Elmélkedjünk komolyan a kenyerek csudája felett, hogy mi is bele ne essünk ugyanabba a bűnbe, amelybe a tanítványok. Mikor Jézust meglátták a tengeren járni, „magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala, mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg, vala keményedve.” Kemény szívek és nyomorult hitetlenség sarjadzanak fel azon sivár helyeken, ahol elfelejtett kegyelem kinyilatkozásokat temettünk el. Ami Urunknak csudáit figyelembe kellene venni. Nem csekélységek azok és nem kellene mellettük elhaladni, mint valami napiujság hirdetései mellett. Minden, ami Isten Fiával összeköttetésben áll a legmélyebb tanulmánynak méltó tárgya és összes mondásait, tetteit össze kellene szedni azoknak, kik abban gyönyörködnek. Sem a föld, sem a menny, sem a jelen idő, sem az örökkévalóság nem nyujtanak nékünk kiválóbb gondolati kincseket, mint Urunknak cselekedetei. Gondoljátok meg, mivel Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, tehát azt jól meg kellene figyelni, amit egyszer tett, mert abból tűnik ki, szükség esetén, segítségünkre való hajlandósága. Most is inkább egy csuda által adna enni juhainak, mintsem megengedné, hogy valami jóban szűkölködjenek. Az általa gyakorolt csudák nem merítették ki erejét, az ifjúság harmata még Ő rajta van. Sámsonunknak hajfürtei nem vágattak le, Salamonunk nem veszítette el bölcsességét, Immánuel nem szűnt meg „mi velünk Isten” lenni.
Ha a tanítványok a kenyerek csudája felett elmélkedtek volna, akkor meglátták volna a nagy szükségben Krisztusnak nagy voltát. Mikor ötezer embert el kelletett látni eledellel és nem volt közelben város vagy falu, hogy valamit vegyenek, úgy hogy az embereknek az úton, valamit vásárolhattak volna, el kellett volna pusztulniuk, akkor kész volt a szükségnek idejében bőségesen osztogatni és képes volt oly tökéletesen elhárítani a szükséget, hogy az emberek bizonyára hálával emlékeztek meg, hogy olyan szükségbe jutottak és szerettek volna még gyakran olyan szorult helyzetbe jutni, ha az Úr közel van, hogy őket abból kihozza. A tanítványoknak, a kenyerek csudájából okulva tudniok kellett volna, hogy Krisztus nagyvolta nemcsak nagy szükségek esetén bizonyul be, hanem saját akaratából gyakorolja hatalmát anélkül, hogy valaki szorítaná vagy kényszerítené arra. Még mielőtt valaki a sokaságról gondoskodott volna, akkor már tudakozódott az eleség mennyisége felől, melyből az éhezők tápláltassanak. Ő volt az, aki a sokaság kielégítésére gondolt, ezt a tervet Ő gondolta ki és Ő benne találta eredetét. Kísérői a kis mennyiségű kenyérre és halakra néztek és a kísérletet, mint hiábavalót abbahagyták, de Jézus ezáltal meg nem zavarva, sem valami kellemetlen helyzetbe nem sodorva, már megfontolta, miként látja el az ezereket és miként fognak az örömtől énekelni az elepedtek. A seregeknek Ura nem szorult valami kérelemre hogy képessé tegye magát, az éhező embersereg megvendégelésére. Erre emlékezve azt kelletett volna mondani a tanítványoknak a mostani szükség esetében: „Íme, most meg fogja mutatni hatalmát. Nem is kell nékünk hozzá kiáltani, mert felelni fog mielőtt kiáltanánk és már meg fog hallgatni, még mielőtt a zavartól lelkünk le volna sujtva.”
Hanem ők elfelejtették azt, amit Ő a múlt alkalomnál tett és ezért kételkedésbe estek az ujabb megpróbáltatásnál. Szeretteim, nem nagyon gyakori hibánk-e ez nékünk is? Nem szoktuk-e többnyire elfelejteni, amit az Úr mi érettünk cselekedett a múltban? Mi következőképp
énekelünk:
A szeretet, melyet mi tőle nyertünk, Megtiltja a kételkedést mi nékünk. Mert, amit látok minden „Ében-Ézer,” Mutatja, hogy vezet hatalmas kézzel.
De hát nem felejtkezünk-e mi meg az ilyen Ében-Ézerekről? Nem engedjük-e meg ami emlékezetünknek, hogy jótéteményeit elfeledje? Nem idézzük-e elő a kedélynek lehangoltságát azáltal, hogy a kenyerek csudája felett nem elmélkedünk eléggé, vagy hasonló esetek felett, melyek a mi saját életünkben előfordulnak? Hányszor kerestem én az én Uramat fel, nehéz gondok közepette és Ő keresztülvitt engemet! Milyen terheket hoztam Ő elébe és azt vettem észre, hogy eltűntek! Melyik fogyatkozásomban nem segített? Melyik csudát nem tette meg én érettem?
Bizonyára, ha arra gondolok, amit én érettem tett, félelem nem foghat el, ha csak szívem nincs megkeményedve.
Nem mondhatják-e sokan közületek is ezt? Nem léteznek-e kies zöld helyek földi vándorlásotok pusztájában, melyekre visszapillantva hálás emlékezetetekben, gyönyörű zöldeknek és napsugarasaknak tűnnek elő, ahol az Úr megjelent néktek és hatalmasan működött ti érettetek?
