A Szentháromság egy istenségnek tanát az Írásban nem találjuk olyan határozott szavakban kifejezve, mint az athanázianisi hitvallomásban, de ez igazság folyton, mint magától érthető lesz elfogadva, mint ha ez Isten gyülekezetében egy igen ismeretes tény volna. Hogyha nincs is gyakran kifejezve a Szentírásban valami határozott szavakban, de mindenütt föltételeztetik és alkalmilag más igazságokkal összekötve, olyan módon lesz említve, a mely éppoly érthetővé teszi azt, mint ha határozott formában kifejezve volna. Sok helyeken olyan világosan szemeink elé állíttatik, hogy akarattal tennénk magunkat vakká, hogyha azt meg nem figyelnénk. Például az előttünk levő részben egy határozott megemlítését találjuk mind a három isteni személynek. „Isten”, azaz az Atya kibocsátotta az ő Fiának Lelkét.” A Szentlelket, és ez neveztetik az ő Fia Lelkének. De itt nem csupán a nevek, hanem mind a három szent személy mint ténykedő van felmutatva, üdvünk munkájában.
Lássátok a negyedik versben: „Kibocsátá Isten az ő Fiát, azután figyeljétek meg az ötödik verset, mely arról szól, hogy a Fiú azokat, kik a törvény alatt voltak, megváltaná, azután nyilvánítja szövegünk a Lelket, mint azt, ki a szívekbe jön és kiáltja: „Abba, szerelmes Atya!” Mivel tehát nemcsak a különböző nevek megemlítését bírjuk, hanem bizonyos kiváltképpen való működéseket is, a melyek mindegyiknek tulajdoníttatnak, ennélfogva világos, hogy mi itten mindegyiknek határozott személyiségét találjuk. Sem az Atya, sem a Fiú, sem a Szentlélek nem lehet csupán valami befolyás, vagy valami puszta lét forma, mert mindegyik isteni módon működik, de mindegyiknek megvan az ő kiváltképpeni tere és az ő különböző tevékenységi módja. Azon tévedés, hogy az isteni személyek valamelyikét csupán mint valami puszta befolyásnak vagy kifolyásnak tekintsék, főképpen a Szentlélekre vonatkozólag történik, de ezen véleménynek téves voltát eme szavakban láthatjuk: „…ki ezt kiáltja: „Abba, azaz Atya”. Egy befolyás nem tudna kiáltani, hogy ezt tehesse egy személy ahhoz szükséges. Habár mi az elosztatlan egység csudálatos igazságát és az istenségben megkülönböztetendő személyeket nem érthetjük, mindazáltal kinyilvánítva találjuk azokat a Szentírásban, azért mint a hitnek dolgát, elfogadjuk azt.
Mindezen szent személyek istensége kiviláglik a szövegből és annak összefüggéséből. Mi nem kételkedünk az Atya istensége felett, mivel ő itten határozottan „Isten”-nek neveztetik. Kétszer szemmel láthatólag az Atya van értve, ahol ezen szó „Isten” használtatik. Hogy a Fiú Isten, az is kiviláglik, mert habár az ő emberi természetére nézve egy asszonytól született, mindazáltal úgy említtetik, mint a ki „küldetett”, ennélfogva ő már létezett, mielőtt kibocsáttatott és egy asszonytól születtetett volna, ez összeköttetésben azzal, hogy ő az Isten Fiának neveztetik és hogy azon tehetségéről van szó, melynél fogva megválthat, reánk nézve elég bizonyítéka az ő istenségének. A Szentlélekről az mondatik, hogy ő azt teszi amit csak Isten tehet, tudniillik, hogy a hívők szívében lakozzon. Arra, hogy sok emberek szívében kiáltson, semmi lény nem alkalmas, amely nem mindenütt jelenvaló és ezért isteni. Így aztán kevés sorok tartalmában az isteni személyek neveit, mindegyiknek tevékenységét, mindegyiknek személyességét, és bizonyos mértékben mindegyiknek istenségét bírjuk. Azok, kik az Úr Jézus Krisztusban hisznek, tudják, hogy mennyire szükséges a mi üdvünkhöz, az egész Szentháromság közreműködése és örvendnek, ha láthatják mindháromnak szeretetteljes egyesülését a megmentés munkájában. Mi tiszteljük az Atyát, ki nélkül mi elválasztva, vagy mint gyermekek elfogadva nem lehettünk volna, az Atyát, aki minket újonnan szült egy élő reménységre, az Úr Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által. Szeretjük és tiszteljük a Fiút, kinek drága vére által mi megváltattunk és akivel egykor egy titokteljes és örök összeköttetésben leszünk és szeretjük és imádjuk Istennek Lelkét, mert ő az, a ki által újjászülettettünk, megvilágosíttattunk, megeleveníttettünk, megőriztettünk és megszenteltettünk, és ő az, ki által szívünkben a pecsétet és zálogot nyertük, mely által bizonyosokká tétettünk, hogy mi valóban Isten gyermekei vagyunk. Miként Isten régen így szólott: „Teremtsünk embert, a mi képünkre és hasonlatosságunkra,” épen úgy tanácskoznak az isteni személyek és egyesülnek mindnyájan a hívők újjáteremtésökben. Nem szabad elmulasztanunk e magasztos személyek mindegyikét dicsőíteni, magasztalni és szeretni, de hűen és a legmélyebb tisztelettel kell meghajolnunk azon egy Isten előtt, ki Atya, Fiú és Szentlélek. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, aki volt, van és lenni fog minden időben és örökké. Ámen.”
Minekutána, ezen igen fontos tényt megfigyeltük, jöjjünk magához a szöveghez, azon reményben, hogy mi a Szentháromság tanunknak örvendeni fogunk, mialatt a mi fiúvá fogadtatásunkról beszélünk, a mely kegyelmi csudában mindhárom személynek része van. A Szentlélek oktatása vonjon minket kedves társaságba az Atyával az ő Fia a Jézus Krisztus által, és szolgáljon az az ő dicsőítésére és a mi hasznunkra. Szövegemben három dolog nagyon világosan fel van mutatva: Az első a hívek méltósága ‒ „fiúk vagytok” ‒ a második az abból következő bennünk lakozása a Szentléleknek ‒ „mivelhogy pedig fiúk vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe” és a harmadik, a gyermeki kiáltás, ki ezt kiáltja: „Abba, szerelmes Atya.”
