A keresztyén gyülekezet értékének becslése nagyon különböző. Sokan mindeneknél feljebb becsülik, mások semmire sem becsülik, valószínű pedig, hogy mind a két vélemény helytelen. Sem azok, akik gyülekezeteiket istenítik, sem azok, akik minden egyházat lenéznek, nem bírnak a Jézus Krisztus valódi lelki gyülekezetének igaz ismeretével, hogy jogosult bírálatot hozhatnának. A király leánya „teljes belső gyönyörűséggel” bír és oly szépséggel, melynek megbecsülésére teljesen képtelenek. Ki által nyerünk legbiztosabb bizonyítványt egy asszony felől? Hagyjuk magunkat vezettetni a szomszédok dicséretétől, kik jól vannak vele, vagy azoknak szidalmazása által, akik rosszakaró pletykaság tárgyául tűzték ki őt? Nem! Valószínű az a legigazabb ítélet, melyet férje által nyerünk. Bölcs Salamon példabeszédeiben azt mondja egy derék asszonyról: „Az ő férje dicséri őt”.
Az asszonyok legszebbjéről, Krisztus gyülekezetéről ugyanezt a megjegyzést lehet tenni. Az emberek ítéletére nem ad semmit, hanem tiszteletére és örömére válik, királyi vőlegényének, Immánuelnek szeretetében és tiszteletében való létével. Bár az idézett szavak képletes beszédűek és az egész ének csupa képek és példabeszédekből áll, mégis nagyon világos a tanúság, mely ezen szavakban rejlik. Világos, hogy az isteni vőlegény nagy rangú helyet emel szívében menyasszonyának és ő neki (másnak bármi legyen is) szép, kedves, egyetlenegye és szerelmének szemeiben makula nélküli. Azonkívül, nemcsak szende és nyájas modorának szépsége van benne, hanem szentségében, komolyságában, felkentségében oly fenség és méltóság rejlik, mely azon mondásra készteti őt, hogy: „rettenetes, mint a zászlós tábor”. Minden egyes párán, része a királyné méltóságával bír, barátja szemében fenséges kinézete van. Alapigénk szavait vegyétek tehát Krisztus gyülekezetéről szóló dicsérő beszédképpen, azáltal tartva, ki legjobban ismeri őt és leginkább képes megítélésére és azt fogjátok tanulni belőle, hogy éles szemébe nem gyenge, tiszteletre nem méltó és megvetni való, hanem úgy viselkedik, mint aki magas rangú, azon örömteljes tudatban, hogy az Urának erejében erős.
Ezen alkalommal jegyezzük meg először is, miért mondatik Isten gyülekezetéről, hogy rettenetes, mint a zászlós tábor. Az igaz, hogy egy tábor, mert egy gyülekezet, és mégis sok gyülekezetből áll, és olyan emberekből, kik egy közös vezér alatt rendben vonulnak egy célt szem előtt tartva és ezen egy cél egy küzdelemben, egy győzelemben végződik. Ő a hadakozó gyülekezet ezen a földön és szenvedéseiben úgymint szolgálatában be kell bizonyítania, hogy az ellenség országában van. Ő az igazságért harcol a tévedés ellenében, a világosságért a sötétség ellenében. Felállítja strázsáit és meggyújtja őrtüzeit míg megvirrad és elenyésznek az árnyékok, mert köröskörül van elég ok arra, hogy az ellenségtől óvakodjék és az evangéliumi igazság királyi kincsét halálos ellenségei elől megvédje. De mire való a zászlós tábor? Nem mindenekelőtt a megkülönböztetésre-e? Miről tudjuk meg, hogy melyik királyé a hadsereg, ha nem látjuk a királyi lovagzászlót? Háború idejében könnyű felismerni a csoportok nemzetiségét azoknak egyenruhájukról. Az oroszok szürke kabátjukat jól ismerték Krímben, a múlt időkben pedig a lombardok szemében nagy szálka volt az osztrákok fehér egyenruhája. Senki sem cserélte össze a fekete braunschweigiakat a francia gárdával, vagy a mi huszárjainkat a garibaldiánusokkal. Egy hadsereget zászlóiról is meg lehet ismerni. Amint az ős leventékét a sisakról, tollbokrétáról és pajzsról meg lehetett ismerni, úgy ismertetik fel egy hadsereg zászlóiról és nemzeti színeiről. A franciák tricolorumja hamar megjelölte a csoportokat, mikor a német hadsereg rettenetes fekete-fehérje elől menekültek. Krisztus gyülekezete megkülönböztetés végett lobogtatja zászlóit. Nem óhajt más hadseregekkel összetársaskodni vagy összecseréltetni, mert ő nem e világból való és fegyverei, hadvezérletei egészen különbözők a nemzedékétől. Isten őrizzen, hogy Jézus követői politikai pártütőknek vagy kérkedő kalandoroknak mondattassanak. A gyülekezet lobogtatja zászlóját, hogy mindenki tudja meg, hogy kicsoda és kinek szolgál. Ez nagy fontossággal bír e jelen időben, mikor ravasz emberek be akarnak csalni találmányaikkal. Minden keresztyén gyülekezetnek kellene tudnia, hogy mit hisz, s nyíltan vallani, amit tanképen felállít. Kötelességünk alapelveinkről tiszta és határozott magyarázatot adni, hogy gyülekezeti tagjaink tudják, milyen célra állottak össze és hogy a világ is tudja, mi a szándékunk. Távol legyen tőlünk a szabadelvű egyház kiáltásával megegyezni és a zászlókat feltűzni, melyeken a mi különböző színeink mutatkoznak. Minden oldalról nagy kiáltásokat hallunk hitvallomások ellen. Igazolható ez? Azt hiszem a legtöbb ellenmondás, ha kellően feltagolják, nem a hitvallomás ellen van, hanem az igazság ellen mert minden ember hitének kell hogy legyen hitvallomása is, akár leírja és nyomtatja vagy nem s ha