Szörnyű vakságba sülyesztette le az emberi szívet a bűn, hogy az ember azt, aki őt teremtette, nem ismeri. Leckénkből az következik, hogy az ember mitsem tud szívében Jehováról, habár benne él, benne mozog és benne van. Oh, milyen erőtlenséget hozott létre a bűn az emberi szellemben, aki mitsem tudván Istenről, még arra is képtelen, hogy Őt megtalálja. Ezt mi leckénk igéiből következtethetjük. A szövetségnek azon igérete, hogy a választottaknak olyan szív adatik, amely által ők az Urat ismerni fogják, bizonyítéka annak, hogy isteni oktatás és egy új szívnek adománya nélkül, az ember nemcsak nem ismeri Istenét, de megtalálni sem tudja. Te dicsekszel értelmeddel oh, hiú ember, de a te oktalan szíved megsötétedett annyira, hogy délben is úgy botorkázol, mint éjfélkor. Szemeid vannak és mondod: „Látok”, de szemeid megvakultak, füleid vastagok, szíved pedig kemény és olyan tompává vált lelked, hogy egyedül csak Ő, aki a fület csinálta, tehet téged hallóvá és egyedül Ő, aki a szemet formálta, tehet téged látóvá. Csodálhatjuk-e eléggé Istennek leereszkedését, hogy aláhajol az emberi szívnek oktatására! Az ember elfelejti Istenét, de Isten nem felejti el őt, s habár az ember nem ismeri Istent, de Isten ismeri őt mégis, miután pedig látja, hogy annak képtelensége, miszerint Istent megismerje az ember szívében fekszik, ennélfogva kegyelemmel meglátogatja őt és megujítja erejének forrását és lényének központját, a szívet és egy biztos értelmet ad. Isten az Ő véghetetlen magasztosságában közönyösnek vehetné azt, hogy egy olyan jelentéktelen teremtmény, mint az ember ismeri-e Őt vagy nem? Ő mondhatta volna, ha így szól: Mivel ti engem ismerni kívántok, ne lássatok engem, s mivel ti irányomban behunyjátok szemeiteket, a sötétségben hagylak titeket, miután engem, mint Istent dicsőíteni nem akartok, maradjanak szíveitek az éjszakában és én a ti saját útaitokra hagylak benneteket.” De a szeretetnek Istene nem úgy beszél az emberek gyermekeihez, a kikhez szívével fordult. Sőt ellenkezően, Ő kegyelmi szövetséget kötött velünk és beszédje ellentétje annak, amit mi elvártunk volna, hiszen ezt jelenti ki leckénknek szövegében: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr!”
Foglalkozzunk leckénkkel a következőképen:
Leírjuk először ezen ismeretnek székhelyét. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet”, azután leírjuk ezen ismeretnek szükséges voltát, majd ezen ismeretnek magas becsét és végre ezen ismeretnek forrását. Segítsen meg minket a Szentlélek, amikor minden egyes pontot megbeszélünk!
Ezen ismeretnek székhelye. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Jól ügyeljétek meg, hogy nem ez áll itten: „Én fejet adok nékik, hogy megismerjenek engem.” Az Istenhez való jövetelnek ütköző köve nem az ember értelmében fekszik. Nagy nehézség merült fel elméjében, de nem ez a legnagyobb baj. Az Isten ismeretének első és eredeti akadálya az ember hajlamaiban van. Az emberi szív a gonosz felé irányul, s azért olyan istenre van szüksége, aki bűnei felett mosolyog vagy legalább is tűri azokat. Az Úr panaszkodik a zsoltárban: „Azt gondoltad, hogy te hozzád hasonlatos vagyok;” (Zsolt.50,21), az embernek hajlandósága van azt gondolni, hogy Isten hasonlatos hozzá. A tisztátalan szívűek nem bírják felfogni a tiszta Istent és ha felfognák, akkor inkább megvetnék, mintsem tisztelnék. „A tiszta szívűek meglátják Istent,”, ez a kijelentése Urunknak azon szavai között, amellyel kimondotta, hogy kik a boldogok, amidőn tanítói hivatalát megkezdette, de a tisztátalan szívűek nem láthatják Istent és ez okból nem ismerhetik Őt. A szív a vakságnak székhelye. Itt van a sötétség, mely az egész lelket felhőkkel borítja be. Ide a szívbe kell bejönni a világosságnak, hogy a szívet abba a világosságba helyezze.
