Csak igen keskeny ösvény van a közönyösség és a beteges érzékenység között. Némely embernek ‒ úgy látszik ‒ semmiféle magasztosabb gondolatai nincsenek. A Mestertől kapott talentumokat a földbe ássák, otthagyják és minden lelkiismereti furdalás nélkül űzik kedvteléseiket vagy élvezik nyugalmukat. Vannak azután olyanok, akiknek szintén nincs semmi ilyesféle gondjuk, azaz jobban mondva, nem akarnak ilyesfélékkel foglalkozni, mert Istenre úgy tekintenek, mint akitől félni és remegni kell, aki kemény és haragos Úr, akinek szolgálni fáradság és teher ‒ ha ugyan ezt nem is mondják. E két határ között azután van egy ösvény, oly keskeny, mint a kés éle, amelyen csak az Isten kegyelme vezetheti és tarthatja meg a rajta haladókat. Ez az ösvény mentes azután úgy a gondtalanságtól, mint a szolgaságtól és a felelősség oly érzete alatt áll, mely a Szentlélek segítségével könnyen elhordozható. A helyes út természetesen a két szélsőség között fekszik, aminthogy a hajózható víz sokszor a szikla és az örvény között rejlik, és éppen így van egy szent ösvény a hiúság és a csüggedés között, egy ösvény, amely igen nehezen lelhető meg és amely fáradságosan tarrtható fenn. Nagy veszély rejlik az öntudatban akkor, ha azt hiszed, hogy mindent jól tettél és hogy az Istent teljes erődből szolgáltad, mert esetleg azt is beképzelheted, hogy jutalmat érdemelsz és hogy méltó vagy arra, miszerint az Izrael fejedelmei között foglalj helyet. Ha a veszélyt, amely esetleg fennáll, még fel is fújjuk, könnyen katasztrófát idézhetünk elő. Bár a másik oldalon, a túlméltatlanság érzetétől ‒ amely minden igyekezetet megbénít és képtelenné teheti az embert a nagy és nemes törekvésekre ‒ éppen úgy kell félnünk, mint az előbbitől. Ennek az érzésnek a befolyása alatt már sok ember az Isten szolgálata elől a magányba vonult. Féltek, hogy az életnek nagy harcában nem tudják helyüket megállni és ezért elhagyták a küzdelem helyét, mielőtt még a tulajdonképpeni ütközet megkezdődött volna, hogy remeték vagy szerzetesek legyenek, mintha az Úrnak tökéletes és kedves akaratát teljesítenék akkor, ha semmit sem csinálnak és természetellenes életmódot folytatnak. Boldog az az ember, aki megtalálja a meredek és szűk utat, anélkül, hogy önmaga felől hiú, Isten felől pedig gonosz gondolatokat táplálna magában. Vajha az Istennek Lelke mindnyájunkat ama arany középútra terelne, ahol a kegyelem megszentelt ajándékai egyesülnek és ahol az egymás ellen támadó bősz indulatok, ‒ amelyek gonosz szívünkben laknak, ‒ eltávolodnak tőlünk. Kérjük tehát az Isten áldását erre a három bibliai versre, hogy a helyes álláspontot elérjük és ezt ama véghetetlen irgalmasság által meg is tartsuk, egészen a leszámolás nagy napjáig.
Olvassuk el Máté evangyéliumának 25. rész, 30. versét: „És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”
Ebben a versben az igazságnak ítéletét olvassuk azon ember fölött, aki a néki adott talentumot nem használta. „Haszontalan szolgának” mondja az Írás ezt a férfiút, mert rest, haszontalan és értéktelen volt. Nem szerezte meg ura pénzére a kamatot és nem is volt őszinte a szolgálata. A hozzá megnyilvánult bizalomra nem volt oly érdemes, mint szolgatársai.
