Testvéreim, minden egyes szó, amely Mesterünk ajkáról elhangzott, igen értékes számunkra. Nem teszünk külömbséget ígéretei és utasításai között, hanem minden kijelentését drágakőnél értékesebbnek tartjuk. Tanításai közül egyetlenegy többet ér, mint a legfinomabb arany és parancsait ugyanúgy a legnagyobb figyelmünkre méltatjuk. Hogy tanításai gyakorlatiasak-e vagy tanulságosak és hogy arra szolgálnak-e, miszerint lábainkat vezéreljék, vagy pedig szívünket vidámítsák, az egyenlőképpen örömünkre szolgál.
Jézusnak minden szava úgy hat lelkünkre, mint az Isten beszéde, akár tanítást, intést, dorgálást, meghívást vagy vigaszt hozzon is. Amiként összes ruhái myrrhától és áloétól illatozók voltak, ugyanúgy összes szavai édesek a mi részünkre. A Krisztust nem úgy tanultuk megismerni, hogy gáncsoljuk és választgassuk szavait a mi ízlésünknek megfelelőleg. Bár én ismertem keresztyéneket, akik szívesen elszaggatták volna a Krisztus öltönyeit, csakhogy a legpuhább részeket megtartsák fokból, mintegy párna gyanánt, üresfejük részére. Ha valamely alkalommal arról van szó, hogy Krisztus mit tett értünk, akkor azt mondják:
‒ Ah, ez örvendetes beszéd volt, édes táplálék a mi lelkünk részére. A legközelebbi alkalommal azonban már így kiáltnak fel:
‒ Ez kemény beszéd volt, akárcsak maga a törvény, ez nagy terheket rakott vállainkra, mert a beszéd történetesen arról szólt, hogy mit kell tennünk minékünk a Krisztusért. Nékem úgy tűnik fel, hogy ezek az emberek Krisztust inkább, mint szolgát fogadják el, sem mint Urat. Az kívánják, hogy Krisztus végezze el ezt vagy amazt érettük, övezze fel Őket igazsággal és várjon asztaluknál mindaddig, míg ők leülnek étkezni, de hogy ha a dolgokat jobban megértenék, akkor Krisztust Uruknak választanák és készek lennének parancsa szerint felövezni magukat és dicsőségnek tartani, hogy ilyen Istent szolgálhatnak. Mivel biztos vagyok abban, hogy nem tartoztok eme vallásos gáncsoskodók közé, hanem mindent átvesztek, amit Krisztus nyújt, nagyon örvendek, hogy ma ily gyakorlatias irányú tárggyal rendelkezem. A hegyi prédikáció éppen oly világos előttetek ‒ azt hiszem ‒, mint a hegyen történt megdicsőülés. Ti épp oly szívesen hallgatjátok a Fiú utasításait, mint az Atya bizonyságát Fia felől. A prédikáció még nem ért le a síkságra, mikor a csodák már ott voltak, bár azért a jelek és csodák épp oly erősek számotokra, mint a beszéd. A betegek megérintették ruháit és meggyógyultak és azok, kiket a gonosz lélek meggyötört, üdvre jöttek; örvendtek, ugye bár Krisztus csodatetteinek, de épp oly hatalmasnak látjátok Őt szavakban, mint tetteiben és hálásak vagytok Néki azokért a tanításokért, amelyek megmaradtak, míg csodatettei elmúltak. Íme, átnyujtok egy párt szavai közül és kívánom, vajha a Szentlélek megáldaná ezt szívetekben.