Istennek itten megígért ismerete a szívben fekszik, ez alatt azt értem először, hogy Isten megujítja a szívet úgy, hogy ez megcsodálja Isten lényét. Az ész tudomásul veszi, hogy Isten igazságos, hatalmas, hű, bölcs, igaz, kegyelmes, béketűrő stb., ha a szív tisztává van téve megcsodálja mind ezen dicső tulajdonokat és imádja Őt mindezekért. Ti bizonyos mértékig megvizsgálhatjátok az Úrnak bennetek lévő ismerétét azzal a kérdéssel, hogy tetszik-e néktek Istennek lénye? Ha győződtök róla, hogy a Szentírásnak Istene az igaz Isten, vajon csodáljátok-e úgy Őt, amint Ő magát kijelenti? Vannak sokan, kik magukba képzelték, hogy Isten az, amit ők kívántak, hogy legyen és akkor természetesen azt a képet csodálják meg, amelyet ők alkottak, de úgy látni Istent, amint a Szentírás Őt kijelenti, különösen az Ő szentségében, ez az Ő kegyelmének adománya. Megfigyeltétek-e, hogyan énekel Dávid a 103-ik zsoltárban: „Áldjad én lelkem az Urat és minden belső részeim az Ő szent nevét!” Jobban összhangzott volna ez a következő kiejtéseivel, ha azt mondta volna: az Ő kegyelmes nevét, mert a további szavaiban az Úr kegyelmi tényeiről beszél: „Ki megbocsátja minden bűneidet és meggyógyítja minden betegségedet.” De az, amit a zsoltáriró leginkább megcsodált az Úrnak szentsége volt mindazokban. Az a mód, amellyel a bűnösöket irgalmasságában részesítette és az Ő szenny nélküli szentségét mégis megtarthatta. A szentség réme minden istentelennek és éppen ezért jel az arra nézve, hogy mi Istent ismerjük, ha mi dicsérni tudjuk az Ő szent nevét. Hogyan dicsőítik Őt az angyalok? Így énekelnek-e: „Hatalmas, hatalmas, hatalmas a seregeknek Ura?” Vagy így: „Jóságos, jóságos, jóságos a világegyetem Teremtője?” Nem! Hanem így: „Szent, szent, szent az Úr Zebaóth!” Ők az egészet, az összest imádják Istenben és Istent, mint egészet, (tökéletest). A szentség jelenti a lényegnek üdv voltát, teljességét és mindannak bírását, ami tökéletességet képez. Oh, én lelkem, láthatod-e valami mértékben Istennek véghetetlen tökéletességét minden oldalon és ha látod, megtudod-e csodálni? Úgy látod-e Őt, mint megemésztő tűzet, mely a gonoszt megégeti és kedves ez te néked? Látod-e az Ő korlátlan hatalmát, a bűn iránt való gyülöletét, az Ő változhatatlanságát, az Ő buzgalmát és csodálod-e Őt mégis? Isteni lényének még a legszigorúbb oldalainál is örömödet találod-e, mert tudod, hogy mindenben jó az Úr. Akkor te benned beteljesedett az ígéret: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.”
A kegyelmi szövetségben megígért szívbeli ismeret sokkal többet jelent a tetszésnél. A kegyelem képessé teszi a megujított szívet, hogy egy második lépést tegyen, mellyel magát Istennek átadja, mondván: „Oh, Isten, én Istenem vagy, jó reggel akarlak keresni téged.” A megmentettek mind ezt kiáltják: „Mert ez az Isten mi Istenünk mind örökkön örökké, Ő igazgat minket mind halálig.” (Zsolt.45,15) Az olyan ember, aki Istent csak az ő fejével ismeri, úgy tekinti Őt, mint mindeneknek Istenét vagy, mint másoknak Istenét, de aki őt szívével ismeri, az Tamással felkiált: „Én Uram és én Istenem!” Az elnyert hit által kiált a megkegyelmezett ember: „Az Úr az én osztályrészem, mondja lelkem,” és azután ismét az isteni tiszteletnek szenteli magát, s ez által benne a szövetség második igérete teljesedik be: „Az ő Istenük leszek és, ők az én népem lesznek.” Az Istennek megcsodálása ahhoz vezet, hogy magunkénak fogadjuk Őt és azután tovább még magasabb fokhoz. Az Istennek minden igazi ismerete a hozzá való szeretettel van összekötve. Lelki nyelven annyit jelent Istent ismerni, mint Őt szeretni „Aki nem tud szeretni, az nem ismeri Istent, mert Isten szeretet. „Szeretem az Urat,” ‒ mondja Dávid, ‒ „mert