Figyeljük meg legelsőbben is, hogy ez a haszontalan férfiú, szolga volt. Nem is tagadta el sohasem ezt, mert hiszen éppen ezen állásából kifolyólag jutott a talentum birtokába, amely ellen szintén nem tett semmi ellenvetést. Ha többet kívánt volna elfogadni, meg is kapta volna, mert hiszen semmi ok nem volt arra, hogy miért ne kaphatott volna két vagy öt talentumot. Azt, hogy urának joga van a pénzéhez, elismerte avval, hogy a kapott talentumot elásta ‒ holott el is dobhatta volna ‒ és hogy megjelent előtte leszámolás végett. Ez tehát annál inkább felhív, azaz kötelez mindnyájunkat arra, hogy megvizsgáljuk belső érzéseinket, mert hiszen mi is szolgáknak valljuk magunkat, még pedig Isten szolgáinak. Az ítélet az Isten házában veszi kezdetet, vagyis azokon, kik Isten gyermekei és szolgái, fordítsunk tehát nagy gondot cselekedeteinkre! Ha az ítélet rajtunk kezdődik, mi lesz majd azokkal, kik nem engedelmeskednek Istennek? Ha az igaz is alig menekszik meg, hová lesz akkor az istentelen és a bűnös? A felolvasott bibliai versben a szolgának büntetését hallottuk, micsoda büntetése lesz majd akkor az ellenségnek? Ez a férfi mindvégig elismerte, hogy szolga és ha elég merész és szemérmetlen volt is ahhoz, hogy csúnya és megszégyenítő véleményét ura arcába vágja, mégsem tagadta el azt a tényt, hogy a talentum urának jogos tulajdona, mert azt mondja: Íme, megvan a mi a tied!” Dacára azonban, hogy így beszélt, mégis tovább ment, mint némely keresztyén, ki azt hiszi, hogy a keresztyénség csak evés, ivás és lustaságból és nem szolgálatból is áll, akik azt hiszik, hogy csak joguk van, de kötelességük nincsen és tovább, akik minekutána megmenttettek, azt hiszik, hogy szabadalmat kaptak a lustálkodásra, azaz hogy az ingyen kegyelmet azáltal dicsőítik, ha egész nap tétlenül ácsorognak a piacon. Ismerek olyan keresztyéneket, akik soha még a kezüket sem mozdították meg Krisztusért és mégis Uruknak és Mesterüknek nevezik. Ah, de meg fognak ezek csalatkozni az utolsó napon! Sokan közülünk elismerik, hogy csak szolgák vagyunk és hogy minden, amivel bírunk, az Úré, tehát kötelesek vagyunk Néki élni. Ez helyes dolog. Csakhogy juthatunk ám eddig a pontig és mégis haszontalan szolgáknak találtatunk majd ama napon, amikor „kivetnek a külső sötétségre, ahol lészen sírás és fogcsikorgatás.” Legyünk azért résen!
Ennek a férfiúnak ‒ holott szolga volt ‒ igen csúnya véleménye volt Ura felől, amellett pedig még a kötelességét sem teljesítette. Azt mondta: „Tudtam, hogy kegyetlen ember vagy, ki ott is aratsz, ahol nem vetettél és ott is takarsz, ahol nem munkálódtál.” Vannak bizonyos névleges keresztyének, akik befurakodtak a gyülekezetbe és akkor azután ugyan így gondolkodnak. Nem találnak semmi örömet, semmi gyönyörűséget az Isten szolgálatában, hanem csak mintegy erős kényszer alapján, teljes közönyösséggel végzik kötelességeiket. A tékozló fiú bátyjához hasonló a gondolatuk, az érzésük és vele együtt mondják: „Íme, ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, soha parancsolataidat át nem hágtam és mégsem adtál nékem egy kecskefiat sem, hogy barátimmal vígadjak.” Leülnek a jámborság árnyékos oldalán és sohasem merészkednek oda, ahova a Nap teljes erejével tüzel. Elfelejtik, hogy mit mondott az Atya az idősebb fiának: „Fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tiéd!” Annyi ünnepet tarthatott volna és annyi bárányt vagy kecskefiat kapott volna, amennyit csak kívánt, mert hiszen semmi jótól sem volt eltiltva. Úgy illett volna, hogy atyjának állandó jelenléte néki öröme és boldogsága legyen és többet érjen, mint barátainak társasága, ha őszinte szíve lett volna! Abban a szolgában, ki talentumát elásta, ez a gonosz és alattomos érzés még nagyobb mértékben volt meg, mint a tékozló fiú bátyjában, de a csira ugyanaz és nékünk ugyancsak ügyelni kell arra, hogy mihelyst észrevesszük előtünését, rögtön letörjük.
Ez a haszontalan szolga úgy tekintett gazdájára, mint olyanra, aki jogot formál arra, hogy ott is arasson, ahol nem vetett és ott is gyűjtsön, ahol nem szórt. Úgy vélte, hogy gazdája kemény, sokat követelő igazságtalan férfiú, akinek nehéz a kedvében járni. Ezt a minden alapot nélkülöző véleményét aztán annyira beképzelte hogy képes volt az arcába mondani csúnya szavait. Ez a gondolkodás könnyen belopódzhat sok keresztyénbe is. Félek, hogy sokan tépelődnek ilyen gondolatokon most is, mert nincsenek megelégedve Krisztussal. Ha örülni vagy szórakozni akarnak, akkor ezt a gyülekezeten kívül keresik, nem pedig ott, ahol Krisztus található. A vallás gyötrelmet és nem örömet jelent részünkre, Isten pedig a rettenetességet és nem a szeretetet képviseli előttük. Nem találják meg örömüket az Úrban, így azután nem is kapják meg azt, amit szívük kíván, minek következménye pedig az, hogy örökké békétlenek és zúgolódók. Az Istennek szolgálni valami fárasztó, valami sorvasztó dolog előttük és azt óhajtják, hogy bárcsak nyugodt lelkiismerettel kikerülhetnék Őt. Noha egyikük sem mondja ki nyíltan, mégis kiolvashatók a sorok közül e szavak: „Milyen fárasztó e dolog!” Nem is csodálni való, ha egy-egy keresztyénből néha haszontalan szolga válik, mert hiszen miként intézhetne el valaki egy olyan ügyet jól, amelyet gyűlöl. A kényszerűségből eredt szolgálat nem éppen kívánatos. Isten nem rabszolgákkal akarja trónját ékesíteni. Olyan szolga, aki nincs megelégedve helyzetével, határozottan jól cselekszik, ha otthagyja azt. Ahol a szolga nincs megelégedve urával, menjen el onnan mielőbb, mert különben a kölcsönös viszony kellemetlen és áldatlan lesz köztük. Ha a dolgok netalán odafejlődnének, hogy ti is, meg én is nem volnánk megelégedve Istennel és uralkodásával, akkor nézzünk mielőbb egy másik Úr után ‒ ha ugyan akad, aki elfogadna bennünket ‒, mert egész biztosan használhatatlanokká válunk Jézus előtt, szeretetünk fogyatékossága miatt.
