Csudálatos a mi Urunk Jézusunknak az emberekkel való egysége! Mikor a zsoltáríró
Dávid e felett: „Az egek, Isten kezének munkái” – elmélkedett, akkor így szólt: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az embernek fia, hogy meglátogatod őt?” Ő Krisztusról beszélt. Ti azt gondolhattátok volna, hogy ő az ember legalacsonyabban lévő állapotára gondolt és csodálkozott rajta, hogy tetszett Istennek egy törékeny lényt, mint az a szegény Ádám gyermeke, tisztelni. És soha elmétekbe nem jutott volna, hogy ezen háládatos imaszavakban a dicső evangélium van elrejtve. Dávid azonban ezen emelkedése folyamán ezt mondja tovább: „Tetted őt minden te kezeidnek munkáján úrrá, mindeneket vetettél az ő lábai alá.” Nos, a Szentlélek útmutatása nélkül még mindig azt vélnők, hogy ő általánosságban az emberről és az embernek a teremtett állatok feletti természetes uralmáról beszél, de lássátok, habár igaz is ez, de mégis más és sokkal lényegesebb igazság van ama beszédben rejtve, mert Dávid, mint próféta egész időn át prófétaként az emberek emberéről, a minta emberről, a második Ádámról, az új emberiség fejéről beszél.
Jézus, az Emberfia, kit az Atya megtisztel, volt az, akiről a zsoltáríró énekelt:
,Mindeneket vetettél az ő lábai alá.”
Különös, nemde, hogy mikor ő az emberről beszélt, szükségképpen ami Urunkról is kellett néki beszélnie. És mégis, ha mi ezt jól megfigyeljük, ez egészen természetszerűen az igazsághoz van mérve. Csak mi nékünk csudálatos, mert mi gyakran a mi elménkben úgy látjuk Jézust, mint aki az embertől ugyan távol van és kevésbé tekintjük őt olyannak, mint aki az emberrel valóban egy.
S most nézzétek, hogy az apostol ezen zsoltárból hogyan következtet a feltámadás szükséges voltára, mert ha mindennek az ember Jézus Krisztus lábai alá kell vettetnie, akkor általa le kell győzettetnie a gonoszság minden formájának és így a halálnak is. „Uralkodnia kell pedig néki, míglen Ő minden ellenségeit lábai alá helyezi.” Ennek úgy kell lenni, s azért utoljára magának a halálnak is le kell győzettetnie. A zsoltárnak eme egyszerű szavaiból tehát azt vonja ki az apostol, hogy mi, a Szentlélek világossága nélkül, egészen másképpen érthettük volna a feltámadásról való tant. A Szentlélek arra tanította az apostolt, hogy miként képes ő vegyészeti választó művészetével egyszerű szóból drágalátos, jól illatozó eszenciát létrehozni, melyre a közönséges olvasó soha képes nem lett volna. A szent íróknak megvannak az ő titkos tolószekrényeik, dobozaik egy dobozban, az ő elrejtett lelkeik, kik alva fekszenek, míglen Ő, aki nekik az ő titkos fekhelyüket felajánlotta, azokat felkölti, hogy választottainak szívéhez beszéljenek. Ki tudtátok volna találni a feltámadást a nyolcadik zsoltárból? Nem, és ti hinni sem tudtatok volna, ha nem lett volna néktek mondva, hogy tűz van az üstben, olaj a sziklákon és kenyér a földben, amelyre mi lépünk. Az emberi könyvek rendesen sokkal kevesebbet tartalmaznak, mint amennyit mi elvárunk, de az Úr könyve tele van meglepetésekkel. Ez egy fénytömeg, egy hegy megbecsülhetetlen kijelentésekkel. Mi keveset tudunk arról, hogy mi van a Szentírásban elrejtve. Ismerjük az üdvösség beszédének formáját, amint az Úr e szavakat tanította és a mellett maradunk, de belső élés-házak vannak itt, amelyekbe még be nem pillantottunk. A kijelentésnek kamarái ezek, melyek szent lámpásokkal vannak kivilágítva, s talán még nagyon fényesek ami szemünknek mostan. Ha Pál ‒ mivel az Isten lelke nyugodott rajta ‒, Dávid énekeiben annyi sokat láthatott, akkor jöhet az a nap, amikor mi is még többet láthatunk Pálnak leveleiben és saját magunkon fogunk csudálkozni, hogy nem értettük meg jobban azt, amiről a Szentlélek Pál apostol által olyan szabadon beszélt nékünk. Bár lennénk most olyan állapotban, hogy mélyen és messzire lennénk képesek tekinteni, és ami feltámadott Urunkat az Ő dicsőségében látni.
De íme, szóljunk a leckéhez! A halál ellenség, a halál ellenség, amelynek el kell törültetnie. A halál ellenség, amelynek utóijára el kell törültetnie! Az utolsó ellenség, melynek el kell törültetnie: a halál.
A halál ellenség. Ő egykor, mint ilyen született, éppen úgy, mint Hámán, a Hammedáta, Izráelnek ellensége volt származásánál fogva. A halál a mi leggonoszabb ellenségünknek gyermeke, mert „ha a bűn véghez megy, halált nemz. „A bűn e világra jött és a bűn által a halál.” Íme, a parancsszegésnek gyümölcse, nem lehet egyéb, mint az ember ellensége. A halál ama szomorú napon vezettetett be a világba, amelyen a mi elesésünk történt. Az ördög pedig, ki annak hatalmával bírt, a mi ősi ellenségünk, árulónk, mind a két alapon úgy kell őt tekintenünk, mint az ember kijelentett ellenségét.