Testvéreim, azon dolgokban, melyekről ma az Úr nevében beszélni akarok néktek és amelyekről határozottan tudom, hogy az Úr szavai közül valók, olyan különös és szokatlan van, amelyről biztosan tudom, hogy vágni fogja füleiteket. Ne csodálkozzatok ezen, mert az evangyéliom egyike Isten azon gondolatainak, amelyek nem a mi gondolataink és az egész tanterv, amelyet Krisztus lehozott, idegen az embereknek és olyan távol van tőlünk, mint amily távol van az ég a földtől. Krisztus országa nem e világból való, különben szolgái sok olyan dolgot cselekednének, amelyektől most tartózkodnak. A Krisztus országa alattvalóinak cselekedeteit nem szabad mások szokásaival összehasonlítani, mert ez a nép éppen oly sajátságos, mint az ország, amelyhez tartoznak. Hallottam már embereket, akik azt mondták: „Nem látom be semmiképpen sem, hogy miért kell oly pontosnak lennem, nálam ez nem szokás.” De mi közünk van nékünk a szokáshoz? Ha valamely dolog szükséges, bár nem divatos, akkor dobjuk félre a divatot és ha az a divat, hogy haszontalan dolgot cselekedjünk, akkor inkább ósdiak, mint divatosak legyünk. Az Úr Jézus ‒ amint ez szavaiból kitűnik ‒ nem azért jött e világra, hogy arra tanítson, miképpen simuljunk az emberekhez, hanem azt akarta, hogy az általános magaviselettől messzire elkülönödjünk. A hegyi beszédben azt kérdezte: „Mert miben különböztök másoktól?” A megszokott, a közönséges embertől igen távol állította fel a mintát, amikor újra és újra azt kérdi: „Micsoda a ti jutalmatok? Hiszen a bűnösök ugyanígy cselekszenek?” Lehet, hogy a prédikáció végeztével hallgatóim közül valaki így fog felsóhajtani: „Ah, a prédikátor sokkal többet követel, mint amennyit a test és vértől várni lehet.” A ti mentegetődzéstek igaz, csakhogy ne felejtsétek el, hogy a prédikátor nem hozzátok beszél, kikben a test és a vér uralkodik, hanem hozzátok, kikben valami magasztosabb és pedig az Isten Lelke lakozik. Az őszinte keresztyének nem járnak a testies dolgok után és nem törődnek ezzel, mert felöltöztettek az Isten Lelkének erejével és ennek hatalma által megszabadíttatnak az emberek megszokott ösvényeitől. Akikben az Isten Lelke lakik, azok teljesen elütő emberi természettel rendelkeznek és szinte elvárjuk, hogy más mód szerint élnek is. Miképpen járjunk tehát ösvényünkön szent érzelemmel és isteni félelemmel? Oly léleknek uralma alatt élünk, amelynek törvénye a tökéletesség és ezért a legkisebb hiba is lelkiismeret furdalást okoz. Oly mértékhez szabjuk magunkat, amelyet másoknál nem veszünk oly fontosnak, mert a mi jogaink és felelősségünk sokkal nagyobbak másokénál. Van olyan dolog, amelyet másoknál megengedek, míg magamnál semmi esetre sem. Ha hallom, hogy egyes dolgokat megtéretlen és értelmetlen emberek követtek el, akkor megbocsátok nékik és ezt mondom: „Ha megnézzük, hogy ezek a szegény lelkek hol voltak és kik voltak, akkor nem ítélhetjük el úgy magaviseletüket.” Azonban, ha én csak a felét is elkövettem volna ama cselekedeteknek, lázadásnak és vakmerőségnek nevezném. Mi nem vagyunk a törvény, hanem a kegyelem alatt és a kegyelem alatt az erőnek oly kényszerítését érezzük, amely sokkal magasztosabb mint maga a csupasz törvény.
Testvéreim, ha tényleg azok vagytok, akiknek nevezitek magatokat, akkor sokkal többet követelek tőletek, mint más emberektől és éppen azért minden meggondolni valót félrevetek, hogy szemeiteket oly magas mintára emeljem, amelyet a bűnösök és a világ fiai soha el nem érhetnek. Vagy nem tudjátok, hogy mit mondott az Úr? „Ha a ti igazságtok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába.” Ha az a feladatom, hogy egy megszokott, férfiak és nőkből álló gyülekezet előtt a hősiességről beszéljek, lehet hogy visszatartom magam, nehogy nagyon mélyen hatoljak a tárgyba. Ha azonban néhány évezred előtt éltem volna és azt bízták volna reám, hogy spártai harcosoknak beszéljek – kik mindnyájan készek a viadalra, kik sebforradásokkal teljesek, melyeket előbbi ütközetekből nyertek ‒, akkor nem szabnék határt lelkesedésemnek, hanem feltüzelnem őket, mint mikor az oroszlán rablásra kergeti kölykét. Azt mondanám nékik, hogy nevük és őseik nemcsak a leveretés gondolatát tartanák szégyennek, hanem a győzelmet egyenesen, mint jogukat követelnék. Egyetlenegy szónok sem beszélne a spártaiakhoz úgy, mint a böociabeliekhez, mert ez utóbbiak élete és foglalkozása folytonos kéregetés volt és nem lehetett valami bátor cselekedetet tőlük elvárni. És nem így van-e ez veletek, kik a megfeszítettnek követői vagytok? Azért mondom mindezeket, mert egyesek közületek bizonyos fokú védelmet szükségesnek tartanak azon erős dolgok részére, amelyek ez alkalommal elhangzani fognak. Vajha az Isten Lelke reátok szállana és erősekké tenne minden támadás ellen, hogy így a ti gyengeségtekben megdicsőíttetnék.