Igen érdekes megfigyelni, hogy bár ez a férfiú semmi szolgálatot sem tett urának, mégsem tartotta önmagát haszontalan szolgának. Semmi alázatot, megbánást vagy megtérést nem tanúsított. Makacs volt és dacos és minden szégyenérzet nélkül meg merte mondani Urának: „Íme, itt van, ami a tiéd!” Nem lépett Ura elé bocsánatot kérve mulasztásáért vagy hanyagságáért! Ah, dehogy tette volna. És nem állt azok közé, akik minekutána mindent megtettek, azt mondták: „Haszontalan szolgák vagyunk!”, mert úgy érezte, hogy az igazság ebben az esetben ő mellette állt, vagyis ahelyett, hogy hibáját beismerte volna, még ő vádolta meg gazdáját. Ugyanez az állapot áll fenn a hamis keresztyéneknél. Még csak nem is gondolnak arra, hogy esetleg képmutatók is lehetnek vagy hűtlenek. Ügyeljetek csak egyszer arra, hogy miként védelmezik magukat. Ha nem úgy élnek, nem úgy viselkednek, mint keresztyének, akkor ‒ úgy vélik ‒ nem megrovást, hanem sajnálatot érdemelnek, a megrovást a Gondviselés érdemli. Hibás a körülmény, hibás az alkalom, hibás mindenki, csak ők nem. Bár semmit sem tesznek, mégis nyugodtabbak, mint azok, akik mindent megtesznek. Vagy nem fáradtak-e ki eléggé, akkor, mikor a talentumot a földbe ásták? Mit akartok még? Isten talán azt akarja, hogy én többet adjak Néki, mint amit Ő nékem adott? Folyton imádkozom, hálát adok, mit követelhet Isten még többet tőlem? Így, amint látjátok, itt áll előttetek, mint aki magát semmiért meg nem alázná, a tökéletesség érzetével és Isten vádolásával az ajkán és mindezt teszi az ingyen kegyelem dicsőítésének látszata alatt! Ah, hogy vannak emberek, kik képesek az igazságot ilyen vakmerő hazugsággal eltorzítani!
Figyeljétek még meg, hogy az igazságos ítélet esetleg éppen az ellenkezőjét állíthatja annak, mint amit mi mondunk. Az, aki büszkén nélkülözhetetlennek tartja magát, haszontalannak neveztetik, aki pedig szerényen visszavonul, annak azt mondja az Úr: „Jól vagyon, jámbor és hű szolgám!” Annyira képtelenek vagyunk önmagunkat értékelni, hogy gazdagnak és bő javak tulajdonosainak véljük magunkat, holott pedig szegények, nyomorultak és meztelenek vagyunk. Így állt a dolog e hűtlen szolga esetében is, aki beképzelte, hogy még uránál is igazságosabb.
