gyermek őszinte és örömtelt odaadásáról, mikor az Atya keblére szorítja őt. Az Atya csókját sohasem érezték arcukon, sem gyűrűjét ujjukon vagy öltönyét tagjaikon. Arról a vígadozásról, örömről, melyet az Atya érzett és rendezett az elveszett fiú hazajövetelekor, sejtelmük sincsen. Ezek még mindig a félelem, a rettegés alatt állnak, amely inkább a hitetlenség, mintsem a Lélek gyümölcse. Sokat tesznek, sokat szenvednek és mindezt hiába, mert csak ha a Fiú szabadítja meg őket, akkor szabadok.
Ismerek olyan embereket, ‒ bár távol áll tőlem, hogy esetleg megvessem őket ‒, kiknek viselkedése igaz keresztyénre vall, mégis folyton levertek, szomorúak. Félnek a bizonyosságtól és így aztán még saját üdvösségükről sem mernek biztosan szólni, hanem folyton csak azt hajtogatják: „Remélem” vagy „Úgy vélem”. Mintha valamilyen fogadást tettek volna, hogy soha sem fognak örülni, vagy mintha olyas gyanújok volna, hogy az csak testies érzés. Lehorgasztják a fejüket, mint a káka és szomorkodva járnak egész napon át, mintha a Krisztus követőinek nem volna nagyobb ünnepe a temetésnél és mintha ruháit mind kételkedésből szőtték volna. Testvéreim, a csüggedés nem a Lélek gyümölcse! Ne tévelyegjetek, mert a kedvetlenség, a levertség sokszor rossz emésztésnek, ördögi kísértésnek, hitetlenségnek vagy valamely rejtett bűnnek a következménye, míg a „Lélek gyümölcse az öröm.” Már az is elég, hogy gyötrő érzések fogjanak el, ha a Krisztus helyett mindig csak önmagunkkal foglalkozunk. Törekedjetek arra, hogy a Léleknek eme gyümölcsét, az igazi, a szent, a magasztos örömet megszerezzétek. Ne kívánjátok a múló, a tisztátalan földi örömöket, hanem kérjétek az Istent, hogy a Lélek eme drága gyümölcsét néktek megadja.
Meg kell állapítanom legelsőbben is az öröm létrejövetelét. Az Isten Lelke nem gyümölcstelen, mert ha bennetek van, akkor elkerülhetetlenül létre akarja és létre is fogja hozni gyümölcsét, ez a gyümölcs pedig az öröm.
Tudjuk, hogy ez így van, mert mi magunk tanúi ennek. Az öröm a miénk, még pedig a Megváltóban, kiben vígaszunk és reményünk van. „De hát nem vagyunk-e sokszor levertek és gondteljesek?” ‒ szóltok. Óh, igen és mégis ki az közöttünk, aki a leggondtalanabb, a legvígabb hitetlen férfiúval akarna cserélni? A te sorsod tényleg mostoha, kedves testvérem és lehet, hogy életkedved már teljesen elveszett, de vajon nem tartod-e magad boldogabbnak ‒ legrosszabb napjaidban is ‒ mint egy világi férfi legjobb napjaiban? Mondd meg őszintén, nem fogadod-e el szegénységedet minden bajaival és gondjaival egyetemben, mint a gazdagságot összes előnyeivel, ha ezért le kell adnod Istenben vetett reménységedet? Ah, én nyugodt vagyok e miatt. Biztos vagyok, hogy a te boldog állapotodat nem cseréled fel bármely ország koronájával sem. Az tehát, amit nem cserélsz fel semmivel sem, az alkalmasint teljes örömet ad szívednek.
Vannak idők, mikor rendkívüli örömet érzünk. Egyesek közülünk állandó kedélyhangulatban élnek és majdnem irigylésreméltók, mert a csendes öröm mindig megtölti lelküket. Mások már izgékonyabb jellemmel bírnak és azért néha- néha még a földön is fekszenek. Hanem azután vannak olyan napok, amikor felemelkednek magasabbra, mint ahová a sas fel tud jutni. Lehet, hogy talán csak a mennyben érzünk olyan elragadtatást, mint amilyenben néha részünk van. Ott alkalmasint oly edények leszünk, amelyek sokkal többet képesek megtartani, mert hiszen itt e földön sokszor csordultig megtelünk örömmel. Természetesen avval az örömmel, amellyel a mennyekben is részünk lesz. Sokszor úgy tetszik az Istennek, hogy elárasztja a lelket az öröm folyamával és mi tanúi vagyunk, hogy „boldog az a nép, amelynek Istene a Jehova.” Nem táncoljuk körül minden nap a szövetség ládáját, ha azonban megtesszük, akkor örömünk olyan, hogy a világ nem ronthatja meg.
