A keresztyén ember halála

Nem hiszünk mindent, amit Jób barátai mondtak. Nagyon gyakran úgy beszéltek, mint akik nem Isten szelleme áltál vezéreltetnek, mert látjuk, hogy sok valótlan dolgot mondtak, s ha Jób könyvét átolvassuk, akkor ő reájok vonatkozólag mondhatjuk: „Ti mindnyájan ártalmas vigasztalók vagytok”, mert ők Jóbról Isten szolgájáról nem helyesen beszéltek. Annak dacára voltak nekik számos szent és helyes mondásaik, melyek megfigyelést érdemelnek, mert három olyan ember ajkáról jött, akik korszakukban tudomány, talentum és képesség által tüntették ki magukat, három ős levente, kik tapasztalatból mondhatták azt, amit tudtak. Tévedéseik felett nem lehet csodálkozni, mert nem fénylett nekik az a tiszta világosság, amelynek mi az újabb idő örvendünk. Kevés idejük volt összejönni, csak kevés próféta élt abban az időben, akiktől valamit tanulhattak volna Isten országa felől. Azon kell csodálkoznunk, hogy az evangéliumi kinyilatkozás világa nélkül annyit is megismertek az igazságból.
Itt azonban ezen rész felől egy megjegyzést kell tennem, tudniillik nem tehetek másképpen, minthogy nagyjába véve, nem úgy veszem, mintha itt a Témán nemzetségéből való Elifáz beszélne, hanem mint Istennek igazságos beszédét veszem. Nem annyira, mint a bölcsesség nélkül vigasztaló, ki Jóbot dorgálta, hanem mint a nagy vigasztalónak beszéde, ki népét megvigasztalja és csak azt beszéli, ami igaz. Ezen vélemény azon tény által igazoltatik, hogy Pál apostol ezt idézi. Elifáz a
13. versben a következőket mondja:” Ő megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban”. És azt találjuk, hogy az apostol a Korintusbeliekhez írt levelében azt mondja: „Mert meg vagyon írva: megfogja a bölcseket az ő bölcsességükben”, és ezzel bizonyítja, hogy ez a hely Istentől ihletett és mindenesetre igaz. Bizonyára egy olyan férfinek a tapasztalata, mint Elifáz, teljes figyelmet érdemel, és ha Isten népének általános állapotáról beszél, hogy a nyelvnek ostorától elrejti, hogy nem fél a veszedelemtől, ha közeledik, hogy veszedelem és éhség közepette nevetett stb., akkor feltételezhetjük, hogy szavai a tapasztalat által bebizonyíttattak és Isten ihlettsége által jóváhagyattattak. Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csürbe vitetik az ő idejében”. Ez egy gyönyörű hasonlat, a megöregedett keresztyénnek összehasonlítása, mert ez – gondolom – egész világosan kivehető a szövegből, egy kéve búzával. Menjetek ki a búzaföldre és meglátjátok mennyire emlékeztet titeket a búza egy öreg hívő emberre. Mennyi gonddal jár egy ilyen föld! Mikor a magnak legelső fiatal hajtása kibújt, félt a földmíves ember, hogy a féreg megrághatja a fiatal növényt és elpusztítja a kalászt, vagy egy hideg fagy dermeszti meg, úgy, hogy elhervad és meghal. És azután hónapról-hónapra, az évszak szerint, milyen félve tekint az égre és óhajtja, hogy bár lenne eső vagy vidám napfény szórná el megelevenítő sugarait a földre. Mikor már a búza felnőtt mennyire félt, hogy a ragya, vagy a rozsda elrontják a drága kalászt. Immár learatva áll a búza a földön s némileg meg, van mentve aggodalmaitól. A gondnak holnapjai elmúltak. Türelmesen várta a földnek drága gyümölcsét és immár itt van. Így van ez az őszhajú emberrel. Hány gondteljes év fordíttatott ő reá! Milyen könnyen elragadtatta volna őt a halál, és mégis szerencsésen keresztül jutott az ifjú és férfikoron keresztül az aggkorhoz. Hány baleset háríttatott el előle! Az isteni örvnek pajzsa feje fölött ingott, hogy őt a döghalál nyilaitól megmentse, vagy a baleset nehéz kezétől, mely életét tönkretehette volna. Neki saját magának mennyi aggodalmas gondja volt! Hány szenvedésen ment keresztül. Nézd a rokkant katonát! Figyeljétek meg a forradásokat, melyeket a szenvedés a homlokán visszahagyott! És lássátok, mélyen az ő kebelében beírva a nehéz küzdelmek és megpróbáltatások emlékét, melyeket ő elszenvedett. S íme, majdnem szétoszlottak gondjai, közelebb ért a nyugalom kikötőjéhez.
A megpróbáltatások és szenvedéseknek egy néhány esztendeje a szép Kánaán föld partjához viszik, s mi ugyanazon örömmel nézzük, mint a földmíves a búzát, mert a félelem megszűnt, és a nyugalomnak ideje megjött. Figyeljétek meg milyen gyenge lett a szára. Miként rázza ide s tova minden szél, elhervadt és elszáradt!