Igen jó ok lesz szívünk megvizsgálására az, ha megnézzük, hogy mit tett ez a haszontalan szolga, azaz jobban mondva: mit nem tett. Gondosan és óvatosan kikeresett egy helyet, ahová a kapott tőkét elásta és ezzel azután véget ért szolgálata, Jegyezzük meg, hogy nem tulajdonította el a pénzt és nem is fordította Saját céljainak vágy üzletének javára. Nem volt sem tolvaj, sem sikkasztó, ki esetleg a rábízott összeggel hűtlenül cselekedett volna, amely tettével sokak fölött előnyt szerzett magának, akik Isten szolgáinak nevezik magukat és mégis egyedüli céljuk, hogy önmaguk javát szolgálják. Sokan vannak, akik a náluk letett pénzt jól forgatják és gyarapítják, de nem is gondolnak arra, hogy avval az Úrnak szolgáljanak. Összes törekvésük, igyekezetük mind a saját ‒ más szóval ‒ (ugyanezt fejezve ki) családjuk érdekében történik. Vegyünk például egy embert, aki az ékesszólás ajándékát kapta. Nem használja ezt a Krisztus, hanem a saját céljai részére, hogy népszerűséget nyerjen, ami által pedig jó állásba kerüljön be. Egyedüli célja ékesszólásának, hogy nyereséghez, haszonhoz jusson általa. Ezt a példát mindenhol meglátjuk, ahol keresztyének vannak. Nem nevezhetjük házasságtörőknek vagy iszákosoknak és épp oly kevéssé tolvaj vagy sikkasztóknak. Nem, rendes, tisztességes, nyugodt emberek, csak éppen hogy a kezdésnél és bevégzésnél nem látnak mást, mint önmagukat. Hát nem nevezhetők joggal haszontalan szolgáknak? Mit ér az a szolga nekem, aki még a saját dolgait sem végzi rendesen? Ha egy keresztyén férfiú arra törekszik, hogy gazdag ember legyen és bírónak vagy esetleg képviselőnek megválasszák, mit bizonyít ez? Azt, hogy tud dolgozni, hogy van benne ambició, de viszont azt is, hogy csakis önnönmagának dolgozik. És ha egész életén át csak, akkor ez az eredmény, ez a siker fogja elítélni azért, hogy mit ért volna el akkor, ha az Úrnak dolgozott volna. A haszontalan szolga példája tehát igen jó volt. És ha ez a férfi a külső sötétségbe vettetett, mi lesz ti közületek némelyekkel?
Azután ez a gonosz szolga nem követett el visszaélést a kapott talentummal. Nem tékozolta el a henyélésben és mulatozásban, mint a tékozló fiú. Nem, sokkal becsületesebb ember volt, mint ez. Egyetlenegy fillért sem pazarolt el és különösen ügyelt arra, hogy az egész összeg megmaradjon és semmit kockára ne tegyen. Az összeget ‒ talentumot‒ úgy, amint kapta, begöngyölte egy darab posztóba és elásta a földbe. Tulajdonképpen tehát egy bankba tette, csakhogy olyanba, amely nem ád kamatot. Sohasem nyúlt e pénzhez, hogy csak egy fillért is elvegyen valami mulatság vagy lakoma céljára. Mentve van tehát attól a vádtól, hogy ura pénzét elfecsérelte volna. És mindezen dolgokban felette áll azoknak, kik erejüket a bűnnek áldozzák és képességüket arra használják fel, hogy rossz tulajdonságaikkal az embereket kielégítsék.
Nagy fájdalmat és szomorúságot okoz nékem az, ha látom, hogy olyanok, kik Krisztus szolgáinak nevezik magukat, az evangyéliumot ‒ ahelyett, hogy hirdetnék ‒ a földbe ássák. Szinte teljesen ellentmondanak Krisztusnak, holott követőinek vallják magukat és így a kapott talentumot Urunk ellen használják. Ez a szolga ilyesmit nem tett, bár eléggé romlott és gonosz volt a szíve, de mégis nem vált nyíltan és ily talán kételyeket felvessen, vagy hogy az Isten világos szavainak ellentmondjon. Nem, ezek fenntartattak az utolsó napok teológusainak, azoknak a napoknak, amelyek olyan szörnyeket hoznak elő, mik azelőtt teljesen ismeretlenek voltak.
A talentumból, amit a szolga urától kapott, semmi sem hiányzott, ugyanúgy adta vissza, mint ahogy kapta. Úgy tűnik fel tehát szemünk előtt, mint hű és becsületes férfi. Hanem nem ez az, amit Krisztus hűségnek nevez. Ha úgy érzed, hogy kegyelmet nyertél és hogy megtartod azt amit kaptál, anélkül hogy igyekeznél gyűjteni hozzá, akkor ez azt jelenti, hogy talentumodat úgy amint kaptad elástad és gyümölcstelen maradsz. Nem elég csak megtartani, hanem szaporítanod kell azt, amit kaptál. A tőke megvan, de hol vannak a kamatok? Ha minden egyéb célt és törekvést félretéve, csak azért élsz, hogy állásodat megtartsd, akkor gonosz és haszontalan szolga vagy, aki már most kárhozat alatt van. Vajha közületek mindegyiknél felvetődnék a kérdés: „Uram, nem vagyok-e én az?
Az Úr „gonosz”-nak nevezte ezt a szolgát. De hát gonoszság-e a haszontalanság? A „gonosz” kifejezés bizonyos cselekvési módot vagy tulajdonságot jelent. Helytelenül cselekedni, nem a Krisztusért élni, a világnak szolgálni, az Úr nevének dicsőséget nem hozni, avagy henyélni, lustálkodni ‒ mind-mind gonoszság. Természetesen sok gonosz ember él a világon, aki nem nagyon szívesen vonatkoztatja magára ezt a kifejezést. A „gonoszság” és a „lustaság” az a két kifejezés, amit Jézus jóformán mindig együtt ejtett ki. Egy iskolás fiút felszólított a tanítója:
‒ Mit csináltál, Jancsi?