A mi saját tanúságunkon kívül, az egyház egész története azt mutatja, hogy az Úr népe boldog nép. Azt hiszem, hogy akkor, ha a keresztyénség első évszázadainak történetét olvassátok, azokat az embereket nevezitek majd irigylésreméltóknak, akik a Krisztusban hittek. Van Rómában egy terem, amely telve van a császárok mellszobraival. Figyelmesen megtekintettem a fejüket és mondhatom, azt a benyomást tették reám, mintha mind gyilkosok volnának és az örömnek a legkisebb nyomát sem fedeztem fel arcvonásaikon. Állati szenvedélyek és iszonyú gondolatok rabolták el Róma urait az öröm élvezésétől. Természetesen voltak tiszteletreméltó kivételek is köztük, de ha mindnyájukat mint egy egészet vesszük, akkor hiába keresünk erkölcsi jelességet a cézárok között és mivel ez a díszük hiányzik, hiába keresünk örömet is köztük. Menjetek azonban azokhoz a szegény, üldözött keresztyénekhez és olvassátok azokat az írásokat, amelyeket a katakombákban hagytak hátra, amelyek olyan nyugodtak, olyan békések, hogy meggyőződéssel fogtok szólni: Ezek boldog emberek voltak, akik itt összejöttek. Azok, akik leginkább kitüntek a Krisztus szolgálatában, a szenvedések hordozásában, akik hősök voltak, azokat a belső öröm bátorította és késztette, úgy hogy csodáivá váltak koruknak. Az őszinte, az igaz keresztyén egészen más jellemmel bír, mint egy elpuhult zsarnok. A különbség a nyers, brutális gonoszság és a szentség, a tisztaság szépsége közt oly nagy, mint a csimpánz-majom és egy ember között. Nem tudom, hogy Tiberius, Caligula vagy Néró (római császárok) szerettek-e énekelni, hanem boldog férfiak valószínűleg nem voltak. Nem is tudom elképzelni őket, hogy énekelnének, kivéve természetesen tobzódó orgiákon, részegen, mint a tigris üvölteni és dühöngeni, hanem azt tudom, hogy Pál és Silás az Isten dicsőségére énekeltek, mikor bezárták őket a tömlöcbe és lábaikat kalodába verték. Valamint azt is tudom, hogy az első keresztyének ismertető jele az volt, hogy az Úr napján összegyülekeztek nem sóhajtozni, sem fohászkodni, hanem, hogy dics- és hálaénekeket énekeljenek Krisztusnak, akiben az Atyát magasztalták. Megszokott dolog volt akkor az öröm nagy árja, mikor a vőlegény a barlangokban és egyéb üregekben vigasztalta menyasszonyát. A hitnek eme úttörői szegények, fájdalmat és kínzást viselő férfiak voltak, akikre nem volt méltó ez a világ és akik örültek, hogy a Krisztusért üldözték őket. Ha tehát Isten gyermekei a leggonoszabb időkben boldog emberek voltak, akkor biztosan most is azok. A keresztyén férfiak élet- és jellemtörténeteinek megírásánál a mai napokra hivatkozom és kérdem, hogy lehet-e kétségbevonni, miszerint életük nem a legkivánatosabb-e? Mert hiszen részük van olyan örömben, mely gondjaikat megszünteti, munkájukra áldást hoz, szenvedéseiket megédesíti és megtölti keblüket az utolsó órában, a halálos ágyon is.