Az első megjegyzés, amellyel megkezdem beszédemet ez: Sok oly dolog, mely természet szerint jó és hasznos, a keresztyénnél mégis félrevettetik. Ne tévelyegjetek, azt mondván, hogy erkölcsbeli előnyök nem jó dolgok. Egyesek meg éppen azt mondták, hogy megtéretlen emberben semmi jóság nincs. Ez talán mégsem igaz. Nem szabad tehát semmi igazságtalant mondani, hogy ezáltal dicsérjük az Istent, mert van sok jó dolog ‒ a szó bizonyos értékében és értelmében
‒ számos megtéretlen emberben. Sok olyan ember, ki előtt az Isten kegyelme teljesen idegen dolog, mégis világító példákat mutat az emberi erkölcsökben, mint a tisztaságban, nagylelkűségben, barátságban, bátorságban, önfeláldozásban és türelemben. Bátran mondhatom, hogy bárcsak közületek némelyek, kik keresztyéneknek nevezik magukat, bizonyos tekintetben oly jók lennének, mint mások, kik soha a keresztyén nevet nem használták. Mindenkinek joga van arra, hogy igazságot beszéljen és ez az igazság kötelez engem arra, hogy ezt mondjam. Szükséges dolog, hogy a keresztyének szigorú önvizsgálatnak vessék alá magukat, nehogy a természetes szeretetreméltóságot, mint Isten Lelkének ajándékát vegyék. Telve lehetünk ékszerekkel, amelyek csillognak és ragyognak, amellett mégis hamisak, azaz egy sem az Isten Lelkének munkája. Tetőtől talpig fel lehetünk cicomázva olyan dolgokkal, melyek kedvesek és jók, de amellett mégis hiányunk lehet abban, amit Isten legjobban követel, mivel belső érzetünk nincs összhangban külső viselkedésünkkel.
Figyeljétek meg a szövegben felsorolt három dolgot, amelyekről nincs törvény, de amelyek jóságáról sokat mondhatunk. Az első ez: „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek.” Nagyon helyes és olcsó dolog, ha a barátságos indulattal szemben ugyanúgy viselkedünk. „A szeretet szeretetet szül” és ez természetes dolog. Mégis sajnálattal kell kijelentenem, hogy ez a természetes erény semmi esetre sincs oly szokásban, hogy általánosan alkalmazható volna. Vannak gyermekek, akik azokat a szülőket, kik őket gyermekségük idején ápolták és felnevelték nem szeretik, hanem kemény szívvel járulnak napról-napra eléjük, mint akik okai földi létüknek. Ismerek ifjakat, akik a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb nővéreket nem szeretik és igen fáj előhoznom azt, hogy vannak nős férfiak ‒ nyers férfiak ‒, kik nem szeretik feleségüket, azt a nőt, aki szeretetből egész életére odaadta magát férjéért és gyermekeiért. Szégyenpír fut el, ha azokra az esetekre gondolok, amelyeket elő tudnék hozni, bár ez szükségtelen, mert ti magatok is jól tudjátok. Ezrek és ezrek vannak, akik még nem jutottak ehhez: „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek.” És mégis, hogyha idáig jutunk, még akkor sem csináltunk semmi nagy dolgot. Az Úr Jézus azt mondja, hogy a bűnösök is így cselekszenek. Ahhoz nem szükséges a kegyelem, hogy egy férfi szeresse kedves és szeretetreméltó nejét és ahhoz sem, hogy az egymást szerető testvérek között működjék. Azt tudom, hogy közületek sokaknál nincs szükség a kegyelemre, hogy azokat szeressétek, akik titeket szeretnek, mert ezt megteszitek úgy is. Csakhogy ez nem az, amire a Szentlélek tanít minket és nem az, amiért a Krisztus vére értünk folyt. Van ennél magasabb erény és pedig azokat szeretni, akik bennünket gyűlölnek és gúnyolnak. Tudjátok-e azokat szeretni, akik ki nem ejtik neveteket anélkül, hogy fogaikat a gyűlöletről nem csikorgatnák vagy pedig gúnyosan ne mosolyognának? Tudjátok-e azokat szeretni, kik titeket rágalmaznak vagy pedig teljes igyekezetükkel azon vannak, hogy tönkretegyenek? Képesek vagytok őszinte szívvel javaikat kívánni úgy most, mint a jövőben? Ha ezt meg tudjátok tenni, akkor ez dicső dolog, de óvakodjatok attól, hogy hősöknek tünjetek fel magatok előtt, hanem cselekedjetek egyszerűen azért, mert örültök, ha jót cselekesztek és különösen ott, ahol erre a legnagyobb szükség van, ott ahol a gonosz lélek a leghatalmasabb.