A halál ebben a világban egy idegen (jövevény), ő nem tartozott az el nem bukott teremtettség eredeti tervéhez, hanem az ő betörése zavarja és rontja meg az egészet. Ő nem képezi a nagy pásztor nyájának egy részét, mert ő farkas, amely jön ölni és rontani. A földtan azt mondja nékünk, hogy a halál az élet különböző alakjai között uralkodott a mi planétánk történetének első időszakától kezdve, még akkor is, amikor a föld nem volt elkészítve az ember számára lakóhelyül. Azt én hihetem, s a halált mégis úgy tekinthetem, mint a bűn következményét. Ha be lehet bizonyítani, hogy ilyen szervi egység van az ember és az alsóbbfokú állatok között, miszerint azok nem haltak volna meg, ha Ádám nem vétkezett volna, akkor én ezen, Ádám előtti elhalálozásban előzetesen támadt következményeit látom egy bűnnek, mely még meg nem történt. Ha az Úr Jézus érdemei következtében üdvösség létezett, mielőtt az ő engesztelő áldozatát végbevitte volna, akkor nem találom nehéz dolognak elfogadni azt, hogy a bűn által való tartozásnak előlátása a halál árnyékát már évszázadokkal előrevethette, amely az ember kihágását megelőzőleg támadt. Ebből keveset tudunk, nem is fontos reánk nézve ezt tudni, de annyi bizonyos, hogy a mostani teremtettséget illetőleg a halál nem Istentől meghívott vendég, hanem egy betolakodott közeg, melynek jelenléte zavarja az ünnepséget. Az ember üdvözléssel fogadta oktalanságában a sátánt és a bűnt, amikor ezek a paradicsom magas ünnepélyére utat egyengettek maguknak, de soha sem üdvözölte a halált. Sőt, ebben a csontvázban az ő vak szemei is ellenséget láttak. Ami az oroszlán a síkság nyájának, ami a jégeső a mező virágainak, ami a szél az erdő száraz leveleinek, ugyan az a halál az ember gyermekeinek. Ők félték őt belső érzületükből, mert lelkiismeretük mondá nekik, hogy ő bűneiknek gyermeke.
A halál joggal neveztetik ellenségnek, mert ő rajtunk az ellenség munkáját viszi véghez. Mi más célból jön egy ellenség, minthogy irtson, tépjen és romoljon? A halál darabokba szaggatja Isten kedves művét, az emberi test épületét, mely az isteni művészetnek ujjaival oly csodálatosan lett készítve. Miután ezt a gazdag létesítményt a sírba, a férgek tömegébe dobja, ezt intézi a halál az ő utálatos seregéhez: „minden egyesnek tarka szőtt ruhát zsákmányul” (Bír.5,30) és ezek irgalmatlanul széttépik a zsákmányt. Az emberi test ezen épülete egy ház, mely tekintetre nézve szép, de a halál, a romboló meghomályosítja ablakait, megrendíti oszlopait, becsukja ajtajait és „a molnárné szavát halkká teszi.” Ekkor az ének minden leánya meghajol, és az erősek meggörbülnek. Ez a pusztító vandál nem kíméli az élet semmi művét, legyen az bár telve bölcsességgel vagy szépséggel, mert ő megoldja az ezüst kötelet és eltöri az arany csészét. Nézd, a forrásnál szét van zúzva a drága veder és a kútnál szét van rombolva a művészi kerék. A halál egy pusztító betörő az élet birodalmába és ahová jő, ott nekiesik minden jó fának, bedug minden vízforrást és kövekkel ront meg minden jó darab földet. Nézzetek egy embert, amikor a halál őt tetszése szerint összerontja, minő rom az! Hogyan változott hamuvá az ő szépsége és enyészetté az ő kedvessége. Bizonyára ellenség tette ezt. Pillantsatok testvéreim a halál átvonulására minden korszakon és minden országon át. Melyik föld az, ahol nincsen sír? Melyik város az, amelynek temetője nincs? Hová mehetnénk, ahol sírokat nem találnánk? Miként a fövényes tengerpart fedve van halmocskákkal, melyet a féreg túr fel, úgy vagy te, oh, föld befedve ama pázsitos dombokkal, amelyek alatt az elköltözött emberi nemzetségek szunnyadnak. És te, oh, tenger, te sem vagy halottaid nélkül! Mintha a föld nagyon telve volna holttetemekkel és telitett üregeikben szorongnának azok, s azért a te mélységeidbe, oh, te hatalmas óceán, dobatnak be a holtak tetemei. Hullámaidnak tisztátalanná kell lenniük az emberi holttestektől és fenekeden a megölettek csontjainak kell feküdniük! A mi ellenségünk a halál úgyszólván tűzzel és karddal vonult végig, hogy az emberi nemzetet elpusztítsa. Sem a gótok, sem a hunok, sem a tatárok nem tudták volna az összes lélegző lényeket úgy leverni, mert a halál senkinek sem engedett menekülést. Mindenütt tönkretette a ház örömeit és előhívta a sóhajt és fájdalmat minden országban, ahol csak látják a napot, vakká tette az emberek szemeit a sírástól. A gyászolók könnye, az özvegyek jajszava és az árvak kesergése volt a halálnak csatazenéje, amelyben ő győzelmi éneket talált.
