Mária éppen látogatóban volt Erzsébet barátnőjénél, mikor örömének e dicsénekben adott kifejezést. Szép volna, ha minden társalgásunk ilyen áldására szolgálna szíveinknek, miként e látogatás Máriának. „Miképpen egy vassal a másikat élesíti az ember, akképpen az embert élesíti az ő barátjával való nyájassága.” (Péld.27,17). Mária hittel megtelten meglátogatta Erzsébetet, ki
éppúgy teljes volt isteni bizalommal, miként ő, és e kettő nem is soká volt együtt, már hitük a teljes biztonságig emelkedett, melynek szent dicsénekben adtak kifejezést. Ezen dicsének felkölt szunnyadó erejéből és két egyszerű falusi asszony helyett látunk két próféta és éneklő asszonyt előttünk, kikben az Istennek lelke gazdagon nyugodott meg. Ha mi barátainkkal vagy szomszédainkkal társalgunk, kérjük az Istent, hogy társalgásunkat ne csak kellemessé tegye, hanem minket is tegyen áldásul, hogy ne csak időzésünk és kellemes óránk legyen, hanem azzal is közelebb érjünk a mennyhez egy napi úttal és még inkább felszereltessünk az örök életre és a mennyei nyugalomra.
Figyeljétek meg Mária szent örömét, hogy aztán őt utánozhassátok. Ma az a nap, melyen az egész világ elvárja, hogy örvendezzünk. Egymásnak szerencsét kívánjunk és fejezzük ki azon óhajunkat, miszerint kívánunk „egy örvendetes karácsonyt” ünnepelni. Némely komoly keresztyén nem igen szereti ez „örvendetes” szót. Pedig ez egy igen jó és barátságos szó, teljes ifjú üdeséggel és víg erővel. Ez visszaemlékeztet minket az angyalok és a pásztorok énekére és a mai gyermekek örömére. Oly öröm olvasnom a tékozló fiú legszebb példázatából, hogy mikor a rég távol levő fiú megérkezett az atyai házhoz „kezdének vígan lenni”. Ez azon idő, amelyben elvárják, hogy vígan legyünk, és szívemnek legfőbb vágya, hogy ti is, kik hívőkké lettetek, a legmagasabb és nemesebb értelemben vígan legyetek. Mária víg volt szívében, de örömének pecséte abban állt, hogy öröme szent öröm volt, öröm, melynek minden cseppje áthatva volt mennyei gyönyörrel. Ez nem oly öröm, milyent a világnak fia ez ünnepen élvez, hanem öröm, milyent a mennyei angyalok a trón előtt nyilvánítanak, mikor éneklik: „Dicsőség a magasságban az Istennek”,mialatt mi eme szavakkal hozzájuk csatlakozunk: „És e földön békesség és az emberekhez jóakarat”. Ilyen víg szívek aztán egy végnélküli ünnepet ünnepelnek. Azt kívánom néktek, hogy ti is, kik a menyasszony-gyülekezetnek gyermekei vagytok, ne csak ma és holnap, hanem mindennapon élvezzétek Mária megszentelt üdvét, hogy így szavát ne csak halljátok, hanem ti is zengjétek és értelmét mindenkor tapasztaljátok: „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben”.
Figyeljétek meg első pontban is, hogy Mária énekel, a másodikban, hogy kedvesen
énekel, és a harmadikban csak egyedül énekeljen-e?
Mária énekel.
Dicsérő énekének tárgya egy Megváltó, dicséri az emberré lett Istent. A rég óhajtott Messiás nemsoká meg fog jelenni. Az, akire próféták és fejedelmek vártak, már nemsokára itt lesz, megszületik a názáreti szűz Máriától. Igazán még soha nem létezett a dicséretnek és hálának kedvesebb tárgya, mint ez: az Istenségnek alászállása az emberi gyengeséghez. Mikor Isten az ő mindenhatóságát kezeinek munkájában kinyilvánította, „a fényes csillagok egyenlőképpen dicsérték őt és az Istennel minden fiai örvendeznének” (Jób 38,7). De mikor Isten maga magát megjelentette, mely dicshangok elegendők e bámulatos imádás és csudálkozás zsoltárához. Ha Istennek bölcsessége és mindenhatósága nyilvánvaló; de az emberré létben az isteni személy van, mely szegény porsátorunkban öltözve nyilváníttatott. Méltó is hasonlíthatatlan dicsének az, hogy „az ige testté lőn és lakozott mi közöttünk”. Nincs többé üreg Isten és az ő népe közt; Krisztus emberré léte áthidalta azt. Nem szabad hát többé képzelnünk, hogy Isten a magasságban ülvén, nem törődik az emberek szüksége és szenvedésével, mert meglátogatott bennünket és alászállott állapotunk alacsonyságába.
Nem panaszkodhatunk többé, hogy sohasem lehetünk az isteni tisztaságnak és dicsőségnek részesei, mert ha a dicsőségnek Istene aláhajolhat e bűnös teremtményhez, bizonyosan könnyebb e teremtményt az engesztelésnek vérében megmosva, önmagához fölemelni, hogy aki iránt megengesztelődött, örökre nyugodjék a mennyei trónnál. Nem adjuk át többé magunkat puszta álmodozásoknak, hogy Istenhez nem közeledhetnénk, mert ő valóban meghallgatja sóhajunkat és részvéttel van gyengeségeinkben irántunk, mert Jézus testünkből való test és csontunkból való csont, mivel olyan gyermek lett, mint mi, nyomort és szükséget tűrt, mint mi és fejét lehajtotta a halálba, mint mi. Nem örömmel léphetünk hát erre az új és elő útra, amelyben menetelt találtunk az Atyához, ha rajta Jézussal, mint Immánuellel találkozunk, mely azt teszi: „Mi velünk Isten”?
Angyalok dicséretet hangoztattak és alig tudták miért. Fel tudták ők azt fogni, hogy miért lett Isten emberré? Félniök és elismerniük kelletett, hogy abban az Isten kegyelmes leereszkedésének titka van, de mindazon kedves következmények, melyeket az emberélet magában foglal, az ő szellemképességük előtt csak homályos maradt. Mi azonban értjük Isten kedves szándékát teljesen.