van ember, ki semmit sem hisz, vagy mindent vagy egyet-mást felváltva, akkor az az ember nem alkalmas, hogy mintaképül szolgáljon. Gyakran azért támadják meg a hitvallomásokat, mert ezek rövid, könnyen alkalmazható alakba vannak foglalva, melyben a keresztyén kedély hitének kifejezését találja és azok, akik a hitvallomásokat gyűlölik, azért teszik ezt, mert azt találják, hogy éppen olyan kényelmetlen fegyver, mint angol katona kezében a szurony ellenségeinkkel szemben. Ezek olyan fegyverek, melyek tönkreteszik a nyelvújítást annyira, hogy ez vádat emel ellene. Ezért legyünk óvatosak azoknak felhagyásával. Ragadják meg Isten igazságát vasfogóval és soha többet el ne eresszék azt. Alapjában véve mégis létezik még egy protestantismus, melyért érdemes küzdeni, létezik még egy kalvinismus, melyet érdemes hirdetni és egy evangélium, melyért érdemes meghalni. Létezik egy keresztyénség, mely különbözik az egyházi szertartásoktól, az ésszerüségtől és törvényességtől, tegyük tehát közhírré, hogy hiszünk benne. Tartsátok fel magasra a zászlókat, kereszt vitézei! Most nem olyan időben élünk, hogy magunkat elijeszteni engedjük lelkiismeretes meggyőződések ellen való kiabálások által, melyeket gúnyosan szektáknak és túlbuzgóknak mondanak. Higgyétek szívben azt, mit hinni vallatok, hirdessétek nyíltan és buzgósággal, mit igazságnak elismertetek. Ne szégyelljétek megmondani, hogy ezek és azok a dolgok igazságok és hadd vonják az emberek le a következtetést, hogy az ellenkezője tévedés. Bármi legyen az evangélium tana más embereknek, legyen a ti dicsőségetek és becsületetek. Bontsátok fel a zászlókat és legyenek ezek olyanok, aminőket viselt a gyülekezet régen. Bontsátok fel a régi eredeti vaszászlót, Krisztus keresztjének mindeneket legyőző lovas zászlaját Tényleg és valóban a kibékülésről szóló tan a meggyőző igazság. Mások higgyenek, amint nékik tetszik, vagy tagadjanak, amint akarnak, tenéked az igazság, amint Jézusban van, az az egyedüli, ami téged megnyert és a kereszt bajnokává tett.
Zászlók nemcsak megkülönböztetésül hordattak, hanem hogy a hadifegyelem céljainak is megfeleljenek. Ezért volt egy hadseregnek egy főlovas zászlója és azután volt minden ezrednek vagy csoportnak külön maga zászlója. Isten hadseregeinek, kik oly dicsően haladtak a pusztán keresztül, voltak fő zászlói. Fölteszem, hogy ugyanaz a rúd volt, melyen Mózes az érckígyót felmagasztalta, (bizonyára a mi érckígyónk a gyülekezet főzászlója); és azonkívül, volt a tizenkét törzsnek, mindegyiknek külön a maga zászlója, melyet elől vittek, úgy hogy a törzsök rendben vonultak és bonyolódás nem támadt a gyalogolás alatt és az ütközetnek idején nem volt nehéz a fegyvereseket összehozni. A későbbi zsidók azt hitték, hogy a Júda táborának zászlója oroszlánt jelképezett, a Rubené egy embert, a Józsefé egy bikát és a Dáné egy sast. A targumisták azonban azt hitték, hogy a zászlók színekben különböztek egymástól, úgy, hogy minden törzsnek a színe egyenlő volt ugyanazon törzsnek drágakövével, mely a főpap mellpajzsába volt foglalva és hogy a négy tábornak a nagy zászlója magában foglalta a három törzsnek a színeit, melyekből
összetétetett. Így testvéreim, kell, hogy Isten gyülekezetében legyen fegyelem! Fegyelem nemcsak a felfogadásban és elbocsátásban, a megtértek felvételében és a képmutatók kizárásában, hanem fegyelem a Krisztus szolgálatában álló csoportok rendezésében, a szent csatában, melyben közremüködünk.
Minden katonának legyen kiadva a parancs, minden tisztnek legyen a maga csoportja, minden csoportnak legyen kitűzött helye a hadseregben és az egész hadsereg legyen olyan rendszeres, miként elő van írva a parancsban: „Mindenek pedig ékesen és jó renddel legyenek ti köztetek”. Miként a sorokban minden katonának meg van a maga helye az ezredben, úgy minden rendesen szervezett gyülekezetben meglesz minden férfinek és minden nőnek a maga tulajdon szolgálata, és a szolgálatnak minden egyes alakja megint egy másikhoz fűződik és az egész egy egyesült erőt fog képezni, melyet meg nem lehet törni. Egy gyülekezet nem egy szekér tégla, azt jegyezzétek meg magatoknak, hanem ház, mely fel van építve. Egy gyülekezet nem egy csomó dugvány a kertész kezében, hanem egy szőlőtő, melynek vesszői mi vagyunk. Az igazi gyülekezet egy szervezett egység és élet, igazi lelki élet, bárhol uralkodjék ez egy gyülekezetben, szabályok és paragrafusok nélkül, biztosan rendet és beosztást fog létrehozni. Rend, élet nélkül az egymás mellett elterülő sírhalmokra emlékeztet a temetőben, mind meg van számolva és be van vezetve. Rend és élet a hosszú sorokban álló gyümölcsfákra emlékeztet Olaszországban, termő szőlőtőkékkel körülfonva. Vasárnapi iskolai tanítók, viseljétek az ölben hordozott báránynak zászlóját, beteglátogatók, kövessétek a tárt kezeknek zászlóját, prédikátorok, gyülekezzetek a felmagasztalt kígyó jele körül, és ti mindnyájan, szent hivatásotok szerint, gyülekezzetek a Jézus neve körül felfegyverkezve a csatára.