A nagy hódítók csupán csak a halál pribékjei voltak, bérelt gyilkosok az ő mészárszékében. A háború nem más, mint a halál farsangja, amidőn ő prédáját valamivel gyorsabban nyeli le, mint máskor szokta. A halál az ellenség munkáját megtette közülünk azokon, akik eddig még elkerültük nyilait. Azok, akik nem régen egy frissen hantolt sírnál állottak és szívüknek fele részét abba temették, megmondhatják, hogy miféle ellenség a halál. Elveszi barátunkat oldalunk mellől, a gyermeket keblünkről és nem törődik a mi bizalmunkkal. Elhullott az, aki a ház oszlopa és a nő, aki a házi nyájnak fénye volt, eltávozott. A kis kedvencet elvitték édesanyjának öléből, habár annak elvesztése majdnem szívét repesztette meg, az a virágzó ifjú pedig az ő atyja oldala mellől ragadtatott el, habár ez által a szülők legdrágább reményei semmisíttettek meg. A halálnak nincs szánalma az ifjú és nincs irgalma az öreg iránt, nem néz ő sem a jókra, sem a szépekre. Kaszája egyaránt lekaszabolja a kedves virágokat és az ártalmas konkolyt egyenlő gyorsasággal Bejön ő kertünkbe, letapodja liliomunkat és szétszórja rózsánkat a földön, igen, sőt még a legszerényebb virágokat is, melyek a zugban vannak elültetve és szépségüket a levelek alatt elrejtik, hogy látatlanul tudjanak fejlődni. Még ezeket is kigyomlálja a halál és nem törődik illatjukkal, hanem elborítja azokat égető leheletével. Ő ellenséged valósággal, oh, te atyátlan gyermek, ki egy bősz világ szánalom nélküli viharának vagy kitéve és senkid sincsen, aki téged védene. A te ellenséged ő, oh, özvegyasszony, mert eltűnt a te életednek világa és te házastárs, mert sivár lett a te házad és kis gyermekeid édesanyjuk után kívánkoznak, akit a halál tőled megfosztott.
Mindnyájunknak ellensége ő, mert vajon melyik közülünk való családnak nem lett volna neki mondanivalója: „Te újból és újból megraboltál engem!” Különösen ellensége a halál az élőknek, ha Isten házába tolakodik be és a próféta meg a pap a halottak közé lesz sorolva. A gyülekezet gyászol, ha gazdagon megáldott prédikátoraik leteríttetnek, ha az éber szem a homályba lezáródik és a tanító nyelv megnémul. S mégis mily gyakran harcol ellenünk ezen módon a halál! A buzgók, a cselekvők, a fáradhatatlanok elvitetnek. Akik leghatalmasabbak az imában, akik legszeretetteljesebbek a szívben, akik legpéldásabbak az életben, azok az ő munkáik közepette ragadtatnak el és hátrahagynak egy oly gyülekezetet, amelynek rájok nagyobb szüksége van, hogy sem egy nyelv ezt kimondani tudná. Ha az Úr csak fenyegeti azzal, hogy megengedi a halálnak, hogy egy kedves prédikátort elvegyen, akkor az ő gyülekezete tagjainak lelke telve van fájdalommal és ők leggonoszabb ellenségüknek tekintik a halált s az alatt kérik az Urat, esedeznek hozzá, hogy prédikátorukat életben hagyja.
Sőt, azok is, akik meghalnak, ellenségüknek tartják a halált. Nem úgy értem, hogy most, mikor helyeikre felszállottak, és mint test nélküli szellemek a királyt az ő szépségében látják, hanem ezt megelőzőleg, mikor a halál közeledett feléjük. Az ő remegő testük számára ellenségnek tűnt fel ő, mert nincsen természetünkben az, hogy szeressük a halált, kivéve azt a pillanatot, mikor szörnyű kínokban vagyunk, vagy mikor a szellem megzavarodik, vagy pedig mikor megmérhetetlen remény van bennünk a dicsőség iránt. Bölcsesség volt az a mi Teremtőnktől, hogy minket úgy rendezett be, hogy a lélek szereti a testet és a test a lelket, s mindketten az együtt való maradást óhajtják mindaddig, amíg csak lehet, mert különben egy lélek sem óhajtaná önfenntartását és akkor az öngyilkosság megsemmisítené az emberi nemzetséget. „Mert az idők gyalázkodását, A viszonyok korbácsolását
Ki tudná elhordozni,
Ha önmagától menni tudna, És az óhajtott nyugalomba Egy tű tudná őt hozni.”
A természet egyik első törvénye, hogy bőrt, bőrért, ‒ igen, mindent amivel az ember bír, ideadja életéért. Így hát oda vagyunk állítva, hogy a létért küzdjünk és mindent elkerüljünk, ami azt szétrombolhatná. Az a hasznos ösztön ellenséggé teszi a halált, de arra is segít, hogy tartózkodjunk azon kihágástól, mely minden kihágásnál bizonyosabban a kárhozatba visz, ha ezt egy ember önakaratúlag és ép elmével megteszi. Én az öngyilkosság bűnét értem ez alatt.
Sőt akkor is, ha a halál egy jó emberhez jön, úgy jön, mint ellenség, mert rettenetes futárok és gonosz előposták kísérik őt, melyek minket rémületbe ejtenek. „A láz tüzes homlokkal,
A sápadt sorvadás, a bénulás, Egy része életnek hevével,
Más része földnek hidegével.
S a csúz, a köszvény vagy a görcs,
A lob, hurut, a szélütés, Mely telve megtelik.”
Ezeknek egyike sem teszi széppé a halálra való pillantást. Ő jön fájdalmakkal és szenvedésekkel, jön sóhajokkal és könnyekkel. Felhő és sötétség van körülötte, egy porral telített légkör működik leverőleg azokra, akikhez közeledik és egy hideg szél járja át őket a velőig. Egy lovon nyargal az és ahová leteszi lábát paripája, ott a föld pusztává válik. Ezen rettenetes paripának lába felébreszti a férget, hogy a megöletteket eméssze. Ha elfelejtünk más nagy igazságokat és csak ezen szörnyű dolgokra gondolunk, akkor számunkra a halál a rettenetesség királya. A szívek reszketnek és a vesék remegnek előtte.