Egyes keresztyéneknek folytonosan vagy legalább is majdnem mindig részük van a Lélek eme gyümölcsében. Nem kétlem, hogy sokan vannak, kik Istennel járnak egész életükön, mint Énokh, békét és örömet találva az Úrban. Ismertem olyan kedves fivéreket és nővéreket, kiknek lehelletük magasztalás, életük pedig dics- ének volt. Mennyire irigyeltem őket és mennyire kárhoztattam saját szívemet, hogy nem volt mindig oly állapotban! Törekedjünk arra, hogy „mindenkor örüljetek!”, mert hiszen ez elérhető! Ellenben másoknál az öröm nem állandó ugyan, hanem mégis gyakori. Dávidnak voltak napjai, mikor könnyűi folytak éjjel és nappal, ám azért mégis az Isten volt reménysugara. úgy gondolom, hogy Dávid volt az igazi typusa (példája) Isten azon gyermekeinek, kik nem „mindenkor”, hanem igen gyakran örültek. Gondoljatok azután, kérlek, arra, hogy az öröm teljes és állandó mértékét ebben az elveszendő testben nem is élvezhetjük. Azt hiszem, hogy az emberi, természet nem is képes állandó elragadtatásra e földön. Pillantsatok csak a Napba, de nem sokáig, mert különben a fény erőssége elveszi szemetek világát. Kóstoljátok meg a mézet, de ne egyetek sokat belőle, mert elrontjátok vele ínyeteket és gyomrotokat. Gyönyörködtessétek füleiteket az énekkar hatalmas „Hallelujá”-val, de ne egy egész napon át, mert akkor már kívánva-kívántok egy kis szünetet. Csak egy kicsit legyen nagyobb az elragadtatás és már kifárasztja szívünket és arra késztet, hogy leszálljunk a hegyről. Amiként a testnek szüksége van alvásra, ugyanúgy fennáll ez a lélek számára is. Azt hiszem, elkerülhetetlen dolog, hogy a legmagasabb örömnek az ellensúlya, többé vagy kevésbé az elcsüggedés. Nem mondom evvel azt, hogy az elnyomott kedély állandóan az öröm után következik, hanem rendesen a közönyösségnek egy vállfaja követi az elragadtatást. Ne helyezzetek ezért súlyt az érzéstekre, mintha azok a kegyelmi állapotnak a mutatói volnának. Bár „a Lélek gyümölcse: az öröm”, de lehet, hogy ebben a pillanatban semmi örömet nem érzesz. A gyümölcsfa nem hoz folytonosan gyümölcsöt, de jellege, gyümölcstermő képessége megvan, még akkor is, mikor leveleit már elveszítette. Vannak fiatalok, akik azt mondják: „Óh, mi tudjuk, hogy megmentettünk, mert igen boldogok vagyunk!” Igen ám, csakhogy ez nem bizonyíték, mert hiszen ez a boldog érzés lehet testi, alapnélküli vagy idegen szellemű is. Némely keresztyének pedig félnek, hogy nincsenek megmentve, mert nem éreznek örömet. De hiszen a hit ment meg bennünket, nem pedig az öröm. Az Isten szava és a hit sokkal erősebb bizonyíték megmentésünkre, mint az összes öröm és elragadtatás, amit csak ember érezhet. Bármilyen dicső és nemes is ez a gyümölcs, mégis csak gyümölcs és nem gyökér. Gondoljatok erre! Az öröm nem a kegyelem gyökere lelkünkben, hanem ennek gyümölcse és ne vegyétek el eredeti helyzetéből. „A Lélek gyümölcse: öröm”, amely minden hívőben megmutatja magát, nem egyformán, hanem csak bizonyos mértékben, de mindegyikben.
Ez az öröm különös tulajdonságú. Kiváltképpen azért, mert sokszor a legfigyelemreméltóbb körülményeket érleli. A keresztyének sokszor a legteljesebb örömet a legnagyobb szükségben lelik meg. Akadtak hívők, akik legboldogabbak akkor voltak, mikor remegtek a fájdalomtól vagy betegségben sínylődtek. A betegágy sokak részére szent trónná változott, szinte féltek, mikor le kellett szállni róla, mert az Úrnak jelenléte a menny előcsarnokává avatta azt a lélek számára. Határtalanul gazdagoknak érezték magukat a szegény hívők, mikor a száraz kenyérhéjat ették és olyan ízt találtak benne, melyet a legfinomabb nyalánkságban sem éreztek. Voltak sokan az Isten gyermekei közül, kik ‒ mikor a kegyelmi jelek szinte teljesen eltűntek ‒ olyan közel érezték az Isten jelenlétét, annyira érezték a szeretet áradását, hogy elámultak e nagy öröm felett. A pusztában folyamok zúgtak és a sivatagból patakok törtek elő. A hívők nem függnek a körülményektől. A hívők öröme nem abból ered, hogy mijök van, hanem hogy ők kicsodák. Abból sem, hogy hol vannak, hanem hogy kinél lesznek és végül nem abból, hogy mit élveznek, hanem hogy mit szenvedtek az Úrért. Igen különös tehát ez az öröm, mert gyakran rügyezik, virágozik és gyümölcsöt érlel téli időben is és ha „a fügefa nem virágzik és kivész az akolból a juh”, azért Habakuk, az Úr prófétája mégis örvend az Isten szabadításában.