Legelőször is tehát a hívők méltósága. Az elfogadás a gyermeki jogokat adja nékünk az újjászületés pedig a gyermeki természetet adja nékünk ezen megemlítettek mindegyikében részünk van, mert mi fiak vagyunk.
És itten figyeljük meg, hogy ezen fiúság egy a hit által elfogadott kegyadomány. Mi természet szerint nem vagyunk Isten gyermekei, az itten nyilvánított értelemben. Egy bizonyos értelemben „Istennek nemzetei vagyunk” természetünknél fogva, de az nagyon különbözik az itten említett fiúságtól, mely az újjászületettek kiváltképpen való előjoga. A zsidók emlegették azon követelést, hogy ők Isten gyermekei, de mivel ezen előjogaik a testi születés által lett osztályrészükké, így Izsmáellel hasonlíttatnak egybe, a ki test szerint született, de mint a szolgáló fiú kiűzetett és arra kényszeríttetett, hogy az ígéret fiú elöl vonuljon. Nékünk olyan fiúságunk van, melyet nem természeti úton nyertünk el, mert mi „nem a vértől, sem a testnek akaratától sem a férfinak indulatjától, hanem Istentől születtettünk.” A mi fiúságunk az ígéret által jön, Istennek közreműködése által, mint egy sajátságos magnak kiváltképpen való adománya, melyet az Úr saját korlátlan kegyelme által magának kiválasztott, a mint azt Izsáknál tette volt. Ezen megtiszteltetésnek és nagy előjognak szövegünk összefüggése szerint a hit által leszünk részeseivé. Figyeljétek meg jól a 26. verset az előbbeni részben (Gal.3,26) „.Mert mindnyájan Isten fiai vagytok, a Jézus Krisztusban való hit által.” Mint hitetlenek nem tudunk semmit a fiúságról. Addig amíg önigazságulag a törvény alatt vagyunk, tudhatunk ugyan valamit a szolgaságról, de nem a fiúságról. Csak a mikor a hitre jutunk, akkor szűnünk meg a vezérlő mester alatt lenni, és felemelkedünk a mi kiskorúságunkból, az Isten gyermekeinek előjogaikhoz. A hit eszközli bennünk a fiúságnak Lelkét, és azon tudatot, hogy mi Istennek gyermekei vagyunk, legelőször azáltal, hogy nékünk a megigazulást hozza. Az előbbi rész 24. verse így hangzik: „Azért a törvény nékünk a Krisztusra vezérlő mesterünk volt, hogy hit által idvezülénk.” (Gal.3,24). Egy meg nem igazult ember úgy van, mint egy gonosztevő, nem mint gyermek. Bűnei az ő terhére vannak felmutatva, ő úgy tekintetik mint igazságtalan, mint a milyen tényleg, ennélfogva ő egy lázadó az ő királya ellen, nem egy gyermek, mely atyja szeretetét élvezi. De hogyha a hit az engesztelő vér tisztító erejét megismeri és Istennek igazságát a Krisztus Jézusban megragadja, akkor a megigazult Isten gyermekévé lesz. Megigazulás és elfogadás mindenkor együtt jár. „A kiket pedig elhívott, azokat meg is igazította, és ezen elhívás egy az atyai házhoz való elhívás és a fiúságnak elismerése. A hit bocsánatot és megigazulást hoz, az Úr Jézus által, ugyanez eszközli az elfogadást is, mert megvagyon írva: „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak oly méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az Ő nevében hisznek.” (Jn.1,12)
Továbbá, a hit minket elfogadtatásunk tudatára hoz, a mennyiben megszabadít a törvény rabszolgaságától. „De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” Midőn a bűn tudata alatt sóhajtoztunk, és abban mint valamely börtönbe bezárva voltunk, féltünk, hogy a törvény gonoszságainkért meg fog büntetni, és életünk keserűséggel teljes volt a félelem miatt. Továbbá, mi azon helyzetünkben törekedtünk vak, önelégült állapotunkban, ezen törvényt megtartani, és az minket egy második szolgaságba helyezett, a mely mindig keményebbé vált, mikor sikertelenségek sikertelenségekre következtek, vetkeztünk és tévelyegtünk mind inkább-inkább saját lelkünk zavarására. De most, a mikor a hit eljött, a törvényt Krisztusban betöltve látjuk, és magunkat Ő benne megigazíttatva és elfogadva. Ez rabszolgát gyermekké változtatja és a kötelességet választássá. Most örömünket találjuk a törvényben, és a törvény hatalma által szent életben járunk Istennek dicsősségére. Így van ez, hogy mi a hit által, a Krisztusban való hit által Mózesre, a vezérlő mesterre gondolunk, és Jézushoz a Megváltóhoz jövünk, tovább nem tekintjük Istent úgy mint haragos bírót, hanem mint a mi szeretetteljes Atyánkat bírjuk őt. Az érdem és parancsolatok, büntetések és félelmek ezrede a kegyelem, háládatosság és szeretet uralma elöl eloszlottak, és ezen új uralkodási mód egy a legnagyobb előjoga Isten gyermekeinek.
Tehát a hit az elfogadásnak ismertető jelök, mindazokban, a kik őt bírják, legyenek azok bárkik: „mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által.” (Gal.3,26) Hogy ha Jézusban hiszel, légy bár zsidó vagy pogány, szolga avagy szabados, Isten, gyermeke vagy. Hogy ha csak most nem rég lettél Krisztusban hivő és csak talán egy pár hét óta vagy képes magadat néki átadni és nagy megváltói művére támaszkodni, úgy most már mindazáltal Isten gyermeke vagy. Az nem valami későbbi a kegyelemben való teljes biztonság vagy növekedés által biztosított előjog. Ez inkább egy azonnali áldás, és mindannak tulajdona, kinek a legkisebb hite is van, és a ki csak most született meg a kegyelem életében. Hogy ha valaki az Úr Jézus Krisztusba hisz, úgy az ő neve fent a nagy névjegyzékbe bevezettetett, „mert mindnyájan Isteni fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által.” De hogy ha hited nincs, akkor egyre megy, legyen bármily buzgóságod cselekedeteid, ismereteid, bármilyen igényeket is tartók a szentségre, de még semmi vagy, és a te vallásod hiábavalóság. A Krisztusban való hit nélkül csak olyan vagy, mint a zengő érc és pengő cimbalom, mert a hit nélkül lehetetlen dolog Isten előtt kedvesnek lenni. Tehát a hit az, bárhol is találtatik, mely annak csalhatatlan jele, hogy valaki Istennek gyermeke, és a hol a hit hiányzik, ott arra nézve minden más hiábavalóság.