Fontoljátok meg tehát a kenyerek csudáját, hogyan világlik az keresztül a ti saját
életetek történetében, és ne féljetek, bárminő is legyen jelenlegi szükségetek.
Ezen alkalommal a kenyerek csudáját nem prédikáció alakjában fogjuk megtekinteni, hanem megengedjük magunknak, hogy beszédünk egy kis, barátságos társalgás alakját vegye fel.
Jertek, lássuk először is a vendégeket, akik Urunk körül sereglettek, mikor a kenyerek csudáját eszközölte. Először is nagy számuk tűnik fel Jézusnak. Voltak ünnepnapjai, amikor nyilt házat tartott és vendégeit rendkívüli mennyiségben vendégelte meg. Kétszer tartott különösen emlékezetes ünnepeket és vendégségei azáltal tűntek ki, hogy a vendégek igen nagy számban jelentek meg. Ez alkalommal
ötezeren voltak és egy más alkalommal négyezeren, nőket, gyermekeket kivéve, és gondolom ez egy meglehetős „kivéve” lehetett, mert a nőknek és gyermekeknek száma bizonyára túlhaladta a férfiakét, legalább mostanában, ami gyülekezeteinkben ez igen gyakori. Ez királyi mérték szerinti vendégség volt.
Mai elbeszélésünkben ötezeren gyülekeztek össze és mindenki oly bőven el volt látva, mintha csak öten lettek volna. Ez a tény megfontolásra méltó és azt következtethetjük belőle, hogy az Úr a mi éhező lelkünket is fogja táplálni, ha Ő hozzá jövünk. Mindegyikünk mondja azt: „Akkor bizonyára engemet is megáldhat, ha lelkem az Ő szeretete és kegyelme után vágyik.” Nem nagyon sokat mentette Ő már meg? Nem éppen most tolonganak-e ezeren a Megváltó körül? Miért lennék akkor én kizárva? Ő, aki képes volt ötezeret kielégíteni, bizonyára ötezeregyet is ki tud elégíteni. Eggyel több vagy kevesebb nem határoz egy olyan nagy vendégségnél. Nem, én tudom biztosan, Jézus képes engem ellátni, mert miután az egész sokaságot kielégítette, még megmaradt tizenkét kosárral. Jöjj, én lelkem, ha Krisztus után éhezel, ne állj hátul, mintha te volnál az, akivel már eggyel több van, mint amennyinek kellene lenni. Minél több, annál jobb. Minél többen jönnek az ő evangéliumának ünnepéhez, annál jobban örül Jézus. A hívőséget színlelők a következő szavakban találják örömüket: „Szoros a kapu és keskeny az út és kevesen vannak, akik megtalálják azt,” látszólagos tetszelgéssel és önbecsléssel maradnak meg az utolsó szavaknál: „Kevesen vannak, akik megtalálják azt” ,körülbelül mint az öreg tartózkodó szavazó, ki a tovább terjeszkedő szavazójog ellen beszélt és magánkeresetét dicsérte. Ilyen gondolatok nem Krisztus szelleme szerintiek. Ő nem azt mondotta: „Ötszáz embernek adok enni, és a többi haljon meg éhen”, sőt inkább számuknak nagysága és szükségüknek rettenetessége bírta őt arra, hogy szívének egész jóságában előlépjen és mind elássa őket. Ha csak ötvenen lettek volna ottan jelen, akkor éppúgy, mint más alkalommal, hazamehettek volna, mert valószínű, hogy ötvenen találtak volna eledelt a falukban, de az ötezer embernek szükséglete isteni gondviselést kívánt. Úgy látszik, hogy a bűnösök számának nagyvolta bírta arra Urunkat, hogy irgalmasan intézkedjék, amint isteni lényéhez mérten valóban úgy intézkedett is, mert „az Ő ismerete által sokakat megigazít és sok gyermeket a dicsőségbe visz.” Egy bűnös se gyötörje magát ama gonddal, mintha az Ő kegyelmi lakomájánál ő már sok volna, attól se féljen, hogy tolakodó lesz. Krisztusnak lakodalmi csarnoka egy nyilt mező volt, nem voltak itt sem kőfalak, sem ajtók vagy olyan személyek, akik a bemenetelt őrizték volna. Aki akar, jöjjön!