meghallgatta szavamat és az én könyörgésemet.” Ő nem volt idegen az Úrnál, hanem közlekedett Vele az imában és az Ő kegyelmének jeleit nyerte, s azért teljességben folyt ki az ő szeretete. Egy másik zsoltárban felkiált: „Szívem szerint szeretlek téged én Erősségem!” Azután tovább megy és egész csoport szót halmoz fel és összetesz, telve szeretettel és dicsérettel: „Az Úr az én kősziklám, az én váram, az én megmentőm, az én Istenem az én menedékem, akiben én bízom, az én pajzsom, az én üdvömnek erőssége és az én oltalmam.” Ahol az Urat teljesen ismerik, ottan teljes belsőből szeretik Őt. A mennyasszony először csak úgy irja le szerelmesét, mint almafát a vad fák között, azután pedig felkiált: „Beteg vagyok a szerelemtől.” Egy másik alkalommal, miután az ő urának tökéletes képét adta, nem bírja magát visszatartani, hogy fel ne kiáltson: „Az ő innye édességes és ő mindenestől fogva kivánatos.” (Én.5,16) Ami szeretetünk Isten iránt, ha ismerjük Őt, olyan, hogy szorongatva érezzük magunkat őt mások előtt dicsőíteni: „Dicsekedjék az én lelkem az Úrban, hogy a nyomorultak ezt hallják és örvendjenek.” A megujított szívnek nagy szenvedélye az, hogy Istent dicsérje, akit ismer és szeret. Ismeret szeretet nélkül lehetetlen dolog lenne, de Isten ezt az ismeretet és ezt a szeretet egy szent házassági frigybe kötötte össze, s ezek nem válhatnak el egymástól. Mivel szeretjük Istent, ismerjük Őt, s mivel ismerjük őt, szeretjük Őt.
A ragaszkodás által tökéletes lesz a csodálat, hajlam, szeretet. Az, amit az ember fejével megtanul, ismét feledésbe mehet, mert a mi eszünk megbízhatatlan és emlékezetünk gyenge, de az, ami szívünkre van irva, ki nem törülhető. A szentirás mondja: „Vajon a leány elfelejtkezik-e az ő ékességéről és a mennyasszony az ő ékességéről?” (Jer.2,32) Ezeket a dolgokat szereti ő, s azért nem fogja elfelejteni. Elfelejtheti-e egy anya az ő gyermekét? Nem, ő el nem felejtheti, mert az ő gyermekének ismerete szívbeli ismeret. A szív emlékei megmaradnak, ha minden más eltűnik. Az anyai szeretet, a feleség gyöngédsége, a drága gyermek vonzalma lelkünkre lép, még a mi életünk utolsó órájában is. Mikor az értelem az ő megtanult dolgát elfelejteni fogja és a kéz az ő ügyességét elveszíti, a mi szerelmeseinknek drága neveik még akkor is ajakainkon fognak lebegni és az ő kedves arcuk előttünk lesz még amikor már a közelgő halál árnyéka szemeinket meghomályosítja. Ha így tudnánk énekelni: „Oh, Istenem, a szívem kész, oh, a szívem kész!”, akkor az az ismeret, amelynek birtokában van ő, soha el nem vétetnék tőle. Ismerni Krisztus szeretetét, mely minden ismeretnél feljebb való, nem valami elmulandó jó, hanem olyan, amely megmarad és addig, míg úgy megismerjük, amiként mi általa megismertettük. Nem olyan ismeret ez, amely eltűnik, hanem olyan, mely tökéletes lesz, amikor a nap eljő és az árnyékok elfutnak. Nos, kedves barátom, van-e néked ilyen ismereted Istenről? Csudálod-e az Urat, a te Istenedet, sajátoddá teszed-e Őt, szereted-e Őt és csüngsz-e rajta? Van-e reményed, hogy az Úrtól tanittatva vagy az ígéretnek megfelelően: „Mindnyájan ismerjenek engem, mind a kicsinyek és nagyok.” Ne mondjad ezt: „Olyan kicsiny vagyok én Izráelben, hogy semmi ismeretet sem lehet tőlem várni.” Nem az van-e ezen igéretben, hogy a legkisebbnek éppen úgy kell ismernie az Urat, mint a legnagyobbnak? Erre az üdvös ismeretre minden keresztyénnek van szüksége. Birod-e te azt? Ha nem, vajon kivánod-e? Ha úgy van, akkor esedezzél érette és mondjad: „Kérlek, engedjed látnom a te magasztosságodat. Engedjed hogy megismerjelek, mint az Urat, Istent, irgalmasnak, kegyelmesnek, ki megbocsátja az áthágásokat, vétkeket és bűnöket.” Meghallgat téged, ha Jézusért kéred Őt.