Lássátok, miként csüng le a fej a földre, mintha a port meg akarná csókolni és megmutatni, honnan vette származását. Ilyen az aggastyán: „Amely időben megmozdulnak a háznak amaz őrizői és nem bírják magokat az erősek és megállanak az ételnek őrlői és meghomályosodtak az ablakon kinézők..., mikor a mandulafa megvirágzik és a sáska megkövéredik, mikor az ő kívánsága megfogyatkozik”. Azonban dicsőség rejlik még ezen gyengeségben. Nem a parányi hajtásnak gyengesége, hanem a teli, érett búzának gyengesége olyan gyengeség, mely érettségét mutatja, olyan gyengeség, mely dicsőséggel aranyozza. Miként a búzának színe is arany és szebb, mint fiatalsága zöldjében, úgy díszlik az ősz hajú ember fején, a dicsőségnek koronája.
Dicső az ő gyengeségében, inkább, mint a fiatalember erejében és a hajadon szépségében. Egy kéve búza nem e szép képe az ember állapotának, még azért is, mert nemsokára haza kell hozni. Az arató jön. Hallom már, hogy köszörülik a sarlót.
Az arató jól kiköszörülte s nemsokára le fogja aratni a búzát, aztán bevitetik a csűrbe és jól elrejtetik. Többé nincs kitéve a rozsdának vagy ragyának, bogaraknak vagy betegségnek. Ott legyen biztos helye, hol hó nem eshetik reája és szelek nem alkalmatlankodnak. Biztos legyen és elrejtett, és kedves idő az, amikor az aratás ünnepe hirdettetik és az érett kévék behozattatnak a földmíves csűrébe.
Ilyen az aggastyán. Ő is nemsokára haza hozattatik. A halál éppen most köszörüli sarlóját és az angyalok készen tartják arany kocsijukat, hogy benne őt mennybe vigyék. A csűr fel van építve, a ház készen áll, nemsokára mondja a nagy Úr: „Szedjétek össze először a konkolyt és kössétek azt kévékbe, hogy megégettessék, a gabonát pedig takarjátok az én csűrömbe!”.
Elmélkedjünk a keresztyén ember halála felett általánosságban. Nemcsak a megöregedett keresztyén ember felett, mert meg akarjuk mutatni, hogy a szöveg, ámbár látszólag csak az idős keresztyénre vonatkozik, mégis tényleg hangos szóval beszél minden hívő emberhez. „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán”.
Sok minden van a szövegben, amit meg akarunk figyelni. Először is figyeljük meg, hogy a halál elkerülhetetlen, mert meg van írva: „Te mégy be” („neked menned kell”). Másodszor, hogy a halál szívesen látott, mert nem úgy van megírva: „Elmehetsz a te koporsódba”, hanem: „Neked menned kell”. Harmadszor, hogy a halál mindig idejében jön: „Vénségedben mégy be a te koporsódba”. Negyedszer, hogy a keresztyén halála s mindig tisztességes, mert az ígéret hirdeti neki: „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán”.
Az első megjegyzés, hogy tudniillik a halál még a keresztyénre nézve is elkerülhetetlen, nagyon mindennapi, egyszerű és közönséges és nem is lett volna szükséges ezt a megjegyzést tenni, de szükségesnek láttuk, hogy egy szót hozzá kössünk. Minő kopott ez a gondolat, hogy minden embernek meg kell halni, s ezért mit is szóljunk felőle? De mégsem szégyelljük azt felemlíteni, mert habár ez igen ismeretes igazság, mégis a legkönnyebben elfelejtik. Elméletileg mind hisszük s fejünkkel elfogadjuk, de milyen ritkán vésődik be a szívnek! A halál szemlélésénél eszünkbe jut. A lélekharang komoly szava beszél nékünk felőle.
Az időnek mély hangját halljuk, mikor a toronyból halljuk az óra ütését, mely halandóságunkat prédikálja. A halál mindnyájunkra nézve elkerülhetetlen. De szeretnék egy megjegyzést tenni a halál felől, mégpedig, hogy habár meg van írva: „És miképpen hogy elvégezett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak”, mégis fog jönni egy idő, amikor egy némely keresztyén nem fog meghalni. Tudjuk, hogy Ádám nem halt volna meg, ha nem vétkezett volna, mert a halál a bűnnek büntetése és mi tudjuk, hogy Énok és Illyés a mennybe helyeztettek anélkül, hogy meghaltak volna. Ebből azt látjuk, hogy nem okvetlen szükséges, hogy a keresztyén ember meghaljon. Azonkívül pedig megmondatik nékünk, hogy vannak olyanok, kik „élnek és megmaradnak”, amikor Krisztus el fog jönni, és az apostol azt írja: „Íme titkos dolgot mondok néktek: jóllehet nem mindnyájan aluszunk el, de mindnyájan elváltoztatunk. Nagy hirtelen és egy szempillantásban az utolsó trombitaszóra”. Valamennyien még életben lesznek, akikről azt mondja az apostol: „Mi élők, akik megmaradtunk volt, elragadtatunk azokkal egyetemben a ködökbe az Úr eleibe, az éltető égbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” Tudjuk, hogy test és vér nem örökölhetik Isten országát, hanem lehetséges, hogy valami szellemi átalakulás által megtisztíttatnak, amely a felbomlás szükségét kizárja. Ah, én igen sokat gondolkoztam efelől és szeretném tudni, hogy nem volna e lehetséges, hogy egynéhányan mi közülünk ama szerencsések száma között lennénk, kik a halált nem látják meg. Ha nem is mi volnánk, akkor mégis valami felbátorító rejlik ebben a gondolatban: Krisztus akként győzte meg a halált, hogy nemcsak a jogos foglyokat viszi ki a börtönből, hanem egy sereget megment a szörnyeteg számából és sértetlenül elvezeti őket barlangja mellett! Ő nemcsak a halottakat támasztja fel és azoknak ad új életet, kik a kegyetlen sarló alatt estek el, hanem egynéhányat egy mellékutcán visz fel a mennybe. Azt mondja a halálnak: te szörnyeteg! Ezekre soha sem teszed kezedet!