A gyermek egész szabadon felelt:
‒ Semmit, tanító úr!
‒ Éppen ezért korhollak, ‒ felelt a tanító, ‒ mert látom, hogy semmit sem csináltál, holott meg kellett volna csinálnod a feladatodat.
És ugyanígy részünkre sem lesz mentőok majd az utolsó napon, ha az Úr kérdésére azt feleljük, hogy: „Semmit sem csináltam!”, hanem hallgatnunk kell azt az átkot, amely illeti azokat, kik balkéz felől állanak. Nincsen-e megírva: „Átkozzátok meg Méród városát, szól az Isten angyala; átkozzátok meg polgárait, hogy ne nyerjenek segítséget az Úrtól, segítséget az Úrtól a pogányok ellen.” Az, aki semmit sem csinál, az gonosz és haszontalan szolga.
A külső sötétségre vettetett ki ez a férfi. Figyeljétek meg: elátkoztatott arra, hogy olyanná legyen, mint amilyen volt, mert a pokol az Úr szavai szerint folytatása lesz annak, „amilyenek itt voltatok.” „Valaki gonosz volt, továbbra is gonosz marad és aki tisztátalan volt, továbbra is tisztátalan lesz.” Ama másik világban a jellem tartóssága fog uralkodni. Tartós szentség mennyországot, állandó gonoszság pedig poklot alkot. Ez a férfi kivonta magát gazdája családjából, mert urát keménynek és zsarnoknak érezte, akiben sem szeretet, sem igazságérzet nincsen. Mivelhogy tehát így kirekesztette magát, azzal büntette meg az, hogy: „Maradj továbbra is künn.” Homályban és sötétségben volt azonkívül, mivel hamis véleményt táplált gazdája felől, aki pedig nem volt szigorú és kemény férfiú, mivel nem aratott ott, ahol nem vetett és nem gyűjtött ottan, ahol nem szórt. Azt mondta tehát néki: „Mivel eddig is sötétségbe helyeztetted magad, maradj továbbra is abban a sötétségben, amely kívül van.” Ez a szolga irigy volt. Nem volt képes jó szívvel hordani ura előmenetelét és dühében fogait csikorgatta. És elítéltetett arra, hogy ebben az állapotban maradjon és mindörökre csikorgassa a fogait. Rettenetes előképei ezek az örök gyötrelemnek! Rettenetes a jellemnek tartóssága egy hallhatatlan lélek számára: „Aki gonosz volt, továbbra gonosz marad.” És ez a jellem nemcsak hogy állandó, hanem a maga módja szerint fejlődik is. A rossz, amelynek az alapja már megvan, még rosszabb lesz és a gonoszság, amelyet semmi vissza nem tarthat immár, még iszonyúbb. A jövendő világban, ahol a gyülekezetnek vagy az evangyéliumnak jelenléte nem képez akadályt senkinek, az ember még utálatosabb lesz Isten elleni gyűlöletében és idegdermesztő ebből eredő nyomorúságában. A fájdalom és a bűn szorosan egybekapcsoltattak. Ha valaki bűnben él, szükséges, hogy fájdalmakat is tűrjön, mert az istentelen férfi olyan, mint a háborgó tenger: nyugtalan és iszapot meg piszkot vet ki magából. Ah, milyen érzés lehet az, mindörökre kizárva Isten házából! Mindig sötétségben fetrengeni! Soha a tisztaság, a reménység és az üdvnek fényét nem látni! Örökké csikorgatni fogukat a fájdalomtól, érezve Isten haragját és a pokol kárörvendezését! Ah, kérjünk, könyörögjünk kegyelmet, hogy annak élhessünk, annak szolgálhassunk, annak akaratát cselekedjük, aki a mennyekben uralkodik. Az a haszontalan szolga rettenetes jutalmat kapott, minekutána elvégezte számadását urával, de ki mondhatja azt, hogy nem érdemelte meg? Megkapta cselekedeteinek jutalmát. Vajha ne lenne közöttünk senki, aki szintén ilyen jutalmat nyer majd a leszámolás nagy napján!
Most azonban fordítsuk figyelmünket a második felolvasott bibliaversre. Lukács ev.
17. rész, 10 verse: „Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtetek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.”
Ez az önmegtagadás szava, amelyet azok a szolgák mondanak, akik egész napon át szorgalmasan, teljes erejükből dolgoztak. Ez a vers példa arra, hogy minden emberi képzelet és jelesség visszautasíttatik, azaz haszontalan. Ha a szolga kifáradtan és meggyötörten hazajön, akkor nem szól hozzá a gazdája, hogy: „Nagy hálával tartozom a te fáradságodért!” Nem, nem mondja, mert hiszen tartozik néki szolgálatával és ha ezt becsületesen elvégzi, nem fogja érte hősnek tartani. A szolga egyszerűen kötelességét végzi, ha reggeltől estig dolgozik és nem várja, hogy csodálkozzanak munkásságán, nem követel ezért külön díjazást vagy köszönetet. És ugyanígy ne tartsuk valami nagyra szolgálatunkat, hanem ismerjük be, hogy csak haszontalan szolgák vagyunk.