Megfigyeljük azután a vendégek különös jellemét. Nem tudjuk miféle osztályú emberek voltak, de azt tudjuk, hogy egyetlenegyet sem zárt ki az ő jellemének valami sajátsága miatt. Ők egy tömeg voltak melyről bővebb leírás nincsen. Kevés jót lehet róluk mondani, legfeljebb azt, hogy Jézus prédikációjának hallására fülök volt és hogy különösen örültek, ha a prédikáció az első dolog, a kenyér és hal pedig a második. Testies nép voltak ők és semmi sem volt rajtuk, ami Urunknak irántuk való tiszteletét kiérdemelte volna. De vajon mikor várt Jézus Krisztus áldásaival addig, amíg azokat az emberek megérdemelték? Ha mi alamizsnát osztogatunk, akkor helyes dolognak ítéljük, hogy utána kérdezősködjünk, vajon azok, akik hozzánk segítségért fordultak, megérdemlik-e azt? S én azt hiszem, hogy ezt meg is kell tennünk, mert különben nem teszünk üdvös dolgot, de a mi mennyei Atyánk elküldi esőjét az igazakra éppen úgy, mint a hamisakra és éppen ezen a módon vendégeli meg ami Urunk Jézus Krisztusunk ezeket az embereket habár sokan közülük csak kenyérre sóvárgó és más után járó emberek voltak. Akár jók, akár rosszak voltak, a szívélyes Üdvözítő megvendégelte őket. Nem tehetett bennök semmi kárt, hogyha egy kevés kenyeret és halat kapnak. Az olyan étel, melyet az emberek szemeink előtt fogyasztanak el, rendesen olyan jótétemény, amelynél az ember biztos az ő eljárásában, s azért e végből vendégelte meg őket a Mester. Engedjed, hogy önmagamhoz szóljak: én nagyon méltatlan lehetek, sőt az vagyok is, s az én jellememben semmi sincs, ami engem az Úr Jézus Krisztusnak ajánl, de vajon miért ne adjon nékem ételt, amire az én lelkemnek szüksége van? Nem azért jött-e a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse? Nem úgy látogatta-e meg a világot, mint egy orvos, hogy a betegeket meggyógyítsa? Ne tartson tehát engem vissza az én méltatlanságom. Az érdemnek hiánya senkit sem zárt ki a kenyerek csodájától, s azért engem se zárjon ki, mert ő magához hív, hogy jőjjek méltatlanul amint vagyok, önkéntesen, ismételten, komolyan hív engem, sőt parancsolólag is mondja, hogy jőjjek. Miért habozzak hát? Ha sokan vannak itten, én egyike akarok lenni azoknak, és ha mindenféle modorú emberek, akkor annál szabadabban csatlakozhatom hozzájok.
A vendégek egyben mind közösek voltak, ami úgy gondolom közöttünk is feltalálható: mind éhesek és mind szegények voltak. Semmi eledel sem volt található. Egy sem hozhatott közülük az ünnepélyre egy kenyeret, vagy egy halat. Mind éhesek voltak, de egynek, sem volt még egy darab kenyérhéja sem, és az Úr nem kérte őket, hogy adakozzanak az ebédhez, még kevésbé utasította vissza őket szegénységük miatt. Vajon beismerem-e ma este, hogy szegény bűnös vagyok, kiben önmagában véve nincsen semmi jó? Érzem-é, hogy a Megváltó érdeméhez nem vagyok képes egyetlenegy tökéletes gondolatot még kevésbé pedig egy tökéletes cselekedetet hozzá tenni? Dacára annak, hív engemet és én akarok jönni. Ő egy nagy adakozó, én csak az elfogadó lehetek és minden jóban való hiányom képesít arra, hogy tőle vegyek, mert minél üresebb egy edény, annál több fér bele. Ha én segítségére lehetnék, nem kellene az én javamra csodát mívelnie, de mivel semmit sem hozhatok, szükségem van csoda erejére. Látom, miként elégíti ki az éhező lelkeket, tehát a többiekhez csatlakozom, és résztveszek könyörületességének adományaiban. Azoknak az embereknek nem volt egy fillérjük sem, eledelük sem volt és nem tudtak magukon segíteni, de volt ott Egy, ki segíthetett rajtuk és ezen segítséget könnyen nyujthatta. Ekképpen van Jézus közöttünk ma este is, hogy minket gazdaggá tegyen, bárminők legyenek szívünk kívánságai, és ezt olyan módon teszi, mely szeretetének és kegyelmének határtalanságát nyilvánítja.
Azt olvassuk, hogy egy ilyen alkalomnál nők és gyermekek is jelen voltak. Nos, bevallom, hogy nem nagy előszeretettel vagyok a nagyon kis gyermekek jelenlétéhez a gyülekezetben. Örömmel látom azoknak anyjait és ha nem jöhetnek anélkül, hogy kis gyermeküket magukkal ne hozzák, akkor szívesen látom, ha azokat elhozzák, de ők többnyire nincsenek előnyére egy gyülekezetnek. De hát itt voltak. Itt nők és gyermekek voltak és amint sejtem, többnyire még nagyon is egybekötve anyjukkal, mert karon kelletett vinni őket. Mindnyájan kaptak enni és az beszüntette sírásukat; mindegyikről gondoskodva volt, bármilyen kicsiny is lehetett. Ez nagy bátorításul szolgál nékem, ha Krisztust keresem, és nem vagyok jobb egy kis síró gyermeknél, aki alkalmatlannak látszik a gyülekezetben, vagy ha oly szegény vagyok, olyan rossz öltözetben, hogy úgy tűnik fel nékem, mintha épp annyira nem való volnék a gyülekezetbe, mint egy siró kis gyermek, és mégis a kegyelem ajándékai úgy az én számomra vannak, mint a többiek részére. Jézus nem akarta, hogy azt mondják, hogy nincs eledele a gyermekek részér. Nem akarta, hogy az anyák otthon azt mondják: „Az erős emberek kaptak enni, de mi csak egy néhány maradékot kaptunk, a gyermekek meg egyáltalán semmit”. Krisztus ünnepélyein nem panaszkodnak az özvegyek, mint az apostolok idejében. Hol Jézus az elnök, ott nem létezik „mellőzés a mindennapi szolgálatban”, hanem, aki akar, az jöhet és résztvehet azon javakban, melyeket a mennynek királya készen tart minden éhező és szomjúhozó lélek számára.