A bethlehemi jászol sugárzott a dicsőségtől. Az emberéletben rejtetett el az egész üdvösség, mely által a bűnben elmerült lélek a dicsőség-halmára vitetik. Nem vinne-e hát a mi világos ismeretünk bennünket a dicséneklés azon hegyére, melyre az angyalok nagy kívánságuk mellett sem érhettek fel? A Kérubimnak ajkai mozognak a tüzes hymnusztól és mi, kik az emberré lett Istennek vérén megváltattunk, hallgatnánk-e hűtlenül és háládatlanul?
De mégis nem csak ez volt mind, mit Mária dicséneke magába foglalt. Nem abban állott különös öröme, hogy egy Megváltónak kellett születnie, hanem hogy ő tőle volt születendő. Áldott volt ő az asszonyok között és kegyelemben az Úrnál, de mi részesülhetünk hasonló kegyelemben? Igen, nékünk is kegyelemben kell lennünk, különben semmi értéke nincs egy Megváltó eljövetelének.
Tudom, hogy Krisztus a Golgotán népe bűnét törölte el, de soha senki nem tapasztalta Krisztus érdemét a kereszten önmagán, ha benne Krisztus meg nem született a dicsőség reménységére. A súlypont, szűz Mária énekében, a különös kegyelemben fekszik, amelyben Isten őt részesítette. Ama kis szócska, a személyes névmás, mondja nékünk, hogy teljes volt az ő személyes körülményétől. „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben”. A Megváltó különösen és egész sajátságos értelemben az övé volt. Nem így énekel: „Krisztus mindenkié”, hanem öröme az volt, hogy: „Krisztus az enyém!”
Oh, szeretteim, él az Úr Jézus a ti szíveitekben? Egykor távolból néztétek őt és e pillanat meggyógyított titeket minden lelki gyarlóságból, de éltek-e most ő tőle, beveszitek őt mint igazi ételt és igaz italt? Gyakorta ettétek szent közösségben az ő testét és ittátok megerősítéstekül az ő vérét? Vele eltemettettetek a keresztség által a halálba, néki adtátok magatokat áldozatul: ti is énekelhettek róla, mint a vőlegény: „Az ő balkeze az én fejem alatt vagyon, és jobb kezével megölelt engemet”. (Én.2,6) „Az én szerelmesem enyém, én is övé vagyok, ki a liliomok között legeltet”. (Én.2,16) Ez a dicső élet, mely ment minden szolgaságtól. Addig nem tudjátok Mária örömét és gyönyörét érezni, míg Krisztus valóban a tietek nem lesz. Hanem aztán, ha belsőleg a tietek, ha szíveitekben uralkodik, természeteteket megváltoztatja, romlástokat kiírtja, benneteket szent gondolatokkal eltölt: ha tietek lesz, a ti kibeszélhetetlen örömetekre. Igen, majd akkor tudtok énekelni, akkor kell dicséneket zengnetek, és ki tudná nyelveteket meggátolni? És ha a világnak összes csúfolója és szitkozódója tilalmat parancsolna is, kellene mégis énekelnetek, mert lelkeiteknek kell a ti lelkeitek megtartó Istenében örvendezni.
Sok tanulságot elmulasztanánk, ha tekintetbe nem vennők, hogy az előttünk levő dicsének a hitnek éneke. Még nem született meg a Megváltó és a mennyire megítélhetjük, nem volt Máriának semmiféle bizonyítéka, mint a milyent a földi értelem követel, a felől, hogy ő tőle születnék a Megváltó. A „mi módon lészen ez?” egy kérdés, mely a dicséneklést mindaddig feltarthatta volna, míg rá egy test és vér általi megcáfolhatatlan felelet nem jött volna, de néki nem jött ilyen felelet. Mária tudta, hogy Istennél nincs lehetetlenség. Istennek egy szolgája által ő ígéretet kapott, az néki elég. Bízott a szó igazságában, amely Istentől jött és szíve repdesett az örömtől, s nyelve dicsőítette az ő nevét. Ha meggondolom azt, amit Mária hitt, ha elgondolom, hogy a szót minden vonakodás nélkül elfogadta, akkor szeretnék néki az asszonyok között éppen oly magas állást csinálni, mint Ábrahám a férfiak közt elfoglalt, és ha nem is szabad őt a hívők anyjának neveznem, mindazáltal méltó a tiszteletre, hogy az Izrael jelesebb anyái közé számíttassék. Mária valóban megérdemelte Erzsébet dicső köszöntését: „Boldog vagy te, ki hittél”. Nála a hit bizonyos mutatója volt annak, amit nem látott. Ő isteni kijelentés útján tudta, hogy megszüli ama magot, ki megtöri a kígyónak fejét, de egyéb bizonyság néki nem adatott. Vannak ma köztünk olyanok, kiknek kevés, vagy semmi reményük sincs afelől, hogy a Megváltó jelen van. Ők a sötétben járnak és semmi világosságot nem látnak, nyögnek az öröklött bűn alatt és szomorkodnak a romlás hatalma felett. Ah, csak bíznának most az Úrban és meggondolnák, hogyha Isten Fiában hisznek, a Jézus” Krisztus bennük vagyon, akkor mondanának hitben az imádandó szeretetnek egy dicső halleluját. És mit tesz az, ha a nap sugarai még ma át nem hatolnak is, fényét nem olthatja el a felhő és a köd, és ha az igazságnak napja e pillanatban még be nem világit is, helyét azért mégis állítja felhők felett és nem a világosság és sötétség változását. Ha az ásás dacára sem mutatkozik élő forrás, mindazáltal teljessége van annak a mélységben, mely az Isten szíve és a szeretet tanácsa alatt alázkodik. Ha te is, mint egykor Dávid, levert vagy, mégis így szólj lelkedhez, mint ő: „Várjad az Istent, mert én még néki hálákat adok, mert ő az én orcámnak megszabadítója és ő nekem Istenem.” (Zsolt.42,12) Azért örülj Mária örömével. Az egy Megváltó feletti öröm volt, ki egészen az övé volt, de nem láthatóan, hanem lelkileg hitben. A hitnek éppúgy van öröme, mint az érzeménynek, csakhogy az isteni.