Ezek kiválasztott asszonyok és férfiak, hideg ujjaid ne dermesszék meg sohasem lelküknek áradását! Egyenesen felviszem őket, halál nélkül. Testükben felviszem őket a mennybe, anélkül, hogy mogorva kapuidon átmennének vagy foglyok legyenek az árnyékoknak sötét országodban. Milyen dicső az a gondolat, hogy Krisztus meggyőzte a halált, hogy egy néhány embernek nem kell meghalnia! De ti azt fogjátok mondani: hogy lehet az? Mert a test lényegével áll összeköttetésben a halandóság. Nékünk tényleg előkelő emberek azt mondják, hogy a természetben rejlik a halálnak szükséges volta, mert egy állat a másiknak zsákmányául esik, és még ha minden állatot meg lehetne tanítani, hogy zsákmányukat felhagynák, akkor pedig növényekkel táplálkoznának, és így bizonyos kis rovarokat felemésztenének, amelyek azokon el vannak rejtve. A halál tehát látszólag a természetnek törvénye. Emlékezzünk meg arról, hogy az emberek már nagyon is túlélték a meghatározott időt és látszólag könnyű megérteni, hogy az a teremtmény, amely ezer évig tud létezni, ezt a korszakot rég túlhaladhatná. De ez az érvelés nem érvényes, mert a szentek nem mindenkorra fognak élni ezen a földön, hanem olyan helyre hozattatnak, ahol a dicsőségnek törvényei a természet törvényeit feloldották.
És most következik egy kedves gondolat, hogy a keresztyénnek a halál mindig kedves. „Neked menned kell a te koporsódba.” Az öreg Caryl a következő megjegyzést teszi ezen vershez: „Jó akarat és öröm a meghaláshoz.” Neked menned kell, nem pedig: vitetel vagy hajtatol a te koporsódba, amint meg van írva a balga gazdag emberről Luk. ev. 12. részben: „Ez éjjel megkívánják a te lelkedet te tőled.” Hanem neked menned kell a te koporsódba. Nyugodtan és úgyszólván mosolyogva kell meghalnod, menned kell a te koporsódba, úgyszólván saját lábaidon és sétálva mégy el sírodba, nem is vitetel. A gonosz ember ha meghal, sírjába kergettetik, de a keresztyén megy koporsójába. Hadd mondjak el néktek egy példabeszédet. Két ember ült együtt egy házban, mikor a halál mindegyikhez eljött. Egyikhez azt mondta: „Meg kell halnod!” Az ember reá nézett, könnyekkel teltek szemei és reszketve felelt: „Ah, halál, nem tudok, nem akarok meghalni!” Felkeresett egy orvost és azt mondta néki: „Beteg vagyok, mert a halál rám nézett. Szemei halványakká tették orcáimat és félek, hogy nekem el kell búcsúzni. Orvos, itt van az én gazdagságom, adj nekem egészséget és hadd éljek!” Az orvos elfogadta gazdagságát, de minden tudományával nem adta vissza egészségét. Az ember hivatott más orvost és azzal kezdte abban a reményben, hogy talán ez hosszabbra tudja fonni az életnek fonalát. De ah! Végre csak eljött a halál és azt mondta: „Adtam néked időt, hogy különféle mentségeidet megvizsgáljad; gyere velem, meg kell halnod!” És megkötözte kezét, lábát és kényszerítette őt, hogy a sötét árnyékvilágba menjen. Útközben belekapaszkodott az útfélen álló gerendákba, de a halál vaskezekkel húzta magával előre. Nem volt fa az útban, mely után nem nyújtotta volna ki kezét, de a halál azt mondta: „Menj tovább, te az én foglyom vagy, meg kell halnod!” És nem akarva, mint a lusta iskolás fiú, ki lassan megy az iskolába, haladt végig az úton a halál mellett. Ő nem ment sírjához, hanem a halál érte jött a sír eljött ő hozzá.
A másikhoz pedig így szólt a halál: „Eljöttem, hogy téged magammal vigyelek.” Mosolyogva felelt: „Ah, halál, ismerlek én téged, már többször láttalak. Társalogtam veled. Te az én Uramnak szolgája vagy, eljöttél, hogy engem haza vigyél. Eredj, mondd Uramnak, hogy kész vagyok, ha néki úgy tetszik, halál, akkor veled megyek.” És elindultak együtt kellemesen társalogva. A halál így szólt hozzá: „Ezt a csontvázat azért hordtam, hogy a gonosz embereket azzal megijeszteném, de én nem vagyok borzasztó. Megmutatom magamat néked: a kéz, amely Baltazár falára irt, borzasztó volt, mert nem láttak egyebet, csak egy kezet, hanem, mondta a halál, „megmutatom néked egész testemet, az emberek csak csontváz kezemet látták és megijedtek.” S amint mentek tovább, felbontotta a halál ruháját, hogy a keresztyén lássa alakját, ő pedig mosolygott, mert egy angyalnak az alakja volt. Egy kérubiunnak szárnya volt és teste dicső, mint Gábriel. A keresztyén így szólt: „Nem az vagy, akinek tartottalak, szívesen megyek veled.” Végre megérintette a halál kezével a hívőt, úgy, mint mikor egy anya játékból megveri gyermekét. A gyermeknek jól esik karján érezni ezt a nyomást, mert ez a rokonszenvnek kinyilvánítása. A halál a férfi ütőerére tette az ujját és egy pillanatra megállította azt, ezáltal a keresztyén a halál barátságos keze által szellemé alakult át, sőt rájött, hogy az angyalok testvére lett, teste szellemi lett, lelke megtisztult és a mennyben találta magát. Ti azt mondjátok, hogy ez csak egy példabeszéd, de hadd közöljek veletek egynehány tényállást, melyek ezt igazolják. Idézni fogom egy néhány haldokló szent embernek a szavait, melyeket halálos ágyukon beszéltek és megmutatom néktek, hogy a halál nekik egy kellemes látogatás volt, amelytől ők nem féltek. ,Nem fogtok kételkedni a haldokló szavaiban. Abban a pillanatban lehetetlen képmutatónak lenni. Ha a játék véget ér, leveszik az emberek az álarcot: úgy volt ezekkel, mikor meg kellett nekik halni, ott álltak a komoly, leplezetlen igazság előtt.