Ennyit a vendégekről. Áldja meg a Szentlélek ezen odavetett gondolatokat, hogy egy éhező bűnöst azon elhatározásra bírjanak, hogy az magát a többiek társaságához csatolja és a szabad kegyelmet élvezze.
Továbbá megfigyeljük a kenyerek csodájában a vendégek közötti rendet. Ötezren voltak jelen, de csoportokban ültek le, ötvenen és ötvenen. Csodálom, ki rendezte el őket ilyen jól. Ah! Gondolom, ha a Seregeknek Ura ott volt, akkor volt, aki értse és elrendezze a tömeget. De különös mégis, hogy olyan szívesen foglaltak helyet csoportokban. Az emberek nem mindig hajlandók rendeletekhez alkalmazkodni és ha éhesek, akkor gyakran igen engedetlenek, de ők leültek rendelet szerint csoportokban kis távolságokra egymástól. Márk evangélista az eredeti szövegben úgy adja elő, mint a virágtáblákat, melyeket kis ösvények választanak el egymástól, hogy miként a kertész fel és alá járhat, s a virágokat mind megöntözheti, akként a kiszolgálók is az ünnepélyen könnyen odaadhatták mindenkinek az ő részét a kenyérből és a halból, minden zűrzavar nélkül. Leültek csoportokban, százanként és ötvenenként. Most nem létezik olyan rend, ugye bár, ha látjuk Krisztust miként vonul az egyházakon keresztül, a sokaságot táplálva. Jó dolog megy végbe Angliában, mozgás van Skóciában, ébredés Irországban, mozgalmak vannak a nyugati tartományokban, de nem hasonló-e egy nagy zűrzavarhoz az egész? Látszólag egyik a másikban megbotlik ahelyett, hogy katonai rendben végeznék feladatukat. Egyik helyen hirtelen egy jó dolog támad, mialatt máshol kihal a vallás. Ott tápláltatnak az emberek, míg nem messze tőlük éhen halnak. Mi nem érjük el az egész tömeget, nem látjuk az egyház előmenetelét mindenhol. Azonban elhamarkodva ne ítéljünk, mert Jézus behozza az ő rendszerét a mi rendszerünkbe.
Mi a zűrzavarnak csak egy részét látjuk, de ha az egész össze lesz állítva és meg fogjuk látni a kezdetnek a végét, akkor, jótállok néktek, meglátjuk, hogy Krisztus könyörületének nagy ünnepe ezer meg ezer vendégével oly rendben tartatott meg, mely épp oly matematikailag pontos, mint a csillagok pályája. Az isteni határozatoknak könyvében, melyet Ő elejétől fogva megirt, minden le van téve, aminek az Ő nagy kegyelemintézetében megtörténnie kell és attól sohasem tér el. Tanácsai a kellő időben érnek meg és tervei a legbölcsebb módon vitetnek ki.
A világuralom, mely gyakran oly vadnak és zordnak látszik, legkevésbé sem az egyértelemben működik a kegyelemmel oly soknak megmentésére, kiket Krisztus drága vérével megváltott és az elválasztó szeretet nagy szándékainak teljesítéséért. Ennek, vagy annak a prédikátornak a működése, ennek és annak az Isten házának a felépítése, sőt az istentiszteletre való hívás és hogy épp ezeket az egyéneket és nem másokat hozzák, a prédikátor szívére gyakorolt hatás, hogy ilyen módon beszéljen és nem másképp, hogy ennél a tárgynál maradjon és nem egy másiknál. Ezek a dolgok mind úgy vannak elrendezve, hogy mi, ha egyszer az Úrnak nagy kegyelem vacsorájának történetét fogják nékünk elbeszélni, azt fogjuk mondani: „Jobban nem lehetett volna megtenni. Ő mindent jól elvégezett.” Mialatt a kegyelemművének nagyszerűségét fogjuk csodálni, amennyiben a boldog lelkek számában előtűnik, egyszersmind annak rendét is meg fogjuk csodálni azon módban, hogyan lettek a megváltottak Jézusnak elkülönítve a helyes eszközök által, a kellő időben a megfelelő helyen, azon módban, amiként ez legjobban szolgál Isten dicsőítésére. Szeretek efelett néha elmélkedni. Nem hogy megnyugtassuk magunkat, ha nem sokat látunk megmentve, vagy közönyössé ne váljunk a tömegre nézve, mely megtéretlen marad, hanem legyünk bizonyosak abban, hogy Isten nem tévedett, tervei nem hiúsultak meg és az evangélium még sem hirdettetik hiába. Ne gondold kedves testvérem, ha te egy ideig látszólag eredmény nélkül hirdetted az evangéliumot, akkor végre Isten számlájában valami hiány találtatik. Ne véld azt, hogy Isten megveretett és meggyőzetett, mert bizonyos országokban az evangélium világa homályosan ég. Ha az isteni végzéseknek könyve az igaz történelemben teljesen ki lesz bontva, akkor nem találtatnak abban foltok, hibák vagy tévedések. Ő ismeri a kezdetnek végét s az Ő tanácsai teljesednek minden vesszőben és pontocskában, semmiben sem homályosodik meg Isten dicsősége. Habár a sátán most nevet és néha a világi emberek kérkednek Isten népe ellen, még is a dolog végén nem úgy lesz, hanem az egészről az mondatik: a könyörületességnek nagyszerű ünnepe volt, teljes rendben folyt le és Krisztus a háznak fejedelme isteni voltában kinyilatkoztatta adakozó irgalmasságát, midőn a nagy tömeggel éreztette kegyelmét. Ami kötelességünk ‒ véleményem szerint ‒ az, hogy az embereket arra kérjük, hogy üljenek le és az igét fogadják be. A bűnösnek különös kötelessége pedig az, hogy amikor jön az evangélium prédikálásának meghallgatására, üljön várakozva és mohón kívánja az áldást. Örömest állítom magam elé mindazokat az emberek úgy, amint leültek, habár csudálkozom rajta, hogy egysem mondá közülük: „Nem ülök le! Hm, hát két hallal és öt kenyérrel leszek táplálva? No hiszen, ezt egy magam is megehetném. Ez az egész néptömeg lesz ebből ilyen módon táplálva? Nem ülök le! Furcsa, nevetséges dolog!” Meglepő az, hogy egyik a másik után fel nem állott és nem mondta: „Nem, nem, mi nem hagyjuk magunkat így kielégíteni. Mutassátok meg nékünk az asztalt és mutassatok valamit rajta, amihez mi hozzá ülhetünk, akkor majd megtesszük, különben pedig nem!”