Ez igen nehéz és azt gondolom, hogy némelyek így szólnak: „Ezt nem tudom megtenni. Azokat szeretem, akik engem szeretnek, de azokat, akik engem gyűlölnek, ez már egészen más dolog. Ezt a dolgot még meg kell gondolnom kétszer-háromszor, mielőtt elfogadnám.” Ezt elhiszem, kedves barátom és éppen azért szükséges, hogy az Isten kegyelme bennünket keresztyénekké tegyen. Szükséges, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek kegyelme csodákat vigyen véghez rajtunk, mielőtt Istenhez hasonlók lennénk. A legnagyobb boldogság hasonlítani Istenhez és ezt nem könnyű elérni.
A felolvasott versek közül a legközelebbi a kölcsönösségről szól. „Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi jutalmatok van?” Mindenesetre helyes dolog, ha azokkal szemben, akik valami szolgálatot tettek nékünk, ezt alkalomadtán visszaszolgáljuk. Általános szokás szerint „kéz kezet mos”. Sajnosan kell megállapítanom, hogy bár ez igen közönséges módja az erénynek, mégsem fordul nagyon sűrűn elő, mert hiszen jó, ha másokat segíttek, ha akartok, de hallottam, hogy nem mindenki viszonozza ezt. Nem szólhatok itt a magam szomorú tapasztalatairól, mert hiszen mindnyájan nyájasak voltatok irántam, de találkoztam már emberekkel, akik keserűen panaszkodtak azok hálátlanságáról, akikkel szemben jót cselekedtek. Rendkívül bántó dolog, ha az emberek hálátlanok, de tegyük fel, kedves hallgatóm, hogy te hálás vagy és jót cselekeszel azzal, aki veled szemben már jót cselekedett, mi jutalmad van? Megtetted azt, ami kötelességed volt és nem többet. Kifizetted egy régi tartozásod, amit minden becsületes ember megtesz, ez azonban nem mutatja, hogy keresztyén vagy, bár a keresztyénség ezt feltétlenül magában foglalja, csakhogy annyira feléje nyúl, mint a hegy a pusztának, amely körülveszi azt.
Krisztus követőinek azokkal kell jót cselekedni, akik kárt okoztak nékik. Talán ismeritek azt a régi szállóigét: „Gonosszal fizetni a jóért: ördögi, gonosszal a gonoszt: állati, jóval a jót: emberi, jóval a gonoszt: isteni cselekedet. Emelkedjetek fel erre. Ha valaki kiveszi a falatot szájadból, megadja az első alkalmat arra, hogy életfentartására segítőkezet nyújts! Ha valaki meggyanúsít, légy készen megbocsátani néki, egyetlenegy zokszó nélkül. Várj egy kevés ideig, míg nyájasságod által eleven szenet gyűjtesz fejére. „Kemény szavak ...” ‒ szóltok. Tudom, hogy kemények, de még keményebb a cselekedet, bár ez üdvös cselekedet. Ah, édes dolog, gonoszra jóval fizetni! Ha ezt tesszük, áldott és boldog érintkezésbe jutunk Krisztussal. Minél többször fizetünk jóval az ellenségeskedésre és minél türelmesebben, állandóbban viszonozzuk jóval a gonoszt, annál inkább közösségbe kerülünk Jézussal, aki ‒ mikor mi még ellenségek voltunk ‒, életét adta mi érettünk.