Ez az apostol által a mi alámeríttetésünk által is felmutattatik, mert hogy ha a lélekben hit van, akkor, a keresztség egy nyilvános felöltözése az Úr Jézus Krisztusnak. Olvassátok a 27. verset: „Mert valakik a Krisztusban megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel.” Az alámerítésben bevallottad magadat a világ részére meghalva lenni, azért az Úr Jézus nevében eltemettettél: és ezen eltemettetésnek jelentősége, hogy ha annak reád nézve meg lett a helyes jelentősége, ez volt: te megvallottad hogy Krisztuson kívül mindenre nézve meghaltál, és hogy ennek utána a te életed Ő benne fog lenni, és te olyanná lettél, mint hogy ha a halálból egy új életre feltámadtál volna. Természetesen, a külső alak semmit nem használ a hitetlennek, de annak részére, ki a Krisztusban van, ezen cselekmény nagyon tanúságos. Ennek szelleme és lénye abban rejlik, hogy a lélek a jelképbe átmegyen, hogy az ember nem csak a vízben való alámerítést, hanem a tűzben és Szentlélekben valót is ismeri, és a kik csak ezen benső, titokteljes bemerítkezést a Krisztusban ismeritek, azoknak szintén azt is tudnotok kell, hogy ti a Krisztust öltöztetek fel, és vele befedezve vagytok, mint egy ember az ő ruhájával. Így aztán Krisztussal egyek vagytok, hordjátok az Ő nevét, benne éltek, meg vagytok mentve általa és ő benne, teljesen az Övéi vagytok. Nos, hogy ha ti teljesen egyek vagytok Krisztussal, úgy, mivel Ő Fiú, ti is fiak vagytok, Hogy ha Krisztust felöltöztétek, úgy Isten nem titeket néz magatokban, hanem a Krisztusban, és az a mi a Krisztusé, az a tiétek is, mert hogy ha ti a Krisztuséi vagytok, úgy az Ábrahám magva vagytok, és az ígéret szerint örökösök. Miként a római ifjúra, hogy ha nagykorúvá lett, a dókát reá adták és úgy polgári jogot nyert, ezenképpen a Krisztus felöltözése a mi Isten gyermekévé fogadtatásunknak a jele. Ezzel tényleg, a mi dicső örökségünk élvezetéhez bocsáttatunk. A kegyelmi szövetség minden áldásai azé, a ki Krisztusé, és minden hívő ott van ezen névjegyzékben. Így ezen szentírásbeli hely nyilatkozata szerint mi a hit által fogadtatunk el, mely a kegyelemnek ajándéka. Továbbá, az elfogadás a megváltás által lesz osztályrészünké. Olvassátok a szövegünk előtt való verseket: „De minekutána eljött a teljes idő, kibocsátá Isten az ő Fiát, ki asszonytól lett, ki a törvény alá adta magát, hogy azokat, a kik a törvény alatt valának, megváltaná, hogy fogadott fiúságot vennének.” Szerelmeseim, becsüljétek sokra a megváltatást, és ne figyeljetek soha az olyan tanokra, melyek annak jelentőségét megrontanák, vagy annak fontosságát csekélyebbé tennék. Gondoljatok arra, hogy ti nem aranyon, vagy ezüstön váltattatok meg, hanem a
Krisztus drága vérén, a makula nélküli Báránynak vérén. A törvény és annak átka alatt voltatok, mert azt nagyon megrontottátok, és az ő büntetése alá estetek, mert meg vagyon írva: ,,A mely lélek vétkezik, annak meg kell halnia;” és ismét: „Átkozott mindenki, valaki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje.” Ti is a törvény rettegtetései alatt voltatok, mert féltetek az ő haragjától és az ő hatalma alatt voltatok, mert gyakran, hogy ha a parancsolat jött: „a bűn azonnal megelevenedett, ti pedig meghaltatok.” De most mindazoktól megszabadíttattatok, mint a Szentlélek mondja: „Krisztus megváltott minket a törvénynek átkától, mikor mi érettünk lett átokká, mert megvagyon írva: „átkozott valaki fán függ.” Mostan már nem vagytok a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt, és pedig azért, mert Krisztus a törvény alá adta magát, és azt úgy az Ő ténykedő, mint szinte szenvedő engedelmessége által megtartotta, annak minden parancsolatait betöltötte és minden büntetéseit elhordozta érettünk, helyettünk. Így mostan megváltottak vagytok, az Úrnak megváltottai, és egy olyan szabadságot élveztek, mely semmi más úton létre nem jöhet, mint az örök váltságdíja által. Gondoljatok arra, és hogy ha biztosok vagytok abban, hogy Istennek gyermekei vagytok, úgy dicsőítsétek a megváltó vért. Hogyha szívetek a legjobban dobog a nagy mennyei Atya iránti szeretettől, akkor magasztaljátok azt is, a ki „elsőszülött a sok testvérek között,” ki érettetek a törvény alá adta magát, körülmetéltetett, megtartotta a törvényt az ő testében, és fejét lehajtotta néki a halálban, azt tisztelte és megdicsőítette, és Istennek igazságát az ő élete által láthatóbbá tette, mint a milyenné az az összes emberiség szentsége által lett volna, és az ő halála által, nagyobb elégtételt adott annak, mintha az összes emberiség bűneit a pokolba vettetett volna. Dicsőség a mi megváltó Urunknak, ki által mi az elfogadtatás részeseivé lettünk.