Tényleg ellenség ő, mert mit jön tenni testünkkel? Én tudom, hogy azt teszi, ami végső ízben az ő teljességére vezet, de mégis az, ami magára nézve és ebben az időben nékünk nem örömünk, hanem fájdalmunk. Ő jön, hogy elvegye a szemnek világát, a fülnek hallását, a nyelvnek beszédét, a kéznek munkásságát és az agynak gondolkozását. Ő jön, hogy egy eleven embert holt, rothadó tömeggé változtasson és egy testvérnek vagy egy barátunknak alakját az enyészet olyan állapotába hozza, hogy még maga a szeretet is felkiált: „Temesd el halottamat előlem”. Halál, te bűnnek gyermeke, Krisztus tégedet csodálatosan átváltoztatott, de te önnönmagadban ellenség vagy, akit a test és a vér retteg, mert tudja, hogy te minden asszonytól született lénynek gyilkosa vagy, kinek emberi zsákmány után való szomjúságát a nemzetek vére eloltani nem tudja.
Ha néhány pillanatig ezen ellenségre gondoltok, akkor néhány ismertető jelt fogtok rajta észrevenni. Ó, Isten gyermekének általános ellensége és ellensége minden embernek, mert bármennyire is meggyőződtek egyesek, hogy nem fognak meghalni, mégsem hagynak fel a szolgálattal ezen harcban, és ha ezen összeírásból valamely ember egy évben a behívás elől meg is szabadul, míg az ő ősz haja a tél legkeményebb fagyával dacolni látszik, ezen vasból való embernek végre mégis távozni kell. „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak”. A legerősebb ember sem bír az örökélet erejével, amellyel ifjúságát hanyatló öregségében megújítani tudná, és a leggazdagabb fejedelem sem annyi értékkel, amennyivel a romlásnak ellene állani képes volna. Sírba kell néked szállnod, oh, te háborúknak hatalmas hőse, kinek kardja és ásója egy ércből van. A fejedelem testvére a féregnek, s ugyanazon házban kell laknia. Egész nemzedékünkre vonatkozólag igaz ez: „Földből vagy és földdé kell lenned”.
A halál egyszersmind ravasz ellenség, mely mindenütt leselkedik, még a leggyanútlanabb dolgokban is. Ki tudja hová helyezi a halál az ő leshelyét? Otthon
éppen úgy találkozik velünk, mint kint az asztalnál, evés közben rohanja meg az embereket és a forrásnál megmérgezi az italukat.
Ő settenkedik utánunk az utcán is, s megragad minket fekhelyünkön, Ő utazik a viharban, a tengeren, s velünk jár a szárazföldön. Hová tudnánk szaladni, hogy elmeneküljünk előled, oh, halál, mert az Alpok csúcsairól zuhantak le emberek sírjaikba és a föld mély üregeiben, ahová a bányász leszáll, hogy az értékes ércet megtalálja, áldozatul ejtettél nem egy drága életet. A halál ravasz ellenség és zörej nélküli lépésekkel követi lábainkat akkor, amikor legkevésbé gondolunk rá.
Ő olyan ellenség, kit senki el nem kerülhet, bármilyen mellékutakra is lépünk, nem menekülhetünk el előle, ha eljött a mi óránk. Hiszen madarász tőribe, mint a madarak, repülünk be. Az élet nagy tengerének minden halának az ő nagy hálójában kell megfogadtatnia, ha eljön az ő napjuk. Oly bizonyos, amint a nap lenyugszik és az éjféli csillag végre a láthatár alá tűnik, a hullámok a tengerbe visszasüllyednek és a vízbuborék szétpattan, olyan bizonyosan kell nékünk mindnyájunknak előbb vagy utóbb ami végünkhöz érkeznünk és e földről eltűnnünk, hogy az élők között többé ne ismerjenek.
Ezen ellenségnek hirtelen való fogásai szintén elég számúak. „Levélnek van a lehullásra ideje, Virágnak hervadása szintén tudható, Tudjuk, mikor tűnik a csillag mélybe le, De a halál munkája szüntelen való.”
Megtörtént, hogy az emberek egy pillanatnyi intelem nélkül meghaltak. Zsoltárral ajkukon mentek által, vagy üzleteik közepette hívattak ítéletre, hogy számadásaikat beadják. Egyről hallottunk, aki, midőn egy reggeli újság hírül hozta neki, hogy egyik üzlettársa meghalt, felhúzta csizmáját, hogy irodájába menjen és nevetve tette meg a megjegyzést, miszerint annyi dolga van, hogy nincs ideje a meghalásra. Mégis mielőtt szavait végezte volna, leesett és holttetemmé vált. Hirtelen halálozások nem oly szokatlan események, hogy csudálkozzunk felettük, ha egy nagy embertömeg központján élünk. A halál tehát ellenség, melyet megvetni vagy lekicsinyelni nem szabad. Gondoljunk minden sajátságaira és akkor nem leszünk hajlandók arra, hogy könnyedén vegyük a mi bősz ellenségünket, kit a mi dicsőségteljes Megváltónk legyőzött.
A halál olyan ellenség, melynek el kell törültetnie. Gondoljatok arra, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus már nagy győzelmet aratott a halál felett az által, hogy a haláltól való élethossziglani félelemtől megszabadított minket. Ő még nem törölte el a halált, de már nagyon közel jutott hozzá, mert mondva van, hogy Ő a halálnak hatalmát elvette és az evangéliom által egy elmúlhatatlan létet hozott világosságra. Ez a halál teljes eltörléséhez igen közel áll.