Ízleljétek: meg a kölcsönösségnek e kegyelmét és tapasztalni fogjátok, milyen jó az. Ha soha addig nem éreztetek keresztyén örömet, ekkor megérzitek.
Figyeljétek meg továbbá a 34. versben felsoroltakat: „És ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van?” „Én odaadom néked a fejszémet, te pedig ideadod a fűrészedet” ‒ állandó szokás ez a szomszédok között és maradjon meg tovább is, de semmi szokatlan nagylelkűség nincs benne. Te segítsz nékem, én pedig néked. De „mi jutalmatok van ebből? Néked, mint keresztyénnek valamivel magasabbra kell emelkednek, azaz segítned kell a viszontszolgálat reménye nélkül is, segítned kell, amikor biztosan tudod, hogy nem segíthetnek viszont néked és segítned kell akkor is, amikor nem akarnak téged segíteni, még ha tehetnék is, akik a te szívességeddel csúnyán visszaélnek. Feljutsz- e ide? Mert ez azt jelenti, hogy keresztyén vagy, jelenti, hogy hasonlítsz a te mennyei Atyádra, aki esőt ad az igazaknak és hamisaknak és aki felhozza napját a jókra és gonoszokra egyaránt. Az Isten dicsősége sokkal nagyobb, sokkal tökéletesebb és sokkal hatalmasabb, semhogy tőlünk függne. Egy folyton buzogó forrás, amely megszámlálhatatlan áradatban, végnélküli áldást zúdít az emberekre. Legyünk mi ilyenek a magunk mértékében, hasson át bennünket az az ösztön, amelyről a Megváltó szólt, hogy: „Jobb adni, mint venni.”
Ezekben megmutattam néktek testvéreim, hogy vannak a világban némely jó dolgok, dacára, hogy nem a keresztyén erkölcs gyanánt valók. És ugyanez az eset áll fenn az összes vallási, dolgokban. Elmégy az Isten házába, a pogányok is elmennek istenök hajlékába. Szoktál imádkozni bizonyos időkben, a mohamedánok ugyanezt teszik. Igen ájtatos vagy, a perzsa tűzimádók szintén azok. Mint vallásos embert ismernek téged, sokakat ugyanígy ismertek, akikről később bebizonyosodott,, hogy gazemberek voltak. Diakónus, esetleg valamilyen gyülekezeti alkalmazott vagy, igen, bizonyos bankigazgatók szintén ilyenek voltak és mégsem lettek becsületesebbek. Csakhogy te prédikátor vagy, igen, Júdás is az volt, még pedig mindig az Úrral járt. Vallásos dolgok nem érnek semmit, ha nincs ott az őszinte szív. Vannak bűnös emberek, kik szintén megteszik a vallás által előírt külső kötelezettségeket, amellett még látszólagos erényekkel is rendelkeznek és mégsem juthatnak a keresztyén erkölcs alá. Az út ugyanaz, az emberek látszólag ugyanazon irányítás szerint járnak és mégis egészen más az inditóok. Az egyik a király ügyeiben jár, a második útonálló akar lenni és a harmadik megszökött betörő, aki az igazságszolgáltatás elől menekül. A hasonlat és a látszat ugyanaz lehet száz embernél és mégis ezek között talán csak egyetlenegy őszinte szívű, igaz ember van, a kilencvenkilenc közül pedig ‒ bár a külső látszat szerint helyesen és igazán járnak el ‒ lehet, hogy egyetlenegyet sem fogad el az Úr, mert az inditóok teljesen és egészen hamis. Ah, én mélyen restellem magam, ha átgondolom életemet és azt kérdem: „Olyan élet ez, mint amilyet egy keresztyénnek élnie kell?” Nem érzitek ti is ezt a kérdést? És nem érzitek, hogy sok dologban még a hitetlenek is felülmúltak benneteket? Nem ismertek olyan egyéneket, kik bár nem keresztyének, mégis türelmesebben hordják el a fájdalmakat? Nem ismertek oly embereket, kik jobban odaadják magukat a tudománynak, mint ti a Krisztusnak? És nem hallottatok oly egyénekről, kik jobban szeretik hazájukat, mint ti Uratokat? Ah, szégyenpír fut el és szívem zokogásra hajlik. Milyennek kellene nékem lennem, ha az Úr arra hív, hogy tanítványa legyek? Mit tegyek, ami Néki dicsőségére szolgáljon? Ha ezek a kérdések zavarba hoznak és azt mondom: „kemény szavak ezek”, hol kellene állnom Isten szemei előtt, ki minden hibáimat látja?