Ismét tanulhatjuk a szövegből, hogy mi mostan a fiúság előjogait élvezhetjük. A szöveg összefüggése szerint az apostol nem csak azt gondolja, hogy mi gyermekek vagyunk, hanem felnövekedett fiúk. „Mivelhogy pedig fiak vagytok”. Ez azt jelenti, mivelhogy az Atyától meghatározott időben jött és ti nagykorúak vagytok, tehát nem vagytok többé gyámok és gondviselő alatt. A mi kiskorúságunk idejében a tanítómester alatt voltunk, a ceremóniák előképek, alakok, árnyékok serege alatt és tanultunk amint az ABC-et a mennyiben a bűnről meggyőződtünk. De majd jött a hit, így már nem vagyunk a tanítómester alatt, hanem egy szabadabb állapotba helyeztettünk. Míg a hit el nem jön, addig gyámok és gondviselők alatt vagyunk, mint csupa gyermekek, de hit által kezünkhöz kapjuk jogainkat, mint fiak, Istennek fiai. A régi zsidó gyülekezet, a törvény igája alatt volt. Áldozatai folytatólagosak voltak, és ceremóniái végtelenek. Újholdok és ünnepeknek meg kellett folyton tartatni, a szabadság nagy örömesztendőnek figyelembe kellett vétetni és akkor utazni kellett kinek-kinek a maga helyére. Valóban ezen iga igen nehéz volt a gyenge testnek, hogy azt elhordozhassa. A törvény követte az Izráelitákat minden szegeletbe, és egyezkedett vele minden egyes esetben. Foglalkozott ruhájával,
ételével, italával, ágyával, házi bútorával és mindenével. Úgy bánt vele, mint valami iskolás gyermekkel, a kinek mindenre nézve rendszabálya van. De mivel a hit eljött, most már felnőtt fiúk vagyunk, ezért szabadosak azon szabályoktól, melyek az iskolás gyermekek felett uralkodnak. Mi a Krisztus törvénye alatt vagyunk, éppen mint a felnövekedett fiú, még mindig az atyai ház rendtartásai alatt van, de ez a szeretetnek, nem a félelemnek törvénye, a kegyelemé, nem a rabszolgaságé. A szabadságban azért, mellyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával!” Ne forduljatok hátra ismét egy csupán külsőleges vallás erőtelen és szegény betűire, hanem álljatok szilárdan Istennek lélekben és igazságban való imádásában, mert az az Isten gyermekeinek szabadságok.
Mostan tehát már a hit által nem vagyunk többé hasonlók a szolgához. Az apostol mondja: „míg az örökös gyermek semmit nem különböz a szolgától, jóllehet mindeneknek urok legyen, hanem gyámok és gondviselők alatt vagyon, mind az ideig, ameddig az atya rendelte.” De szerelmeseim, most Istennek fiai vagytok, és nagykorúságtokat elértétek: mostan tehát élvezhetitek az atyai ház tisztességét és áldásait. Örüljetek azon, hogy a szabadságnak lelke bennetek lakik és titeket szentségre ösztönöz. Ez egy sokkal nagyobb hatalom, mint a csupa külső parancsolat, és a fenyegetés korbácsa. Mostan már nem vagytok a külső formák szolgasága alatt, sem a különféle rendeletek és ceremóniák alatt, hanem Istennek Lelke tanít titeket minden dolgokra és bevezet titeket az igazság benső értelmébe és lényébe.
Mostan tehát, mondja az apostol, örökösök vagyunk. ,,Azért többé nem vagy szolga, hanem fiú, hogyha fiú, tehát Istennek örököse is vagy.” Soha élő ember, még ezt teljesen fel nem foghatta, amit ezen igék jelentenek. Hívők e pillanatban örökösök, de mi az örökség. Az örökség Isten maga. Mi Istennek örökösei vagyunk. Nemcsak az ígéreteknek, ami a szövetségben kinyilváníttatnak, és azon összes áldásoknak, melyek a választottakéi, hanem Istennek magának örökösei. „Az Úr az én örökségem és legjobb részem.” „Ez az Isten a mi Istenünk mostantól kezdve mindörökké.” Mi nemcsak azokat örököljük Istentől, melyeket az ő elsőszülött Fiának ád, hanem magának Istennek vagyunk örökösei. Dávid monda: „Az Úr az én örökségemnek és poharamnak része.” Miképpen Ábrahámnak mondotta: „Ne félj Ábrahám pajzsod vagyon néked és a te igen nagy jutalmad,” azonképpen szól mindazokhoz, kik Lélektől születettek. Ezek az ő saját szavai: „Leszek ő Istenek, és ők lesznek én népem.” Miért vagy te szegény, ó hívő lélek? Minden gazdagságok a tieid. Miért vagy szomorú? Az örök szent Isten a tiéd. Miért félsz és reszketsz? A Mindenhatóság arra vár, hogy neked segíthessen. Miért vagy bizalmatlan? Az ő változhatatlansága veled marad mindvégig és az ígéreteket biztosítja részedre. Minden a tiéd, Krisztusod a tiéd és Krisztus az Istené, és habár vannak is olyan dolgok, melyeket most még kezeiddel meg nem foghatsz, sem szemeiddel nem láthatsz, azaz azon dolgok, melyek részedre mennyekben tartatnak, mindazáltal örvendhetsz ezeknek is hit által, mert ő vele együtt minket is feltámaszt és az ő szerelmes Fiának országába általvisz. Már most bírjuk a mennynek zálogát a Szentléleknek bennünk való lakozásában. Óh, mily nagy előjogokban részesíttetnek azok, akik Istennek gyermekei.
Még egy ezen pontról, a hívők méltóságáról: mi már érezünk egy elmaradhatatlan következményét annak, hogy Isten gyermekei vagyunk. Melyek azok? Egy ezek közül a szolgáló leány gyermekeinek ellenségeskedése. Alig kezdette meg Pál apostol a szentek szabadosságát prédikálni, midőn azonnal felléptek bizonyos tanítók és mondották: „Az nem úgy megyen, néktek körül kell metéltetnetek, és a törvény alá kell jönnötök.” Ezeknek ellenkezése egy jel volt Pál apostolnak, hogy ő a szabados gyermeke, mert íme a szolgáló leány fiai őt mérges ellenségeskedésök céltáblájául választották. Kedves testvér, te is úgy fogod azt tapasztalni, hogyha Istennel társaságot élvezel, hogyha lélekben a fiúságban élsz, hogyha a legmagasabb közelébe jutottál, úgy, hogy az isteni család tagjává lettél, akkor csakhamar ellenségeskedni akarnak véled mindazok, kik a törvény rabszolgasága alatt élnek. Az apostol mondja: „De miképpen akkor az, a ki test szerint született vala, háborgatja vala azt, a ki született vala Lélek szerint: azonképpen vagyon mostan is” Sára látta, hogy a szolgáló leány fia Izsákot, azaz, az ígéret fiát csúfolta. Izrael szerette volna ellenségeskedését ütlegek és személyes támadások által nyilvánítani, de volt ott valami nagyobb hatalom, mely őt az ellenségeskedésben korlátozta, hogy egyebet nem tehetett, csak „csúfolódhatott.” Azonképpen vagyon mostan is.