Különös ez az öröm azért, mert folytonos lelki tusával van összekötve. Az, aki a mennynek örököse, kénytelen volt így felkiáltani: „Óh én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halál kötelékétől? „És mégis, a felkiáltás után rögtön tudta ezt mondani: „De hálákat adok Istennek a Jézus Krisztusban!” Szomorkodó és mégis mindenkor örvendező, küzdő és mindig győző, leverve, de nem megsemmisülve, elárulva, de nem elhagyatva, szenvedő, de diadalmaskodó. Ezek a keresztyén férfi tapasztalatai. Oh, milyen csodálatos kegyelmi ajándék ez az öröm, amely fájdalmas viaskodások dacára is létezni képes.
Különös ez az öröm, mert minden ismertetésen, minden leíráson felülálló. Hallottam, hogy egy józan gondolkozása férfiú úgy nevezte: kimondhatatlan öröm és tökéletes, teljes dicsőség.” Csodálatos kifejezés ez: „Tökéletes dicsőség!” A dicsőségnek csak egy cseppje is édes, hát még olyan örömet élvezni, mely egyúttal tökéletes dicsőség is. Lehetséges ez itt? Igen és vannak tanuk is erre. Olyan örömöket élveztünk, amelyet nem szabad elbeszélnünk és ha szabadna is, nem tudnók elbeszélni, mert az emberek talán széttépnének vagy bigott fanatikusoknak és bolondoknak neveznének, ha e gyöngyöket eléjük vetnők. Hanem ha csak sejtenék is, hogy mily fenséges italt tartalmaz az Isten közösségének pohara, készek lennének, hogy magát a pokolt is legázolnák, csakhogy igyanak belőle. A mi örömünk néha kimondhatatlan.
Még egy különös tulajdonsága van az örömnek, mert mindezeken felül még erős, hatalmas és ésszerű is. A hitetlen ember öröme olyan, mint a mennydörgés, hangos, hirtelenjövő, de gyorsan elmuló is. A hitetlen sokszor vidám, de ha jól megnézzük ezt a vidámságot, hát meglátjuk, hogy ez tűz, de táplálék nélkül vagy pedig épület alap nélkül, míg a keresztyén örömének olyan biztos alapja van, akárcsak valamely számtani műveletnek, pl. a 2X2 = 4. Épp oly joga van örülni, amilyen joga van a kenyerét megenni. Biztos abban, hogy bocsánatot nyert, mivel Isten azt mondta, hogy aki hisz Jézusban, ítélet alá nem esik. Biztos abban is, hogy Isten elfogadta őt, mert „a hit által megigazult.” Biztos és boldog, nem olyan alapokon, amelyet csak gyanít, hanem olyan alapon, amelyet az Isten szava jelentett ki. Ezek aztán teljessé teszik örömét az Úrban, ami fölött mások csodálkoznak, mert onnan nyer alapot örömének táplálására, amely a hálátlan tömegek előtt ismeretlen.
Harmadszor emlékezetetekbe akarom idézni és az Istennek Lelkének segítségével visszahozni korábbi örömeiteket, amely a keresztyének között különböző alakulatokban található fel. Néha akkor érzitek ezt az örömet, mikor az Igét hallgatjátok. Például megírva találjuk, hogy Samaria városban nagy öröm volt, mikor Filep ott az evangyéliumot prédikálta. Boldogok azok, akik ismerik ezt az örömhírt. A hallgatás öröme abban a hitben fekszik, amelyet hallunk. Örömet és békét csak a hit által nyerünk. Ha az Igét megragadod, ha az örömhír prédikálása a te szívedre hat és ha a Lélek szól a szívedhez, akkor azt fogod mondani: „Haladj csak előre, Isten embere! A te prédikálásod nem hosszú nekem, mert az Úr adja azt lelkemnek.” Az emberek rendesen azért panaszkodnak a hosszú prédikációra, mert semmi táplálékot nem vesznek belőle. Alig gondolom, hogy egy éhes ember a hosszú ebédre panaszkodnék. Igen felséges dolog hallani az Isten szavát hűen prédikálva. Ez az egyik ok az örömre.