Először a leggonoszabb alakjában győzte le Urunk a halált, a mennyiben népét a szellemi haláltól megszabadította: „Titeket pedig megelevenített, kik a vétkekben és bűnökben halva voltatok.”
Egykor semmiféle isteni élettel nem bírtatok, hanem a halál, a ti születéstekkel reátok ragad, romlás marad rajtatok, s így halva valátok minden isteni és szellemi (lelki) dolgokra nézve. Most azonban kedveseim, az Isten lelke, még pedig ugyanaz, aki Jézus Krisztust a halálból feltámasztotta, titeket egy új életre keltett és ti új teremtés vagytok a Krisztus Jézusban. Ilyen értelemben a halál legyőzetett.
A mi Urunk életében is legyőzte a halált, amennyiben néhány embert ismét életre hívott. Három figyelemreméltó eset fordult elő, amikor az ő szavára ez az utolsó ellenség visszaadta a prédát. Urunk elment a zsinagóga fejedelmének házához és látta a kisleányt, aki éppen a halálba szenderült és látta, hogy a körülötte lévők siratták és jajgattak. Hallotta ezeknek gúnyos nevetését, amidőn mondá: „Nem halt meg, hanem csak aluszik” ‒ s kihajtotta őket mind a házból, azután pedig mondá: „Leányzó, kelj fel!” Ekkor a rabló megraboltatott és a börtön ajtaja megnyílt. Ő megállította Nain kapujánál a temetési menetet, mikor egy ifjút hoztak ki, aki özvegy anyjának egyetlen fia volt, és mondá: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Mikor ez a halott felemelkedett és Urunk visszaadta őt anyjának, akkor ismét elvétetett a zsákmány a hatalmastól. Mindenek felett azonban, amidőn Lázár a sírban annyi sokáig feküdt, hogy nővére ezt mondá: „Uram, már szagos” ‒ és amikor ezen szóra: „Lázár jöjj ki!” ‒ ez engedelmeskedett és a feltámadott előjött még az ő halotti öltözékeivel bevonva, de valósággal életre hozva, akkor látták, hogy a halál alávettetett az Emberfiának. „Oldjátok fel és hagyjátok menni!”‒ mondá a győző és a halál kötelei levétettek róla, mert a tényleges fogoly szabaddá tétetett. Amikor a Megváltó feltámadásakor sok szent felkelt és a sírokból a szent városba jött, akkor a megfeszíttetett Úr, mint a halál és sir meggyőzője hirdettetett.
Mégis, testvérek, ezek csak előcsatározások és pusztán előhírnökei voltak a nagy diadalnak, mellyel a halál meggyőzetett. A valódi diadal a kereszten ment végbe:
Tusája győzelmünk
S éltünk lett a halála. Kötöztetésében Szabadságunk lett adva.
Mikor Krisztus meghalt, az ő egész népének halálbüntetését szenvedte és ezért egyetlen hívő sem hal meg a bűn miatti büntetésből, miután el nem fogadhatjuk, hogy egy igazságos Isten kétszer követelje a halált egy bűnért. A halál Krisztusnak halálozása óta nem büntetés, mely az Isten gyermekeire tétetik, mert mint ilyent Jézus eltörült és többé rájuk nem kényszeríthető. Miért halnak meg tehát a szentek? Nos, azért, mert testeiknek át kell változniok, mielőtt a mennybe mennének. „A test és vér” ‒ amint ez létezik ‒ „nem veheti Isten országának örökségét”. A testnek isteni elváltozáson kell által mennie, mielőtt a rothadástalanságra és dicsőségre alkalmas lenne. Lehet pedig mondani, hogy a halál és a sír olvasztó edény és tüzes kemence, amelyen át a test a jövő üdvösségre előkészíttetik. Igaz, hogy te halál még nem vagy tönkretéve, de ami élő Megváltónk úgy megváltoztatott téged, hogy többé már nem vagy halál, hanem valami más, mint amit a te neved kifejez.
A szentek most már meg nem halnak, hanem feloldatnak és eltávoznak. A halál a hajó nagy kötelének megoldása, hogy a bárka akadálytalanul a szép kikötőbe vitorlázhassék. A halál az a tüzes kocsi, amelyben Istenhez felutazunk. Ő a nagy királynak szelíd szava, aki vendégéhez jő és mondja: „Barátom ülj feljebb!” Íme, mi a sas szárnyain felszállunk, messze ezen a köd és felhőnek országán felül, az Isten háza örök vidámságába és fényességébe föl. Igen, a mi Urunk megszüntette a halált. A halál fullánkja a bűn és a mi nagy helyettesünk ezt a fullánkot az ő nagy áldozatával eltávoztatta. Az Isten gyermekei között a halál fullánkmentesen visszamaradt, de oly kevés kárt okoz nekik, hogy reájuk nézve a meghalás nem halál.
Továbbá Krisztus győzött a halál felett meggyőzte őt egészen, amikor feltámadt. Micsoda kísérlet ez a feltámadásról képet festeni? De én nem akarok többet, mint egy néhány vonást megkísérelni. Amikor a mi nagy előharcosunk az ő rövid halálálmából felébredt és a félreeső sírszobában találta magát, akkor nyugodtan levenni kezdte halotti öltönyét. Hányféle módon járt ő el?