Ha beszédem első része esetleg fájdalmat vagy keserűséget okozott, úgy remélem, ez annál inkább késztet arra, hogy a második rész szellemébe jó mélyen behatoljunk. Ez a két vers acéltollakkal van szívemre felírva, egy irgalmatlan seb által, melyet akkor ütöttek rajtam, mikor szerfölött gyenge voltam annak elhordozására. Franciaország déli részében tartózkodtam betegen, nyomott kedélyhangulatban és úgy elcsüggedve, hogy alig voltam képes életemet hordozni, amikor azon rosszindulatú emberek közül, ‒ kik mind ismert állásban és különösen isteni szolgálatban álltak egy névtelen levelet kaptam, amely így volt címezve:
Spurgeon C. H., ama bizonyos haszontalan szolgának.
A levél vallásos iratokat tartalmazott, melyek Jézus ellenségeiről szóltak, megjelölve és aláhúzva azon helyekkel, amelyek reám vonatkoztak. Legtöbbnyire ‒ már a megszokásból kifolyólag is ‒ nyugodtan elolvasom az ilyeneket és azután a tűzbe dobom. Nem gondolom, hogy az ilyen alkalmatlanságoktól megszabadulok és rendes körülmények között nem is esnek nagyon nehezemre, hanem abban az órában, mikor oly nyomott kedélyhangulatban és kínos fájdalmak között voltam ‒ igen mélyen bevágódott ez a csúf levél a szívembe. Ide-oda vetettem magam az ágyban, miközben kérdeztem: Hát haszontalan szolga vagyok-e én? Rendkívül szomorú voltam, elcsüggedt és sem a fejemet felemelni, sem nyugalmat találni nem tudtam. Végigtekintettem életemen, láttam hibáimat, gyarlóságimat, tökéletlenségemet és nem tudtam enyhülést találni mindaddig, míg ez a második bibliai vers eszembe nem jutott és segítségemre nem jött. Azt feleltem magamnak: Nem hiszem, hogy haszontalan szolga lennék abban az értelemben, amelyben ez az ember nevezett annak, ámbár más értelemben feltétlenül az vagyok. Teljesen az Úrra, az én Mesteremre vetettem magam, a versnek mély átérzésével, míg azután alázatos hitben nyugalmat nyertem. Az előbb azt mondtam, hogy csodálkozom azon, hogy egy emberi lény gyönyört talál abban, ha másnak fájdalmat okozhat, és mégis vannak ilyen emberek. Természetesen gonosz szellemek mindig vannak körülöttünk, amelyek ellenünk törnek és az Úr Jézus szolgáinak készen kell lennie ezeknek a támadására naponkint. Engedjétek meg mostan, hogy azoknak, kik beszédem első részében fájdalmat éreztek, figyelmüket erre a pontra tereljem, ahová én magam is menekültem, úgy hogy most hálát és köszönetet mondok az Úrnak azért a levélért, amely végeredményében szívemnek üdvös gyógyulást hozott.
Az a vallomás, hogy haszontalan szolgák vagyunk, a helyes útra vezet bennünket, ha esetleg azt gondoljuk, hogy vagyunk valamik és dicséretet érdemlünk. Ez a szöveg a helyes útra fog vezetni, ha azt gondolnánk, hogy már eleget tettünk, hogy már a nap terhét és forróságát elég ideig tűrtük és már elég ideig álltunk őrhelyünkön. Ha ellenben eljő az utolsó nap és szép aratási ünnep után nyugalomba megyünk, akkor feddőzni és dorgálózni fog velünk ez a rész. És ha helytelenül terhünk megkönnyítését kérjük és azt kívánjuk, hogy az Úr azonnal és rögtön adjon jutalmat azért, amit tettünk, ‒ akkor megszégyenít ez a vers. Ez büszke indulat volna, amely sem a fiúhoz, sem a szolgához, nem illik és amelyet erős kézzel le kell törni.
Tekintsük meg elsőbben is, hogy menyiben váltunk mi Isten hasznára? Elifáz nagyon helyesen mondta Jóbnak: „Az Istennek használ-e az erős ember? Sőt önmagának használ az okos? Gyönyörűségére van-e az a Mindenhatónak, ha te igaz vagy, avagy nyereség-e az, hogy feddhetetlenül jársz?” Ha javainkból áldozunk az Úrnak, talán adósunkká tettük Őt? Mi módon gazdagíthatjuk mi azt, aki az összes arany, ezüst- és drágakövek tulajdonosa? Ha feláldozzuk magunkat Néki és ha vértanuk vagy misszionárusok leszünk az Ő akaratáért, mit tesz ez Annak, kinek dicsőségét zengi a menny és harsogja a föld? Miképpen ábrándozhatunk arról, hogy az örökkön örökké élő a mi adósunk lehet? A leghelyesebb Dáviddal együtt mondani: „Mondjad ezt az Úrnak én lelkem: Én Uram vagy te, jóllehet semmi jóm Néked nem használhat, hanem a szenteknek, kik e földön vannak és a becsületeseknek, kikben vagyon minden én gyönyörűségem.” Vigyázzunk, kedveseim, nehogy Istenkáromlást szóljunk!
