Ezékiás itt oly dologról szól, melyre nézve a legkevésbé sem kételkedett. Bízott Istenében, érdemét a megígért Messiásra vetette és hitének eredményéül bizonyosságot nyert, úgy hogy örvendező bizalommal énekli: „Hátad mögé vetéd minden bűneimet.” Ó, mily örvendetes dolog is az, hallhatni a léleknek: „Fiam, megbocsátattak neked a te bűneid.” Az isteni szó eme zengése, isteni üdvre emel fel bennünket; létezik oly öröm, mely e világ minden gazdagságával össze nem hasonlítható. A fiúság csókját megnyerni, a fő öltöző ruhát felölteni, gyűrűt ujjára húzni, sarut a lábaira, és hallani a mennyei zenét, mellyel az elveszett fiú fogadtatik, valóban elragadó, mely az összes világnál többet ér.
Drága testvéreim, vannak prédikátorok, kik előadásaikban majdnem mindig ilyen élvezetből indulnak ki, melyek az Isten gyermekeinek belső tapasztalatát illetik; de félek, hogy azt előadásaik főtárgyává és a keresztyénséget az érzelmek rendszerévé teszik. A másik oldalon pedig vannak olyanok, kik megmaradnak a hitből való üdvözülés tana mellett, és arról meg majd egészen elfeledkeznek, hogy a tapasztalatról is tanúskodjanak, mely a hivésnek eredménye. Bizonyára ezek mind a ketten tévednek; de mind a kettő tévedése ama lelkiismeretes óhajban rejlik, hogy az igazságot hirdessék. Azon testvér, aki folyton a tapasztalatot hirdeti, attól tart, hogy e nélkül a hit képzelt hit lesz, s nem az Isten választottai hite.
Azért prédikál a tapasztalatról mint bizonyítékról és ismertetőjelről, mely által felismerhető a lélek, ha Istentől vagyon-e? Az a másik pedig, aki folyton a hitet prédikálja; attól tart, hogy az emberek tapasztalataikat istenükké teszik, és hogy tapasztalataikhoz támaszkodnak, nem Krisztushoz. Ó ép úgy törekszik a tényt az ő teljes fényében állítani, hogy megváltattunk az által, amit Krisztus érzett, s nem az által, amit mi érzünk; ama nagy igazságot, hogy Jézus drága vérében váltattunk meg és nem az által, amit mi tapasztalunk; azonban elfelejti, hogy ahol hit van, ott tapasztalat is van, ott valóságos hitnek kell lenni. engedjétek meg, mielőtt tovább mennék, hogy bebizonyítsam miszerint ez a két igazság összeesik: az isteni tapasztalat és az egyszerű hit. Az igazság, hogy hit által üdvözülünk és nem érzelmünk által. „Hit által járunk most, és nem szemmel való látás által.” Mindazáltal ugyanannyi összeköttetés van a hit- és a szent érzelmek között, mint gyökér és virág között. A hit állandó, éppen úgy, mint a gyökér a földben. Az érzelem az az alkalom, amelynek meg van a maga ideje, hasonlóan a hagymához, melynek nincs mindig zöld szára, sem nem hoz a többi virágokkal szép koronát. A hit a fának lényege; érzelmeink pedig hasonlítanak a fa évi különböző állapotához. Néha lelkünk tele van virággal, melyen a méhek dongnak és mézet készítenek szívünk számára Ez azon idő, mikor érzelmeink hitünkről jelt adnak, épp
úgy, mint tavaszi bimbó a fa életéről.
De most az egyikhez, a tapasztalathoz fordulok, mely szövegünkben különösen előlépni látszik, tudniillik a megbocsátás üdvös tapasztalata. Szövegünket két szempontból vizsgálom meg: kétféle meg bocsátás létezik, és nagyon szükséges e kettőt megkülönböztetni. Szólni fogok először a megbocsátás tudatáról, amit egy megkegyelmezett ember élvez. Miután ezt tettem, a megbocsátásnak afféle tudatáról szólok, mely inkább megfelel a szövegnek és vele belsőbb összeköttetésben van; megbocsátás érzékenységéről, amit az ember érez, de nem mint bűnös ember, hanem mint fiú, egy megkegyelmezett fiú, ki tudja, hogy a bíró megbocsátott neki, s mosolyog, Ámennyiben tudja, hogy az Atya is megkegyelmezett neki.
Először is hadd szóljak a megbocsátás tudatáról, mint Istentől adatottról.