Egy zászlós tábor még a tevékenység jelképéül is szolgálhat.
Ha egy hadsereg felgöngyöli zászlóit, akkor vége van az ütközetnek. Katonai körökben keveset tesznek, ha a zászlók félre vannak téve, a csoportok vagy szabadságra mentek, vagy a laktanyákban pihennek. Egy zászlós tábor vagy gyakorol, vagy gyalogol, vagy harcol. Valószínű egy táborjárásban van, támadásra vagy védelemre készül és nemsokára megkezdődik a kemény munka. Attól kell félni, hogy némely gyülekezet felfüggesztette zászlóit, hogy pompásan megavuljanak, vagy tisztességesen egy tokba tették. Nem várják, hogy valami nagyot tegyenek, vagy nagyot lássanak. Nem várják a gyakori megtéréseket, megijednének és gyanúskodnának, ha sokszor előfordulna. Nem várják, hogy prédikátoruk teljes erejével végezze tisztjét, s ha nyilvánvaló jó eredmény kísérné munkájokat, nyugtalanság fogná el őket és panaszkodnának, hogy nagyon sok izgatottságot idézett elő. Az a legrosszabb, hogy a henyélő gyülekezetek többnyire féltékenyek és félnek, hogy valaki az ő területükön belül fog működni.
A mi gyülekezeteink sokszor azt képzelik be maguknak, hogy egy túl népes nagyvárosnak egy része az övék, hogy azt ápolják vagy elhanyagolják, miként kizárólagos tulajdonjoguknál fogva maguk között elhatározták. Ha valaki megkísérlené ott egy új dolognak létrehozatalát, vagy csak egy prédikálásra szánt terem építését, akkor mindjárt veszedelmes vadorzásnak tekintenék azt az ő területükön. Ők maguk nem tettek semmit s nagyon féltek, hogy valaki kitúrja őket helyükből. Mint a régi írástudók, kik elvették az ismeret kulcsát, ők maguk nem mentek be s azokat sem engedték, kik be akartak menni. Remélhető, hogy ez az idő egyszerre s mindenkorra véget ért, de azért van még nagyon sok némely helyen a régi szellemből. Ideje volna már, hogy minden gyülekezet érezze azt, hogy ha nem dolgozik, létezésének egyedüli alapja letűnt. Az ok, hogy miért gyülekezet a gyülekezet, a kölcsönös épületességben rejlik és a bűnöktől való megtérésben és ha egy gyülekezet nem felel meg e kettős célnak, akkor csupán név az, egy akadály, egy baj, valami káros, mint a só, mely elveszítette erejét, nem jó sem a földre, sem a szemétdombra. Legyünk mindnyájan tevékenyek a mi gyülekezetünkben az Isten szellemének erejében. Ne legyen senki közülünk holt tagja az élő testnek, csupán akadálya a királyi seregnek, poggyász, melyet vonszolni kell, jobban mint a harcosokat, kik a csatába mennek.
Legyünk mindannyian harcosok, kiknek egész lényük meg van telve a Szentlélek örök hatalmával, és legyünk elhatározva abban, hogy a gyülekezetnek az a tagja, aki szolgálatának zászlóját nem emeli fel, sokáig ne számíttassák közénk. Határozzuk el magunkat arra, hogy bár mások szolgálják Istent és az ő szerelmes Fiának országát terjesztik vagy nem, mi az ő nevében s az ő erejében akarunk harcolni, sőt a halálig is. Vonjátok ki a kardot, ti kereszt vitézei, ébredjetek fel álmaitokból ti gondnélküliek, kössétek fel a kardot s készüljetek a csatára!
Az Úr vérével váltott meg titeket, nem azért, hogy aludjatok, hanem hogy neve tiszteletéért harcoljatok.
Ez a körülírás: „egy zászlós tábor”, nem foglal-e magában egy bizonyos fokú bizalmat? Nem olyan hadsereg, mely visszavonul az ellenség elől és még hajlandó is volna arra, hogy zászlóját elrejtse és futásnak eredjen. Egy sereg, mely fél a nyílt mezőre kimenni, nem viszi napfényre zászlóit. Magasra felemelt zászló, félelem nélküli bátorságnál, a jele, mely inkább óhajtja az ütközetet, minthogy féljen tőle. Nosza! Kereszt vitézei, hadd lobogjon az evangélium régi zászlója a szélben: megtanítjuk mi az ellenséget, hogy milyen erő van a kezekben és a szívben, kik Isten Krisztusa körül sorakoznak. Fel magasra a zászlót, ti hős vitézek, hadd lássa minden szem, s ha az ellenség mint az oroszlán úgy reánk mereszti szemeit, akkor hívjuk segítségül az oroszlánt a Júda nemzetségből, hogy vezesse az elősereget, s mi követjük őt szavával kétélű tőrként kezeinkben.