Ez minket a második ponthoz vezet, amely ezen ismeretnek szükséges volta. Ha egy pillanatig gondolkozunk, akkor látjuk, hogy milyen szükséges az. Az Istennek ismerete szükséges előkészület minden más valódi ismerethez, mert az Úr a világegyetem központja, az alap, az oszlop, a lényeges erő, minden mindenben, a dolgok teljessége. Istent nem ismerni annyit tesz, mintha egy tudós ember a csillagászat valami rendszerét próbálná felállítani és még a Napot sem ismerné, vagy mintha egy tengerész egyáltalán nem ismerné a tengert, vagy egy kertész mitsem tudna a mag létezéséről. Annak a helynek, melyet Isten a mi szellemünkben elfoglal szilárdan megállapítva kell lennie, mert különben semmi rend sincsen ismeretünkben és a mi ismeretünk nem lesz egyéb, mint az igazságok és tévelygések tömegbe verődése. Ti megtanulhatjátok a Biblia tanait, de addig helyesen nem ismeritek azokat, míg a tanoknak Istenét nem ismeritek. Ti a rendeleteket érthetitek ezeknek betüi szerint és az ígéreteket a szavak külső hangzása szerint, de sem a rendeleteket sem az ígéreteket nem ismeritek helyesen, míg meg nem ismeritek Istent, akinek ajakairól azok jöttek, Istennek ismerete a bölcsességnek kezdete és vége. A régi bölcs mondja: „Ember ismerd meg magadat!” Ő jól mondta ezt, de erre nézve szükséges, hogy az ember először Istenét ismerje meg. Merem állítani, hogy egyetlen ember sem ismeri jól magát, mielőtt Istenét meg nem ismeri, mert csak az isteni tisztaság fényénél látjuk meg a mi sötétségünket és bűnösségünket. Tökéletes példányképnek kell előttünk lenni, mielőtt tudtára jönnénk annak, hogy milyen messzire távolodtunk a tökéletességtől. Egy zsinórmértékkel kell bírnotok, amelyhez képest méritek magatokat, mert különben senki sem mondhatja meg, hogy vajon könnyűknek találtattatok-e, vagy sem? Isten ez a zsinórmérték, s mielőtt az ember ezt ismerné, nem tudja, mennyi hiányzik még nála. Az igazi tanulmány az emberek számára Isten, ez után pedig a legközelebbi alkalmas tárgy erre nézve az ember. Ismernünk kell Istent, mert különben a mi ismeretünk másokra nézve veszélyessé válhat és bizonyára káros lesz mi magunknak is felfuvalkodottá tesz minket vagy pedig felelősséget rak reánk, melyre mi kifejlődve nem vagyunk. A legmagasabb és a leggyakorlatibb célokra vonatkozólag Istennek ismerete nélkül mi teljes tudatlanságban maradunk.
Istennek ismerete szükséges a valódi lelki békességhez. Gondoljatok egy olyan emberre, aki a világban van és érzi, hogy mindenben a helyes ponton van, kivéve Istent, akiről ő mitsem tud. Halljátok beszélni őt: „Járok e világban szerteszét és látok néhol arcokat, akiket ismerek és megpillantok barátokat, akikben bízni tudok, de van valahol Isten és Ő róla én mitsem tudok. Barátom-e vagy ellenségem, az előttem ismeretlen.” Ha ő meggondolt és értelmes ember, akkor belső nyugtalanságot kell éreznie, mivel mondani fogja magának: „Feltéve, hogy ez az Isten úgy bizonyítaná be magát, mint igazságos Isten és én megszegtem volna törvényeit. Oh, milyen veszedelemben forgok én. Hogyan bírhatnék én békességgel addig, míg ebből a rémítő tudatlanságból ki nem jövök?” Az ószövetség mondja: „Alkudjál meg az Istennel és légy békességes.” (Jób 22,21)
Nincs addig béke a szívben, míg Isten ismeretlen előttünk. Ő a békességnek Istene és nem lehet addig béke, míg a lélek meg nem ismeri Őt. Nem világos-e előttetek, hogy így van ez? Ezt a pontot a homályban hagyni, annyit jelentene, mint ami üdvösségünk legfontosabb részét a legnagyobb veszélyben hagyni, azt a horgot, amelyen a mi örök sorsunk megfordul. Teszitek ti ezt, avagy ismeretes-e az Úr néktek?
Hogy Istennek emez ismerete szükséges, az világos, mert hogyan volna lehetséges az embernek lelki élettel birni és Istent még sem ismerni? A legelső, amit az ember, aki lelki életre ébred, tudomásul vesz, a lelkeknek Atyja. Az ő első kiáltása ez: „Abba, szeretett Atya!” Az ima az ő lélegzetvétele, de hát ő egy ismeretlen Istenhez nem imádkozhat. A hit az ő élete, de hogyan higgyen benne, ha nem ismeri őt? Képzelni sem tudok ilyen lényt, lelki embert, aki nem ismeri Istent. Ez tisztán képtelenség, Isten gyermekeinek lenni és az Atyát még sem ismerni, az atyai kebelre szorittatni, az Atya bocsánatát elnyerni és ezen megbocsátó Isten iránt mégis teljesen idegennek lenni, lehetetlen dolog, ez elképzelhetetlen dolog egészen. Istennek ismerete a lelki életnek múlhatatlanul szükséges kísérője, mely nélkül az Istennek országát nem láthatjuk, sem abba be nem mehetünk.