Ha mi Mária énekét tovább hallgatjuk, észrevesszük, hogy énekét alázatossága nem fojtja el. Nem, sőt még kedvesebb lesz. „Mert megtekinté az ő szolgáló leányának alázatos állapotját.” Kedves barátom, te még élénkebben érezheted, mint valaha romlásodat, megvagy alázkodva hibás lépéseid tudata által, holtnak és a földhöz tapadtnak érezheted magadat még itt ez ájtatosság helyén is, úgy annyira, hogy Istenhez nem vagy képes felemelkedni. Mialatt keresztyéni éneklésünk füleidhez ütődnek, fáradt és kimerült vagy. Azt gondolod, hogy milyen haszontalan tagja vagy Isten gyülekezetének, oly jelentéktelen az érdemekben, hogy hitetlenséged így sóhajt fel: „Bizony nincs jogod dicséneket mondani.” Jöjj testvérem és testvérnőm! kövesd ezen názáreti áldott szüzet és hadd az alacsonyságot és szegénységet, melyet oly fájdalmasan érzesz, az énekléshez még inkább egy új alapul szolgálni. Sionnak leányai énekeljétek kedvesen a szeretetnek énekét: „Mert megtekinté az ő szolgáló leányának alázatos állapotját.” Mennél kevésbé vagyok méltó az ő kegyelmére, annál inkább akarok az ő kegyelméről énekelni.
Az mitsem tesz, hogy ha bár én az ő választottai között a legjelentéktelenebb is vagyok, mégis inkább akarom őt dicsérni, aki engem szeretetének éles szemeivel megtalált és előhozott, és aki az ő szerelmét ajándékozta nekem. „Dicsérlek téged Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy ezeket elrejtetted a bölcsektől és értelmesektől, s megjelentetted azokat a kicsiny gyermekeknek. Jól vagyon Atyám, mert úgy tetszett néked.” (Lk.10,21)
Biztos vagyok benne, drága barátaim, hogy a ti Megváltótokra való gondolatotok titeket dicséretre és dicsőítésre indítani kénytelen, ha pedig azt tudjátok, hogy ti egykor bűnnel megterhelve, tisztátalanok, romlottak, gyűlölettel és Isten iránti ellenséges indulattal teljesek valátok, akkor a ti dicséneketek. még annál magasabbra emelkedik, egészen a harmadik égig ér, és az arany hárfák által kisérve lesz Istennek dicséretére.
Figyelemre méltó az, hogy a megígért áldásnak nagysága nem szolgált okul arra nézve, hogy a hálaérzet háttérbe szoríttassék. Gyakran, ha Istennek nagy jósága felett elmélkedem, mely szerint ő még a világ fundamentumának felvettetése előtt szerette övéit, hogy érettünk közbenjár az örökkévalóság trónja előtt, hogy nékünk az örök nyugalomnak és gyönyörnek paradicsomát készítette: az a komor gondolat foglal el, hogy: „Ah, valóban az ilyen kegyelem túlságosan nagy egy ilyen tegnapi féreg számára, mint ez a szegény teremtés, az ember.” Mária nem tekintett hitetlenül ezen oldalra, s habár a kegyelem nagyságát nagyon megtudta becsülni, mégis még annál inkább örvendett felette. „Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedék.” (Lk.1,49)
Jöjj, kedves lélek, valami fönséges dolog az Isten gyermekévé lenni, de a te Istened hatalmasan mível csodát, miért is ne hagyjad magad a hitetlenség által elkedvetleníteni, hanem örvendezzél felette a te fiúságodnak, bárminő nagy is az a kegyelem. Oh, ez egy hatalmas kegyelem, magasabb minden hegynél, hogy mi Isten által öröktől fogva elválasztva lettünk, de az igaz, hogy az ő választottai szintén oly magasan állanak, miért is dicsérjed és dicsőítsed őt azért. Kikutathatatlan és kimondhatatlan kegyelem az, hogy mi Istennel ki lettünk békítve Jézus Krisztusnak vére által, de kétségtelen tény az, hogy te ki vagy békítve. Ne félj tehát, hanem ujjongj hangosan örömödben. Ez egy megragadó gondolat, hogy te egykor oda fent fogsz lakni, a koronát hordozni és a pálmaágat lobogtatni örökké. Ne zavarja a bizalmatlanságnak egy hangja sem a te hitbeli zsoltárénekednek összhangját, hanem: „Pengesd hangosan az isteni szeretet dicséretére, az arany hárfa húrjait!”
Mennyi gazdasága az igazságnak fekszik ezen kevés szavakban: „Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedék.” Olyan szó ez, mely felett egy dicsőült mennyei szellem végtelen prédikációt tudna mondani. Kérlek titeket, vegyétek a gondolatokat, melyeket szegényes szavakban elétekbe adhattam, szívetekre, és törekedjetek annyira menni, mint Mária a szent lelkesedésben. A kegyelem nagy, de aki azt adja szintén nagy. A szeretet végtelen, de a szív is az, amelyből az ered. Az áldás kimondhatatlan, de a bölcsesség is, mely már időknek előtte ellátta azt. Szíveink visszhangozzanak szűz Máriának dicsénekétől és dicsőítsék örömmel az Urat ezen órában.
Hanem még ki nem merítettük azt, amit ami címiratunk magában rejt, minélfogva mondjuk tovább: Habár Istennek szentsége a hívők örömtüzét néha elfojtá, de Máriánál ez nem fordult elő. Sőt inkább örvendve kiáltott: „Szent az ő neve!” (49. v.) Ő ezt a tündöklő tulajdonságát összecsatolja dicsénekével.
Szent Uram és Istenem! Ha elfelejtkezem Megváltómról, akkor megremegtet engem a te tisztaságodra való gondolatom. Ha a törvénynek hegyén állok, ahol egykor Mózes állott, akkor reszketek és inogok szörnyen! Ha bűnös érzettel telve állok, akkor egy mennydörgés sem lehet oly rettenetes, mint a Szerafimok ezen beszéde: „Szent, szent, szent Zebaoth Isten!” Mi a te szentséged más, mint egy megemésztő tűz, mely engem végleg megsemmisít, engem bűnös embert!?