Voltak idők, a mikor az evangyéliomnak ellenségei nagyon messze mentek, nem csak annyira, hogy gúnyolódtak, hanem sokkal messzebb. Az evangyéliom kedvelőit megfogták és elevenen megégették, de most, Istennek legyen hála az Ő kiváltképpen való oltalma alatt vagyunk, a mi a szabadságot és életet illeti, és oly biztonságban vagyunk, mint Izsák volt az Ábrahám házában. Ők minket kigúnyolhatnak, de tovább nem mehetnek, különben némelyek közülük már nyilvánosan felakasztattak volna bennünket. De a gonosz csúfolódások fájdalmait még mindig hordoznunk kell, szavaink elferdíttetnek, véleményeink meghamisíttatnak, és mindenféle rettenetes gonosz dolgokat reánk fognak, olyanokat, a melyekről semmit sem tudunk. Mindezekre azt óhajtjuk mondani Pál apostollal: „Avagy ellenségetekké lettem-é néktek, mivelhogy igazat mondok?” Ez a Hágárénusok régi módja, a testnek fiai még mindent megtesznek, hogy azokat kik Lélektől születtettek, megcáfolják. Ne csudálkozzatok és legkevésbé se aggódjatok ezen, hogy ha veletek így cselekszenek, hanem szolgáljon ez a ti bizodalmatok megerősítésére és hiteteknek bebizonyítására az Úr Jézus Krisztusban, mert Ő mondotta: „Hogy ha e világból valók volnátok, e világ ami övé szeretné azt, de mivelhogy nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak titeket a világ közül, azért gyűlöl titeket e világ.”
Második részünk az abból következő bennök lakozása a Szentléleknek a hívőkben: „kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe.” Itten az Atyának isteni cselekedete van. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik és Isten Őt a mi szívünkbe kibocsátotta. Hogy ha Ő szívünkön kopogtatott volna és engedelmet kért volna arra, hogy beléphessen, úgy soha be nem jöhetett volna, de midőn a Jehova Őt küldötte, utat tört magának, a nélkül, hogy akaratotokon erőszakot cselekedett volna, mindazáltal ellenállhatatlan erővel. A hova Jehova Őt küldi, ott fog maradni és onnan soha nem fog eltávozni. Szerelmeseim, nincs időm, ezen szavaknál maradni, de óhajtanám, hogy ezek gondolataitokat megindítanák, mivel ezen igék igen mélyek. A milyen bizonyos, hogy Isten az Ő Fiát e világra küldötte, hogy az emberek között lakozzon, ugyanannyira, hogy az Ő szentjei „látták az ő dicsőségét, mint az Atya egyetlenegy szülött Fiának dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”, éppolyan bizonyos, hogy Isten az ő Szentlelkét küldötte, hogy az emberek szívébe bemenjen, és ott lakozzon, hogy így ő általa is nyilváníttassék Istennek dicsősége. Magasztaljátok Istent, és imádjátok őt, ki olyan Látogatót küldött hozzátok.
Mostan figyeljétek meg a nevet, mely alatt a Szentlélek hozzánk jön: Ő úgy jön, mint az Úr Jézusnak Lelke. Ezen szavak: „az Ő Fiának Lelkét,”, mely alatt nem a Krisztus indulatát és kedélyállapotát értjük - habár az is határozottan igaz volna, mert Isten ezt is ajándékozza az ő népének - hanem a Szentlelket. Miért lesz Ő az Ő Fia, vagy az Úr Jézus Lelkének nevezve? Nem szabad-e arra nézve következő okokat adni? Ő volt azon Szentlélek, ki által Krisztus emberi természete a szűztől születtetett. A Szentlélek volt az, ki Urunkról az ő alámerítésekor is bizonyságot tett, midőn galamb formában alászállott és rajta megnyugodott. Ő benne lakozott a Szentlélek mérték nélkül, felkente őt nagy feladatára, és a Lélek által „kenettetett ő fel Örömnek olajával az ő társai felett.” A Szentlélek volt ő vele és megerősítette az ő tevékenységét sok jelek és csudák által. A Szentlélek a mi Urunk nagy ajándéka az ő gyülekezetének, az ő menybemenetele után, midőn a pünkösdi ajándékot adta, a Szentlélek alá jött a tanítványserege, hogy mindenkor az Isten népével maradjon. A Szentlélek a Krisztusnak Lelke, mivel ő a Krisztusról tanúskodik idelent, mert hárman vannak a kik bizonyságot tesznek: a „Lélek, a víz, és vér.” Ezen és több más okokból is ő az ő Fiának Lelkének hívattatik, és ő az, a ki azért jön, hogy a hívők szívében lakozzon. Óhajtanálak titeket arra kényszeríteni, hogy nagyon komolyan és háládatosan foglalkozzatok ezen csudálatos leereszkedéssel, mely itten nyilvánul Isten maga, a Szentlélek, a hívők szívében foglal lakást. Én nem tudom, hogy mi a csudálatra méltóbb, a Krisztus emberré léte, vagy a Szentléleknek a bűnös szívekben való lakozása. Jézus időzött itten egy ideig emberi testben, a bűntől érintetlenül „szent, ártatlan, és a bűnösöktől elválasztatott” volt ő, de a Szentlélek állandóan lakozik az összes hívők szívében, dacára annak, hogy azok még nem tökéletesek és a gonoszra hajlandóak. Évről-évre, évszázadról-évszázadra, lakik ő a szentekben, és folytatni fogja az ott lakozást mindaddig, mígnem az összes választottak a dicsőségben lesznek. Mialatt az emberré lett Isten Fiát imádjuk, imádjuk a bennünk lakozó Szentlelket is, kit az Atya bocsátott.