Meg akarom néktek mutatni most, kedves barátaim, hogy a keresztyén erkölcs sok tekintetben rendkívüli és hősiesnek ismerik el. Hogy ezt szemlélhetővé tegyem, csak a Lukács evangyéliumára fogok szorítkozni. A felolvasott részekből az erénynek egy formáját látjuk és pedig a szeretetet. „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak.” A szeretetben, a nyájasságban, másoknak szükségleteire és abban a kívánságban, hogy mindig a jóra igyekezzék, a keresztyén embernek sokkal magasabbra kell emelkedni, mint amily magasságot mások elértek. Pogány erkölcstanítók ajánlják a nyájasságot, de nem az ellenséggel szemben. Cicero, a híres római szónok azt mondta: „Nyájasságot sem az ifjúval, sem az öreggel szemben nem kell tanúsítani. Az öreggel szemben azért nem, mert alkalmasint meghal, mielőtt viszonozhatná azt; az ifjúval szemben pedig azért nem, mert biztosan elfelejti.” Az Úr arra tanít minket, hogy semmi jutalmat ne várjunk az emberektől, mert biztosít arról, hogy akkor sokkal nagyobb jutalomban lesz részünk Tőle, jutalmat kapunk akkor, ha jutalmatlanok leszünk itt.
Azután olvassátok el Lukács ev. 9, 54‒55. verseit és meglátjátok, hogy a keresztyénnek messzire kell felemelkednie a szelídségben. Mikor a samaritánusok nem akarták befogadni Jézust falujokba, Jakab és János azt mondták: „Akarod-e Uram, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá és eméssze meg ezeket? „De Jézus megdorgálva őket, azt mondá: „Nem tudjátok, minemű lélek van bennetek? „A keresztyénnek engedékenynek, nyugodtnak, békésnek és szelídnek kell lennie. Légy szelíd, testvérem! Ha elutasítanak valahol, kisértsd meg újra, semmi esetre fel ne ingerülj, mert akkor le vagy győzve. A keresztyéneknek a legszelídebb embereknek kell lenniük az ég alatt, mint a Bárányok küldetnek ki a farkasok közé és minden hamisságtól mentesnek kell lenniük, mint a galamboknak. Az ilyen szelídség csodálattal és bámulattal tölti el az ellenséget és a Jézus követőit pedig dicsőséggel koronázza.
A keresztyénnek magasan kell állania az emberek felett örömének nemességében. Örvendhet a gondviselés tapasztalt és érzett jósága felett, de ez az öröm csak alárendelt helyet foglalhat el. Még az Úr országában lelt eredményének is csak mérsékelten örvendhet. Olvassátok el Lukács ev. 10, 20. versét és meglátjátok, hogy melyik az a forrás, amelyik elragadtatja őt. „De ne azon örüljetek, hogy a lelkek néktek engednek, hanem azon, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyekben.” Nem csodálatos egy lény-e a hívő, akit a lelki hatalmak és az ördög feletti győzelmek nem izgatnak fel, hanem örömét abban találja, ami ezeken kívül esve, az Isten változhatatlan végzésében néki biztosítva van?
A keresztyénnek meg kell állania helyét bátorságban is. Keressétek fel a 12. rész, 4. és 5. versét, ahol megtaláljátok, amint Krisztus így szól tanítványaihoz: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: Féljetek attól, aki minekutána megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen.” A valódi keresztyén nem tart a különféle véleményektől és nem fél azok nemtetszésétől, akikkel szemben Isten már kifejezte nemtetszését.