Hanem milyen édes, milyen kedves öröm van az Isten üdvében, ha azt teljes szívvel elfogadjuk. Nem magasztaljuk és áldjuk-e az Urat azért, hogy megmentett a bekövetkezendő harag elől és örökkétartó vigaszt és a kegyelem jó reménységét adta nékünk Fiának áldozata által? Gyakran ünneplünk, ha a kegyelmi szövetség előnyeit élvezzük. Vagy ha az elválasztás tanára gondolok, akkor kimondhatatlan örömet érez a szívem. Milyen örömteljes azután a megszabadítás tudata és tudni azt, hogy a Szabadító él és gondot visel? Továbbá az öröm védjegye: a megigazulás ismerete, elgondolni, hogy megigazítottunk Isten előtt a Jézus Krisztus által. A kegyelmi tanok, különösen „hűek legyetek mindvégig” egytől-egyig örvendetes igazságok. Hogy ha esetleg el tudnátok venni például a legutolsót, akkor úgy tűnik fel nékem, mintha a bibliát a legnagyobb vonzóerejétől raboltátok volna el. Jézus nem olyan üdvöt hozott nékünk, amely gyorsan elmúlik, hanem amely állandó. Emlékezzetek csak eme édes vígasztalásra: „Én örök életet adok az én juhaimnak és soha örökké el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.” Édes méz csurog innen, csak ízleljétek meg. Ha az Isten gyermekei csak egy félóráig elmélkednek egyedül eme kegyelmi tények felett, oly nagy örömet éreznek, hogy bármely filozófáló hitetlen férfi irigyelheti azt.
Hanem a mi legnagyobb örömünk, testvéreim, az Istenben van. Pál apostol azt mondja: „Nemcsak ez pedig, hanem mi örvendünk az Istenben, az Úr Jézus Krisztus által.” Ah, ha az Atyára gondolunk! Mint válik lággyá az Isten gyermekének szíve, ha éjjel feltekint a csillagokra, látva azok milliárdjait és felsóhajt: „Micsoda az ember, hogy Te gondot viselsz reá?!” És azután, nemcsak, hogy gondot visel, hanem fiainak és leányainak fogad el minket! Érezni, hogy a Lélek megszólal bennünk: „Abba, szerelmes Atya!” Ez a legmélyebb és a legnagyobb öröm.
Mily édes érzés azután Jézus Krisztusra, az emberré lett Istenre gondolni, aki mindenkiért eleget tett, mindnyájunkért közbenjárt és mindenekben mindene lett népének. Mennyire megnyugtató az a tudat, hogy Jézus bennünk lakik, megszentel, vígasztal és vezet fel, a menny felé. Testvéreim, ez a boldogság tengere, a feneketlen mélysége az örök istenségnek. Jertek elő a nyomorúságból és vessétek bele magatokat a dicsőségnek a tengerébe!
Aminthogy ez így van, ugyanúgy örülünk az istenitiszteleteknek is. „És merítetek vizeket nagy örömmel, a Szabadító kútfejéből.” Hogy mily békés örömet ad például az ima, reménylem tudjátok. Volt már részetek abban az érzésben, mely imameghallgattatás után hatja át az embert, amint írva van: „Kérjétek és megadatik néktek, hogy a ti örömötök beteljék.” Vagy nem telt-e meg szívetek teljes örömmel, míg szemeitek könnyben úsztak és alig mertétek elbeszélni, hogy mily csodálatosan hallgatott meg az Isten? A kegyelem trónusa örömtől tündököl. Mint emelkedik fel lelkünk, ha imádjuk az Urat! Nekem úgy tűnik fel, mintha az Új-Jeruzsálem falain kívül állnék és együtt énekelek azokkal, akik az Úr örök trónja körül zengenek. Egyik hálaének után következik a másik dicsének és az énekek dallamos hullámai betöltik lényünket és hatalmas örömujjongásra késztetnek.
És milyen édes vigasz azután az Úr asztalához jönni. Érezni az Úr közellétét a kenyér megtörése alatt, érezni a testvéri szívek egységét. Nem örültök-e akkor?