E tudatot ne várjuk, míg Krisztushoz nem jövünk. Amely lélek magát elveszettnek, nyomorult és mezítelennek ismeri, parancsolatot vesz Isten igéjéből, hogy Krisztus kezeire bízza magát, úgy amint van. Ismétlem, ne várjuk addig bűneink bocsánatának tudatát, míg Krisztushoz nem jövünk. Hinni a kötelességünk, és a megbocsátás érzete az élvezet Először engedelmeskednünk kell, azután jön a jutalom. Amennyibe érzem, hogy teljesen el vagyok veszve és nincs bennem semmi ok, miért üdvözülhetnék, Krisztus keresztéhez borulok és benne bízom örökké Ezért a bizalomért Isten lelkemben arról ád kegyelméből lelke által csalhatatlan bizonyítékot, hogy nekem abban az órában megbocsátott, amely órában magamat Krisztusnak adtam és lelkemet kezeibe ajánlottam.
A bűnbocsánat tudata tehát sokat foglal magába, habár annak teljessége nem minden lélekben egyforma nagy. Némely, az írásokban kevésbé oktatott embereknek csak odáig terjed tudatok élvezete, hogy bűneik meg vannak bocsátva. Érzik lelkeikben, hogy összes bűneik, melyek valaha önmaguk ellen Isten könyvéh; följegyeztettek, egyszerre eltöröltettek. Ezzel meg vannak mentve a félelem és rettegéstől, mely az előtt lelkeiket nyomta; az éji kísértet elenyészett; ama titokzatos alak, mely őket gyötörte. De ennél többet, mint tudatlanok, nem tudnak. Összes örömük abban áll, hogy bűneik megbocsáttattak, az Istennek haragja eloszlott, és hogy nem fognak többé a pokol mélyébe zuhanni. Ha azonban tetszik a Szentléleknek nekik ez időben még többet is mutatni, hát az a tudat az, hogy az Isten őket szereti. Bizonyosak benne, hogy a Jehova reájuk, mint kedvenceire tekint, tehát mint olyanokra, kikhez különös kegyelemmel és szeretettel van. Tudják, hogy nekik semmi kárhoztatásuk nincsen és minden áldásban részesülendenek ama tett által, mely a kárhoztatás igéit felfüggeszti. Megesik néha az is, hogy eme megkegyelmezettség érzete növekszik, míg az idők szűk köteleit elszaggatja, míg a lélek nem csak a felől bizonyos, hogy Istennel kibékült és az örök élet az övé, hanem a mennyet már egész közel látja és megkezdi a szentek
örökségében való saját kitörülhetetlen jogát világosan valósítani. Kibeszélhetetlen, hogy a megbocsátásnak néha milyen kiterjedt érzelme lehet. Képes a pokolba alá menni és az ottani tüzet saját részére eloltva szemlélni; vagy a mennyek dicsőségébe fölemelkedni és annak fényét, mint sajátját, megtekinteni. De - amint az előbb mondám - ez nincs minden esetnél így; mert némely megtéretlen kedélynél a kegyelem érzete a rettegés eltávolításáig terjed ki és ama meggyőződésig, hogy összes bűneink megbocsáttattak.
De azt kérdi valaki: Hogy jön meg a bűnbocsánatnak eme érzete? Milyen módon és alakban? Azt feleljük: hogy igen különböző módban és alakban. Némely ember egy pillanatban hozzá jut a bűnbocsánat tudatához. Talán olvassák a bibliát, és valamely szöveg annyira fölemeli és megvilágítja őt, és úgy tetszik neki, mintha azon igék saját szívére volnának nyomtatva. Mint pl. ilyen igék is: „Jertek el és pereljünk egymással. Ha olyanok is a ti bűneitek, mint a vér, fehérek lesznek, mint a hó.” Vagy egy másik, mint „Igaz az a beszéd és teljes hitelre méltó, hogy Krisztus Jézus a bűnösök megtartása végett jött e világra, kik között első én vagyok.” (1Tim.1,15)
Az ember kételkedhetik először, tele félelemmel és rettegéssel: a másik percben már fény, élet és öröm tölti be szívét. Ha egy lépéssel a pokolból a mennybe hághatott volna, sem lehetne e lelkében megtörtént változásnál hathatósabb és meggyőzőbb valami. A megfáradás és terhelés helyett egy könnyű és örvendező szív ajándékoztatott neki. Tetőtől fogva talpig való feketeség helyett most, egy pillanat alatt fehérre mosva és a Megváltó igazságának fehér ruhájába öltözve érzi magát. Majd másoknál azonban a bűnbocsánat érzete lassúbb növekedésű. Először csak gyenge reménnyel kezdődik, egyik sugár után következik a másik míg nem e reménységnek hajnal-csillaga tért készít és az igazságnak napja föltámad a szívekben. Ismertem olyanokat, kik egy pillanat alatt megpillanthatták a békét, míg mások hónapok, ha csak nem évekre mondhatták örömmel: „Én tudom, kiben hiszek stb.”