Ha mennyeiek sem tiszták a te szemeidben és gyarlóságot lelsz a te követeidben (Jób 4,18) mennyivel kevésbé bírod tehát akkor a hiú, visszavonó embert, ki asszonytól született, elhordozni? Miként lehet az ember tiszta és hogyan nézhessenek a te szemeid reá, anélkül, hogy azonnal meg ne emésszed haragodban? De oh, te Szent az Izráelben, ha az én lelkem a Golgotán állhat és láthatja, miként állítod elő szentségedet amaz ember sebeiben, aki Betlehemben született, akkor örvendezik az én lelkem ezen magasztos szentségben, mely egykor az én félelmem tárgya vala. Ha a háromszor szent Isten lealázta magát emberré és emberi testet vőn magára, akkor valóban reménységünk van nékünk! Ha egy szent Isten magára vette az ítéletet és büntetést, melyet az ő tulajdon törvénye mondott ki az emberiség felett, ha ez a szent és emberré lett Isten az ő megsebzett kezeit kiterjeszti és érettem irgalomért könyörög, akkor én lelkem, légyen Istennek szentsége vigasz a te számodra. Élő vizet iszom én ezen kútból és minden dicsénekemhez még ezt csatolom: „Szent az Ő neve!” Megesküdött Ő szentségében és nem hazudik, hogy megtartani akarja szövetségét a Felkenttel és ennek magvával mindörökké!
Ha sasszárnyakon felemelkedünk és a menny felé szállunk szent dicsének között, akkor tágul előttünk a látkör. Ha Mária is megindulva a szent lelkesedés szárnyain felemelkedik, akkor a múltnak hosszú csarnokain át tekint le, és Jehovának hatalmas cselekedeteit még múlt időből veszi elmélkedése alá. Látjátok, mily hatalmasan szólal meg az ő dicséneke? …
Továbbá így énekel: „Az ő irgalmassága nemzetségről-nemzetségre vagyon azokon, kik őt félik”. (Lk.1,50) Mária visszatekint Izrael fogságán át a királyok idejébe, látja Salamont, Dávidot, megpillantja a bírákat, a pusztában lévőket, túl a Veres tengeren Jákobot, Izsákot, Ábrahámot és azután visszafelé menve hordozza szemeit, míglen, megáll pillantása Éden kertje felett, és az ígéretnek szavát veszi: „Az asszony magva megrontja a kígyó fejét”. Mily jelesül fogja fel az Úr hadakozásának könyvét és hirdeti Jehova diadalát: „Hatalmas dolgot cselekedett karjának ereje által és a kevélyek szíve gondolatjának eszét veszté”. (Lk.1,51) Mily drágalátos módon fűződik össze a kegyelem az ítélettel zsoltár-énekének legközelebbi részében: „A hatalmasokat levoná az ő székökből és az alázatosokat felemelé. Az éhezőket minden jóval betölté és a gazdagokat üresen bocsátá”. (Lk.1,52-53)
Kedves testvéreim, énekeljünk mi is a múltról, a dicső hűségről és a nagy csodákról. A mi saját életviszonyunk gazdagítson minket imádásnak énekével. Arról akarunk beszélni, aki által a király szánalmát megtaláltuk. Éhesek valánk és ő minket javaival megtöltött, hamuban ültünk a koldusokkal és a fejedelmek közé emelt, megtámadott minket a vihar, de a mennyei kormányossal a hajón, nem féltünk a hullámoktól és hajótöréstől, be lettünk dobva a tüzes kemencébe, de az emberfiának jelenléte eloltotta a lángok tüzet. Hirdessétek ti leányai az éneknek, Isten kegyelmi tényeinek gazdagságát az ő népén elképzelhetetlen időkben. Sok víz nem tudná az ő szerelmét elfojtani, sem pedig azoknak hullámai azt befullasztani. Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, fegyver, (Róm.8,35): semmi ezekből nem választhatja el a szenteket Isten szerelmétől, mely vagyon Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. A szentek minden ízben szilárdan bíztak a Mindenhatónak szárnyai alatt s ha az ellenségek leginkább megszorították őket, ők mégis teljes nyugalomban laktak. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk és igen alkalmatos segítségünk a mi nagy nyomorúságunkban.” (Zsolt.46,2) Az Úr gyülekezetének bárkája néha keresztülrettegte a vérvörös hullámokat, de a néki előre megszabott pályáról soha le nem tért. Minden vihar csak javára vált. Az orkán, mely elnyeléssel fenyegette, még annál inkább élénkebbé tette. Zászlójuk az elmúlt tizennyolc században minden csatát és vihart keresztülállott s ők nem félnek attól, ami még jönni fog. De lásd! A bárka közeledik már a kikötőhöz, a nap már nincs messze, mikor minden fergetegtől búcsút vészen, a kevély hullámok immár simulnak alatta, a rég megígért nyugalom közelben van. Jézusuk jő elébök s jár a hullámokon. A bárka bevonul az örök kikötőbe s mindannyian, kik abban vannak, énekelnek és ujjongnak az örömtől, annak győzelméről és diadaláról énekelnek, aki őket szerette, az ő megváltójukról.
Ha Mária felemeli szívét, hogy örvendjen Istennek az Ő csodadolgairól, akkor különösen kiemeli a kiválasztás kegyelmét. Az én dicsénekemnek legmagasabb hangja az, amidőn lelkem ezt énekli: „Mi szeretjük őt, mert ő szeretett először minket”. (1Jn.4,19).
Nem emelkedhetünk magasabbra, mint Isten kegyének szeretetforrásához. Mária az ő dicsénekében énekel a kiválasztás kegyelméről: „A hatalmasokat levoná az ő székökből és az alázatosokat felmagasztalá, az éhezőket minden jóval betölté és a gazdagokat üresen elbocsátá.”