De ennek a sorrendnek még nincs vége, mert nagy örömünk van mások megmentése alkalmával. Lehet, hogy ez csak olyan kiválasztott öröm, melyet a pásztor érez elveszett juha megtalálása fölött, mikor összehív, hogy Vele együtt mi is örvendjünk. Hanem akkor, azt hiszem, mindegyikünk különösen örvend, ha egy szegény tévelygő lelket éppen ő vezetett a pásztorhoz. A császárok összes kincseikkel egyetemben nem vetekedhetnek a gazdagság ama érzetével, amelyet érzünk mi, ha egy lelket megnyertünk a Krisztusnak. „Kik most könnyel vetnek, nagy örömmel aratnak!” Mennyire örvend az arató, mikor hazatérve, magával hozza kévéit. Volt részetek már ebben az örömben, fivéreim és nővéreim? Hanem, akkor keljetek fel és legyetek rajta, hogy a Lélek eme gyümölcse a tiétek legyen?
Milyen öröm: Krisztust felmagasztalni! Keresztelő János azt mondta: „Néki növekedni, nékem pedig alászállani kell!” Érezte a vőlegény örömét és örvendett annak öröme felett. Ugyanúgy örvendhetünk mi is, ha előmozdíthatjuk Krisztusnak
és egy szegény bűnösnek nászát vagy segédkezhetünk a gyűrűt ujjára húzni. Az az öröm, melyet ekkor érzünk, a legtisztábbak és a legkedvesebbek egyike, mert önzetlen és mert a lélekből fakad. Magasztaljátok fel Jézust, mást nem kérünk. Ha Ő uralkodik, akkor mi is uralkodunk és ha Ő felmagasztaltatik, akkor megtelik a szívünk édes megelégedéssel.
Testvérek, ha valaha tökéletes szívünk lesz, örvendeni fogunk az Isten akaratának, bármilyen legyen is az. Megpróbáltam már, hogy örömet találjak betegségemben, a reumában is, hanem még nem tudtam odáig jutni. Örömet éreztem, ha elmúlt, – ennyire már eljutottam ‒ és hálákat adhatok az Úrnak azért, amik ebből következtek, hanem amíg a fájdalom tart, nehezemre esik, hogy örvendjek és ebből következtetem, hogy beleegyezésem az isteni akaratba még nagyon tökéletlen. Pedig, ha az ember olyan lenne, amilyennek lennie kell, akkor elragadtatná őt az Isten akarata és nem óhajtaná rajta a legcsekélyebb változtatást sem. Szegénységben, betegségben, halálban ‒ mindenben tudnánk örülni, ha akaratunk megegyeznék az Isten akaratával. Vagy talán meg akarnátok változtatni az Isten végtelenül bölcs elhatározásait? A soha nem tévedő Örök Szeretetnek talán más tanácsot akartok adni? Ha igen, akkor nem egyesültetek még Istennel, mert hiszen ha a fej helyesen cselekszik, akkor a szív odajut, ahová Pál apostol is mondotta: „Dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy ez békességestűrést nemz, e békességestűrés pedig próbatételt.” Sámsonnak szüksége volt, hogy a szenvedés oroszlánját széjjeltépje és ti sem tudtok máskülönben mézhez jutni, mielőtt meg nem győzitek őt. Hanem mindnyájan megkaphatjuk Sámson erejét, ha hittel kérjük ezt Istentől.
Az örömnek a sorrendjét befejezem aztán a nyugodt lelkiismerettel avval az örömmel, mikor érezzük, hogy Isten tetszésére cselekedtünk és hogy bár haszontalanok vagyunk is, mégis Isten dicsőségére lehetünk. A nyugodt lelkiismeret egy olyan drágakő, amelyet érdemjelbe foglalva, mindig a mellünkön hordhatunk. Azután itt van a Krisztus közösségének öröme, a szentek társasága, a Krisztus áldozata. Örömteljesen várjuk azután azt az időt, mikor Krisztus az övéivel együtt bírja majd a világot és mi mindörökké Nála leszünk. Vajha a Szentlélek nemcsak a régi örömöket újítaná fel emlékezetetekben, hanem újakat is hozna elő gazdag tárházából, hogy így azután örömünk tökéletes legyen.