Először hadd mondjam el nektek, hogy mit mondott dr. Owen, a kálvinistáknak ama híres fejedelme. Míg az ő művei létezni fognak, addig nem lesz hiány olyan bizonyítékokban, melyek a szabad kegyelem evangéliumát hirdetik és megvédik. Dr. Owenhez eljött egy barátja és elmondta néki, hogy az ő „Elmélkedés Krisztus dicsősége felett” című könyvét sajtó alá adta. Homályos szemét egy pillanatra dicső fény töltötte el, mikor azt felelte: „Nagyon örülök! Ah, a régen várt idő végre eljött, amikor eme dicsőséget egész másképp fogom látni, mint ahogy azt valaha láttam volna, vagy e világon képes lettem volna látni.”
Talán azt fogjátok mondani, ez az ember csak teológus volt, halljunk egy költőt. Herbert György nehéz küzdelmek után kérte feleségét, unokahúgát, kik nagy fájdalomban sírtak, hogy távozzanak szobából. Átadta Woodno úrnak végrendeletét és erre így kiáltott fel: „Kész vagyok meghalni Uram, most ne hagyj el, erőm fogy! Kegyelmezz meg nekem az én Uram Jézus Krisztus érdemeiért! És íme, Uram vedd fel lelkeimet!” Ekkor visszahanyatlott és kilehelte lelkét. Így halt meg a költő. Ama dicső fantáziája, mely komor dolgokat festhetett volna, ha neki úgy, tetszik, most azonban telve volt az angyalok elragadt látványától. Maga ezt szokta mondani: „Azt vélem, hogy a mennynek harangjait hallom.” Gondolom, hogy tényleg hallotta, mikor a Jordán folyóhoz közeledett.
De azt fogjátok mondani, az egyik teológus, a másik költő volt ‒ mind csak fantázia lehetett. Halljuk tehát, hogy Brainard, egy tevékeny misszionárius mit mondott.
Azt mondta: „Majdnem az örökkévalóságban vagyok. Vágyok ott lenni. Munkám befejeztetett. Minden barátommal leszámoltam. Az egész világ most nem bír értékkel előttem. Ah, bárcsak már a mennyben volnék, Istent dicsérni és magasztalni a szent angyalokkal együtt.” Ezt mondta Brainard. Ő, ki mindeneket kárnak állított látni, az Úr Jézus Krisztus ismeretének nagy voltáért és a vad, tudatlan indiánok közé ment az evangéliumot hirdetni.
Lehetséges, hogy azt fogjátok mondani, hogy ezek a múlt időnek emberei. Lássuk tehát az újabb idő férfiait.
Halljuk először, hogy mit mond a nagy és híres skót prédikátor, Haldane. Kissé felemelkedett és egész tisztán a következő szavakat mondta: „Ma pedig Krisztus, a ti életetek megjelenni fog, akkor ti megfogtok jelenni dicsőségben.” Erre megkérdezték őt, vajon hiszi, hogy haza fog költözni? És ő válaszolá, hogy: „Talán még nem.” Neje szeretetteljesen kérdezte: „Akkor hát nem oly hamar hagysz el minket ‒ mire ő mosolyogva felelé: „Elköltözni és Krisztusnál lenni, sokkal jobb.” Azon kérdésre, hogy vajon felfedez-e sok békét és boldogságot ‒ kétszeresen válaszolt: „Különösen nagy és drágalátos ígéreteket. Erre azután mondá: „De fel kell emelkednem.” Neje felelé: „Te nem vagy képes felkelni.” Mosolygott és válaszolá: „Akkor leszek jóllakott, ha az Ő képe szerint serkenek fel.” Neje kérdé: „Ez-e az, amit te felemelkedés alatt értesz?” „Igen ‒ válaszolá ő – ez a felemelkedés, amit én gondolok. Fel kell emelkednem!”
De íme, mit mondott Howard, a nagy emberbarát, az a férfi, aki igazi vallással bírt és egyike volt a legelőkelőbb és legkitűnőbb keresztyéneknek s mégis az ő egyenes, az egészséges észhez mért eljárása miatt soha sem tartották rajongónak. Halála előtt egy pár nappal, mikor feleségének tünetei nagyon nyugtalanító színezetet vettek fel, ezt mondá Priestman tengernagynak: „Ön arra igyekszik, hogy elvonja gondolatát a halálról, de én nekem egészen más érzeteim vannak. A halálnak reám nézve semmi ijesztő hatása nincs. Én mindig jó kedvvel, sőt örömmel megyek elé.”