Istennek egy kiválasztó kegyelme van, itt egy elválasztás; némelyek a romlásnak lesznek átadva, mások pedig, kik legkevésbé ezt megérdemelték, kik lenézvék és alacsony sorsúak, úgy tűnnek fel különösen, mint az isteni vonzalomnak tárgya. Kedveseim az Úrban, ne féljetek ettől a tantól. Higgyétek el, hogy midőn a ti kedélyállapototok a legelnyomottabb és levertebb, megtaláljátok ugyanabban a gazdag üdülésnek kelyhét. Aki kétkedik ezen tanban vagy pedig visszahelyezi az árnyékba, az nélkülözi Eskolnak leggazdagabb szőlőfürtjeit, az elveszíti a legtisztább bort, zsírral és velővel egyben. Ti azonban, kik hosszú évi tapasztalatokon át megerősítettétek értelmeteket a jó és gonosznak megválasztásában, ti tudjátok, hogy ezzel össze nem hasonlítható semminemű méz, ezen édességnek semmi édessége. Ha Jonatán vesszejének hegyén levő méz (1Sám.14,27) már annak egyszerű megízlelésekor megnyitá a szemeket, akkor ez a méz olyan, mely szíveteket annyira megvilágosítja, hogy Isten országának titkait megtanulhatjátok és megszerethetitek. Egyetek és ne féljetek azzal jóllakni, élvezzétek ezt a kiválasztott édességet és ne féljetek, hogy megundorodtok tőle! Most mentől inkább megismeritek, annál inkább fogtok kívánkozni utána, mentől inkább neveli magát azzal lelketek, annál inkább fogtok törekedni utána, hogy meggazdagítsátok vele kedélyeteket, hogy ez által jobban és jobban felfoghassátok Istennek el nem múló szerelmét az Ő szabad kiválasztó kegyelmében.
De még egyet. Látjátok, hogy Mária dicsérő énekét nem mással végzi, mint a kegyelem szövetségével. Ha felhágtok a választás hegyére, akkor annak testvérhegyén, a kegyelem szövetségének hegyén is időztök. Énekének utolsó versében így énekel Mária: „Miképpen szólott vala mi atyáinknak, Ábrahámnak és az ő maradékainak mindörökké.” (Lk.1,55) Részére ez volt a szövetség, részünkre pedig, kiknek tündöklőbb fény világit, a kegyelemnek ősrégi szövetsége, mely az örökkévalóság tanácstermében erősittetett meg, a leges-legmagasabb gyönyör tárgya. Az ábrahámmali szövetség a legjobb értelemben is csak egy gyenge képmása ezen kegyelemdús szövetségnek, melyet Jézus az igazakkal kötött, mielőtt a kék égboltozat kiterjesztetett volt. A legédesebb nyugvó párnája a fáradt főnek, a szövetségígéretek. Ezek Jézus Krisztus által megpecsételve, a legjobb támaszai a reszkető léleknek.
„Szava, szövetsége, s vére
Megvéd a vihar dühébe;
Ha megtörik a földi támaszom
Ő lesz védelmem, fényem s vigaszom.”
Ha Krisztus esküvel megígérte, hogy engemet az örök dicsőségbe visz, és ha az Atya megesküdött, miszerint engemet az ő Fiának ajándékoz, hogy én is ama nagy jutalomhoz tartozzam, melyet lelke fáradságáért nyert, akkor lelkemnek az Istenhez kellene előbb hűtlenné lenni, aztán Krisztus szűnnék meg igazság lenni, aztán az Isten örök tanácsának kellene hazugsággá lenni és vérrel meghintett életkönyvének tűzzel megégnie, mielőtt te elveszhetnél. Azért nyugodjál teljes békében, jöjjön bár ami akar, akaszd le hegedűdet a fűzfákról és ne szűnjenek meg ujjaid dicsérő éneked legkedvesebb melódiáját hurjain kísérni. Ó mily kegyelem, eleitől végig együtt énekelhetni dicsérő éneket a legkiválasztottabb szűzzel!
Mária dicsérő éneke kedves.
Mária teljes szívéből dicsérte Istenét. Nézzétek csak, hogy kiemeli énektárgyának teljes tartalmát. Nem előzi meg semmi bevezetés, hanem: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Vannak, akik, ha énekelnek, attól félnek, hogy meghallják éneküket. Ellenben költőink egyike ezt mondja: „Teljes erő, szívvel és szájjal
Dicsérem én az Alkotót,
És szívem telve égi vággyal, Hadd hallják meg az angyalok”.
Félek, hogy az angyalok alig veszik észre a mi szegényes és sok esetben szokásos énekünket. Mária teljes szívvel énekelt, lelke izzott a lelkesedésben, ha gondolt, égett a lángja, ha beszélt, zengett a nyelve. Ah, csak a mi álmodozó gondolatunk is összegyűjtené és felébresztené alvó erőnket a kibékítő szeretet dicsőítésére! Nemes szó ez, amit ő itt mond: „Magasztalja az én lelkem az Urat.” Azt hiszem, azt gondolta ő ez alatt: „Az én lelkem törekszik az Urat dicséretek által naggyá tenni.” Ő nála oly nagy az Úr, milyen csak lehet; az én legjobb erőm sem ér őhozzá, mégis szeretném Istenemet egyebek kedélyében nagyobbá tenni és egyszersmind a magaméban is. Szeretném, hogy dicsőségének zúgása tovább hullámzanék, szeretném, ha a fény, mely tőle kiárad és engemet besugároz, környezetemről visszasugározna, szeretném az Istent, kit keménynek vélnek, végtelen szeretetében megmutatni és számára szeretetet ébreszteni. „Magasztalja az én lelkem az Urat”. Az öreg Trapp pedig azt mondja: „Lelkem nagyobb helyet csináljon az Úrnak. Ez annyi, mintha az Istentől többet akarna venni, mint Rutheford mondja: „Ah! Csak az én szívem oly nagy és széles volna, mint a menny, hogy Krisztust abban megtarthatnám!” És aztán ellenvetést tesz, amennyiben mondja: „De a menny és föld be nem foghat téged. Ah, csak szívem volna, oly nagy, mint hét menny, hogy az egész Krisztust felvihetném bele.” Bizony nagyobb kívánság ez, mintsem teljesülhetne valaha, és mégis kell, hogy ajkunk zengje: „Magasztalja az én lelkem az Urat.” Ah, csak megtudnám őt koronázni; csak tudnám őt jobban felmagasztalni! Ha a máglyán kellene égnem, ha azáltal dicsőségének napvilágát csak egy szikrácskával többíthetném, mily szívesen szenvedném azt is el! Ha össze kéne morzsoltatnom, hogy az által Jézusom egy hüvelyknyire magasabbra emelődnék, mily üdvös volna ilyen alászállás az ő dicséretének többítéséhez! Ez Máriának szívvéleménye éneklésében.