Bizonyára szükséges a lelki élet számára, ha odafent teljesen kifejlődik. Mennyországban lenni és nem ismerni a királyt, aki ott uralkodik? Kezetekben legyen-e az aranyhárfa és ne tudjátok, hogy kiért érintsétek a zengő hurokat? Fehér ruhába öltözve a dicsőségben és nem ismerni a Megváltót, akinek vérében a ruhák megmosattak? Képtelen feltételezés, melyet egy pillanatig sem lehet eltűrni. Bűnös, te néked ismerned kell Uradat! Ha nem ismered őt, akkor nincs részed az Ő kegyelmében, hanem a sötétségben maradsz. Nem mehetsz be addig az Ő mennyei országába, míg olyan szívet nem ad neked, amely ismeri Őt. Ne felejtkezzél el az ő óvásáról, ne játszál vele!
Ami harmadik megfigyelésünk: ezen ismeretnek magas becse. Itten kissé tovább fogok időzni, de reménylem, hogy ki nem fárasztlak titeket. Azok, akik többet adnak az igazságokra, mint a szavak csengésére, nem fognak kifáradni. Az isteni ismeretnek a lélekben való egyik legelső munkája az, hogy a bálványosat kidobja. Pál ezt mondja a galaciabelieknek levele 4-ik részének 8-ik versében, hogy ők akkor, mikor még az Istent nem ismerték, azoknak szolgáltak, kik nem természet szerint való istenek, de mikor megismerték Istent, (vagy még helyesebben általa megismertettek), azonnal elfordultak a bálványoktól. ‒ Istennek ismerete! ‒ Oh, testvéreim ez az ismeret a bálványoktól való undort kelti az emberben, különösen azok iránt, melyek a mi saját szívünket tették szolgává. Szörnyűséges dolognak látszik nékünk az, hogy a régi görögök és rómaiak azokat az istenségeket tisztelték, akikről az ő költőik nékik meséltek, holott a mostani időben is kigondolnak az emberek olyan istent, aki az ő tetszésükre van és azután ezt az általuk gyártott istent imádják. Engedjétek azonban, hogy Isten a léleknek kijelentse magát, engedjétek, hogy a szív ismerje meg az igaz Istent és akkor azok a bálványok kihelyeztetnek; a vakondoknak és denevéreknek dobatnak undor között. Nézzed a kijelentések Jehováját, miként világit Ő az Úr Jézus Krisztus személye által és ekkor te ezt mondod: „Mi dolgom van én nekem még a bálványokkal?” Szent gúnnyal öntöd ki megvetésedet ezen emberi találmányú istenségek ellen és az élő Istennel, Izráelnek Istenével dicsekedel. Illyésnek buzgóságától égnek szíveitek és a haragtól lángolnak a seregek Ura mellé helyezett paráznák ellen. Megragadni akarjátok Baálnak prófétáit, egyetlen egyet sem engedtek elszaladni, mert merészek voltak bevinni a bosszúság halványát a legfenségesebbnek templomába, megtévesztvén az emberek szíveit olyan istenek tiszteletére, kik nem istenek. Kedveseim, Isten a megtérteknek szívét olyan szeretettel tölti be, mely megnöveli minden szellemi fogékonyságot ugyannyira, hogy többé nem képes elviselni semmiféle bálványt sem, akármilyen drága is volt az neki előbbi időben. És ha a visszaesés egyik pillanatában a földi dolgoknak szeretete lép be, ez azért történik, mert szemeit Istennek fénysugarától elfordította. Ha ismét visszairányitja szemeit a szeretetnek Istenére, akkor leomlik Dagon (bálvány) az Úr ládája előtt, s még a törzse sem marad meg belőle.
Urunk, engedjed, hogy mi megismerjünk téged, s akkor nem fogjuk többé ismerni bálványainkat.