Ti talán ezt mondjátok: „Mi ezen emberek közül soha egyet sem ismertünk. Olyan valakiről, szeretnénk hallani, akit mi ismerünk!” Halljatok hát olyanról, akiről szeretettel hallottatok beszélni. Nem ami vallásfelekezetünkhöz tartozott, de valódi fejedelem volt Izráelben, ezalatt Irons Józsefet értem. Sokan közületek hallották a kedves szavakat, amelyek ajkairól alászállottak és talán képesek lesznek azt megerősíteni, ami felőle mondatik. Időközönként rövid szentírásbeli helyeket és drágalátos szavakat mondott, például: „Meddig Uram?” „Jövel Úr Jézus!” „Kívánkozom kiköltözni és nyugalomban lenni.” Mikor látta, hogy neje könnyeket hullajt, mondá: „Ne sírj érettem! Én amaz örök és minden mértéken felüli dicsőségre várok.” Egy kis szünet után, mikor lélegzetet merített, hozzátette: „Ő, aki engem mindeddig megőrizett, soha nem hagy, sem el nem mulaszt engem.” „Ne félj, minden jól van! Krisztus drága. Megyek haza, mert olyan kéve vagyok, mely, teljesen érett.” Nos, ez olyan ember, akit közületek sokan ismernek. És ez tényleg bebizonyítja azt, melyet én erősítettem, hogy a keresztyén ember által a halál szívesen váratik, jöjjön amikor jönni akar! Bizonyos vagyok benne, hogy sok itteni testvéremmel mondhatom, hogy ha a legjobb rész adatnék most nékem választásul, amit egy halandó ember magának kívánhat, úgy én azt kérném, hogy meghalhassak.
Nem kívánom soha, hogy én választhassak, de nagyobb boldogság nem érheti az embert, mint ha meghalhat, mert akkor minden félelem oda van, minden gond meg van ölve, ez az a különös álom, amelyet Isten ad az ő barátainak. Egy keresztyén embernek kell tehát, hogy a halál kedves legyen.
Egy keresztyén a halál által nem veszít el semmit. Azt mondjátok, hogy elveszíti barátait. Ebben nem vagyok egész biztos. Soknak közületek lehet a mennyben több barátja, mint itt e földön. Némelyik keresztyén többet ér szeretteivel fent a mennyben, mint itt e világon. Többször megszámláljátok családi körötöket, de vajon úgy számláljátok-e, mint a kisleány, akiről Wordstworth énekel, ki mindig azt mondotta: „Nem Uram, mi heten vagyunk.” Néhányan meghaltak és a mennybe mentek, de ő mindig azt erősítette, hogy ők még heten vannak testvérek. Ah, hány fivérünk és nővérünk van nékünk Atyánknak felső házában. Szeretteink, kik a rokonság kötelei által vannak mi hozzánk fűzve, mert most is csak rokonaink, mint azelőtt voltak. Igaz, hogy a feltámadásban nem fognak házasodni, sem házasítani, de ki mondta, hogy ama nagy világban feloszlatnak a szeretet kötelékei, úgy hogy nem tarthatunk ott igényt egymás rokonsága, mint a Jézus Krisztus rokonságára? Mit veszítünk a halál által? Jöjjön bármikor, nem kellene-e, hogy az ajtót kinyissuk neki? Szeretném úgy érezni magamat, mint amaz asszony, aki haldokolva azt mondta: „Úgy érzem magam, mintha ajtó volnék, melynek kilincsére a kéz tétetett, kész megnyitni az ajtót és az én Uramat bebocsátani.” Nem gyönyörűséges állapot- e, mikor a ház készen van, és nem kell azt előbb rendbe hozni? Mikor a halál egy hitetlen emberhez jön, akkor az horgonyon áll erősen, ő levágja a horgonykötelet
és kibocsátja a hajót a tengerre. De ha a keresztyénhez jön, akkor ott találja őt, amint felhúzza a horgonyt és így szól hozzá: „Ha munkádat befejezted és a horgonyt felhúztad, akkor haza viszlek.” Lenge szellővel érinti őt és a hajó csendesen a menny felé halad. Már nem néz sóvárgó tekintettel vissza az életre, de angyalok állanak a hajó előrészén, szellemek vezetik a kormányt, kellemes énekek hangzanak és a vitorlák fénylenek ezüst színben.
Azután harmadszor, a keresztyén halála mindig idején való. „Vénségedben mégy be a te koporsódba.” „Ah”, mondja némelyik, ez nem igaz! A jámborok sem élnek tovább, mint más emberek. A legbuzgóbb ember is meghalhat ifjúságának virágjában.” Íme, nézd meg alapigémet. Nem mondja: öregségedben mégy be a te koporsódba, hanem „vénségedben.” Ki tudja, hogy mi a vénség? Az akár mikor van, amikor Istennek tetszik gyermekeit hazaszólítani. Akkor is vének, amikor huszonegy éves korban meghalnak, és nem idősebbek, ha kilencven évet éltek. Némely bort mindjárt a szüret után meg lehet inni. Másfajta bornak pedig több ideig kell a hordóban maradni. De ez nem határoz, csak legyen az italnak teljes jó íze, amire csapra verik a hordót. Isten nem veri előbb csapra a hordót, csak amikor a bor tökéletes. Két kegyelem létezik a keresztyén ember részére. Az első az, hogy sohasem hal meg igen korán, a másik, hogy sohasem hal meg igen későn.