Mária dicsérő éneke megtelt ötömmel: „Örvendez az én lelkem az én megtartó
Istenemben.” Igen figyelemre méltó szó ez a görögben. Ez ugyanaz, ami a Lukács 6,
23-ik versében előjön: „Örüljetek azon a napon és örvendezzetek.” Ez örömet jelent, mely látható a modorban és kedélyes mozdulatokban a lélek hangulatáról tükröződik le. Mária ezzel tulajdonképpen azt magyarázza: „Táncoljon az én lelkem, mint Dávid a szövetség ládája előtt, ugrándozzék és örvendezzen, vigadjon az én megtartó Istenemben.” Ha mi Istent dicsérjük, ne tegyük azt szomorú módon. Testvéreim közül némelyek az Urat gyenge hangnemmel vagy mély, basszussal dicsérik. Nincs érzékenységük szent hódolathoz, ha csak nem félnek és reszketnek. Hogy van az, hogy némely ember nem tudja az Urat hosszú arc nélkül dicsérni? Már a menésükről felismerem őket, ha az imaórára jönnek, micsoda fájdalmas lépések azok! Micsoda különös, ünnepélyes és halál komolyság az? Ezek nem értik, amit Dávid mond: „A szent sereg vonni a templomba fel;
Örvendező bizalommal.”
De ők úgy vonulnak Atyjuk házába fel, mintha tömlöcbe mennének és végzik vasárnap imájukat, mintha a hétnek legszomorúbb napja volna az. Egy bizonyos Hochlánderről mondják, az időben, mikor Hochlánder a jámborságban nagyon kitüntette magát, elment egyszer Edinburgba, s mikor visszaérkezett azt beszélte, hogy Edinburgban egy vasárnapon valami retteneteset látott; nevezetesen látott ott embereket, kik örvendező és víg arccal mentek az Isten házába. Ő azt vélte, hogy istentelenség volna vasárnap boldog arcot csinálni, és ugyanezen előítélet uralkodik némelyeknél, ami közelünkben is. Ők azt képzelik maguknak, hogy ha a szentek összegyülekeznek, hát üljenek le és egy kis kedélyes nyomort, de a lehető legkevesebb örömöt és gyönyört se élvezzenek együtt. Bizony a gyász és nyomor nem helyes módja az Isten tiszteletének. Vegyük Máriát mintaképül. Az egész éven ajánlom őt mintaképül a félelmeseknek és szomorúaknak. „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Szűnj meg a földi élvezet örömétől és bűnös örömökkel ne élj, mert minden ilyen öröm a gonosztól vagyon. De az Úrban nem tudsz magadnak eleget örülni. Azt hiszem, hogy ami nyilvános isteni tiszteleteinknél az a hiba, hogy nagyon komolyak, hidegek és formaiasok vagyunk.
Nem csodálom éppen azon rajongást, mely némely felekezetnél fejlődésük idején előjött, de nem volnék ellene, ha egykor-máskor hallhatnék egy szívélyes „Halleluját.” Az érzelemnek egy lelkes kitörése felmelegitené egy kissé szíveinket, vagy a „Glória” kiáltása lángrakapatná lelkeinket. Azt tudom, hogy sosem érzem magam alkalmasabb állapotban az isteni tiszteletre, mint mikor Walesben prédikálok, hol a szónok az egész prédikáció alatt többször támogattatik, mint háborgattatik eme felkiáltásokkal: „Dicsőség Istennek!” Igen, itt megpezsdül a vér és a lélek megmozdul és az a helyes mód az Istent örömben tisztelni. „Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek”. (Fil.4,4) „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.”
Mária kedvesen énekel, mert teljes bizalommal énekel. Nem tartóztatja magát föl e kérdéssel: „Van jogom a dicsénekléshez?” Nem, hanem: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben, mert megtekintette az ő szolgáló leányának alázatos állapotját”. A „ha” szó egy gonosz ellensége a keresztyéni boldogságnak; „de”, „talán”, „teszem fel”, „kétlem”, mind latrok, melyek a szegény félelmes zarándokokat megtámadják és az utolsó fillérjüktől is megfosztják. A hárfa hamar megtágul, és ha a szél átjön a kétségbeesés országából sorba lehullanak a húrok. Ha az angyalok kételkedni kezdenének, azonnal pokollá lenne a menny. „Ha Istennek Fia vagy”: ez volt azon álnok fegyver, melyet villogtatott az ellenség Urunk ellen a pusztában. A mi hatalmas ellenségünk jól tudja, mily fegyverek által tud bennünket elveszteni. Keresztyén, emeld fel a hitnek pajzsát, ha látod, hogy ezen megmérgezett szurony neked van szegezve! Némelyikőtöknél félelem és rettegés van. Éppen úgy táplálhatnátok kis viperákat melletekből és nevelhetnétek bazilikusokat? Azt gondoljátok, hogy a kételkedés jele volna a kegyelemnek, pedig az az állhatatlanságnak a jele. A kételkedés nem azt bizonyítja, hogy nem vagytok a kegyelemben, hanem hogy nagyobb kegyelemre van szükségtek, mert ha kegyelemmel bírnátok, elfogadnátok Isten szavát úgy, ahogy van, és az mondatnék rólatok, ami Ábrahámról, hogy „az Istennek ígéretét is hitetlenség által nem vizsgálta, hanem az ő hitében erős volt, adván az Istennek dicsőséget. És mindenestől fogva elhitte, hogy ő, amit ígért volna, meg is cselekedhetné”. (Róm.4,20-21) Isten segítsen ki kételkedéseitekből, ez a pokolból eredt. Talán kemény ez a szó? Szeretném, ha még keményebbet találhatnék. Ezek gonosztevők és lázítok, akik Krisztust meg akarják fosztani dicsőségétől. Ezek árulók, kik Urunk fegyverét gyalázattal akarnák kicserélni. Ah, ezek alávaló árulók, akasszátok fel őket a fára, magasabbra, mint Hámáné volt, vessétek őket a földre, hogy megrohadjanak! A kételkedés utálatos az Isten előtt: legyen utálatos az ember előtt is. Ez a ti lelketek kegyetlen ellensége, s kárára van működésieknek, megrabol titeket minden módon. Vágjátok őt le az Úrnak és Gedeonnak fegyverével. Az ígéretben való hit által igyekezzél kiűzni e kananeust és elfoglalni az országot. Ó Istennek emberei, beszéljetek bizalommal és énekeljetek szent örömmel.