Az isteni ismeretnek második nagy munkája az, hogy hitet hoz létre a lélekben. Sok szentirásbeli mondatot tudnék ennek bebizonyítására elősorolni, elég azonban a 9- ik zsoltár 11 verse: „Annakokáért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet.” Mi egy ismeretlen Istenben nem bizhatunk, de ha Ő Szentlelke által kijelenti magát, akkor azután már nem nehéz benne bízni, tényleg ez elkerülhetetlen. Ha egy ember nem hisz Istenben, ennek oka az, hogy nem ismeri Őt. Ha ti kételkedtek abban, hogy Ő a bűnt megbocsátani kész, akkor ti nem ismeritek az Ő tuláradó irgalmasságát? Ha ti kételkedtek abban, hogy neki tehetsége van titeket minden nehézségen átsegíteni, akkor ti nem ismeritek az Ő bölcsességének végtelen segélyforrásait. Ha képzelitek, hogy, Ő titeket ezen időben inségtektől meg nem szabadithat, akkor ti az Ő határtalan hatalma elől bezártátok szemeiteket. Ha ti azt gondoljátok, hogy Ő elhagyott titeket, akkor nincs bennetek az Ő változhatatlanságáról való ismeret. Ismerjétek meg és bíznotok kell benne! Harmadszor pedig ez az ismeret nem csak hitet hoz létre, de jó cselekedeteket is. Nyissatok János első levelének 2-ik, része 3-ik versére” és olvasni fogjátok: „Ez által tudjuk meg, hogy őt ismerjük, ha az Ő parancsolatit megtartjuk.” Bizonyosra veszik, hogy ott, ahol isteni ismeret van, azt a parancsolatok megtartása követi, és valóban így van ez. Ismerjétek meg az Urat és szent tisztelettel engedelmeskedni fogtok neki. Lássátok csak mily sokat tulajdonit az apostol az isteni ismeretnek. Kol.1,9-ik versében irva van: „Az okáért mi is, amely naptól fogva azt hallottuk, nem szűnünk meg ti érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratjának értelmével (ismeretével), minden bölcsességgel és lelki értelemmel.” Miféle jónak kellett abból származni? Olvassuk tovább: „Hogy járjatok, amint az Úrhoz méltó minden engedelemre, minden jó cselekedetekkel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az isteni ismeretben. És minden erővel megerősíttessetek az ő dicsőséges ereje által, minden örömmel való békességes szenvedésre és tűrésre.” (Kol.1,10-11) Nézzétek, mily nagy tömege a legdicsőbb kegyelemnek folyik ki abból, ha mi az isteni ismerettel betöltve vagyunk: egy olyan fa ez, mely tizenkétszer hoz gyümölcsöt. Az a lélek, amely ismeri Istent olyan, mint a folyóvizek mellé plántáltatott termő fa, mely meghozza gyümölcsét mindig idejében.
Az olyan szív, mely az Urat ismeri létre hoz és gyakorol minden erényt és minden kegyelmet. A jellem drágakövének alapzata ez, étel, melyből a kegyelem táplálkozik, míg megérik dicsőséggé.
Testvérek, Istennek ismerete megdicsőítő erőt gyakorol rajtunk. Gondoljatok arra, hogy az apostol írja: „Mi pedig mindnyájan felfedett arccal az Úrnak dicsőségét mintegy tükörben látván, azon ábrázatra elváltoztatunk dicsőségből dicsőségbe, úgy mint az Úrnak lelkétől.” (2Kor.3,18) Istennek ismerete az ég alatt való azon leghatékonyabb befolyás, melyet általa a Szellem munkál, s így mi megujítva leszünk az ismeretben annak képére, aki minket teremtett. Mindaz, amit mi tanulunk és tudunk olyan mértékben befolyásolja a mi jellemünket, miként az állatnak húsa magába veszi a tápláléknak ízét. A jó vagy rossznak folytonos látása hatással van reánk. Mi a múlt hétfőn este egy német misszionáriust hallottunk, hogy mikor ő Coomassieben volt, a holt testeknek és megcsonkított tetemeknek mindennapos látása oly annyira megkeményitette őt, hogy az azoktól való borzadalom majdnem eltűnt. Minden gondolat, mely a lelket keresztezi, hatást gyakorol reá vagy a jóra vagy gonoszra: minden pillantás alakit minket, minden óhaj alakítja a jellemet. Az Istenre való egy tekintet a legcsodálatosabb, legmegszentelőbb befolyás, amit elgondolni lehet. Ismerd meg Istent és oda jössz, hogy hasonlitsz hozzá. Kedves hallgató, nézted-e ezt a csudálatos jelenséget?