Lássuk először, hogy sohasem fog igen korán meghalni. Spencer egy néhány évvel ezelőtt szellemileg ragyogott és oly gyönyörűen prédikált, hogy sokan arra vártak, hogy állandóan nagy világosság lesz és sokan fognak a mennybe vezettetni. De mikor hirtelen a világosságból sötétség lett és ő ifjúsága virágában a vízbe fúlt, akkor sírtak az emberek és azt mondták: „Ah, Spencer nagyon korán halt meg!” Ugyanazt mondták a költő Kirk Whiteről, ki oly buzgón élt tanulmányainak. Mint a sas, melyet saját tollából készített nyíl terített le, saját tudománya lett halálának oka. A költő pedig azt énekelte róla, hogy igen korán. De ez nem volt igaz. Nem halt meg korán. Egy keresztyén sem hal meg korán. De némelyik azt mondja: „Milyen hasznára váltak volna a világnak, ha meg nem haltak volna.” Ah, de mennyi kárt is tehettek volna! S nem jobb-e meghalni, mint később olyant tenni, mi ő reá és a keresztyén névre szégyent hozhatott volna? Nem jobb volna-e, mialatt az általuk alkotott mű tovább menne, mint később nekik aludni, azt megrontani? Láttunk néhány szomorú esetet, amikor keresztyén férfiak, kik nagy hasznára voltak Isten országának, később szomorúan elestek és Krisztusra szégyent hoztak, bár meg voltak mentve és később visszavezettettek. Szinte kívánnánk, hogy bárcsak inkább haltak volna meg. Nem tudhatjátok, mi lett volna ezen férfiaknak életpályája, kik oly korán elszólíttattak. Egész biztosak vagytok benne, hogy annyi jót tettek volna? Nem tettek volna-e sok rosszat is? Ha álomban megláthatnók a jövőt, és hogy mi válhatott volna belőlük, akkor azt mondanók: „Ah, Uram, hadd legyen vége addig, amíg jól megy!” Hadd aludjék, míg szól a zene, jöhetnének még csúnya hangok is. Nem kívánunk ébren maradni, hogy e szomorú hangokat meghalljuk. A keresztyén jól hal meg, nem igen korán.
Továbbá a keresztyén sohasem hal meg későn. Amaz öregasszony, ott nyolcvan éves. Nyomorúságos szobában ül és fázik egy marék tűznél. Jótékonyságból él. Ő szegény és nyomorult. „Mire jó ő? – mondja mindenki ‒ nagyon sokat élt. Néhány évvel ezelőtt még némi hasznát lehetett volna venni, de most, nézzetek csak reá! Alig bír enni, ha nem teszik az ételt a szájába. Nem tud már mozogni, mire, jó ő még?” Ne dorgáld a te Uradnak művét. Ő annál jobb földmívelő ember, minthogy ő tovább hagyná a búzát a földön, míg az kihull. Eredj el és látogasd meg őt, és rendreigazíttatol. Hadd beszéljen ő! Olyan dolgokat mondhat neked, melyeket soha az életben nem tudtál. Vagy ha nem is beszél, akkor az ő csendes, soha sem zúgolódó vidámsága, az ő folytonos odaadása meg fog tanítani szenvedések elviselésére. Van még valami, amit tőle megtanulhatsz. Ne mondd, a sárguló levél nagyon sokáig csüng a fán. Egy rovar még belecsavarodhat és lakásává teheti azt. Ah, ne mondd, az öreg, száraz levelet már régen le kellett volna fújni. Eljön az idő, hogy enyhén le fog hullani a földre. Hanem azért marad a fán, hogy gondatlan embereknek az élet mulandóságát prédikálja. Halljátok, hogy az Isten mit szól mindegyikünkhöz: „Vénségedben mégy be a te koporsódba.” Kolera! Az ország felett szállhatsz és megmérgezheted a levegőt! Én vénségemben fogok meghalni. S te várakozó ember! És te habozó asszony! Te azt mondod: „Ah, Uram, meddig még? Meddig még? Hadd menjek már haza!
Ne választassál el egy órával sem tovább a te Jézusodtól, mint a meddig szükséges! Tied legyen a menny, mihelyt kész vagy az ő számára! A menny készen vár téged és a te Urad azt fogja mondani: „Jer feljebb, ide!”, ha vénségedet elérted, de sem előbb, sem utóbb.
Az utolsó tehát, hogy egy keresztyén tisztességben fog meghalni. „Menned kell a te koporsódba, mint a learatott búza a csűrbe vitetik az ő ideje korán.” Az emberek beszélnek a temetéseknél előforduló tisztelettételek ellen és én bizonyára ellentmondok a rettenetes kihágásoknak, melyek sok temetésnél előfordulnak és a kopott, együgyű divatoknak, melyek sokszor behozatnak. Nagyon jó lenne, ha némelyek keresztültörnének azokon, s ha özvegyek nem volnának arra kényszerítve, hogy azt a pénzt, melyre nekik oly nagy szükségük van, egy szükségtelen ceremóniára költsék, mely a halált nem teszi tisztességessé, hanem inkább megvetővé. Szerintem, ha a halált nem is kell tollbokrétákkal feldíszíteni, de létezik egy tisztességes temetkezés, melyet mindegyikünk kívánhat magának. Nem óhajtjuk, hogy éppen csak mind egy csomó gazt kivigyenek minket, sőt óhajtjuk, hogy istenfélő férfiak temessenek el minket és tartsanak felettünk egy igen panaszos beszédet. Némelyek közülünk már láttak aratási ünnepélyhez hasonló temetéseket. Emlékszem egy jámbor prédikátornak a temetésére, kit régen meg szoktam hallgatni. A szószék feketével volt bevonva és sok ember jött össze, és mikor egy ősz aggastyán Krisztus seregéből felállt, hogy halotti beszédet mondjon, egy síró tömeg állott körülötte. Ő panaszkodott, hogy azon a napon Izraelben egy fejedelem elesett.