Nem helyezhetjük eléggé bizalmunkat az evangéliumban, ami legnagyobb gyengeségünk, hogy olyan bátortalanok vagyunk s hajlandók máshol keresni erőt. Mi nem hiszünk az evangélium erejében az emberek felett, a mennyiben kellene.
Nagyon gyakran a gyávaság hangjával hirdetjük. Hallottam prédikációkat nyomorult mentegetőzésekkel bekezdeni, hogy a prédikátor merészeli száját megnyitni. Mentegette magát fiatal volta miatt, állításai miatt s a miatt, hogy merészel az emberek lelkiismeretébe betolakodni, s nem tudom még mi miatt.
Elismerhet-e az Isten ilyen gyáva, kúszó ivadékokat, mint hírnököket, kik emberfélelmet alázatnak tartanak? Tisztelhet-e a mi hadvezérünk ilyen puhákat, kik bocsánatot kérnek, a miért fegyvert viselnek? Hallottam, hogy régente Hollandiának küldöttei és más államoknak küldöttei, ha bemutatkoztak (a nap bátyjának és a hold nagybátyjának) Kína császárjának, kézen-lábon kellett trónusához mászni, de mikor a mi (angol) küldötteink látogatták meg ezen virágdús országot, nem voltak hajlandók arra, hogy az impertinens felségnek ilyen megalázó hódolatot hozzanak és kijelentették, hogy egyenest állnak az ő jelenlétében, mert ez szabad emberekhez így illik, különben az ő vele való minden tárgyalással felhagynak. Ugyancsak, ha mint emberek meg is alázkodunk, de mint Isten küldöttei nem csúszhatunk emberek előtt és nem kérdezhetjük meg, hogy melyik hirdetés tetszenek nékik legjobban. Nem kell, hogy legyen, és ne legyen, hogy nyelveinket finomítsuk és tanainkat az időszak ízlése szerint formáljuk. Az evangélium, melyet hirdetünk, bár a világi bölcs ezt megveti, azért Isten evangéliuma. „Oh – azt mondja –, nincs benne semmi, a tudomány tönkretette.” „És – mondja egy másik – ez az evangélium csupa laposság újra és újra hallottuk.” Oh, ember, és habár ez néked laposság és megvetni valónak mondod, mégis ezt kell néked hallanod és semmi mást, mert ez Istennek ereje és Isten bölcsessége. Egyszerűségében rejlik fensége és hatalma. Mi nem szégyelljük Krisztus evangéliumát. De távol legyen mitőlünk, hogy magunkat dicsőítsük, csupán Urunk Jézus Krisztusunknak keresztjében. Hirdessük megint bizalommal, ismételjük az előbbi igazságot és miként az árpakenyér megverte a midiáiniták sátorait, úgy hogy elterült a földön, úgy teperje le az evangélium elleneit. Az összetört korsó, a lángoló fáklya és a régi csatakiáltás: „Az Úrnak és Gedeonnak fegyvere!”, még ijedelemmel fogja eltölteni az ellenséget. Legyünk csak bátrak Jézusért, majd meglátjuk, hogy karja mit mível. Az evangélium az örökkévaló Istennek hangja és ugyanazon erő van benne, amely erő a világot előhívta semmiből, és amely az ember fiának eljövetelekor a halottakat a sírokból ki fogja hívni. Az evangélium, Istennek szava
éppen úgy nem mehet vissza őhozzá üresen, mint ahogy a hó nem mehet vissza az égre, vagy az esőcseppek sem tehetik meg azt az utat megint felfelé, amelyen a felhőkből lejöttek. Higgyetek Isten igéjében, higgyetek a Szentlélek jelenlétében, higgyetek az uralkodó Megváltóban, higgyetek az örökkévaló végzet teljesülésében, akkor teljesek lesztek bizalommal és olyanok, mint egy zászlós tábor.
Még egyet. Egy zászlós tábor jelentheti az igazság megragadásában való állandóságot és tántoríthatatlanságot. Mi nem látunk egy tábort előttünk, amely zászlóit elveszítette, amely elraboltatta zászlóit, hanem egy tábort, mely régi zászlóját magasan feltartja és még mindig mellette esküszik. Vegyük nagyon komolyan a dolgot, tartsuk erősen a hitet, mely egyszer a szenteknek hagyományoztatott. Ne hagyjunk fel ezen vagy azon tannal a politika vagy divat előírásai szerint, hanem bármit mondjon nékünk Jézus, azt fogadjuk el, mint az életnek szavát. Nagy kárt lehet tenni egy gyülekezetben, még mielőtt észrevenné, ha itt és ott megtűri a tévedést, mert a tévtan egy kis kovászként csakhamar megposhasztja az egész tésztát. Ha a gyülekezet a Lélek által taníttatik, a jó pásztor hangjának ismeretére, akkor idegent nem fog követni, mert az idegennek hangját nem ismeri. Ez egy része a nevelésnek, melyet Krisztus nyújt az ő népének: „Mind a te fiaid lesznek az Úrtól taníttattak.” Ők meg fogják ismerni az igazságot és az igazság megszabadítja őket. Mi mint egy gyülekezet ragaszkodjunk ahhoz, amit tanultunk és mire Isten által taníttattunk és maradjunk megóvva eme utolsó napok bölcselkedéseitől és finomításaitól. Ha azt feladjuk, mit valóban közöttünk hisznek, akkor elveszítjük hatalmunkat és az ellenség fog azon örülni legjobban. De ha ragaszkodunk ahhoz, akkor a régi hithez való ragaszkodás Isten lelke által erősekké fog tenni az ő erősségeik hatalmában. Csavarjátok a zászlót magatok körül ti zászlótartók a veszélynek napján és inkább haljatok meg, minthogy általadjátok. Az élet kevés Isten szeretetéhez képest és ez biztos öröksége a hit bátor Védelmezőjének. Ha ilyen határozottan az igazság mellett van, akkor a gyülekezet egy zászlós tábor lesz.