Ez a meggyőződés néha rendkívüli úton lesz osztályrészünk. Láttam hogy a prédikátorok különös kifejezése lelkükre hatott, úgy, hogy kénytelenek voltak azt mondani. „Ez Isten szava és nem emberé, mert ember nem ismerheti szívemet; ezen szavak tehát olyantól jöhetnek, ki a szíveket és veséket ismeri.” Máskor meg az isteni gondviselésnek valamely igazgatása által jön öröm és megváltás a szívbe. A legfeltűnőbb elbeszélés, mire emlékszem, hogy olvastam: a hosszú csüggedtség után nyert kegyelemre vonatkozólag, egy Honeywood-né asszony esete volt, kiről talán ti is olvashattatok. Tiszta erkölcsű körökben élvén, szokása volt a közöttük levő legdörgőbb prédikátort hallgatni, Annyira megtört bűnös séfiének tudata miatt, hogy a szegény asszony valami tíz, ha nem húsz évig ki volt téve a kétségbeesésnek és egyáltalában bizonyos volt benne, hogy számára már nincs remény. úgy látszott, hogy ennél az esetnél már valami csodának kell történnie, hogy lelkének békéje legyen. Egy alkalommal beszélgetett vele a Krisztusnak egy jeles szolgája, és a mondá neki, hogy még van kegyelem azok számára, kik Jézus által Istenhez jönnek. Az asszony felkapott egy igen vékony poharat az asztalról és a padlóhoz vágta azzal a megjegyzéssel: „Oly bizonyos az hogy el vagyok veszve, mint a hogy ez a pohár ezer darabra törik. Az ő végtelen csodálkozására azonban a pohár legkisebb sérülést se szenvedett, még csak nem is ugrott. Ettől az órától kezdve elhitte, hogy az Isten ő hozzá szólott. Megnyitá füleit a prédikátor szavainak és békét talált lelkében, Ezt a példát azért említem, mivel ez oly rendkívüli egyedüli, mihez hasonló talán sehol sincs följegyezve. Így hát Isten talál utat és módot. Ha egyéb útját megvetik, akkor inkább csudát tesz, elszéledtjeit még is haza vezeti.
Engedjétek meg, hogy a megbocsátás érzetének örömeinél is időzzem egy pár percig. Most tapasztalatból beszélek. Ama boldog nap, melyen lelkem Megváltóját megtalálta, oly nap volt, mit sohasem fogok elfelejteni. Mint ismeretlen gyermek, kiről mit sem halottak és tudtak, hallgattam az Istennek igéjét; és eme becses szöveg: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai,” (Ézs.44,22) vezetett engem Krisztus keresztjéhez. Állítom, hogy ama napi örömöm leírhatatlan. Ugrándozhattam volna az öröm miatt. Az örömnek semminemű kifejezése sem lett volna lelkemnek ellenére. Sok tapasztalattal telje keresztyéni napok elmúltak már azóta, de ezek közül egy is nem volt olyan, melyen az az első öröm ismétlődött volna. Azt hiszem, fölugorhattam volna ülőhelyemről és ama jelen volt legrajongóbb metodista testvérekkel így kiálthattam volna föl: „Nekem megbocsátott! Egy bűnös megváltatott vér által!” Ama napnak egyéb eseménye homályos előttem. Azt nem tudom mit beszéltek, vagy mi történt, csak annyit, hogy lelkem kötelei leszakadoztak és járhattam mint szabad ember, mint a menynek örököse, mint egy kegyelemben részesülj és a Krisztus Jézusban felvett és mint olyan, kinek lábai a kősziklán állanak. A szív örömét, ha kegyelmet nyert, csak képzelheti valaki, ki még a kegyelmet meg nem kóstolta, de ha egyszer tapasztaljátok, így kiáltsatok föl a Sába királyával: „Még felét sem mondták meg nekem!” Azon emberek, kik ebben az üdvös állapotban vannak, igen boldogok szoktak lenni; ezt ők nem hallgatják el. Hasonló Bunyan Jánoshoz, ki még a foglyoknak is beszélt volna erről. Beszélnek a fáknak. Azt hiszik, hogy az egész világ összhangzatban van velük; örömmel mennek ki és békességgel vezéreltetnek, hegyek, halmok kézzel tapsolnak előttük. A madarak az ő szíveik hangján énekelnek, A nap mintha fényesebben sütne e napon, mint egyébkor; és ha esik, mintha a kegyelem esőjének példája volna. E napon úgy véli mintha ő volna e világ nagy papja, a világ-egyetem főpapja. Fehér öltönyben járdal, hordván az Isten papja zenéjének csengőit, áldozik az Istennek kedves áldozattal és ezen áldozat az ő szíve, mit mutat Istennek.