Mostan figyeljétek meg azon helyet, a hol Ő lakik. ‒ „Isten kibocsátotta az ő Fiának
Lelkét a ti szíveitekbe.” Figyeljétek meg, hogy nem mondja, a ti fejetekbe, vagy agyvelőtökbe. Az Istennek Lelke kétség nélkül az értelmet világosítja meg és vezeti az ítélőképességet, de ez az ő munkájának nem a kezdete, sem nem leglényegesebb része. Ő főképpen a hajlamokhoz jön, ő a szívben lakik, mert szívével hiszen az ember úgy, hogy megigazul és „Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe bocsátotta.” A szív a mi lényünknek központja, azért foglalja el a Szentlélek ezen legalkalmasabb helyet. Ő a mi természetünk központi várába és fő erődjébe jön, és az egészet birtokába keríti. A szív a mi lényünknek központja, mi azt az élet főhelyének nevezzük, azért megyen oda be a Szentlélek és lakik ott, mint az élő Isten, az élő szívben, elfoglalja életünk magvát és velejét. A szív az, melyből és mely által az élet ered. A vér a szív verése és mozgása következtében a test legtávolabb részébe is elküldetik, és hogy ha a Szentlélek a szív indulatait birtokába veszi, akkor minden erőre és tehetségre kihat, és a mi lényünknek minden egyes részére. „A szívből származnak ki az életnek cselekedetei,” és a Szentlélektől „megszenteltetett hajlamok, hajlamok által nyernek minden más tehetségek és erők, megújulást, megvilágosíttatást, megszenteltetést, erősödést, és végül tökéletességet.
Ezen csudateljes áldások a mieink „mert mi fiak vagyunk” és csudálatra méltó eredményektől kisértetnek. A bennünk lakozó Szentlélek által megpecsételtetett. Fiúság, békét és örömöt hoz nékünk, az Istennek közelébe, és az ő vele való társalgásba vezet minket. Bizalmat, szeretetet, és heves vágyat kelt a bensőnkben, tiszteletet, engedelmességet és valódi Istennel való egyenlőséget. Mindezek és még sok más egyéb mindazért vannak, mert a Szentlélek bennünk lakozik. Óh, hasonlíthatatlan titok! Hogyha ki nem nyilváníttatott volna, úgy soha gondolatunkba nem jött volna és íme mostan kinyilváníttatott, de soha el nem hihettük volna, hogyha, ez a hívőknek, kik a Jézus Krisztusban vannak egy tényleges tapasztalattá, nem lett volna. Vannak sok névleges keresztyének, kik arról semmit nem tudnak, ők meghallgatnak minket és egész megzavarodnak, mintha csak valami hiábavaló mesét beszélnénk nékiek, mert a testi érzelem nem ismeri az isteni dolgokat, azok lelkiek és csak a lelki emberek által érthetők. Azok, kik nem fiak, vagy pedig csak a természeti törvény fiai, mint Ismáel volt, semmit sem tudnak a szívben lakozó Lékről és felemelik fegyveröket ellenünk, mivel merészkedünk egy olyan nagy ajándékot magunkénak mondani. Mindez által az a miénk, és senki el nem rabolhatja azt tőlünk.
Mostan szövegünk harmadik részéhez jövök a gyermeki kiáltáshoz. Ez igen-igen érdekes. Azt hiszem épületes fog lenni, hogy ha körülményesen foglalkozunk ezzel. Hova a Szentlélek be nem megyen, ott egy kiáltás van: „Kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét, ki ezt kiáltja: Abba, azaz szerelmes Atya.” Figyeljétek meg csak, hogy ez Istennek Lelke, aki kiált, egy igen sajátságos esemény. Némelyek ezen kiejtést, mint valami hebreizmust akarják tekinteni és így akarják olvasni: „Ösztönöz minket eme kiáltásra” de szerelmeseim, a szöveg azt nem mondja és nem szabad nékünk ezen szöveget bármily ürügy alatt megváltoztatni. Az apostol mondja a Rómabeliekhez irott levele 8. r. 15. v.-ben: „Ti a fiúságnak Lelkét vettétek, ki által kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya.” De itten a Szentlelket mutatja fel, a ki kiáltja: „Abba, azaz szerelmes Atya.” Bizonyosak vagyunk abban, hogy midőn ő azon kiáltást: „Abba, azaz szerelmes Atya”, nékünk tulajdonítja, nem akarja azáltal a Lélek kiáltását kizárni, mivel azon nevezetes bibliai részben a Rómabeliekhez írott levél 8. részében, a 26. versben mondja a Rómabelieknek: „Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segíti a mi erőtlenségünket. Mert mit kelljen kérnünk, a mint kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik mi érettünk megmondhatatlan fohászkodásokkal”. Így állítja ő maga azt, hogy ezt a Szentlélek míveli, hogy Isten gyermekeiben megmondhatatlan fohászkodásokkal esedezik, tehát a Rómabeliekhez írott levelében ugyanezen gondolat van az írónál, a melyet itten a Galantiabeliekhez irott levelében kifejez, hogy az maga a Lélek, ki mi bennünk esedezik és kiált: „Abba, szerelmes Atya.” Hogyan van ez? Nem é mi vagyunk, akik kiáltunk? Határozottan mi vagyunk, és mégis kiált a Lélek is. Mindegyik kifejezés egész alapos és helyes. A Szentlélek ösztönöz azon kiáltásra és Ő adja azt a mi ajkainkra. Ő adja azon kiáltást a hívők szívébe és ajkaira. Ez az Ő kiáltása, mert Ő tőle származik, arra ösztönöz és segít minket. Mi sohasem kiálthattunk volna úgy, hogy ha ő úgy nem tanított volna bennünket. Miként egy anya az ő gyermekét beszélni tanítja, azonképpen adja ő ezen kiáltást: „Abba, szerelmes Atya”, a mi ajkainkra. Igen, Ő az, ki szívünkben az Atyánk utáni vágyat felkölti és megtartja. Ez a Fiúságnak Lelke és a Fiúságról tanúskodó kiváltképpeni és jelentékeny kiáltásnak az eszközlője.
Ő nem csak ösztönöz minket a kiáltásra, hanem létrehozza bennünk a szükség és hiány érzetét, mely aztán minket a kiáltásra ösztönöz és ő azon bizodalomnak Lelke, ki minket bátrakká tesz egy olyan összeköttetést a nagy Istennel magunkénak tulajdonítani és nyilvánítani. De még ez nem elég, mivel ő titokteljesen gyámolít minket, hogy alkalmasakká leszünk helyesen imádkozni. Ő isteni tetterőt hoz bennünk létre, hogy kiálthatjuk: „Abba, szerelmes Atya”, egy olyan módon, mely Isten előtt elfogadható. Vannak idők, a mikor éppen nem tudunk kiáltani és ekkor ő kiált mi bennünk. Vannak olyan órák, a mikor a kételyek és félelmek oly nagy számmal vannak, és annyira lehangolnak bennünket az ő gyötrelmeikkel, hogy csak egy kiáltást sem vagyunk képesek tenni, ekkor képvisel minket a bennünk lakozó Lélek, beszél kiált helyettünk, a mi nevünkben és képvisel minket a legjobban. Így keletkezik a mi szívünkben ezen kiáltás: „Abba, szerelmes Atya”, még akkor is, a mikor úgy érezzük, hogy nem tudunk imádkozni és nem merészkednénk magunkat Isten gyermekeinek nyilvánítani. Így tehát mindegyikönk bátran mondhatja: „Én élek, de már nem én, hanem a Szentlélek él bennem”. Más időkben pedig annyira összhangzatban van a mi lelkünk a Szentlélekkel, hogy azon kiáltás egész a miénké lesz, de éppen akkor ismerjük azt be a legjobban, hogy az a Szentlélek munkája és néki tulajdonítják azon kiáltást: Abba, azaz szerelmes Atya”.