Az isteni ismeretnek további hatása van. Azt eszközli, hogy mi dicsőitsük őt. Ennek bizonyságára itt van egy bibliai mondat: „Isten ismeretes Judában, dicsőséges az Ő neve Izráelben.” Akárhol lesz ismeretessé az Úr, dicsőíttetni fog ottan. Lehetetlen, hogy alacsony gondolataink legyenek felőle, vagy kicsinyesen fejezzük ki magunkat irányában, avagy hogy az Ő dolgaiban zsugoriasan viselkedjünk, ha tényleg ismerjük őt. A mi ismerőseink körében vannak emberek, kiknek jelenléte a fukar cselekedeteket lehetetlenné teszik, ti érzitek, hogy irányukban csak adakozók tudtok lenni. Az ő ismeretük felemel titeket, irányukban, ti néktek jóknak, nagyszívűeknek és adakozóknak kell lennetek. Annál inkább van ez úgy, ha mi Istent ismerjük. Ez arra kényszerit minket, hogy dicsőítsük Őt nemcsak ajakainkkal, hanem életünkkel is. Azt érezzük, hogy semmi sem elég jó, amit részére hozni lehetne és mi az Ő nevéért meghalni készek lennénk. Mi az Ő részére egy dicső magas trónt kívánunk, melyen Ő felemeltetnék a legmagasabb egek felett, a királyok Királya és uraknak Ura.
Az isteni ismeret vigaszt hoz és ez nagyon kívánatos a szenvedésekkel teljes világban. Mit mond a zsoltáríró? „Ismeretes Isten az ő Palotáikban, hogy Ő az oltalom.” Ismeritek Őt, akkor Ő a ti oltalmatok. Istennek legyen dics! A viharnak napjaiban ezen kikötőbe jövünk és a harcnak napjaiban ezen várba futunk, s ezen erős várban időzünk. Ha ti ismeritek Istent, akkor nem jösztök ki nyugalmas állapototokból, vagy ha egy ideig nyugtalanok vagytok, a ti szívetek mégis mihamar nyugalomhoz jő. Reá fogjátok vetni gondotokat, türelmesen várni fogtok reá, benne örvendeztek minden időben és minden jól megy néktek.
Az isteni ismeret nagy tiszteletet hoz az embernek. Nem kísérelhetem, meg, hogy a szép mondatot, amelyet előhozni akarok, megmagyarázzam. Kedves szöveg gyanánt átadom elmélkedésteknek. A 91-ik zsoltár versében foglaltatik ez: „Mivelhogy ez engemet szeret, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet.” Gondoljatok arra, hogy: „felmagasztalom”, még pedig magától az Úrtól felmagasztaltatik és ez onnan eredt, hogy ő az Úrnak nevét ismeri. Nem létezhetik a magasba való menetel, ottani maradás, a világ és bűnök felett való lakozás, a mennyei helyeken való ülés, a halál és pokol felett való diadal, Istennek ismerete nélkül. Ha mi őt ismerjük, akkor az Ő szemlélete édes, akkor a mi fejünk minden körülöttünk való ellenségünk felé emeltetik, szívünk felül fog emelkedni a világ gondjai és fájdalmai felett és a mi lelkünknek a magasban kell laknia, s az ő java és oltalma a sziklák lesznek. Még egyet, és ez az, hogy annak, aki az Urat ismeri, tevékenység adatik. Ennek bebizonyítására egy helyet akarok előhozni a korintusiakhoz írott 2-ik levél 2-ik részéből: „Hála legyen pedig az Istennek, ki azt cselekeszi, hogy mindenkor diadalmasak legyünk a Krisztusban, és az Ő ismeretének illatját mi általunk minden helyen megjelenti.” (2Kor.2,14) Nem látjátok-e, hogy az apostol ismerte Krisztust és olyan volt Krisztusnak neve ő benne, mint egy kiöntött kenet. Aki Krisztust ismeri, annak olyan illatja van és ahová megy, ottan hatalom lesz ő az emberek között. Krisztus illatja fog belőle kisugárzani, mint a tömjénfüst a csészéből, mely tüzes szénnel van megtöltve. Ami működésünk legnagyobb részben Istennek ismeretétől függ. Mi másokat nem taníthatunk arra, amit mi magunk sem ismerünk. Ha nincs bennünk illat, akkor nem is mehet ki belőlünk illat. Minden helyzetben csak akadálya leszünk az egyháznak, ha Istennek a Krisztus Jézusban való ismerete hiányzik bennünk, de ha a Krisztus ismeretével telve vagyunk, akkor az Ő nevének édes illatja belőlünk kiárad, miként a virágokból a kellemes illat.