Másodszor, a gyülekezet rettenetesnek mondatik. Mikor rettenetes? Kellene, hogy szeretetre méltó legyen és ő tényleg az. Adja az Isten, hogy a gyülekezet sohasem legyen rettenetes fiatal megtértekre nézve, mogorva és szeretetnélküli magaviselete által. Ha hallom, hogy vannak olyanok, akik nem mernek a prédikátorhoz eljönni egy bizalmas társalgásra, vagy hitüket bevallani a gyülekezet előtt, akkor szeretném megmondani nékik: „Csak ne féljetek semmit, szeretteim, örülni fogunk, ha eljöttök, velünk való társalgásotok örömet, nem bánatot fog hozni néktek”. Távol legyen tőlünk, hogy titeket elutasítsunk, nagyon szívesen fogadunk titeket, ha tényleg szeretitek a Megváltót. Ha nem látjuk meg bennetek a nagy változást, akkor barátságosan közöljük veletek aggodalmainkat s háromszor boldognak érezzük magunkat, hogy alkalmunk volt titeket a Megváltóhoz vezetni, de biztosak lehettek benne, ha tényleg hisztek Jézusban, akkor a gyülekezet nem lesz rettenetes a ti számotokra. A kemény ítéletek Krisztus szellemének és az evangélium természetének ellenére vannak, hol ezek napirenden vannak, ott inkább megvetni való a gyülekezet, mint rettenetes. Bigottság és szeretetlenség inkább a gyengeségnek, mint az erőnek a jele.
Miért és kinek rettenetes a gyülekezet? Én azt felelem, először is bizonyos értelemben rettenetes minden istennélkülire nézve. Egy igaz gyülekezet szentségében és bizonyságtételében nagyon rettenetes a bűnösökre nézve. Az istennélküliek nem törődnek egy ál-gyülekezettel vagy tettetett keresztyénekkel, de egy igazi, komoly keresztyén megszégyeníté az istennélkülieket. Mi ismertünk olyanokat, kik a megszokott tisztátlan beszédet nem használhatták istenfélő asszonyok és férfiak jelenlétében, habár azok nem bírtak sem tekintéllyel sem ranggal vagy állással. A társaságban is, ha egy keresztyén, kinek élete egybevág vallomásával, bölcsen mondott ki egy dorgáló szót, a megszégyenülésnek komoly érzete fogja el a legtöbb jelenlevőket; lelkiismeretük felszólal ellenük és érzik a jónak rettenetességét. Nem mintha megakarnánk kisérleni, hogy mások féljenek tőlünk. Ilyen kísérletet kinevetnének és megérdemelt csalatkozással végződnék, de az a benyomás, melyet mi körül akarnánk írni, szabad kifolyása az istenfélő életnek. A jellemnek méltósága soha sem rejlik egy tettetett magaviseletben, hanem igazi erényben, Ha valódi jóság van bennünk, ha tényleg melegen, buzgóan szeretjük az igazságot és gyűlöljük a gonoszságot, akkor a mi életünk majdnem szó nélkül elítéli az istennélkülieket és szívük mélyén fogják érezni, hogy el vannak ítélve. Egy szent élet legbiztosabb elitélője a bűnnek. Hallottunk egy gonosz fiúról, ki nem tudott abban a házban élni, ahol elhunyt atyja életében olyan buzgón imádkozott. Minden szoba, minden bútordarab szemére hányta, hogy atyjának Istenét elhagyta. Olvastunk másokról, kik bizonyos istenfélő emberek tekintetétől féltek, kiknek szent életük jobban megzabolázta őket, mint az ország törvényei. Az itt a legrosszabb, hogy az istennélküliek félelme viszontvádolásra készteti azok ellen, akik megdorgálták őket é? Ebből a gyökérből fejlődik azután az üldöztetetés. Az istentelenek igyekeznek azoknak megsemmisítésére, kiket ők félnek, mert ezeknek életük elítéli őket vagy pedig rágalommal illetik őket, ha a kegyetlenség karjával meg nem verhetik őket. A szenteknek vértanúsága a gyűlölet következménye, mellyel volt a sötétség a világossággal szemben, mert a világosság napfényre hozta gonosz tetteit. Egy gyülekezet valódi szentségében, igazi komolyságában és valódi krisztusi hasonlatosságában mindig valami borzasztót rejt a fordított nemzetségre nézve, kinek közepette kell néki élnie. Félnek tőle, mint az ítélet napjától, mely mindent felderít.
Egy élő gyülekezet rettenetes még a tévtanok hirdetőire nézve is. Most is két tábor telepedett le Isten seregével szemben, egymás közt ellenségesek, de szövetségesek Isten gyülekezetével szemben. Egyik oldalán a ritualizmus babonájával, papságával, szentséges működésével, a kegyelemtanok gyűlöletével, és a másik oldalon a rationalismus gúnyolódó hitetlenségével és ízléstelen nyerészkedéseivel.