De még több is van, mint bizalom Mária énekében. Ő nagy bizalmassággal énekel: „Magasztalja az én lelkem az Urat. És örvendez én lelkem az én megtartó Istenemben. Mert a hatalmas Isten én velem nagyságos dolgokat cselekedett és szent az ő neve”. Ez egy olyan lélek éneke, aki az ő bizalmasságában az Istenhez közel áll. Nekem mindig úgy tűnik fel, ha a liturgiát hallom olvasni, hogy az egy szolgai istentisztelet. Nem találok ugyan szavaiban és mondataiban valami helytelent, talán a mi liturgiai istentiszteleteink, mindenek között, mit csak ember valaha kigondolt, a legszebb és kívánatosabb csakhogy olyan az, mintha rabszolgák számára készíttetett volna, vagy a legjobb esetben alattvalóknak. Úgy érzi magát az ember egy olyan istentisztelet alatt, mintha egy kerítés volna körül vonva, mint a mai Sinai hegy körül.
Az egész alapján véve úgy cseng, mint egy bűnösnek sóhaja és nyögése, korántsem úgy, mint a szentek diadala. Emlékeztet bennünket a fogságra és nem rejti magában a fiúságnak bizalmas lelkét. Ez hódolatot parancsoló távolban mutatja az Urat mint olyat, kit inkább félni, mint szeretni kell, aki felé inkább rettegéssel, mint gyönyörrel közelednek. Nem kétlem, hogy ez azokat illeti, kik a tízparancsolatot az Úr asztala mellé helyezik, mert ezzel azt mutatják, hogy az ő Istennel való társalgásuk szolgai alapon nyugszik és nem fiúi alapon. Én ellenben azt az istentiszteleti rendet választom, amelynél Istenemhez közeledhetek, lábához borulhatok, ügyemet, bajomat elébe tárhatom, amelynél vele beszélhetek miként ember az ő atyjával, mert ezek nélkül ájtatosságomnak részemre nincs semmi értéke. Egyéb keresztyén barátaink csodálkoznak, ha néha eljönnek istenitiszteletünkre, hogy ez sokkal bizalmasabb és szabadabb, mint amilyenhez ők szokva vannak, mintha ez nem volna olyan tiszteletadó. Őrizkedjünk attól, hogy az igazságnak ne tegyünk ilyen szemrehányást, aztán ezt féltenünk sem szükséges, mert az újjászületett lélek siet azzal bizalmas és belső társalgásba jönni, amelyet egy rettegő lélek nem tiszteletadónak tart. Ha én Istennel, mint Atyával beszélek, ha vele társalgok, mint olyannal, kinek ígéretei előttem igazak és akihez én, mint bűnös, ki vérrel megmosattam és a Krisztus tökéletes igazságában felöltöztettem, teljes bizalommal jövök és nem állok meg tőle távol, akkor azt mondom, hogy azt az, aki az előcsarnokban imádkozik, nem foghatja fel..
Énekeinkben van itt-ott szó Krisztusról, ilyen bizalmasság, melyről a hideg megítélő azt mondja: „Én olyan kiejtéseket nem szeretek, olyasmit én nem énekelhetek”. Nagyon megengedem félénk uram, hogy önnek, mint idegennek, e nyelv nem való, de egy fiú ezeret, is mondhat, amilyen egy szolgához nem illik. Emlékszem rá, hogy egy ilyen ember elferdített egy énekünket: „Ki nem ismeri Urunkat, Dicséretét sem szenvedi;
De ki az ő szerelmese Hirdeti őt közel-messze,
Mert csak ő a kincse néki”.
Ő így ferdítette el a harmadik sort: „De az, ki ő tőle függő”.
Igen, az ő mesterkélésére azt gondoltam: igazad van! Te úgy zengesz, miként érzesz. Te még mindig függőnek és személyszerinti rabnak érzed magad, tehát még nem tudsz semmit a választó és szabaddá tevő kegyelemről és azért maradsz a te megszokott állapotodban. De szívemnek imádságra van szüksége, amelyben
érezzem, hogy miként kell éreznem és nyilatkoznom, hogy a mennyei királynak szerelmese vagyok, amiért is különös szerelméről énekelhetek, t. i. az ő kijelentett kegyelméről, kedves társalgásáról és az ő titkos egyesüléséről az én telkemmel. Ti nem találjátok el a valóságot, míg azt nem kérdezhetitek: „Uram! Mi dolog, hogy magadat nékünk jelented meg és nem e világnak? (Jn.14,22)
Egy titokról van itt szó, melyet nékünk jelentett meg az Úr és nem a világnak. Egy felfogó tehetség, melyet csak a juhok nyertek és nem a kecskék. Kérdelek benneteket, kik a hetet hivatalban töltitek el. Például egy bírót. Te bíró vagy, tehát nem kis méltósággal bírsz. Ha hazajössz, ott van egy kis fiúcska, ki a te komoly méltóságodtól mitsem fél, de annál nagyobb szeretete van személyedhez, a térdedre ugrik, megcsókol, ezerfélét is összebeszél, mely mind helyes előtted, mivel, ő tőle jön az, de a hivatalban már egy élő embertől sem tűrnéd el. E hasonlatnak nincs szüksége magyarázatra. Ha Luthernek imáit olvasom, feltűnők lehetnek nekem, de azt gondolom magamban: Igaz, az Istennel én nem beszélhetek úgy, mint Luther, de akkor Luther fiúságát talán jobban érezte és jobban néki élt, mint én, és talán nem volt alázatlanabb azért, mert ily bátor volt. Meg lehet, hogy olyan kifejezéseket használt, milyen másnál nem volna helyén, ki az Urat nem ismerte úgy, mint ő”. Ó, drága barátaim, énekeljetek ma a mi Urunk Jézusnak, mint a legközelebb hozzánk tartozónknak. Jöjjetek hozzá közelebb, ragadjátok meg sebeit, tegyétek ujjaitokat oldalába, akkor hangzani fog énektek oly kedvesen, mint soha máskor.