Legyünk mindenkor bizalommal, hogy az áldás lejön, ha Isten az Ő népének szívét készségessé teszi áldásának várására és ha ez a nép e végből hozzá esedezik. Nem tételezhetem fel azt, hogy amaz ötezer ember leülvén, és várván tápláltatását, Krisztus őket nem táplálta volna. Megérthetitek ti ezt? Az ő leülésük és várakozásuk kényszert gyakorolt az isteni irgalmasságra, melynek ez szívesen engedett. Oh, lélek, ha te Krisztus orcája előtt éhségedben leülsz és mondod: „Uram, én tudom, hogy te táplálhatsz engem. Várakozom arra, hogy, te táplálj engem, a hit által kiszélesítem szájamat, hogy egyem a te testedből és igyam a te véredből”, úgy te bizonyára táplálva lesz. Soha sem küldetett el üresen az olyan lélek. Ha így hiszesz benne, hogy te Őt elfogadod, akkor bírod őt, örvendj Ő benne!
Ezzel elég legyen mondva a lakoma rendjéről.
És íme, egy keveset az ő étkükről. Kenyerük és haluk volt nékik. Úgy látszik, hogy
Jézus ezt az ő állandó étlapjához készítette, mert mindenütt, ahol ő vendégelt, kenyeret és halat készített elő. Egyszer adtak neki egy darab lépesmézet, de úgy látszik, hogy Ő nékik mindig kenyeret és halat adott. Kenyér elég volt, nem igaz? Igen, elég és mégsem elég, melyet adtak neki, mert szereti azt, ha az elégnél valamivel több nyujtatik. Ő nem csak eleget akart adni, hanem élvezetet is akart nékik szerezni. Kenyér és hal volt ott. Ha Krisztus lakomát készit a lelkeknek, akkor elegendő kenyeret és mindent ad nékik, amire szükségük van, mindent, amit az ő lelkük élete megkíván. De ha ő a szükségest adja, akkor ad Ő még azon felül is. Ad halakat, Istennel való élvezetnek, örömnek és békességnek kell jelen lennie. Ne mondjátok: „Szegényes étket adott nekem, amire szükségem van, de nem ad nékem édes falatokat, semmit sem ad a zsírból és velőből.” Nem, sőt inkább többet kaptok, mint amennyi valósággal kell néktek, a ti tálatokban egy titkos valamit fogtok találni, mely mindent megédesit és még más drága dolgokat is, úgy hogy énekelni fogtok: „Megvidámitotta az én szájamat.”
Jézus hívhatta volna az emberek néhányait, kik mellette közel álltak, s adhatott volna nékik kenyeret és halat, azután a legközelebbi sort csak kenyérrel etette volna meg, de Ő ezt nem tette. Ő valamennyinek adott kenyeret és halat, kellemes pedig arra gondolni, hogy mindazon lelkek, kik Krisztushoz jönnek, ezeket a szellemi táplálékokat megkapják. Ha pedig mindnyájan egyenlő mértékben nem esznek, akkor ez az ő hibájuk és nem Krisztusé, mert valamennyi ígéret, amely Isten igéjében foglaltatik, minden lélek számára való, aki benne hisz, kivéve azokat, ahol egyes ígéretek csak különös szellemi fokozatok részére tartatnak fenn, s akkor azon kell igyekeznünk, hogy ezen fokozatokat elérjük. Isten házának minden hozzátartozói elérhetik azokat. Oh, te bűnösöknek legelőkelőbbje, ha Jézushoz jössz, ugyanazon szeretet vár téged, mint a szentek legelőkelőbbjét. Oh, te, ki a Jézusban hívők között a legkisebb, leggyengébb és legutolsóbb vagy, a kegyelemnek és az áldásnak ugyanazon köteléke áll fenn számodra, mint Péter és Pál számára. Mindeneknek adott kenyeret és halat, akik asztalához jöttek és éppen olyan egyforma a szellemi étel is minden testvére számára. Jézus ugyanaz a drága Krisztus az ő népe minden tagjának.