Akkor tényleg éreztem, amit Say úr érezhetett, mikor Rowland Hill felett tartott halotti prédikációt: „Ordíts fenyőfa, elesett a cédrusfa!”. Oly melankolikus nagyság volt benne, és mégis az örömtől sugárzani látszott szellemem annál a gondolatnál, hogy lehetséges, hogy némelyek közülünk éppen olyan szeretetet nyerjenek, s hogy ugyanolyan könnyeket sírjanak felettünk, ha meghalunk. Ah! Testvéreim itt, hivatalos testvéreim, testvéreim itt ebben a gyülekezetben, valamennyire felbátoríthatja szíveiteket az a tudat, hogy ha el kell búcsúzni, akkor halálotok, a legmélyebb bánatnak és legmetszőbb fájdalomnak forrásává válik. Temetéstek nem az lesz, ami Jojakimnak jövendőltetett: egy szamárnak a temetése, melyet senki sem sirat, hanem istenfélő férfiak fognak összejönni és azt fogják mondani: „Itt nyugszik egy diakónus, ki Urának sok éven keresztül oly hűségesen szolgált.”
A gyermek fogja mondani: „Itt nyugszik a vasárnapi tanító, ki korán megtanított engemet a Megváltó nevére.” És ha egy prédikátor meghalna, azt hiszem egy nagy tömeg ember, mely kikísérné őt a sírhoz, olyan temetést rendezne néki mind a búza kévének, amikor „a csűrbe vitetik az ő ideje korán.” Úgy gondolom, az elhunyt szentek testeinek nagy tisztességet kellene tennünk. „Az igazaknak emléke áldott.” Óh, ti kicsiny szentek itt a gyülekezetben, ne gondoljátok, hogy halálotok után feledésbe mentek. Lehetséges, hogy sírkövetek nem lesz, de az angyalok sírkő nélkül éppen olyan jól fogják tudni, hogy hol vagytok, mint sírkővel. Lesznek olyanok, kik siratni fognak. Nem sietve visznek el titeket, hanem könnyek között kísérnek ki a sírhoz.
Véleményem szerint két temetése van a keresztyénnek: egyik a testnek eltemetése, a másik a szellemé. Temetése, mondám, a szellemnek? Nem, ezt nem így értem. Ez a szellemnek nászünnepélye, mert mihelyt eltávozik a testből, ott állanak az angyal aratók, készen azt fevinni. Ha nem is hoznak tüzes kocsit, mint egykoron Illyésnek hoztak, de van nekik nagy kiterített szárnyuk. Örvendek abban a hitben, hogy angyalok fognak jönni, és a szellemet a légkör mezején túl kísérik. Lásd! Mint segítik angyalok a felfelé lebegő szentet és szeretetteljesen néznek arcába, mialatt feljebb viszik az egeken keresztül. És mint a földmívelő emberek kijönnek házaikból és kiáltanak: „Vidám aratási ünnepet!”, úgy fognak az angyalok előjönni a menny kapuiból azt kiáltva: „Aratási ünnep! Aratási ünnep! Itt van egy más kéve, teljesen érett, behozatott, a csűrbe.” Azt hiszem, a legtisztességesebb és legdicsőbb, amit Krisztus mennybe menetelén és ottani dicsőségén kívül valamikor látni fogunk, Isten gyermekének belépte a mennybe. Képzelem, hogy mindig ünnepnap van, mikor egy szent bemegy – és az szüntelenül történik – úgyhogy ott szünet nélküli ünnepnap van. Ah, mintha hallanám az ujjongást mennyből, hangosabban, mint sok vizeknek zúgása, valahányszor egy keresztyén bemegy. A világegyetem dörgő örömkiáltásait túlzengi, mintha zúgás lenne, ama nagy ujjongás, melyet az összes megváltottak tesznek, mikor kiáltják: „Egy másik és még egy másik jön!” És az ének mind hangosabb lesz a közbenszóló hangok által, mikor énekelik: „Áldott földmíves! Áldott földmíves! A te búzád haza hozattatik, teli, érett kévék gyűjtettnek a te csűrödbe.” Szeretteim, még egy kissé várjatok, egy néhány év múlva ti és én felvitetünk angyalok szárnyain a légben.