Negyedszer meg kell említenem, hogy a Lélek e gyümölcsét fejlődésében vissza lehet tartani. Amíg most az örömről beszéltem, lehet, hogy egyesek így dörmögtek magukban: Nem tudok sokat erről. Ez meglehet, de megmondjam, hogy miért nem ismered? Azért, mert vannak emberek, kiket megtolt a világ öröme, kik örvendenek üzletük előrehaladásának, nagy családjuknak, egészségüknek, gazdagságuknak, az emberi szeretetnek vagy, mert áthatja őket az az öröm, mely az élet büszkeségéből ered. Ezek az örömök könnyen bálványaink is lehetnek és azt pedig alkalmasint tudjátok, hogy az Úrban való öröm nem áll egy fokon a világ örömeivel.
Vigyázzatok, a világnak nem lehet többé reátok ingere vagy hatása, ha a Jézus
Krisztusban akartok örvendeni.
Sok örömtől foszt meg azután a hitetlenség és a tudatlanság. A keresztyénnek ezer olyan oka van az örömre, amelyet nem ismer. Kutassatok az Írásban, hívjátok segítségül a Szentlelket és tündöklő napsugarakat fogtok találni. Az örömöt akkor is elvesztitek, ha eltávolodtok Istentől. Aki elmegy a tűztől, meg fog fázni, meleg hely pedig egy hívő szív számára csak a Krisztusnál, a Vele való folytonos érintkezésben van.
Megtörténik azután, hogy egyetlenegy megengedett, eltussolt bűn is elrontja örömünket. Whitefield azt mondta: „Az én kis kezemmel eltakarhatom szemem előtt azt az óriási Napot.” Nem kell más, mint csak a kezeteket felemelni és eltakarhatjátok előletek Isten világosságát. Minden egyes bűn megteheti ezt. A bűnnel játszani annyi, mint a szív örömét megölni.
Azt hiszem, hogy sokan azért nélkülözik az Úr örömét, mert nem adják meg megillető helyét. Vessetek csak egy pillantást a szövegre: A Léleknek pedig gyümölcse ez: szeretet, öröm, békesség.” A „szeretet” az egyik, „békesség” a másik oldalon áll, míg az „öröm” a középen van. Ha olyan emberre akadtok, aki nem szeret senkit, akkor olyanra akadtatok, aki az örömöt sem ismeri. Ennek az embernek a vallása, azaz vallásának kezdete és vége az, hogy csak önmagával foglalkozik. Az egyetlen dolog ami érdekli az, hogy ő maga megmenekül-e? Nem ismeri az örömöt, de hát hogyan is ismerhetné? A békét? Azt sem! Nincsen senkije sem, mert ahová csak megy, mindenhol morog és dörmög arra, akivel találkozik. A békének nyoma sincs azon a helyen, ahol van, állandóan csak civakodik és azután azt mondja: „Nincs örömöm!” Az öröm a közepén áll egy olyan triónak, amelyet csak teljesen lehet elfogadni, másképp nem.
Ezekben megmutattam néktek, hogy mint lehet az öröm növekedését hátrányosan befolyásolni. Kérlek titeket, vigyázzatok, nehogy a gonosz valamiképpen erőt vegyen rajtatok.
Hanem az örömöt gondosan kell ápolni. Egy keresztyénnek megvan a joga arra, hogy boldog legyen. Az nemcsak felhívás, hanem egyenesen parancsolat, amit az apostol mond: „Örvendjetek az Úrban, ti igazszívűek!” továbbá: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!” Azok a keresztyének, kik az elkeseredésnek, az elcsüggedésnek ellent nem állanak, hanem bátortalanul, gyáván meghódolnak, azok nem engedelmeskednek az isteni parancsnak. Az a parancs, hogy örvendezzetek, épp úgy kétségtelenül Istentől ered, mint az, hogy teljes szívünkkel szeressük az Urat. Az Isten kegyelme rajtad van, óh, hívő lélek és ez arra késztet, hogy örvendj.
Ebben az örvendezésben aztán sok előnyt fogsz találni. Már egyedül az is nagy előny, hogy boldog lehetsz. Ki az, aki nem örvendene, ha erre alapja vagy oka van? Ki nem örvendene akkor, ha Isten ezt egyenesen parancsolja? Az öröm megment az élet nehézségeitől. „Az Úrban való öröm a ti erőtök.” Olyan ember, aki kedvetlenül tesz valamit az Úr országában, az inkább ne tegyen semmit. Nem hiszem, hogy a katonák valami hősiesen viselkednének a harcban, ha megelőzőleg ijesztgetitek őket és elveszitek a kedvüket. Pörgessétek vígan a dobokat! Harsogtassátok a trombitákat! Ha a harcosok bátrak, miénk a diadal! És ugyanígy, ha szívetekben az Úrnak énekeltek, akkor megálljátok majd helyeteket az Úr érdekében.