Egy másik pont, amelyben a keresztyének hősiessége meglátható, az alázatosság és az öröm másokat szolgálni. Az Úr Jézus azt a tanácsot adja a tanítványoknak, hogy jobb mindig az utolsó helyet keresni, mint az elsőt, „mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” A keresztyén ember mindig szerény legyen! Ne ismerjék őt úgy, mint kotnyeles, dicsekedő és tetszelgő embert. A magára sokat adó embert ritkán fogják embertársai e véleményében megerősíteni. A keresztyénnek készen kell állani arra, hogy mindent az emberek javára és hasznára tegyen, még ha a legalacsonyabb szolgálatban van is. Kész arra, hogy a szentek lábait mossa és kész arra is, hogy az Úr házában ajtóőrző legyen, ha testvéreinek szolgálatára és az Úr dicsőségére lehet. Az alázatosság lelke annál van meg, aki mindenkinek a szolgája tud lenni a Krisztusért. Ez a lélek odaadó és nem az öröm hasznát kereső. Kérjétek ezt a lelket.
Szükséges azonkívül, hogy a keresztyén hittel teljes legyen. Szemei olyanok legyenek, melyekkel meglássa azt, ami láthatatlan. Bízzon olyan tényekben, amelyeket mások csak, mint teóriát (elmélet) fogadnak el. Ti, hívő keresztyének, ti vagytok azok, kik azt mondjátok a hegyeknek: „Tűnjetek el!” és az eperfának: „Szakadj ki!” Néktek csodákat kell művelnetek, igaz, nem testi, hanem lelki csodákat, amelyek nem csekélyek, sőt ámulatra méltók, mint az üdv cselekedetei.
A Lukács evangyéliomának 17. rész 7. verse azt mutatja, hogy a. keresztyén férfiaknak szolgálniok kell. Ne gondolják, miszerint azért jöttek e világra, hogy terített asztalhoz üljenek, hanem hogy szolgáljanak Uroknak, mialatt Ő az asztalhoz ül. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy az istentiszteletek csak arra valók, miszerint táplálkozzanak. Nem képesek úgy tekinteni az Isten házára, mint a harcosok gyülhelyére vagy olyan helyre, ahová a munkások összejönnek, hogy kiélesítsék szerszámaikat. Testvérek és testvérnőim, nékünk ki kell jönnünk ama lélek befolyása alól, amely jóformán az egész hitből önző gondoskodást művel. Szolgálnunk kell, még pedig nemcsak ott, ahol ezt kényelemszeretetünk megengedi. Mert ugyan kicsodák vagyunk, hogy annyira gondot viselünk nyugalmunk és jólétünkre? Az olyan szolga, aki az egész napot azzal tölti el, hogy gondot visel egészségére, kevés hasznot hoz Urának. Sokkal jobb valakit a tűzből kimenteni, mint kezünket annál melegíteni és sokkal nagyobb cselekedet, egy éhes léleknek a mennyei kenyeret nyújtani, mintha mi a kövéret esszük és az édeset isszuk. Sokkal nagyobb örömet szerez, ha karjaitokat könyökig az iszapba túrjátok, hogy drágagyöngyöt találjatok Uratok részére, mintha dologtalan kezeiteket gondosan megmossátok illatos szappannal. Vajha megszabadulnánk minden önző gondolatainktól! Vajha megjegyeznők, hogy kegyelem által mentettetünk meg azért, hogy másokat is megmentsünk. Adja Isten, hogy ezt mindegyikünk megtegye.
Be akarom fejezni beszédemet, mialatt még megjegyzem, hogy a keresztyén vallás elegendő táplálékot is nyújt eme hősies életre. Legyetek türelemmel addig, míg egy pár szóval ezt megmutatom. Legelőször is törekedjetek szövetségre a kegyelemmel. Arra vagyunk kiválasztva, hogy más életet éljünk, mint aminőt az emberek átlag élnek, mert különben mire szolgálnának az előjogok? Mozgásban látjuk a mennyet, a földet és a pokolt. Isten elhagyja dicstrónját és megszületik, mint ember; a halhatatlanság testet ölt magára és meghal. A Szentlélek kitöltetik a földnek minden népeire, miközben az angyalok csodálkoznak. Természetesen ez az alapja és a kezdete sok rendkívüli dolognak. Mit gondoltok, micsoda fáradságot okozott az Alkotónak, hogy megteremtse azokat a tündöklő angyalokat, akik mint tüzes lángok ragyognak? Egy gondolat volt az egész. Isten akarta és a Kerubimok és szeráfok már Előtte álltak. Mi lesz azonban abból a teremtményből, aki örök tanácskozás tárgya volt, és aki fájdalmat okozott Isten atyai szívének, mikor egyetlenegy Fiát odaadta, aki a Fiúnak véres szenvedést okozott, és aki okozta, hogy a Szentlélek kitöltse mindenható erejét? Ilyen teremtménynek kell néked és nékem lennem. Vajha ez a gondolat erőt adna a tisztultabb életre.