Ezek mint Herodes és Pilátus semmiben sem értenek egyet, csak a Krisztus elleni álláspontban. Közös félelmük van, bár bevallani nem akarják azt. Nem félnek a szószékről elhangzott beszédektől, melyeken nyilvános összejövetelek alkalmával olyan dühösen vádolják, sem azon bölcsészeti magyarázatoktól, melyeken bizonyítékok által meggyőzettetnek, hanem gyűlölnek, félnek, s ezért szitkozódnak és lenézik, amint futják, az igazságnak ama imádkozó, buzgó, világos és egyszerű predikálását.
Ez egy fegyver, mely előtt nem képesek megállani: a régi evangélium fegyvere. Luther idejében csodákat mívelt, ugyanúgy a Anitfild és Wesley napjaiban, sokszor helyreállította országunkban az inak szövetséges ládáját és ismét meg fogja azt tenni. Nem veszített semmit régi erejéből és ezért Krisztus ellenségeinek rettegése.
De még a sátánnak is rettenetes Isten gyülekezete. Egyesekkel, úgymond könnyen végezne, de ha ezek az egyesek ima és közösség által erősítik egymást, ha szent szeretet által össze vannak kötve és egy templomot képeznek, amelyben Krisztus lakik, akkor a sátánnak nehéz munkája van. Oh, testvéreim, nem minden gyülekezet olyan rettenetes, hanem csak Isten gyülekezete, melyben isteni élet és Isten szeretet van. Egy gyülekezet melyben a felemelt zászló van, a keresztnek zászlója ezt magasra feltartva, az igazi tan és szellemi kegyelemnek különféle kisebb zászlói között, amelyekről az előbb beszéltem.
Vegyünk egy harmadik pontot, ez volna: Miért rettenetes mint egy zászlós tábor Krisztus gyülekezete? Miért borzasztó zászlói miatt? Ez a vers azt látszik mondani, hogy a gyülekezet rettenetes, mint egy tábor, de hogy rettenetességét teljesen zászlóinak köszönheti. „Rettenetes mintegy zászlós tábor.” Én azt hiszem, a keresztyén gyülekezet nagy zászlója a felmagasztalt Megváltó. „És én mikor felemeltetem e földről, mindeneket én hozzám vonzok.” Ő körülötte csoportosulunk. „Sok nép gyűlik ő hozzá.” Mint az érckígyó a tábor közepette a pusztában, úgy magasztaltatott fel a Megváltó, és lett zászlónk, Krisztusnak kibékülési áldozata, minden újjászülött embernek a nagy zászlója, és ez Izrael ellenségei bátortalanságának fő forrása.
De vegyük a gondolatokat sorrendben. A gyülekezet maga rettenetes, és azután zászlói miatt rettenetes. Testvérek, a tábor maga rettenetes. Miért? Először is azért, mert kiválasztott emberekből áll. Emlékezzetek arra, hogy a Hámán felesége tudakozódott Mardokeus után, hogy váljon zsidó-e? Mert előre megmondotta, ha az, akkor férjének terve megsemmisül. „Ha a zsidók nemzetségéből való Mardokeus, aki előtt megaláztattál, nem érsz vele, hanem meggyőzettetel tőle.” Nos, Isten gyülekezete, mely asszonyokból és férfiakból áll, nem több mint bármely más szervezet. Tekintsétek kívülről, akkor kevés művelt egyént fogtok látni, és sokat műveltség nélkül. Itt-ott egy gazdag vagy hatalmas, de százak, kik szegények és megvetettek.
A közönséges számítás szerint nem foglal magában nagy elemeket. Tényleg, saját vallomása az, hogy saját magában csak gyenge, egy juhnyáj a farkasok között, de ebben rejlik erőssége, hogy a gyülekezetnek minden igazi tagja királyi sarjadék. Mind Istennek választattot, az asszony magva, mely elrendeltetett örök időktől fogva, hogy a sátán fejét és kígyó magvát eltapossa. Ők Istennek gyengéi, de erősebbek, mint az emberek. Ő elhatározta, hogy azzal ami nincs, eltöröli azt ami valami akar lenni. Mint a kananiták féltek a megválasztott Izrael néptől az ítélet miatt, mely megelőzte őket. És a Jehovától való félelem reájok jött, úgy van ez a gonosz seregeivel. Álmokat láttak, mint a midiánita, és hősök, mint Gedeon elbeszéli azokat, az árpakenyér reá esik a midiánitak királyi sátorára, és össze fogja törni egész le a földig. Az Úr és Gedeon fegyvere elűzi az ellenséget. A kiválasztottak győzedelmeskednek a Bárány vére által és senki sem fogja őket megszégyeníteni. Ti királyi papság vagytok, örökségnek népe, egy kiválasztott nemzetség, és ti rajtatok fogja megmutatni az élő Isten határtalan kegyelmét.
Továbbá a gyülekezet áll imádkozó emberekből. Az ima az, ami a gyengeséget összeköti a végtelen erővel. Emberek, kik imádkozni tudnak, nem győzettetnek meg, mert póterejük sohasem fogy el. Eredj a csatába, kedves testvérem, s ha a te magad erejével legyőzettetel, akkor az ima egy légió angyalt fog előhívni, s az ellenség csodálkozni fog, hogy a le nem győzött ellenfél még mindig nem tagit. Ha holnap tízezer szentet megégetnének, akkor a haldoklók imái phönise madárként szállítatnák fel hamvaikból a gyülekezetet. Ezért tehát, ki állhat ellen olyan embereknek, kik imáikkal Istenhez fordulnak a harcban? „A seregeknek Ura velünk van, a Jákobnak Istene ami menedékünk.” Mi kiáltunk az Úrhoz és Ő meghallgat minket. Ő tör keresztül az ellenség sorain, Ő ad diadalt az ütközetnek napján. Ezért azok, kik az imádság fegyverét használják, rettenetesek mint a zászlós tábor.