Emlékezzünk továbbá arra testvéreim, hogy akkor, mikor valamilyen szolgálatot teljesítünk, csak adósságunkat igyekszünk leróni. Remélem, erkölcsi érzetünk még nem szállt le annyira, hogy azt hisszük, miszerint valami jó cselekedetet követünk el akkor, ha tartozásunkat kiegyenlítjük, Még nem találkoztam olyan férfiúval, aki büszkén, kérkedve mondta volna:
‒ Húszezer koronát fizettem ki ma X. Y.-nak.
‒ Ugyan? Talán ajándékoztad néki ez összeget?
‒ Óh, nem ...Hanem tartoztam Néki.
Hát, valami nagy dolog ez? Talán oly mélyen állunk már lelki dolgokban, hogy azt hisszük, nagy szolgálatot teszünk Istennek akkor, mikor kötelességeinket végezzük? „Ő teremtett minket és nem mi magunk!” Krisztus megváltott, tehát nem rendelkezhetünk már önmagunkkal, mert „drága áron vásároltattunk meg.” Szövetséget kötöttünk vele, amelyben szabad akaratból átadtuk magunkat Néki. Avagy nem keresztelkedtük-e meg az Ő nevében és halálában? Amit tehát cselekszünk, azt Néki joga van követelni tőlünk, mint aki alkotott, teremtett és a bűntől megszabadított bennünket. Ha tehát a szántás nehéz munkáját teljesen elvégeztük, úgy hogy semmi műveletlen föld már nincsen és ha a nyáj legeltetését és felnevelését bevégeztük, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor már nem tartozunk semmivel sem az Úrnak. Miért vágyunk köszönetre és miért óhajtunk tehát megszabadulni a szolgálattól, mielőtt készen lennénk?
Mindezek mellett még itt van az a szomorú, megfontolni való dolog is, hogy haszontalanok vagyunk minden cselekedeteinkben, mert azok tökéletlenek. A szántásnál sok kemény föld maradt műveletlenül, a legeltetésnél pedig sokszor lépett elő a feledékenység és a szeretetlenség. Milyennek kell lennie szolgálatunknak, ha azt olvassuk, hogy: „Íme, az ő szolgáiban sem bízhat és angyalaiban is talál hibát.” Van még valaki, aki megelégedéssel tekint vissza arra a szolgálatra, amelyet az Úrnak tett? Ha ti úgy is gondoljátok, én nem mondhatom ezt, még a legkevésbé sem, hanem rettegem a ti biztosságtokat. Mert, ami engem illet, őszintén és az igazságnak megfelelően ki kell jelentenem, hogy semmivel ‒ amit csak cselekedtem ‒ nem vagyok megelégedve. Egy ízben azt kívántam, hogy bárcsak még egyszer leélném életemet. Most azonban fáj, hogy büszke szívem ily kívánságra fakadt, mert minden valószínűség amellett szól, hogy ha még egyszer élnék, sokkal rosszabbul tenném kötelességemet. Amit a bennem működő isteni kegyelem cselekedett, azt alázatosan beismerem, hogy nagy hálával tartozom érte, hanem amit valahol én tettem, azért elnézést kell kérnem. Kérem Istent, hogy tekintsen elnézéssel imáimra, mert azok telve vannak hibával. Kérem arra, hogy erre a beismerésre is tekintsen irgalommal, mert nem olyan alázatos, amilyennek lenni kellene. Kérem, hogy könnyeimet mossa meg, könyörgéseimet tisztítsa meg és merítsen engem olyan hullámsírba, ahol megszabadulhatok teljesen az „én”-től és az Övé legyek. Oh, édes Urunk, Te tudod, hogy mily kevés bennünk az alázatosság. Bocsáss meg nékünk! Haszontalan szolgák vagyunk mindannyian és ha Te igazán ítélni akarsz, mindnyájan elveszünk.