Óhajtanám, hogy valami igen gyönyörű dolgot megfigyelnétek ezen kiáltásban, tudniillik azt, hogy ez betű szerint a Fiúnak kiáltása. Isten az ő Fiának Lelkét bocsátotta ki a mi szívünkbe és ezen Lélek éppen úgy kiált, mint azt maga a Fiú tette. Hogyha felnyitjátok a Márk evangyélioma 14. részét, úgy megtaláljátok ottan, a mit a többi evangyélistáknál nem találtok (mert hiszen Márk evangyéliumában mindig legtalálóbb pontok és legemlékezetesebb igék találhatók), hogy Urunk a Getsemáné kertben így imádkozott: „Abba, szerelmes Atyám, mindenek lehetségesek néked, ments meg engemet e pohártól, mindazáltal nem az én akaratom, hanem a tied legyen.” (Mk.14,36) Ebből láthatjuk, hogy ezen kiáltás mi bennünk, Urunkat betű szerint utánozza. „Abba, Atyám.” Gondolom, hogy ti ezen szavakat más alkalmakkal már tüzetesebben megmagyarázva hallottátok és hogy ha az úgy van, akkor tudjátok, hogy az első szó siriai vagy árméniai, és mondhatni, hogy az a héber ama kifejezésének felel meg: „Atya.” A második szó görög, a pogányoknak „pater” szava, mely szinte „Atyát” jelent. Mondatott hogy ezen két szó azért használtatott, hogy minket arra emlékeztessenek miszerint zsidók és pogányok egyek Isten előtt. Ezek arra emlékeztetnek minket, de nem ez lehetett a fő alapja ezek használatának. Gondoljátok é, hogy Urunk a Getsemáné kertében való nagy lelki harcában azért használta volna ezen kifejezéseket: „Abba, Atyám”, mivel zsidók és pogányok egyek? Miért gondolt volna ő ezen tanra, és miért említette volna meg Atyja előtti imájában? Valami más okának kellett annak lenni, hogy ő azt cselekedte. Nekem úgy látszik, hogy Urunk azért használta ezen kiejtést „Abba”, mivel ez az ő anyanyelve volt. Hogyha egy francia, aki angolul tanult, imádkozik, imádkozhat ő rendesen angolul, de hogyha valamikor halálos félelembe jut, akkor határozottan franciául imádkozik, hogyha imádkozik. Walesi testvéreink mondják nékünk, hogy egy nyelv sem olyan szép, mint az övék. Én hiszem, hogy ez ő előttük úgy áll, jólehet, hogy üzleti dolgokban rendesen angolul beszélnek és ők tudnak imádkozni is angolul, hogy ha mindenképpen jó állapotban vannak, de bizonyos vagyok benne, hogy ha egy Walesi testvér nagy buzgalomból imádkozik, úgy visszasiet az ő anyanyelvéhez, hogy teljes kifejezéseket használhasson. Urunk halálharcában saját anyanyelvét használta az imában és mint egy olyan, ki Ábrahám magvából született, saját anyanyelvén mondja: „Abba”, Testvéreim, éppen úgy ösztönöztetünk mi a Fiúságnak Lelke által arra, hogy tulajdon nyelvünket használjuk, a szívnek nyelvét, és szabadon saját nyelvünkön beszéljünk Urunkkal. Ezenkívül az én érzelmen szerint, ezen szó ,,Abba” minden nyelven a legtermészetesebb kiejtése ennek: „Atya”. Meg kell próbálnom ezt így kiejteni, hogy abban a természetes gyermekség nyilvánuljon: ,.Ab-ba” ,,Ab-ba.” Nem-é ugyanaz ez, a mit a ti gyermekeitek is mondanák? ab, ab, ba, ba, mihelyt beszélni megpróbálnak. Ez olyan szó, melyet minden gyermek mondana, legyen az héber, görög, francia, vagy angol. Ezért „Abba” egy olyan szó, melynek bevezetése minden nyelvbe igen méltó. Ez valóban egy gyermeki szó, és Urunk határozottan szeretettel vonzódott az ő nagy lelki harcában ezen gyermeki szóhoz. Dr. Guthrie mondotta, midőn a halálos ágyon feküdt: „énekeljetek nekem egy éneket,” de hozzátette: „énekeljetek nekem egy gyermek éneket.” Hogy ha valaki a halálhoz közeledik, úgy ismét gyermekké akar lenni, és óhajtozik gyermeki énekek és gyermeki szavak után. Urunk halálharcában használja ezen gyermeki kifejezést „Abba,” és ez éppen úgy igen illő bármelyikönk ajkaira. Én úgy gondolom, hogy ezen édes szó „Abba,” azért választatott, hogy nékünk felmutassa miszerint, nékünk Isten előtt nagyon természeteseknek kell lennünk, nem mereveknek és képmutatóknak. Nagyon szeretettel teljeseknek kell lennünk és hozzá közel simulnunk nem csak azt mondanunk „Pater,” ‒ a mi egy hideg, görög szó, hanem „Abba,” a mi egy meleg, természetes, szeretetteljes szó, alkalmas annak, ki Isten előtt egy kis gyermek, és bátorsága van, az ő atyai keblén nyugodni, az ő arcába tekinteni, és szent bátorsággal mondani: „Abba.” Ez nem egy angol szó, hanem egy gyermeknek gyermekies gagyogása. Óh, mily közel vagyunk Istenhez, hogy ha olyan kiejtéseket használhatunk! Mily drága Ő nékünk, és mily drágák vagyunk mi ő néki, hogy ha így megszólíthatjuk, mint maga a nagy Fiú: „Abba, Atyám!”