Összegöngyölte a verejték kendőjét és félre tette, hogy azok, akik elvesztették örömüket, szemeiket megszáríthassák vele. Azután levette a lepedőket és szintén a maguk helyére tette ezeket a síröltönyöket, hogy itt legyenek, amikor a szentek jönnek, hogy a kamarát jól ellátva, a fekhelyet lepedőkkel megrakva és az ő nyugalmukhoz elkészítve találhassák. A sír nem üres boltozat többé, nem egy szomorú csontház, hanem egy nyugalmi kamara, egy alvó-helyiség, mely elkészíttetett, berendeztetett és elláttatott azon lepedőkkel, melyeket maga Krisztus hagyott hátra. Nem a nedves, sötét, szomorú börtön többé a sír, Jézus mindazt megváltoztatta. Ez most: „A hely, amelybe jámboroknak
Az angyalok örömet hoznak”.
A mennyei angyal elhengerítette a követ Urunknak sírjáról és üde levegőt, s fényt bocsátott abba a mi Urunkra, ki előlépett, mint a győzőnél nagyobb. A halál elfutott. A sír megadta magát. „Hol van fullánkod, oh, halál? Pokol, hol van győzelmed?
Az ördög most tehet-e kárt
Minden haragja mellett?”
Rajta testvérek, amily bizonyos, hogy Krisztus feltámadott, oly bizonyos, hogy kezeskedik teljes bizonyossággal minden szentjei testének feltámadásáról egy dicső életre nézve, mialatt az ő lelkök élete egy pillanatnyira sem szűnik meg élni. Itt meggyőzte ő a halált és ezen emlékezetes győzelem után minden nap meggyőzi Krisztus a halált, mert az Ő szentjeinek odaadja szellemét, s ha ezek evvel bírnak, akkor a legutolsó ellenség ellen félelem nélkül mennek. Gyakran énekkel állanak ellenébe, s talán még gyakrabban nyugodt pillantással tekintenek arcába és békességben elalusznak. Nem akartak félni, oh, halál, miért félnélek? Úgy nézesz ki, mint egy sárkány, de oda van fullánkod. Fogaid ki vannak törve vén oroszlán, miért féljelek hát? Tudom, hogy nem vagy képes többé megrontani engem, hanem hírnök gyanánt vagy küldve, hogy az arany kapukhoz vezess, amelyeken keresztül át mennem kell, hogy Üdvözítőm arcát fedetlenül örökké nézhessem. A haldokló szentek gyakran mondották, hogy utolsó ágyuk a legjobb azok közül, amelyeken valaha aludtak. Sokan közülük kérdezték: „Mondjad lelkem, ez-e a halál?”
A meghalás olyan egész más lett annál, aminőre ők gondoltak, oly világos és örvendetes. Minden gondjaiktól úgy megszabadíttattak, s megterheltetés helyett oly könnyűknek érezték magukat, miszerint csodálkoztak azon, hogy ez-é a szörnyeteg, amelytől egész életen át féltek? Tűszúrásnak találták, holott attól tartottak, hogy kardvágás lesz az. Ez a szemeknek ezen a földön való lecsukása és ugyanazoknak a mennyekben való felnyitása, holott ők azt élték, hogy majd ez egy kínpad lesz, vagy pedig a sötétség és rettegés rettenetes uralmán át való szomorú út. Szerelmeseim, ami felmagasztalt Urunk mindezen a módokon legyőzte a halált.
De jegyezzétek meg, hogy ez nem a mi halálunk, amely olyan valamiről beszél, aminek még megtétetni kell. Az utolsó ellenség, amely eltörültetik, a halál. Azon értelemben a halál, amint ez a szövegben foglaltatik, még nem törültetett el. El kell neki törültetnie és hogyan fog ez megtörténni?
Azt hiszem, hogy a halál el fog törültetni először azon értelemben, hogy Krisztus eljövetele alkalmával azok, akik életben vannak és fennmaradnak, nem fogják látni a halált. El fognak változni, magukon az élőkön is átváltozásnak kell létrejönni, mielőtt az örökéletet örökölhetnék, de valósággal nem halnak meg. Ne irigyeljétek őket, mert semmi előnyök nem lesz azok felett, akik már alusznak. Azt tartom inkább, hogy az ő sorsuk még csekélyebb értékű. De mégis, nem fogják ismerni a halált. Az élők serege, mely az Úré, az Ő jövetelekor, a dicsőségbe megy át, anélkül, hogy meg kellene halnia. Ekként a halál, amennyiben őket illeti, eltörültetik.
De az alvó milliárdnyi sok emberre nézve, ki testét és vérét visszahagyta, hogy ismét földdé váljék, szintén el fog törültetni a halál, mert mikor a trombita megszólal, akkor a sírból fel kell támadniok. A feltámadás a halálnak elpusztítása. Mi soha sem tanítottuk azt, de nem is hittük, nem is véltük, hogy azon testnek, mely a sírba tétetik, minden egyes részecskéje a másik részecskéhez fog jönni, és hogy egyáltalán véve ugyanazon anyag fog előállani. De mondjuk, hogy ugyanazon test fog feltámadni és amily bizonyos, hogy a földből az a mag jő ki, amely abba tétetett, habár különféle alakban, mert nem mint mag jön ki, hanem mint virág,
épp oly bizonyos, hogy ugyanaz a test fog ismét előállani. Nem szükséges, hogy ugyanazon anyag legyen, de a sírból kell neki előjönni, igen a földből, ha sohasem látott sírt, vagy a tengerből, ha a rettenetességtől nyeletett el, valódi ugyanazonosságban, amint idelent a lélek lakta azt. Nem úgy volt-e a mi Urunkkal?
Éppen úgy kell történnie övéivel és akkor beteljesedik az a szó, a mely megíratott: „Elnyeletett a halál a diadalomig. Oh, halál, hol van a te fullánkod? Oh, sír, hol van a te győzelmed?”