Ne gondoljátok, hogy rajongok, igaz és értelmes szavakat szólok. Sőt nagyon hátra maradtam a lélek öröme valóságának leírásánál. De hallom, hogy mondja valaki köztetek, ezek rajongó érzelmek. Ah, barátom! Ha ez a rajongás volna, akkor ilyen rajongást buzgón kellene keresni; ez olyan lenne, mely után a józan lélek örökké törekedhetnék. De te azt gondolod, hogy az a rajongás, ha valaki bűnei bocsánata felől bizonyos. De állj csak meg egy kicsit. Mered-e azt állítani, hogy a biblia rajong? Hogy tele van őrjöngéssel? Ó nem, te tudod, hogy a biblia oly könyv, mely józan buzgalommal lett megírva. No tehát, egy kegyelemben részesült ember érzelmei e könyv igazságának szükséges és természetes következménye. Taníttatik-e ebben egyéb mint a bűnbocsánat? Nem ilyen szavak vannak-e ebben: „Boldog az, kinek hamissága megbocsáttatott. Vétke elfedeztetett. Boldog az, akinek az Úr a bűnt nem tulajdonítja és lelkében csalárdság nincsen.” (Zsolt.32,1-2) „Hátad mögé vetéd minden bűnemiet.” Nincsenek-e itt igék, melyek azt mondják, hogy Jézus Krisztus jött e világra, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett vala? Ez üdv-dolog, sötétségből a világosságra való jövés és áthelyezés az Isten fiának országába. Ha a biblia azt tanítja, hogy léteznek ilyen dolgok és hogy ezek valóságban a keresztyének tapasztalataiban vannak és még sem volnának boldogok, akkor ezen boldogtalanság a könyv elleni panasz és vád lenne. Tényleg, ha egy keresztyén tapasztalata megtérése idején nem hozna rendkívüli örömet, akkor az ellenkeznék az Isten igéje tanával, De én állítom, hogy az Isten igéje a keresztyének ez időbeli örömeiről és elragadtatásaikról mindenkor kezeskedik. „De” - azt mondja valaki - „én fel nem foghatom, mikén lehet valaki a felől bizonyos, hogy kegyelemben részesült.” Dr. Jonson a jeles férfi, azt szokta mondani, hogy egy ember sem tudhatja bizonyosan, kegyelemben van-e és hogy a hitnek valami bizonyossága nem létezik. Pedig ha dr. Jonson jobban forgatta volna a bibliát, talán saját üdve felől is bizonyosságra jött volna. Azt kérditek, hogy lehet-e e felől az ember bizonyos? Van a Szentírásban egy hely, hol ez van a: „Higgy az úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz.” Én hiszek az Úr Jézus Krisztusban; észellenes dolog- e hát hinni, hogy Isten kegyelmében vagyok? „A ki hiszen vagyon élete,” mondja Krisztus a János evangéliumában. Hiszek a Krisztusban; nincs az helyén, ha azt is hiszem aszerint az örök élet az enyém? Úgy tudom, hogy Pál apostol a Szentlélek által mondja: „Semmi kárhoztatásuk nincsen azért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vagynak. Megigazulván azért a hit által békességünk vagyon az Istennel.” Ha hát tudom, hogy bizalmat helyeztem Krisztusban és hiszek benne, nem lenne-e tízezerszeres dőreség tőlem, ha békét nem akarnék? Az Istent csak szavánál kell fogni és hitének következményéül tudni fogja saját üdvösségét. De ettől eltekintve, hidd el egyszer azt, hogy Isten maga szól minden emberhez és szívét eme bizonyossággal pecsétli meg, hogy bűnei meg vannak bocsátva, tedd fel, hogy ez úgy van - természetellenes lenne az ezen esetben, hogy a lélek örül? A dolgok helyzete pedig betű szerint így van; mert a Szentlélek teszen bizonyságot a mi lelkünkkel egybe, hogy mi Isten fiai vagyunk s én azt is mondom, pedig már ezért rajongónak mondottak van az Isten minden gyermeke számára idő, amikor Krisztusnál való felvételében nem kételkedhetik, amikor üdvös állapota sokkal kézelfoghatóbb igazság saját létezésének tényénél, mit megannyi ellenbizonyító okkal sem lehetne megingatni, mert neki az Isten Szentlelkének csalhatatlan bizonyítéka mondja, hogy újjászületett.