Az Úrban való öröm aztán jó óvszer is, mert aki örömöt talál Benne, az nem kívánkozik majd a világi örömök után. Aki örömöt talál az Úrban, nem lesz majd abban a kísértésben, hogy a gazdagságát vagy a tehetségét istenítse. Nem keresi a szépet az isteni tiszteleten, mert öröme Istenben és az ő igazságában, nem pedig külső formákon alapszik. Vannak vallásos emberek, kik csak a szép énekben, magasztos zenében, tetszetős öltönyökben vagy a díszes épületekben találják örömüket. Szükségük van erre, mert az Úrban elrejtett örömet nem ismerik. Azok ellenben, kikben ez a szent szenvedély uralkodik, képesek másfél óráig is nyugodtan hallgatni egy beszédet és amellett még oly mély örömet élvezni, amilyet máshol meg nem nyerhetnek.
Az Úrban való öröm ösztönözni fog arra, hogy hasznot hozzunk elő. Biztos vagyok benne, hogy azt a hasznot, amit egy keresztyén létrehozna, a kedélyhangulat nagyon elronthatja. Az a gyülekezeti tag, kinek nincs öröme az Úrban, valószínűleg nem fog másokat felbátorítani vagy fellelkesíteni, mert kitérnek előle. Még azok is, akik megpróbálják, hogy vigasztalják őt, azok is hiábavalónak fogják ezt találni és visszahúzódnak. Hallhatjátok őt, amint a hívők gyülekezetében feláll, hogy tapasztalatairól beszéljen, de egy pár szava után úgy érzitek, hogy már elég volt. Nem akarom gáncsolni avagy korholni a nyomott kedélyhangulatban levőket, hanem azt mondhatom, hogy sokkal több hasznot hoznának, ha többet tartózkodnának a napfényen.
Az Úrban való öröm az, amely a sátán országára nézve a legszégyenteljesebb. Talán hallottátok már, hogy Luther, mikor nagyon rossz híreket hallott, ezt szokta mondani: „Jertek, énekeljünk el egy zsoltárt, hadd bosszankodjék az ördög.” Semmi sem használ úgy, ha valami káros vagy csúnya dolog adódik elő, mely az Isten országára nézve szégyenletes, mint azt mondani: „Áldjad az Urat én lelkem és magasztaljad fel nevét!” Ha egy hamis hívő elesik vagy valamely prédikátor feltűnő hibát cselekszik és evvel szégyent hoz az Úr országára, akkor legyetek rajta, hogy nagyobb dicsőséget adjatok az Úrnak és olyan nagy tömeg jó dolgot cselekedjetek, hogy a rossz dolgok élét elvegyétek.
És végül, a szent öröm rendkívül kedvére van az Úrnak. Az Isten örvend övéinek
öröme felett. Azért teremtette őket, hogy boldogok legyenek. A teremtésnél Isten első és eredeti szándéka az volt, hogy minden teremtmény az ő dicsőségét hirdesse, de egyben boldog is legyen mindenki. Ha az övéi örvendenek, akkor az Úr is örül. Ugyebár, sokan közületek a karácsonyi ünnepeket családjuk körében ünneplik meg? Megmondom, hogy mi okozta a legnagyobb örömöt néktek ama napon. Az, hogy láttátok gyermekeitek boldogságát és megfigyeltétek, mint örvendenek annak, amit ti készítettetek nékik. Már most tegyük fel, hogy gyermekeitek bevonulnak karácsonykor komor, kedvetlen hangulatban, szeretet nélkül, öröm nélkül, tegyük fel továbbá, hogy nem örülnek semminek, hanem zúgolódnak ellenetek, zúgolódnak egymás ellen. Ha minden így lenne, ugyebár nagyon szomorúak volnátok. És ebben a képben, ebben a hasonlatban azután meglátjuk, hogy a mi mennyei Atyánk is mennyire örvend, ha azok hálásak és úgy cselekszenek, mint a gyermekeknek Atyjukkal szemben cselekedniük kell. Menjetek el és tegyetek ti is úgy. Ámen.