A mi Urunk győzelménél még az is megjegyeztetik, hogy a halál teljesen eltörültetik, mert azoknak, akik feltámadnak semmi káruk nem lesz abból, hogy ők meghaltak. Én azt hiszem, hogy ezen az új testen az öregség gyengeségének semmi nyoma, a hosszú és emésztő betegségnek semmi jele, a mártíromságnak semmi sebjegye sem lesz. A halál nem hagy rajta vissza semmi jelt, kivéve a dicsőségnek jelét, mely tisztességükre fog szolgálni, mint a sebek az üdvözítő testében, melyek most is az ő főszépségét képezik azok szemében, akikért kezei és lábai általlyukasztattak. Ezen értelemben el fog törültetni a halál, mert a szentekre semmi kínt nem ragaszthat, a megváltottakról a rothadásnak minden nyoma elvétetik.
És végre, az Úrnak ezen trombitája után nem lesz többé halál, sem fájdalom, sem kiáltás, mert az első elmúlt. „És tudjuk, hogy a halottak közül feltámadt Krisztus nem hal meg többé, a halál többé nem uralkodik felette.” És így az általa feltámasztott, az általa megváltottak sem halnak meg többé. Oh, rettenetes, rettenetes feltevés volna ez, hogy a kísértést vagy fájdalmat, vagy a halált másodízben is szenvedniök kellene! Ez nem lehetséges! „Én élek” ‒ mondja Krisztus „és ti nektek szintén élnetek kell.” De miután a léleknek természetes halhatatlanságáról való tant némelyek feladták, azért azok közül némelyek kényszerítve érezték magukat, hogy az örök büntetéssel együtt a jövő üdvösségnek örökkévalóságát is feladják és valóban, amennyiben némely főbizonyító tételeket illet, mindkettő egymás mellett áll vagy egymás mellé esik. „És ők mennek az örök kínra, de az igazak az örök életre.” Ha az egyik állapot rövid, akkor a másiknak is rövidnek kell lenni, s bármit jelentsen a segéd szó az egyiknél, ugyan azt jelenti a másiknál. Mi nálunk ez a szó végtelen időtartamot jelent mindkét esetben, s mi előre pillantunk az üdvösségre, melynek soha sem lesz vége. Ott a könny nélküli, fájdalom nélküli, sir nélküli országban a halál egészen eltörültetik.
És végre mindenek között ez a szó „utoljára” oly illően hangzik, utoljára a halálnak el kell törültetnie. Mert utoljára jött be, utoljára kell kimennie. A halál nem volt a mi ellenségeink közül az első. Először jött az ördög, azután a bűn és azután a halál. A halál az ellenségek közül nem a leggonoszabb, ő ellenség, de más elleneink közül előnyösebb. Jobb volna ezerszer meghalni, mint vétkezni. A halál által való próba nem hasonlítható össze az ördög általi megkísértéssel. A testi kínok, melyek a kimúlással össze vannak kötve, csak kicsinységek azon szörnyű fájdalomhoz képest, melynek a bűn az okozója és a teherhez képest, mely a vétkességnek érzetét a lélekre helyezi. Nem, a halál csupán egy alárendelt gonosz dolog a bűn által való tisztátalansággal egybehasonlítva. Engedjétek, hogy először a nagy ellenségek ejtessenek le. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok. Engedjed, hogy először a bűn és a sátán, mely minden gonoszságnak ura, megverettessék, a halál azután egészen utoljáig megmaradhat.
Figyeljétek meg, hogy a halál utolsó ellensége minden egyes keresztyénnek új s ő az utolsó, amelynek el kell törültetnie. De jól van, ha az Úr szava mondja, hogy ő az utolsó, akkor én egy kis gyakorlati bölcsességre emlékeztetnélek benneteket, hagyjátok őt utoljára. Testvér, ne tusakodjál te a meghatározott rend ellen, hanem hagyjad az utolsót utolsónak lenni . Ismertem egy testvért, ki meg akarta győzni a halált, sokáig mielőtt meghalt volna. De testvér, tenéked a halál órája előtt nincs szükséged halálkegyelemre. Mit érne neked a halál kegyelme, míg élsz? Csak sapkára van szükséged, ha a vihart eléred. Kérj kegyelmet, hogy élhess és dicsőítsd meg Krisztust abban, akkor majd bírhatsz halálkegyelemmel, ha a halál jön. A te ellenséged el fog törültetni, de nem ma. Ma az ellenségek nagy serege az, amellyel néked harcolnod kell és megelégedhetel azzal, ha annak az egynek egy ideig még békét hagysz.
Ez az ellenség el fog törültetni, de még nem tudjuk az időt és az órát, hogy mikor? Ami bölcsességünk az, hogy az Úr Jézus Krisztusnak jó harcosai legyünk, amint ezt a napnak kötelessége megköveteli tőlünk. Fogadjad úgy szenvedéseidet testvér, amint azok jönnek! Amint előrohannak az ellenségek, úgy sújtanak is azok, egyik sor a másik után, de ha te Isten nevében nem vágod a legelöl lévő sorokat, hanem azt mondod: „Nem, én csak a leghátrább lévő soroktól félek”, akkor te úgy teszesz, mint a bolond. Használjad a fegyverek mérkőzését, míg a legutolsó ellenség is előjön, és az alatt tartsd meg helyedet a harcban. Isten annak idején segíteni akar néked, hogy a legutolsó ellenséget leverjed, de a közben eső időben utána láss, hogy az ördögöt, a világot és a testet meggyőzzed. Ha jól élsz, jól fogsz meghalni. Ugyanazon szövetség, amelyben az Úr Jézus néked életed ád, a halálnak legyőzetését is tartalmazza, mert: „Minden a tiétek, akár élet, akár halál, akár a jelenvalók, akár a következendők, minden a tiétek.” Ti pedig a Krisztusé vagytok,
Krisztus pedig az Istené!”