Nem hallottatok még ama szolgáló leány esetéhez hasonlót, kit egy hitetlen ember ki akart forgatni keresztyén hitéből? A leány így felelt a hitetlennek: „Jól van Uram, ön sokkal többet tud nálamnál, én nem vagyok képes úgy beszélni és gondolkozni, mint ön; de ha igaz is, amit ön mondott, azt azonban még sem tudja; megcáfolni, amit én érzek; én érzem, hogy Isten gyermeke vagyok, tudom hogy az vagyok, azt sem cáfolhatja meg, hogy a mit látok ott van és a mit érzek annak valóságos oka van, mint azon tényt sem, amit lelkem mélyében felismertem t. i. hogy a halálból által mentem az életre és hogy Isten gyermeke vagyok.” Lépj ide, te vak! Az ő szemei megnyíltak, s most győzd meg őt arról, hogy nem lát. „Ő nem” mondá - „ez oly dolog, a melyet tudok. Egyéb dologban tévedhetek, de egyet tudok, hogy vak voltam és most látok! Hozzátok ide ama 38 esztendős beteget. A csoda megtörtént, meggyógyult, s most ugrálhat. Vigyétek őt a magas iskolába és hadd mondják neki: „Lábaid nincsenek egészséges állapotban; azt mondom neked, hogy lábaid nincsenek meg gyógyulva és megerősödve.” Azt mondja a volt betege: „Én nem kérdezősködöm értelmi oktatók után, sem használt latin beszédmódozatok után; meggyógyultam, azt tudom és ettől el nem tántorít.” Így van ez a keresztyénekkel is; van idejük a mikor mondhatják: „Meg vagyok mentve, bűneim megbocsáttattak.”
És most, drága hallgatóim, mielőtt beszédem második pontjára térnék, hogy egy pár percig annál is időzzem, óhajtok egy vagy két kérdést hozzátok intézni. Volt már nálatok valaha eme bűnbocsánatnak tudata? „Nem, soha” - mondja egyétek - „szerettem volna ugyan, de vég mindig várok rá. Csakhogy arra várhatsz, míg el nem fogsz veszni; a te feladatod Krisztushoz jönni úgy, amint vagy és bízni benne, s akkor megnyered. Csendben ülni és eme nagy parancsolatra nem figyelni: „Higgy az úr Jézus Krisztusban;” a legbiztosabb út az elkárhozás kettős bizonyságához. Sohse reméld e drága gyöngyöt megtalálni, míg mindenedet elvem adod és amaz isteni mezőt: Jézus Krisztust meg nem veszed, hol e gyöngyöt meglehet találni. „Ah mi” - mondja egy másik - „nekem ez sohsem volt, nincs is rá szükségem. „Figyeld meg. hallgatóm, hogy mint Isten tanúja szólók ma hozzád és ha most intésemet megveted, hát a te halálos ágyadon juthatnak még eszedbe szavaim. Ha nem akarod lelkedben a síron innen a bűnbocsánat tudatát érezni, akkor bűneid bocsánata, nélkül mész a sírba és a sír után jön azután a harag. Amit te rajongásnak vélsz, okvetlen szükséges lelkednek üdvéhez. Ó ne utasítsd ezt el; ne utáld meg ezt, óhajtsd ezt és imádkozzál érte. Törekedjél utána és a jó Isten adja meg neked ez életben eme tudatot, hogy által jöttél a halálból az életre. Ennél jobbat már nem kívánhatok neked.