Záradékul megfigyeljük még, hogy Máriának éneke, mindenek dacára is telve volt alázattal és háládatossággal. A keresztyénségnek nagy része őt „Isten anyjának” nevezi, de énekében erről a leggyengébb lehelet sem vehető észre. Nem, hanem: „az én megtartó Istenem;” éppúgy, mint bármelyik bűnös, mikor veletek beszél, vagy pedig miként néktek ezt mondani szabad. Néki szüksége volt Megváltóra és ő azt érzi, lelke örvend, mert már van Megváltója. Mária nem úgy beszél róla, mintha parancsolni akarna néki, hanem reményül, hogy kedvessé tétetik ama Szerelmesben. Azért arra fogunk törekedni mindenkor, hogy bizalmasságunk a lélek legnagyobb alázatosságával együtt legyen, amennyiben meggondoljuk, hogy ő Úr mindeneken, dicsérendő mindörökké és hogy mi por és hamu vagyunk. Ő betölt mindeneket, de mi semmi vagyunk és időnk elmúlik, mint az árnyék.
Mária egyedül énekeljen?
Igen, ha az egyetlen hang, mellyel nyilatkozni képesek vagyunk, csak érzéki öröm és világi gyönyör. Sok zene van e világon, amely Mária énekével nem hangzanék szépen össze. Sok nevetés és öröm van, amelyek saját zenéjüket nem hordozhatják el. Ott nem mondhatni: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendezzen az én lelkem az én megtartó Istenemben!”. Nem akarnók elrontani sem az ifjak, sem az öregek külső örömét, de ne rontsátok meg Isten törvényét mértéktelenség és kicsapongás által. Ha még teljes mértékben élveznétek is a testi üdülést, akkor sem sokat nyertetek, mert az mindössze egy rövid óra és nem a léleknek állandó boldogsága, és ezért kell Máriának egyedül énekelni, ha nálatok csak ideig való földi öröm van. Az asztali öröm Mária előtt csekélység, a családi estély öröme sem közelíti meg Mária örömét. De egyedül énekeljen? Ó nem, ha valaki ma közülünk Jézust egyszerű bizalma által magáévá teheti. Ösztönöz Isten lelke eme szóra: Az Úr Jézusra bízom a lelkemet”. Akkor, drága barátom, megnyerted Jézusodat a szó legmélyebb és jobb értelmében, Jézus a te tulajdonod lett. Felfogod, hogy ő a te álnokságaidat viselte? Elfogadod őt, mint olyat? Kedves barátom, ha Krisztus a tied, akkor nincs magasabb és szentebb ének a tiednél! Éppen ma illenek hozzád a legszentebb, legmagasabb és legdicsőbb érzelmek. Használd őket! A jó Isten segítsen neked abban gyönyörködni, és néki legyen hála és köszönet, neked pedig öröm és vigasság örökké. Ámen.
A karácsony ünneplése. A Messiás születését Ünnepelni nem felejtik, Templomokban, palotákban,
Kis s nagy házban megünneplik. Itt szerényen, ott pompával Megünneplik ahogy tudják, Olyan módon, amint már ezt Apáiktól megtanulták. Templomokban megünneplik, Sok száz gyertya ragyogása Bizonyítja, s azzal együtt
Az orgonák harsogása. Palotákban megünneplik, Meggyőződik a szem róla, Mikor a sok ajándéknak Drága voltát nézi sorra.
Itt arany gyűrű, melyben Tüzes gyémánt tarkán villog, Ott karperec, fülönfüggő
Vagy más ékszer fényben csillog. Szülő, testvér, házastársak Szolgáltatják át egymásnak;
Így tették ezt régtől fogva Hódolva az ős-szokásnak. Más házakban is ünneplik: Karácsonyfák állnak fényben, S a sok gyermek csudálkozva Ugrál, tapsol örömében.
Szegény helyen is ünneplik, Jó vacsora készül ekkor; Mákos buba, csík leves meg Kalács mellett több liter bor. Ablak alatt megszólal a Kántálóknak köszöntése.
Ki-kihangzik némely házból
Lelki ének lágy zengése.
Ah, ha szerte-széjjel nézünk, Észrevesszük ámulattal,
Még a korcsmák is betelnek
Karácsonyi hangulattal. A Megváltó születését Ünneplik ám minden részben;
Csak egy hely van, ahol sokszor
Az ünnepből semmi sincsen. Ez a hely az ember szíve; Ritka itten a karácsony, Mintha soha nem élt volna Urunk Jézus e világon.
Kevés szív van, amely Jézus Születését megünnepli, Egyik nem is hisz ő benne, Másik pedig alig sejti.
Az volna csak a karácsony, Az volna ám igaz ünnep, Ha a szívek ünnepelnék,
S befogadnák mélyen őt. Ha a szívek ünnepelnék Jézus Krisztus születését, Az egész föld megérezné Az égi üdv édességét. Szertartások, ős szokások,
Külszín, hitvány hagyományok
Alsó helyükre szorítva, Nem uralnák a világot. A szeretet lépne elő
A legelső helyre,
S minden kebel ez ajándék
Égi tüzétől hevülne. Gyűlölet, gőg, nagyravágyás A pokolba lenne űzve
És a szívek zászlajára Testvériség, egység tűzve. Egy lélekkel, egy ajakkal Zengne miljó, mi jó lélek: „Dicsőség a nagy Istennek, Menny és föld teremtőjének! Ki megmentett, ki megváltott; Hozzánk szállott szent Fiában,
S most mindnyájan eggyé forrtunk, Egyesülve szent családban.
Egy Atyánk van s mi mindnyájan
Íme, testvérekké lettünk; Kezet-kézbe, ajkat-ajkra, Csak egy Úr mi felettünk.
Egymást értve, egymást védve, Haladnánk az igazságban;
Jézus Krisztust megismernök
Úgy, amint van valóságban. A Messiás születését
Mikor ünneplik a szívek?
Jön idő majd, jön idő majd, És ünneplik őt a hívek.
Csopják A.