Ez azon megjegyzéshez vezet engemet, hogy ezen kiáltás a mi szívünkben kimondhatatlan közeli és bizalmas. Ennek hangzásában felmutattam néktek, hogy ez gyermekies, de a hangja és kiejtése is hasonlóképpen. Figyeljétek meg, hogy ez egy kiáltás. Hogy ha egy királynál kihallgatást nyerünk, úgy nem kiáltunk ottan, hanem mérsékelt hangon és jól összeszedett beszédben szólunk. De Istennek Lelke összetöri darabokra a mi kíméreteinket, és minden formaszerűséget eldob, melyeket némelyek annyira csudálnak. Ő arra ösztönöz minket, hogy kiáltsunk, a mely határozott ellentéte a formaszerűség és merevségnek. Hogy ha kiáltunk, kiáltsuk „Abba,” hiszen maga e kiáltásunk telve van a Fiúság Lelkétől. Egy kiáltás egy hang, a melytől éppen nem kívánjuk, hogy minden ott elmenő azt meghallja. Mindazáltal melyik gyermek törődik azzal, hogy ha meghallja atyja az ő kiáltását? Hogy ha szívünk törődött és megindult,, nem olyan érzettel vagyunk-e eltelve, mintha szép szavakat tudnánk használni, de a Szentlélek kiáltást és sóhajtást hoz létre mi bennünk, és azokat nem szégyeneljük, és nem félünk azokat Isten előtt kikiáltani. Tudom, hogy némelyek közületek azt gondolják, hogy Isten az ő imájokat nem hallgatja meg, mivel ők nem tudnak úgy imádkozni, mint ez és ez a prédikátor. Óh, de az ő Fiának Lelke kiált, és ti sem tehettek jobbat, mint szinte kiáltani. Legyetek elégedettek, töredezett szavak, melyek a ti fájdalmaitokkal vannak fűszerezve, a ti könnyeitekkel áztatva, Isten előtt kedvesek. Menjetek szent bizalommal ő hozzá, és ne féljetek az ő jelenlétében így kiáltani: ,,Abba, Atyám.”
De milyen komoly ez: mert egy kiáltás, valami erős kifejezés. A szó buzgalomról tanúskodik. Egy kiáltás nem valami könnyelmű nyilatkozat, nem csupán az ajkak dolga, az a Lélektől származik. Nem arra tanít-e az Úr, hogy imában kiáltsunk ő hozzá forró buzgósággal, mely a nemet, elfogadni nem akarja? Nem annyira közel bocsátott-e magához, hogy gyakran mintha mondanánk: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engemet.” Nem tanított-e minket úgy imádkozni, hogy tanítványai majdnem azt mondhatták rólunk, mint régen egy valakiről mondották: „Bocsásd el őt, mert utánunk kiált.” Mi kiáltunk ő utána, lelkünk és testünk szomjúhozva kiált ő hozzá, az Istenhez, az élő, erős Istenhez, és ez a kiáltás: „Abba, szerelmes Atya”, nekem ismernem kell Tégedet, szeretetedet élveznem kell, szárnyaid alatt kell lakoznom, szent orcádat kell szemlélnem, éreznem kell, hogy Atyai szíved hozzám hajol és szívemet békével tölti el.” Mi kiáltjuk: „Abba, szerelmes Atya.”
Zárok, hogyha még megemlítettem, hogy ezen kiáltások legtöbbje, a szívben marad, és nem jön az ajakakra. Mint Mózes, úgy kiáltunk mi, anélkül hogy egy szót is mondanánk. (2Móz.14,15) Isten az ő Fiának Lelkét elbocsátotta ami szívünkbe, ki által kiáltjuk: „Abba, Atya!” Tudjátok, mit gondolok: nem csak a ti kis szobácskátokban, hol Istenhez kiálthattok, hanem kiálthatjátok „Abba Atya”, mialatt az utcán mentek, vagy a műhelyben dolgoztok. Az ő Fiának Lelke kiáltja néktek: ,,Abba, Atya”, hogyha az emberek tömegében vagytok, vagy pedig családotokban asztalosok mellett. Látom, hogy vádolásul hozzák fel némelyek ellenem, hogy úgy beszélek, mintha Istennel bizalmas volnék. Hogyha az úgy van, akkor egész bátran kinyílvánítom hogy én úgy szólok, a hogy érezek. Áldott legyen mennyei Atyám nagy neve, tudom, hogy az ő gyermeke vagyok, és kivel lehetne egy gyermek bizalmas hanem az ő atyjával? Oh, ti, kiknek az élő Isten idegen, tudjátok meg, hogyha ez rossz, akkor még rosszabb akarok lenni, Amennyire ő megsegít, még sokkal közelebb óhajtok ő hozzá menni és vele járni. Mi mély tiszteletet érezünk mennyei Atyánk előtt, mely minket a porig lealáz, de mindazáltal mondhatjuk: valóban, a mi társalkodásunk vagyon az Atyával és az ő Fiával a Jézus Krisztussal.” (1Jn.1,3) Semmi idegen nem értheti azt meg, hogy milyen közel van a hívő lélek Istenhez, az Úr Jézus Krisztusban, és mivel a világ ezt meg nem értheti, úgy kényelmesnek találja, hogy a felett gúnyolódjon, de mit árthat az? Ábrahám gyengédsége Izsák iránt, tette Ismáelt féltékennyé és ösztönözte arra, hogy gúnyolódjon, de Izsáknak nem volt oka ezen gúnyolódást szégyenleni, mert csúfoló nem tudta a szövetség áldásait ő tőle elrabolni. Igen, szerelmeseim, Istennek Lelke segít titeket kiáltani ,,Abba, Atya”, de ezen kiáltás többnyire a ti szívetekben van, és ott oly gyakran ismétlődik, hogy lelketek szokásává válik mennyei Atyátokhoz kiáltani. A szöveg nem mondja, hogy kiáltott, hanem mindennap kiált: „Abba, szerelmes Atya!”. Legyetek az Istennek követői, mint szerelmes fiak! Menjetek haza és éljetek az ő társaságában, mert nemsokára hozzá fogtok jutni. Menjetek és örvendezzetek ő benne! Menjetek és minden gondotokat ő reá vessétek! Menjetek és bármit is látnak rajtatok az emberek, kényszeríttessenek az által beismerni, hogy fiai, a Magasságosnak gyermekei vagytok. „Boldogok a békességre igyekezők, mert azok Isten fiainak mondatnak.” Segítsen Isten, hogy lehessetek olyanok most és örökké. Ámen és Ámen.