Még tovább. Nem szabad büszkének lennünk még akkor sem, ha esetleg eredményt értünk is el az Úr művében, mert mindent, amit tettünk, az Úr gazdag kegyelmének kell köszönnünk. Ha kötelességeinket egészen elvégeztük volna, ha mindent megtettünk volna is, ami tőlünk telhet, semmit sem értünk volna el, ha kegyelme nincs velünk. Ha buzgóságunk lankadást nem ismer, akkor Ő az, aki e tüzet folyton táplálja. Ha előtörnek a bűnbánat könnyei, akkor Ő az, aki a sziklát megüti és forrás fakad belőle. Ha valami erény van bennünk, ha valami szeretetreméltóság van rajtunk, ha van hitünk, szeretetünk, és ha valami hasonlatosság van rajtunk Krisztussal, akkor ez azt mutatja, hogy az Ő művei, teremtményei vagyunk és semmiféle dicséretet nem követelhetünk a magunk részére. Azt adtuk Néked Uram, amit Te adtál nékünk. Ha valahol valami jó ötletünk, cselekedetünk volt, az Tőled indult ki, tehát a Tied volt. És ezért még a legjobbjaink is haszontalan szolgák.
Foglalkozzunk most még a harmadik alapverssel: „Az ő ura pedig mondá néki: Jól vagyon, jó és hű szolgám,” (Mt.25,21)
Nem kísérlem meg, hogy eme édes, vigasztaló szavak fölött prédikáljak, csak egy- két szót akarok szólni hozzájuk. Azoknak, akik a kapott talentumot szorgalmasan használták, azt mondja az Úr: „Jól vagyon, jó és hű szolgám.” Ezek a kegyelem szavai. Boldog az az ember, kinek az Úr azt mondja: „Jó és hű szolgám.”
Figyeljétek meg e helyen, hogy az Úrnak „jól vagyon” szavai a hűségnek szóltak. Nincs megírva: „Jól vagyon, jó és tündöklő szolgám”, mert talán nem is világított ez az ember azok szemébe, kik a fényt és csillogást szeretik. Az sincs megírva, hogy „Jól vagyon, jó és kitűnő szolgám!”, mert lehetséges, hogy ez az ember soha sem volt túl hazája határain. Alkalmasint megtette azt a keveset, amit legjobb akaratából megtehetett és soha egy alkalmat sem halasztott el, hogy jót tegyen, amiért azután „hűnek” nevezte őt az Úr.
Ez az ítélet pusztán szabad kegyelemből eredt. A jutalom nem volt a szolgálatnak megfelelő, mivel a szolga „kevesen volt hű”, de ‒ úgymond ‒ „sokra bízlak ezután”. Az ítélet nem a törvény, hanem a kegyelem szerint lett kiszabva. A mi jó cselekedeteink bizonyítékok arra, hogy a kegyelem bennünk van, a hűség pedig bizonyíték arra, hogy szeretjük az Urat ‒ bizonyíték tehát arra, hogy szívünk megváltozott és hogy szeretettel van eltelve Az iránt, aki iránt valaha semmi vonzalommal sem bírt. Ha az Úr néktek vagy nékem azt mondja, hogy „Jól vagyon”, akkor ezt pusztán kegyelméből és nem szolgálatunk miatt mondja. És ez az, ahová jutnunk kell és ahol meg kell állapodnunk, mert az a vélemény, hogy valamely személyes szolgálatunk van, mihamar elégedetlenné tesz Urunkkal szemben, akinek szolgálata így keménynek és szigorúnak tűnik fel.
És végül testvéreim, milyen végtelen elragadtatással fogja Jézus megtölteni szíveinket, mikor majd az Isten kegyelme által üdvözülünk és halljuk zengeni szavát: „Jól vagyon, jó és hű szolgám!” Ah, ha a sátán minden kísértése, a világ minden csábítása, emberi természetünk gyöngesége dacára is prédikáljuk a Krisztust teljes tehetségünkből és Néki lelkeket mentünk, ah, micsoda dicsőség lesz az! Milyen elképzelhetetlen üdv lesz majd hallani: „Jól vagyon!” Mennyire fog ez különbözni az emberek ítéletétől, kik majd ezt, majd azt hibáztatták, míg mi képességünk legjavát tettük. Keveset számít majd akkor az, amit mondtak nékünk, úgy a barátok simulékony, mint az ellenség durva szavait elfelejtjük, ha Jézus azt mondja: „Jól vagyon!” Nem fogjuk büszkeséggel elfogadni a dicséretet, mert hiszen akkor is csak haszontalan szolgáknak tartjuk magunkat, hanem rajongó szeretettel vesszük Őt körül azért, mert oly nagy súlyt helyezett arra a pohár vízre, melyet tanítványainak adtunk és arra a szegényes, gyarló szolgálatra, melyet Néki tettünk!
Testvéreim, menjetek előre és ne gondoljatok a nyugalomra addig, míg munkátokat el nem végeztétek. Szolgáljátok Istent teljes erőtökből. Tegyetek többet, mint a farizeusok, akik azt remélték, hogy buzgóságuk által üdvözülhetnek. Tegyetek többet, mint amennyit elvárnak tőletek és ha mindent megtettetek, helyezzétek a Megváltó lábai elé és mondjátok: „Haszontalan szolga vagyok!” Azok, akik a hűséget alázattal és a buzgóságot önmegtagadással kötik egybe, azokhoz fog Jézus így szólani: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, menj be a te Urad örömébe!”