Úgy érzem, mintha meghalnék és az angyalok közelednének. A kérubimok szárnyain vagyok. Ah, hogy visznek feljebb, milyen gyorsan és mégis milyen csendesen! A halandóságot minden fájdalmaival elhagytam. Milyen gyors az én reptem! Most repültem el a hajnalcsillag mellett. A ragyogó bolygókat már rég elhagytam. Ah, milyen gyorsan repülök és milyen kedvesen! Kérubim! Milyen édes a lengésem és milyen barátságos karokhoz támaszkodom. Útközben a szeretet és vonzódás csókjaival csókoltok engemet. Testvérnek szólíttok engemet. Kérubim, tényleg testvéretek vagyok? Én, ki még csak az elébb a porsátornak rabja voltam, testvérétek vagyok. „Igen!” – mondják. Oh, halld! Különösen szóló zenét hallok. Minő kedves hangok érintik füleimet! Közeledem a paradicsomhoz. Úgy van. Nem szellemek közelednek-e öröm zengve? „Igen!” –mondják. S még mielőtt felelnének, íme, itt jönnek. Egy dicső kíséret! Ah! És ott az arany kapu. Belépek és meglátom drága Uramat. Többet nem tudok nektek mondani. A többire mind nem létezik szó a testben. Én Uram! Veled vagyok ‒ beléd mélyedve ‒ benned elveszve, mint egy vízcsepp az óceántól elnyelve, mint egy szín, mely a dicső szivárványban elvész. Tényleg benned vagyok eltűnve, te dicső Jézus? És boldogságom befejeztetett? Végre, elérkezett násznapom? Tényleg felvettem a mennyasszonyi ruhát? És a tied vagyok? Igen, az vagyok. Az én számomra most már nem létezik egyéb. Hiába hárfáitok ti angyalok. Hiába minden egyéb. Ne bántsatok egy kis ideig. Egeiteket azután akarom megismerni. Adjatok egy néhány évet, igen, adjatok egy néhány évszázadot, itt az én Uramnak kebelén megpihenni. Az örökkévalóságnak felét adjátok nekem, hogy eme egy mosolynak napsugarában melegedjem. Igen, ezt adjátok nékem. Szóltál valamit, Jézus? „Igen, öröktől fogva szerettelek téged, és íme, az enyém vagy!” Te velem vagy! Nem a menny ez? Nekem egyéb nem kell! Még egyszer mondom ti néktek, ti boldog szellemek, titeket később akarlak látni. De most az én Urammal akarom megünnepelni szeretet ünnepemet. Oh, Jézus! Jézus! Jézus! Te vagy a menny. Nekem egyéb nem kell. Tebenned elveszítem magamat.
Szeretteim, nem-e úgy van? „Vénségedben mégy be a te koporsódba, mint a learatott búza a csürbe vitetik az ő ideje korán.” Minél előbb jöjjön ez a nap, annál jobban örvendünk. Ah! Az időnek lassú kerekei! Gyorsítsátok meg a forgást. Oh, angyalok, miért repültök oly késedezve?
Ah, szálljatok a légkörön át, gyorsabban mind a villám cikkázása! Miért nem szabad nekem meghalni? Miért várakozom én itt? Te nyugtalan szív, légy nyugodt még egy kissé. Te még nem vagy kész a menny részére, mert akkor már nem volnál itt. Munkádat még nem végezted be, mert különben már nyugalomban volnál. Dolgozzál még valamivel tovább, a sírban van elég nyugalom. Ott majd megtalálod.
Tovább! Tovább!
Nem tart már ez sokáig, Kissé még várhatunk. Nem tart már ez sokáig, És ím, haza jutunk.
Kedves Barátaim, ti, kik még nem tértetek meg, már lejárt az időm, ma már nem intézhetek ti hozzátok is beszédet. Bárcsak tehetném. De imádkozom ti érettetek, hogy mindaz, amit mondottam, a tietek legyen. Szegény Szíveim, sajnálom, hogy most nem mondhatom ez mind a tinektek. Szeretném, ha beszédem mindegyiknek szólt volna, és azt mondhatnám, hogy mind a mennyben lesz. De Isten tudja, hogy néhányan közületek a pokolhoz vezető úton vannak, és ne gondoljátok, hogy a mennybe fogtok jutni, ha a pokolhoz vezető úton haladtok tovább. Senki sem várja, ha északnak utazik, hogy keleten fog megérkezni. Nem, kell, hogy Isten a szívedet átalakítsa. Csupán Jézusban való bizalom által, ha magadat kegyelmének átadod, ha mindjárt a rosszak között a legrosszabb volnál is, előtte énekelni fogsz.
Szegény bűnös, gondolom azt felelnéd nékem, amit múlt szerdán egy asszony mondott prédikációm után, amikor mind a legkisebbtől a legnagyobbig sírt, még a prédikátor is a szószéken. Mikor lejöttem, kérdeztem az asszonytól: „Polyva ön, vagy búza?” És ő azt mondotta: „Ah, ma este reszketek, uram.” Egy másiktól kérdeztem: „Nos, kedves testvér, remélem, nemsokára a paradicsomban leszünk.”
És ő azt felelte: „Ön talán, uram.” Még egy másiktól kérdeztem: „Nos, mit gondol, a búzával fog egybegyűjtetni?” És ő így válaszolt: „Egyet mondhatok: ha Isten engem a mennybe juttat, akkor teljes erőmtől fogom őt dicsérni. Mindig akarok énekelni, sohasem gondolva, hogy elég hangosan énekelek.” Eszembe jutott, amit egy öreg tanítvány egyszer mondott: ,,Ha az Úr Jézus engem üdvözít, akkor sohasem fogok megszűnni Őt dicsérni.” Dicsérjük hát Istent mindörökké!
Míg tart az élet és a gondolat, Amíg a halhatatlanság marad!
Íme, a háromegy Isten bocsásson el titeket az ő áldásával!