Ami negyedik pontunk: ezen ismeretnek forrása. Szövegünk világosan arra tanít minket, hogy ez isteni mű. „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet”. Csak a Teremtő és senki más, adhat új szívet az embernek, hogy miért nem adhatja ezt más kéz, annak oka nagyon mély. Nehéz volna új szemet, vagy új kart adni, de új szívet adni, arról még kevésbé lehet szó. A világban való összes prédikálás, tanítás és reformálás nem tudja ezt megtenni. Amily bizonyos, hogy Isten alkotott titeket,
épp úgy kell, hogy Ő alkosson ujjá vagy különben, soha sem fogjátok megismerni Őt. Ez láthatóan csak a tiszta kegyelemnek műve. „Én szívet adok nékik.” Ő adja ezt, ha akarja, az ő saját nyilatkozata szerint. „Akin én könyörülök, azon könyörülök.”
Látszólag olyan mű ez, ami lehetséges. Istennek minden lehetséges és Ő mondja: „Én akarok adni nekik.” Nem úgy beszél róla, mint valami kívánatos, de elérhetetlen áldásról, sőt ellenkezően, Ő mondja: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Olyan mű ez, melyről az Úr ígéretet tett, hogy ezt megteszi. Sok drágalátos hely van a szentírásban, melyekben kijelenti az Úr, hogy Ő ezt megtenni akarja. Nem régen olvastam azokat és azok édességét saját szívemben éreztem, itt van belőlük egynéhány: „Eljegyezlek magamnak téged házastársul mind örökké és eljegyezlek téged magamnak igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalmassággal. És eljegyezlek tégedet magamnak hittel és megismered az Urat!” (Hós.2,18‒19) Hozseás próféta könyvének 8-ik rész, 2-ik versében olvassuk: „Kiált én hozzám az Izrael: Én Istenem ismerünk tégedet.” Jer.31,32‒34. verseiben foglalt csudateljes szöveget majdnem szorul szóra idézi az apostol a zsidókhoz írott levélben, úgy hogy csak az ujtestamentomi verseket kell használnom: „Annak okáért ez a szövetség, amelyet kötök az Izrael házával a napok után, ezt mondja az Úr: Benyomom az én törvényemet az ő elméjükbe és az ő szívükbe beírom; és lészek nekik Istenük és ők lesznek nékem az én népem. És nem tanítja ki-ki az ő felebarátját és ki-ki az ő atyjafiát, ezt mondván: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan megismernek engemet az ő közöttök való kicsinytől fogva mind az ő köztök való nagyig. Mert kegyelmes leszek az ő álnokságuknak és az ő bűneikről és hamisságukról többé meg nem emlékezem.” (Zsid.8,10‒12) Igy tehát ez megígért áldás, mely egészen isteni és istenileg kezeskedik azoknak, kikkel Jehova szövetséget kötött.
Ha összevonom rövidre beszédemet, akkor ez az: Ha ti azt a szívet, amely az Urat ismeri, megkaptátok, akkor a ti létetek minden percében dicsérjétek őt az összes javaknak ezen legmagasabb javáért, amely nélkül a szövetség semmi egyéb áldását nem élvezhetitek. Soha se szűnjetek meg az Urat dicsérni, mert minden mértéken felül kegyelemben részesített, miután ilyen megbecsülhetetlen áldást nyujtott.
De feltéve, hogy arra nézve kétségben volnátok, vajon ismeritek-e Istent? Miként cselekedjetek tehát? Hallgassatok egy jó tanácsra! Gondoljatok a ti utatokra vissza és térjetek Uratokhoz, Istenetekhez most ebben az órában. Ismerd be tudatlanságodat, kedves barátom. A tudatlanságnak érzete a tudománynak igazi előudvara. Menj Istenhez még a mai napon azon meggyőződéssel, hogy te semmit sem tudsz. Mond meg neki milyen tudatlan, vak és értelmetlen vagy. Ha te azt megtetted, gondolj arra, hogy Krisztusnak ismerete által megigazulnod kell. „Az én ismeretem által fogja ő, az én szolgám, amaz igaz, sokakat igazakká tenni.” Figyeljétek meg Krisztus életét, mérlegeljétek buzgó figyelemmel az ő művét és személyiségét. Lássátok meg Istent Krisztus Jézusban, és ha ezt megtettétek, minden erővel ezt kiáltsátok: „Ezt az ígéretet szövetségedben adtad, engedjed Uram, hogy ez számomra való ígéret legyen és teljesítsed be azt!” Te mondtad: „Én szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet.” Uram adj nékem szívet, mely ismerjen téged. Eredj, kérjed őt és ő ilyen szívet ad neked, kijelenti magát néked, s dicsérni, dicsőíteni fogod az ő szent nevét, hogy a sötétségből a világosságra és a tudatlanságból az Ő nevének igazi ismeretére ez hozott. Adja Isten, hogy így legyen ez...! Tegyen az Ő szelleme hajlandókká az ő arcájának megkeresésére és meg fogjátok őt ismerni. Isten adja áldását a Jézusért! Ámen.