És itten a legszebb benne, hogy ettek és mindnyájan jóllaktak. Igazi étkezés és igen kellemes étkezés volt ez. Oly sok volt pedig belőle, hogy habár ‒ ami felett nem kételkedem ‒ sokat ettek is, mert nagyon éhesek voltak, mert egész napon át prédikációt hallgattak – ez pedig éhséget keltő munka ‒, mégis elég volt mindenki részére, sőt még felesleges is. Az evangélium ajándékai minden szükségletnek megfelelnek. Az evangélium adományai gazdagon és szabadon osztatnak ki mindazoknak, kik jönnek. Az evangélium adományai megszüntetik a legnagyobb éhséget.
Jövel ide, te éhező lélek, te, aki Mózesnél voltál és semmi mást sem kaptál tőle, mint a kőtörvényt, jövel és egyed a mennyei kenyeret! Jövel, te szegény bűnös, ki a bűnöknek öröme mellett voltál és mosléknál egyebet, melyet a disznók esznek, nem találtál, jövel Jézushoz, Ő megelégit téged isteni eledellel.
Ezen lakománál a tanítványok voltak a kiszolgálók, nemcsak az apostolok, hanem az összes tanítványok. Minden egyes, aki közülük való volt, ‒ jött, kapott egy adag ételt és átnyujtotta a százaknak és ötveneknek. Milyen dicső dolog az, hogy Jézus Krisztus övéit kegyelméhez nem hívta anélkül, hogy ne használt volna eszközöket. Ő ezt anélkül is megtehette volna, ha akarta volna. A Szentléleknek nincs reánk szüksége, az Ő leereszkedése az, mely arra bírja őt, hogy minket felhasználjon. Ő elküldhette volna a Bibliát a világra és az egyedüli, ami nékünk megengedtetett volna az, hogy kinyomathattuk és azon tovább adhattunk volna, egyéb semmi. De ehelyett, az élő hangot használja, az eleven példát és az ő megelevenített tanítványainak jámbor intéseit. Minő megtiszteltetés pedig ez! Bizonyos vagyok abban, hogy ama napon nagyon örültem volna segédkezni a kenyérnek és a halnak széthordásában s nem örültetek volna-e ti is? Egyike a legnagyobb örömöknek, amit az életben nyerhettek, ha ti egy éhezőnek enni adhattok. Ha ti ezt megtettétek, akkor tudjátok, hogy az ő szemében egy pillantás és az örömnek olyan neme van, mely ‒ midőn ő eszik ‒ arra késztet titeket, hogy másoknak azt mondjátok súgva: „Szeretném, hogy jönnétek és látnátok amint ő eszik.” Élvezet ez néktek, hogy élvezetet láttok. Ha nagyon éhes ő, akkor szájának mindegyik megtelitése kedves neki, néktek pedig részetek van az ő örömében, miként nyer kívánsága kielégittetést. Ah, minő drágalátos munka lehetett ama kenyereknek és halaknak szétosztása, de oh, mily drágalátos az evangélium prédikálása! Az evangélium prédikálása, ha Isten ezt a bűnösökön megáldja! Éppen most huszonegy esztendeje, mióta prédikálok ezen gyülekezetnek és ez huszonegy évi kemény munka volt, különösen azért, mert a prédikációk minden héten ki lesznek nyomatva, de én ezt a munkát semmiféle más kigondolható munkával nem fogom kicserélni, sőt az evangélium prédikálásának üdvösségét sem mással, kivéve azzal, ha Jézust szemtől-szembe láthatnám. Oh, mily öröm az számotokra, ha látjátok, hogy az emberek meg lesznek mentve! Nem láttam-e őket néha a sekrestyében, mikor velük beszélgettem és imádkoztam s ők felkelvén térdeikről, mondák: „Látom immár, értem immár ‒ előbb soha sem értettem ‒ hogy megmentett lény vagyok. Hiszek Jézusban, tudom, hogy Ő az én üdvözítőm!” Ha egy ember örömet talál abban, hogy üzletében 10,000 tallért nyert, akkor csak tartsa meg az ő örömét, én inkább azt az áldást kívánom, hogy egy lelket Krisztusnak megnyerjek. Nagy öröm van a lelkek megnyerésében. Ez az ‒ mondaná Herbert ‒. ami keblünkben éjjel zenét csinál, ha ébren fekszünk. Ez az, ami édessé teszi az életet és édessé teszi a meghalást, ha mi éhes lelkeket mennyei kenyérrel táplálni tudunk. Szeretném, ha ti mindnyájan, kik szeretitek az Urat és megkóstoltátok azt, amit ő nyújt, arra törekednétek, hogy másokról gondoskodnátok. Szeretném, ha több fiatal emberünk volna, kik a prédikálás hivatalába lépnének, több olyan, aki erejét és képességét az evangélium prédikálásának szentelné, de egyidejüleg, hogy több olyan egyénnel bírnánk, aki az iskolában tanítana, több olyan, aki Krisztusról a családokban beszélne, több barát, aki szobáit az imaórák részére megnyitná, több olyan, aki egyik vagy másik módon megpróbálná Jézus Krisztus evangéliumát az éhező világ számára előhozni. „Jól van ‒ mondja az egyik ‒ de nem szabad a dolgot túlhajtanunk vagy tolakodóknak lennünk.” Nem találjuk, hogy a tanítványok valamelyike ebben a félelemben szenvedett volna. Az olyan nem tolja fel magát soha egy éhezőnél, aki étkezésére való kenyeret hoz neki és ha az az éhező ember annyira barátságtalan volna, hogy ezt tolakodásnak nevezné, akkor nem kételkedem benne, hogy miután evett, fájni fog neki ez az ő beszéde, mellyel azt a szemrehányást tette és kész lesz azért bocsánatot kérni. Menjetek, kedves testvéreim, és toljátok fel magatokat az éhezőknél a mennyei kenyérrel, tolakodjatok be az élők és holtak közé, miként ezt Áron az illatszerrel tette. Tolakodjatok be a csontok halmazával fedett mezőre és kiáltsatok ezeknek: „Ezt mondja az Úr, ti elszáradt csontok, éljetek!” Tolakodjatok, mint Krisztus e világba tolakodott, mely őt megvetette és eldobta, de amely világ számára mégis Ő ez egyedüli Üdvözítő.