Ismét: az igaz gyülekezet örök igazságon alapszik. Nem idézem nektek a régi latin közmondást, mely azt mondja, hogy az igazság hatalmas és neki győznie kell. Az igazság van és az igazság lesz. Ő egyedül lényeges és kell, hogy a korszakokat túlélje. Tévedések csakhamar fejlődésük tökéletességükig duzzadnak, mint a szappanbuborék szivárvány színekkel, melyet a gyermekek csinálnak, de épp olyan hamar eloszlik, mint ahogy képződött. Ők az idő gyermekei, míg ellenben az igazság az örökkévalóság sarja és örököse. Az álnokság meghal, az idő nyilai keresztülszúrják szívét, de az igazság keresztül nem hatható páncéljában minden ellenségeivel szemben dacol. Emberek, akik az igazságot szeretik, aranyat, ezüstöt és drágaköveket építenek, és habár lassan halad előre az épület, az mégis az örökkévalóságé. Az igazság gátait sokszor megtámadják, de az ellenség azt soha be nem veszi. Állítsatok fel az emberek között egy pompás és látszólag erős hatalmasságot, de legyetek biztosak, ha a gyökeren valótlanság van, akkor előbb utóbb el kell neki vesznie. Csak az igazság meggyőzhetetlen, örök és a legmagasabb. Félelem és ijedtség szállja meg az ellenséget, az igaz gyülekezet előtt, mert elég okosak és tudják, hogy az igazságnak maradandó és elpusztíthatatlan hatalma van. A múltkor érdekkel olvastam egy előkelő világi ember bírálatát, kinek nevét jól ismernétek, ha megnevezném. Ebben dicsérőleg emlékezett meg a nagy ügyességről, bölcsességről és a józan észről, melyek a római egyház rendeleteiben és a hitetlenség ellen való felszólalásaiban mutatkoznak, és a keresztyén prédikátorok gyengeségeiről és gyermekek lényéről, melyet tanúsítanak, mikor a rationalizmust dogmatismusával megtámadták. Én örültem az értékes tanításnak és gondoltam magamban: „Látom barátom, hogy milyen nemét a hadvezérletnek szereted legjobban. Te megcsodálod a római kath. hadakozásnak módját, de te nem csodálod meg az, prédikátorokét. Nem az a törekvésünk, hogy hadakozásunk módjában igyekezzünk tetszeni az ellenségnek, hanem ellenkezőleg, s ha felfedeztünk egy fegyvert, mely téged bosszant, akkor ezt annál gyakrabban használjuk.” Van egy tisztről szóló adoma, ki kissé ügyetlen volt modorában és egy nagy ünnepély alkalmával sietségében majdnem elesett a kardjában. Ő Felsége erre ezt a megjegyzést tette: „Úgy látszik kardja önnek nagyon útjába van.” „Ő Felsége ellenségei ezt gyakran megérezték” – volt a válasz. Így mi is, ha az igazság ellenségei eljárásunkat nem helyeselik, elfogadjuk ítéletüket, miután ezt megfordítottuk. Ha nem csodálják meg hadi módszerünket, akkor azt gondoljuk, hogy ez bizonyára a legjobb, s jobbat nem is használhatnánk. De Isten segítségével még szeretnénk az evangélium „balgatagságát” hirdetni és újból és újból a régi igazságot hirdetni, hogy Isten Krisztusban volt és a világot saját magával kibékítette és bűneiket nem tulajdonította nékik.
Ahelyett hogy új zászlót emelnénk (ami persze jobban tetszene ellenségeinknek) maradjon meg még mindig a régi zászló: „Senki más, csak Krisztus!” „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem ti tőletek vagyon, Isten ajándéka ez”. Az üdvösség szabad kegyelemből van, a mi Urunk Jézus Krisztusnak bűnbocsátó áldozata által.
Most figyeljük meg, hogy a gyülekezet fődicsősége és fensége különösen a zászlóban rejlik, melyet hord. Mi megijedni való van a zászlóban? Mi azt feleljük, hogy Krisztus ellenségei félnek a kereszttől, mert tudják, hogy mit tett a kereszt. Bárhol hirdettetett a megfeszíttetett Jézus, ott a hamis szervezetek megrendültek. Dágon mindig leesett az Úrnak ládája előtt. A kibékülésnek tana által idéztetik elő a legnagyobb düh, olyan düh, melyben a félelem a méregnek első oka.
A gyülekezet rettenetessége zászlóiban rejlik, mert ezek a zászlók erőt kölcsönöznek néki. A leggyengébb harcos erős lesz, ha a kereszt zászlójához közeledik. Aki talán gyáva módjára viselkedett volna, vitézzé lesz, ha Jézus drága vérét hatalommal érzi lelkében. Vértanúk a kereszt mellett születnek meg és tápláltatnak. Jézus vére az önmegtagadásnak éltető ereje. Mi meg tudunk halni, mert Megváltónk meghalt. Sándor jelenléte óriásokká változtatta a görögöket; Megváltónk jelenléte a sasnál gyorsabbakká és az oroszlánnál erősebekké teszi a hívőket. Istennél elvégeztetett és előre meghatározott végzésében megállapittatott, hogy minden test lássa meg Isten üdvösségét. Jézusnak kell uralkodnia, a Felfeszittetettnek győznie kell! A kéz, mely a fára volt szegezve, kell, hogy az összes birodalmaknak uralkodó pálcáját forgassa. Azon embereknek minden dicsősége, kik Krisztus országának koronája és uralkodó pálcája ellen szegülnek, olyanok mint a fazekasnak összezúzódott edénye. Krisztusban rejlik a hadiszerszám, melyek által az Úr örök végzéseit keresztül akarja vinni. A gyülekezet, zászlóján az Immánuel nevével, melyet kötelessége szerint kibontania és magasra tartania kell, bizonyára kell hogy a sötétség uralmainak borzasztó legyen.