Miért lett egész utoljára hagyva a halál? Nos, én azt gondolom azért, mert Krisztus őt jól fel tudja használni. Az utolsó ellenség, amely eltörültetik a halál, mert a halál nagy dolgokat mível, mielőtt eltörültetnék. Oh, miféle leckéket tanultak némely közülünk valók, a haláltól. A mi haldokló barátaink reánk jönnek, mint egy felhő, hogy ami ész nélküli forróságunkat lehűtsék, hogy éreztessék velünk, miszerint ezek a szegény, elmúlandó játékművek nem érdemesek arra, hogy mi azokért éljünk, hogy amiként mások eltávoznak, úgy nékünk is mennünk kell. Így arra segítenek minket, hogy ezt a világot kevésre becsüljük és szárnyakra igyekezzünk a jövendőbeli életbe való felszállásra. A haldoklók ágyainál hasonló prédikációk talán nem léteznek házainkban. A mi szeretett barátainknak elválásai az isteni bölcsességnek komoly prédikációit képezték, melyeket különben a mi szívünk nem tudott volna hallgatni. Krisztus tehát megkímélte még a halált, hogy őt övéi számára prédikátorrá tegye.
És ti testvérek tudjátok, hogy ha halál nem lett volna, akkor az Isten szentjeinek nem lett volna alkalmuk szeretetüknek legmagasabb buzgalmát közhírré tenniök. A Krisztushoz való szeretet vajon hol diadalmaskodott leginkább? Nos, a vértanúk halálában a máglyákon vagy a kínpadokon. Oh, Krisztusunk, soha emberi kéz nem küzdött ki neked oly virágnyereményeket, mint azok, akik a mennyekbe mentek az üldözésnek erdejéből és a vérnek folyóin által! A Krisztusért való halál által dicsőítették meg őt leginkább.
De némely mértékben úgy van ez azon szentekkel is, akik rendes halállal halnak meg, hogy sohasem adták volna ezek a hitnek olyan próbáját és a türelemnek olyan művét, ha nem volna halál… Annak alapja, hogy az újszövetség jelen ideje még mindig tart, részben az, hogy Krisztus megdicsőíttessék, de ha a hívők soha meg nem halnának, akkor a hitbeli harcnak legfőbb teljesítése ismeretlen volna. Testvérek, ha én úgy halhatnék meg, ahogyan gyülekezetünk némely tagjait meghalni láttam, akkor ezt a nagy órát előhívni kívánnám. Nem kívántam volna a halál elől valami mellékúton elfutni, ha úgy énekelhettem volna, amint ők énekeltek. Ha az én szemeimben ilyen hozsannák és halleluják tündökölhettek volna, aminőket náluk láttam és hallottam, akkor dicső dolog volna reám nézve a meghalás. Igen, mint a szeretetnek és hitnek legmagasabb próbáját, még egy ideig tűrni kell a halált, hogy a szentek megdicsőítsék urukat.
Ezenkívül, testvérék, mi halál nélkül nem volnánk Krisztussal oly egyenlők, aminők vagyunk, ha benne elaluszunk. Ha a mennyben valamiképp valami dicsvágyás létezhetnék, akkor gondolom az volna, hogy egyik szent azok közül, akik nem halnak meg, hanem átváltoznak, mikor Krisztus jön, hozzátok és hozzám, kik valószínűleg meghalunk, körülbelül ezt mondhatná: „Testvérem, egy valami az, amim nem volt: nem feküdtem soha a sírban, soha nem éreztem reám nehezedni a halál hideg kezét és ebben nem lettem az én Urammal egyenlő. De ti tudjátok mit jelent az, vele közösségben lenni, még a halálban is”. Nem joggal mondottam-e, hogy azok, akik élnek és fenntartatnak, semmi előnyben nem fognak részesülni az elaludtak felett? Azt gondolom az előny, ha ilyen létezik, a miénk lesz, kik Jézusban elalszunk és az Ő képében felébredünk.
A halál kedves barátaim, még nem törültetett el, mert a szenteket hazahozza. Ő csupán hozzájuk jön, megsúgja küldetését és azok egy pillanatban az üdvösségbe ragadtatnak és: „A kín, halál és szenvedésnek
Eltűnni kell mi tőlünk végleg.”
Azért nincs tehát még eltörülve a halál.
De kedveseim, el kell néki törültetnie. Ő az egyháznak, mint közösségnek utolsó ellensége. Az egyháznak, mint egésznek egy sereg ellenséggel kell küzdenie, de a feltámadás után mondani fogjuk: „Ez az utolsó ellenség, nincs többé más.” Az örökkévalóság szüntelen üdvben fog haladni. Lehetnek majd változatosságok, melyek új gyönyöröket hoznak létre, talán a jövendő örökkévalóságban lesznek idő és nagy korszakok még bámulatra méltóbb dicsőséggel és magasabb fokú üdvösséggel, de: „Nem vár reájuk attól fogva
Sem gyengeség, sem gyötrelem.”
Az utolsó ellenség, amelynek el kell törültetnie a halál, s ha az utolsó leveretett, akkor már több későbbi ellenség nem lehet. A harc kivívatott, a győzelem örökre megnyeretett. És ki nyerte meg? Ki más, mint a Bárány, aki a trónon ül, akinek mi mindnyájan tulajdonítsunk tiszteletet, dicsőséget, magasztalást, erőt, uralmat és hatalmat öröktől fogva örökké!
Az Úr segítsen meg minket a mi ünnepélyes imádásunkban. Ámen.