A csodának megfigyelésénél tovább jövünk, mert láttuk az étket és a kiszolgálókat s most egy lépéssel tovább menjünk, még pedig az áldáshoz. Ott ültek mindnyájan éhezve és a kiszolgálók mindnyájan készen. Urunk azonban nem akar tovább menni, míg nem imádkozik és míg hálát nem ád. Itt van valami az Ő pillantásában és kifejezésében, az ég felé tekintett. Vajon mit gondolt Ő? „Oh, Atyám, ezek a kenyerek és halak a tieid! Te adtad ezeket nékünk. Köszönjük azokat. És íme, oh, Atyám, amaz erő, mely ezeket a szükséglet kielégítésére elegendővé teszi, a mennyből jő, adjad azt kegyelmedből, kérünk téged.” Testvéreim mindig felfelé pillantsatok, mielőtt egy munkához fogtok. Mondjátok: „Uram itt vagyok én, egy szegény semmi s megkísérlem, hogy másokat tanítsak és lelkeket Krisztushoz vezessek. Köszönöm neked azt, ami vagyok, mert kegyelmed által lettem azzá, de hogy hasznossá lehessek, te néked kell engem azzá tenned. Uram azzal a reménységgel tekintek én fel, hogy majd te letekinteni fogsz.”
Miután Urunk az égbe tekintett, megáldá és azután megtöré a kenyereket. Kell, „hogy Jézus megáldja munkánkat, mert különben gyümölcstelen lesz. Ő maga is meg tudta áldani a kenyeret, de mi nékünk el kell magunktól tekinteni, ha áldást akarunk nyerni. Áldjon meg titeket mindnyájatokat Jézus és ő ezt meg fogja tenni, ha fel akartok tekinteni és mondani: „Urunk, áldj meg minket!” Tegyétek ezt meg különösen a szabbatnapokon, mert ezek az Úrnak nagy, meghatározott ünnepei. Kérjétek az Urat, hogy áldja meg azt, amit a prédikátor mondani fog és akkor hasznot fog ez néktek hozni. Áldás után jön a szétosztás és nem előbb. Oh, bárcsak többet tekintenénk fel Istenhez, mert benne fekszik a mi erőnk. Oh, bár többet imádkoznánk, mert az soha sem lehet sok. Ha mi minden evangéliumi isteni tisztelettel egy ideig felhagynánk és minden tanítással és prédikációval szünetelnénk, hogy egy ideig a hatalmasan Istenhez kiáltanánk, akkor ez talán a leggyorsabb út volna Isten munkájának teljesítésére. Ne mulasszátok el az imát. Az ima nélküli sietség rosszul mozdítja elő az ügyet.