Befejezzük még egy néhány hasonlattal. Akarja-e itt mindenki a terheket hordozni? Vagy csak puha, lustálkodó katona vagyok, egyik azok közül, kik szeretik az egyenruhát hordani, hogy valami vallomással dicsekedjenek, de harcba soha sem mennek? „A kereszt vitéze vagyok-e, követem-e a Bárányt?” Hadd járja körül ez a kérdés a sorokat, kedves testvéreim, valóban olyan vitézek vagytok-e, kik tényleg harcolnak Jézusért az ő zászlója alatt? Sorakoztok körülötte? Ismeritek a zászlót? Szeretitek? Meg is tudnátok halni az ő védelmére? Mindeneknél drágább-e néked a Jézus személye? Becsülöd-é a kibékítő helyettesítőnek tanát? Érezed-e, hogy a te saját erélyed és erőd felköltetett annak védelmében és a hozzá való szeretetben? Bár ne menne el senki, anélkül, hogy vizsgáló kérdést intézett volna saját magához.
Végül „rettenetes”. Miért vagyok én rettenetes? Mert keresztyén vagyok? Van az én életemben valami hatalom, amely elítél egy bűnöst? Van bennem valami szentség, amely nyugtalanítana egy istentelent, ha nálam volna? Van az én életemben elég Krisztusból, hogy én világosságképpen fénylenék a sötétségben? Vagy pedig nagyon valószínű, hogy ha egy házban laknék, annak lakói soha sem látnának valami különbséget közöttem és a világiak között. Oh, de sok keresztyén jól tenné, ha egy feliratot hordana a nyakán, mert e nélkül soha nem tudnák meg, hogy ők keresztyének! Hosszú imákat mondanak, de semmiben sem keresztyének, csak névleg azok. Soha ne legyen a ti életetek és az enyém olyan megvetni való, hanem győzzük meg az ellenmondókat arról, hogy van a Jézus Krisztus evangéliumában egy hatalom, úgy hogy be kelljen vallaniok, hogy ők, mivel azt nem bírják, nagy áldást veszítenek.
Még egy gondolat. Ha nem vagyok harcos, ha nem vagyok tényleg a Krisztus szolgája és mégis Isten házához jövök, ahol keresztyének gyülekeznek és ahol Krisztus prédikáltatik, akkor el fog jönni az a nap, amikor Isten gyülekezete igen rettenetes lesz nékem. Vegyük, hogy valaki hallja ezt a prédikációt, aki már évek óta hallja e helyen az igét hirdetni. Képzeld, hogy eljött az utolsó nap. A nagy ítélőszék elé hozattatol, s ez a kérdés: „Hallotta ez a bűnös híven prédikálni az evangéliumot? Ő istennélküli, ő megvetette Krisztust, megérdemli, hogy megvettessék? Tényleg hallotta az evangéliumot és megvetette?” Ha engem felszólítanak, hogy adjam bizonyságtételemet, akkor azt kell mondanom: „Legjobb tehetségem szerint igyekeztem néki a Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni”. „Imádkoztak ezért a bűnösért a gyülekezet előtt?” Sok tagja a gyülekezetnek, akkor mondhatná: „Igen, Uram, mi imádkoztunk ő érette.” Igen, és mindnyájan azt mondanánk: „Ha nem is név szerint imádkoztunk ő érette, de befoglaltuk őt is azok sorába kik az istentiszteletet látogatják, akikért folyton könyörögtünk.” Nem létezne akkor egy gyülekezeti tag sem, aki képes volna valami mentséget hozni azért, aki Krisztust megvetette. Ő saját akaratából vetette meg Krisztust, ő tudva maradt meg a bűnben. Ki akar védő ügyvéde lenni? Egy nyelv nem volna képes téged az ítélet előtt kimenteni vagy Istennek igazságos ítéletét megtámadni. Ha a nagy bíró elítéli a bűnöst, hogy elvitessék és szenvedje büntetését, akkor az egész gyülekezet, melynek istentiszteletén részt vett a bűnös és melynek jelenlétében megvetette Krisztust, az ő számára „rettenetes” lesz, „mint a zászlós tábor”, mert mind azt fogja mondani: „Ámen, Ámen, Ámen! Igazságos vagy, oh, Isten!”
Ez nem a képzeletből merített festmény. Nem tudjátok, hogy a szentek fogják megítélni a világot? Az utolsó nagy ítéletnapon az Isten Fia mellett fognak ülni és Ámennel fogják megerősíteni az ő ítéletét. Oh, hogy Isten szelleme megáldaná az erre való gondolkozást, hogy még sokan oda lennének vezetve, hogy kibéküljenek Istennel. Jézus még mindig a szeretetteljes, közbenjáró, és az ő iránta való teljes odaadás, biztosan megment titeket. Ki ő benne hiszen, nem lesz ítélve és benne hinni, annyit tesz, ő benne bízni és tudni, hogy Isten adta mi nékünk az örök életet és ez az élet az ő Fiában van, ki a bűnösök helyett szenvedett, hogy azok, mind, akik hisznek ő benne, el ne vesszenek, hanem örök életet vegyenek. Az Isten áldjon meg titeket, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.