Azonkívül a hősies életre bátorít bennünket a jutalom is, mert a mi drága Urunk ‒ bár azt akarja, hogy megvessük a földi jutalom gondolatát is ‒, azt mondja, hogy már az ügyben magában benne van a jutalom. A 6. rész 35. versében az van írva: „Szeressétek ellenségeiteket és jól tegyetek velük! Adjatok kölcsönt, semmit vissza nem várván és a ti jutalmatok sok lesz.” Milyen jutalom? Az a jutalom, hogy jót cselekedtetek! Ne várjátok tehát, hogy piszkos pénzben vagy hamis ezüstben kapjátok meg jutalmatokat, hanem kérjétek az Urat, hogy lelkiekben kapjátok meg azt.
Sarkallja azután becsvágyatokat az, hogy ti az Isten gyermekei legyetek. Azok, akik e hősies életet élni tudják, hasonlatosak az Istenhez. A türelmesek, az alázatosak, a békeszeretők, a nyájasak, az odaadók és a szeretetteljesek mind az Istennek fiai és ez talán semmi? Ha csak egy szikrányi nemesség van egyéniségedben, akkor legnagyobb becsvágyad az lesz az életben, hogy hasonlíts Istenhez. Van valami fenségesebb ennél?
Ha pedig Isten gyermekei vagytok, akkor gondoljatok arra, hogy kicsoda a ti testvértek és hogy micsoda példát adott Ő néktek. Nem akart önmagának élni, mert elhagyta a menny dicstrónját, hogy lejőjjön Bethlehem jászlába, azután egy ácsműhelybe és élje egy szolgának az életét. Valamelyik estén hallottam a házi istentiszteletnél, hogy a felolvasás az utolsó vacsoráról szólt: „Tudván Jézus, hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy... kendőt vevén, körülköté magát és kezdé a tanítványok lábait mosni.” Mikor elgondoltam, hogy az, akit az összes mennyek imádnak, az a magasztos nagy Úr miképp járt körül, mosván a tanítványok lábait, éreztem, hogy szemeim könnyel telnek meg és Péterrel együtt mondom: „Te mosod-e meg az én lábaimat?” Micsoda megalázkodás szükséges oda, hogy a mi Urunk és királyunk egy szolga kötelességeit végezze! Ha ez nem érint meg tégedet, akkor gondolj arra, mikor a Gethsemáné-kertbe ment és ott érted és értem imádkozott addig, míg vércseppek hullottak arcáról a földre. Van még valami fájdalom vagy szégyen, amit nem tűrsz-e el érette? Jöjj még velem, mert Ő már megy a keresztfához. Gondolj arra, hogy ő a te Urad! Nézd, a vas miként megy át a kezén, a te Urad kezén! A szögek széttépik lábait, a te Uradnak lábait! Diadalkorona van a fején, csakhogy tövisekből! A te Urad az, akit így koronáztak meg. Bíbor is van rajta, de a saját véréből és ez a te Urad! Semmije sincs azonkívül, még egy darab rongyja sem, mert a te Uradnak összes ruháit elvették! És azután gúnyolódnak és csúfolódnak felette, a te Urad felett! És te? Most nemrég is szégyelted bevallani, hogy tanítványa vagy! Nem undorodsz e gyávaság felett? Hallgattál, mikor a multkor szidták Őt a bűnösök? Fukar voltál, mikor az Ő szegényei reád szorultak? Vonakodtál adni, mikor a gyülekezetnek és az Ő ügyének reád volt szüksége? Évekig haragudtál az övéi közül egyre, mert indulatosan szólt hozzád?! És te keresztyén vagy? És ez a te Mestered ott, aki vérzik? Ah, miképpen nézhetünk szemei közé?! Ah, te drága Urunk, hullasd reánk a te vércseppjeidet, hogy a mi sok hibáinkat, bűneinket lemossa és minket Hozzád hasonlóvá tegyen! Ámen, ámen.