Most beszélgessünk az étkezésről. A tanítványok a lehető leggyorsabban osztották szét a kenyeret és a halat, az emberek pedig ettek, mind ettek és mind jóllaktak. Tehát mi nékünk mit kellene ebből következtetni? Azt, hogy Jézus ha gondoskodott lelki eledelről, nem azért tette, hogy csak rá nézzünk, nem azért tette előnkbe, hogy csak lássuk, azért készítette, hogy megegyük. Mi készíttetett el az én számomra? Uram, éhes vagyok, nyujts nékem eledelt. Ah, lelkek, ha azon szándékkal hallgatnátok a prédikációt, megtudni, mi lesz benne néktek eledelül, mily dicső dolog lenne néktek prédikálni! Mi ellenben magasra feltartjuk a mennyei kenyeret, dicsérjük jóságát, beszélünk édességéről, rá is beszélünk titeket annak megizlésére és beismeritek, hogy milyen jó az, azután pedig fájdalommal kell látnunk, miként fordittok hátat az ünnepély nagy Urának is és saját utaitokon jártok, mintha Ő reá, meg adományaira nem is adnátok semmit. A tanítványoknak nem voltak ilyen nehéz gondjaik. A sokaság közül egy sem utasította vissza az Úr adományait. A kenyerek és halak csodája szegény, nyomorult dolog lett volna, ha a sokaság nem evett volna az eledelből, mely oly csodálatos módon kerittetett elő. Hogyan, Jézus Krisztus Megváltó, és egy bűnös sem üdvözül? Krisztus orvos, és egy beteg sem gyógyult meg? Ez szomorú dolog lenne. Mi nékünk látni kell, hogy a bűnösök megmentetnek és a betegek meggyógyulnak, különben Krisztus nem dicsőittetik. Ez bátoritásul szolgáljon mindenkinek, hogy Krisztust megragadja, mert arra adatott nékünk, hogy Őt magunkévá tegyük. Nem arra kellene-e törekedni, hogy Őt élvezzük mert az volt a cél, hogy mi ezt tegyük? Itt van az irgalmasságnak ünnepe és itt van egy éhező bűnös, aki számára készülhetett ez az ünnepély mint éppen az éhezők részére és én olyan vagyok. Uram, hozzá akarok látni ezen boldog ünnepélynél, s ha te nem mondod: „eredj innen!”, akkor eszem, míg jól nem lakom. Hallottad valamikor, hogy Jézus azt mondotta volna egy bűnösnek: „Neked nincs jogod itt.” Nem, hanem az van megírva: „Azt, aki hozzám jő semmiképpen ki nem vetem.” Azon a napon senkinek sem vetették szemére, hogy eszik, vagy sokat eszik, és soha egy bűnöst nem fognak a miatt megdorgálni, hogy Krisztust megragadta vagy nagyon erősen megfogta. Gyere és fogadd el Őt, te meggyötört lélek, minél teljesebben meg tudod ragadni, annál jobban örül Jézus. Miért folyik a patak, nem azért hogy földjeiteket megörvendeztesse? Miért csillog a forrás, nem-e azért, hogy szomjunkat oltsa? Miért süt a nap, nem azért-e, hogy világossága áldást hozzon ti reátok? Miként a levegőt szívjátok, mert érzitek, hogy belélekzésre adatott, úgy fogadjátok el a teljes szabad üdvöt Jézus Krisztustól, mert készen áll és szükségetek van reá. Nem létezik a mennynek valami rendelete, mely kizárna titeket, hanem valamennyi szent tan alapján kell néktek jönni és Jézust elfogadni, mert szívesen látnak. Az egész sokaság evett; senki nem volt olyan megrögzött, hogy ezt az ingyen ellátást elutasitotta volna. Elfogadták a mulandó kenyeret? Kérlek titeket, fogadjátok el örömmel azon kenyeret, mely örök életet ad.
Miután mind ettek, összeszedték a maradék kenyeret és lett 12 kosárral. Ebből, mint már gyakran említettük, takarékosságot tanulunk mindenben, amit Istenért teszünk. Nem takarékosság abban, amit neki adunk, hanem takarékos használata az Úr pénzének. Törjétek fel a drága kenettel megtelt üveget és töltsétek ki a hamisítatlan illatszert szent pazarlással, mert épp ez a pazarlás az adománynak édessége, de ha Isten ad néktek vagyont a saját magatok használatára, akkor óvatosan használjatok belőle.
A legszebb, szerintem mégis az volt, hogy miután mindnyájan ettek, még valami megmaradt. Egy bánatos szív ekként panaszkodik: „Nagy ébredésről és nagy áldásról hallok, de én nem voltam ott, épp akkor nem voltam abban a városban, mikor ez az áldás jött. Jaj, nekem, elkéstem!” Ah, maradt ott még elég! Nem késik el egy bánatos bűnös sem. Néha jönnek vendégek az ebéd végén és nem maradt semmi, csak a csontok, de itt van elég a ti számotokra. Itt tetézett tizenkét kosárral van. Nem késtél el! Gyere, szívesen látunk! Péter, gyere, végy a kenyérből és halból! Van neked egy kosárral, adj belőle! Hadd egyék ez a szegény elkésett is! Nem baj, ha az ébredés téged el nem ért és a vasárnapi prédikáció nem hozott áldást neked, habár soknak áldására volt! Azért csak jer ide, maradt még valami!
Még valamit meg kell említenünk: maradt valami a kiszolgálóknak is. Az ötezeren mind ettek. De itt volt a tizenkét apostol, kik a szétosztással voltak meg bízva, mindegyiknek maradt egy kosárral. Ez több volt, mint kezdetben, mikor megkezdték. Mindegyiknek volt egy teli kosárral. Mi sokszor nem kapunk annyit, mint ti, mikor néktek szolgálunk az evangélium ünnepénél. Néha vasárnap egy mészárossal hasonlítottam össze magamat, ki húsát elárusítja: ez egy combot kér, a másik pedig pecsenyének valót viszen el, míg egy harmadik egy más darabot vesz. Így osztogattam én is az evangélium eledelét, míg én magam igen éhes voltam. Látszólag az én számomra nem maradt más semmi, csak a tuskó és a balta. Nem úgy van az néha veletek, ti tanitók az osztályban? Nem így tapasztaltátok-e ti utcai prédikátorok? Ti csépelitek a búzát, de úgy ki vagytok éhezve, mint a nyomtató ökör, melynek szája be van kötve. Ne legyen ez mindig így! Csak tápláljátok tovább a népet, azután ti is leültök. Egy nagy teli kosárral marad a ti számotokra is.
Isten áldjon meg a Krisztusért! Ámen.