Most pedig igénybe veszem még a ti türelmes figyelmeteket egypár pillanatra, Ámennyiben tárgyam másik feléhez fordulok és rövid ideig annál időzöm. Gyakran hallottam már fel nem világosult keresztyénektől kérdeni, hogy van az, hogy ha már egyszer kegyelemben van, mindazáltal mégis mindennap kérnie kell bűneinek bocsánatát. Tanítjuk és bátrak vagyunk állítani és a tant vallani, hogy a mely pillanatban a bűnös hiszen, abban a pillanatban megbocsátattak neki bűnei: múlt, jelen és jövő bűnei eltörültettek, a mennyiben ez a bírót illeti. „Nem lát bűnt Jákobban, sem vétséget Izraelben. Dacára ennek Üdvözítőnk mégis arra tahit minket, hogy ezt mondjuk: Bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk ellenünk vétőknek.” Hogy imádkozhatunk mi azért, a mi már még van? Miért esdünk a bocsánatért, holott már meg van? A nehézség itt annak a viszonynak meg nem figyelésében áll, melyben Istennel állunk, Mint egy bűnös, úgy jövök Krisztushoz és hiszek benne.
Akkor az Isten ítélő; az ítélet jegyzőkönyvét előveszi, áthúzza bűneimet és szabaddá nyilvánít. És ebben a pillanatban az ő nagy szerelméből családja közé számit. Most tehát egész más viszonyban állok vele, mint valaha álltam. Most nem csak alattvalója vagyok, hanem gyermeke is. Most már nem bírám nekem, hanem atyám. Van új szabályom, uh törvényem; mostantól fogva más fegyelem alatt állok, más bánásmódot élvezek, új engedelmességem van. De ha valami helytelent teszek, mi történik akkor? Talán jön a bíró és trónja elé követel? Ó nem, nekem nincs bíróm. Ő nekem atyám és orcája elé viszem, elő veszi a vesszőt s megfenyít. Sohsem fenyített meg, míg bírám volt. Az előtt csak fenyegetett a fejszével; de most azt is elásta. Most az D gyermeke lévén, nincs fejszéje, mellyel agyon üssön - saját gyermekét ó nem ütheti agyon. De használja nálam a vesszőt. Ha rosszat teszek, mint hogy teszek is mindennap ellene, mint Atyám ellen, kötelességem hozzá menni és térden állva mondani: „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, bocsásd meg ezt az én bűneimet, miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek.” Mint hogy pedig mi, te és én, kik Isten gyermekei vagyunk, mindennap vétkezünk, nem mint bíró ellen, hanem Atyánk ellen, illik nékünk mindennap bocsánatot kérni. Ha nem kapunk naponta bocsánatot, akkor végül az Atya a vesszőt fogja alkalmazni, mint Ezékiás eseténél tette. Megverte Ezékiás királyt halálos betegséggel. Ezékiás megtért; a vessző eldobatott és ekkor érezte Ezékiás lelkében ezt: „Hátad mögé vetél minden bűneimet.” Ilyen volt Dávid esete is. Dávidnak Bétsabéval való bűne már évekkel az előtt meg volt bocsátva a várt Jézus Krisztus véréért. De mikor elkövette bűnt, Isten elfordult tőle egy időre és haragudott az ő gyermekére. Dávid azonban megbánván bűneit, megtért, és Isten fölvette őt kebelére és akkor újból énekelhetek: „Hátad mögé vetél minden bűneimet.”
De most figyeljétek, hogy mi különbség van, e két megbocsátás között. Az első egy bíró pardonja volt, a másik atyai megbocsátás. Az első leöntötte a pokoli tűz lángját, ez pedig eltávolítja az atyai vesszőt. Az első a lázadóból egy megkegyelmezett gonosztevőt lett; másik az eltévedt fiút gyöngéden az atyai kebelre fogadta. Ezek lényeges különbségek, mert a második eseti megbocsátás nem annyira bűnre és beintetésre vonatkozik, mint sokkal inkább a gonosznak belső gyökerére és ama ránk vetett sötét pillantás elenyészésére, hogy saját énünk fölött szomorkodjunk és belénk Krisztus iránti szeretet öntessék Ha a keresztyén ember megnyeri eme tudatot, örvendezni fog, persze nem oly lázasan, mint előbb, hanem csendesen, mélyen, izgatás nélkül és békésen. Háládatos lesz a fenyíték iránt, mely őt újból fölébresztette a tudatra, hogy a Megváltóra szüksége van. Kerüli a bűnt, mellyel Istenét megbántotta. óvatosabban és gyöngédebben jár el, mint az előtt: közelebbi él az Istennél; törekszik közelebbi ismeretségben élni a Szent lélekkel; szorgalmasabb az imában; alázatosabb és egyszersmind bizalmasabb is, mint azelőtt volt. A világosság elvétetett tőle, hogy kétszeresen kapja azt.
Az öröm elvétetett tőle, hogy jobban megszenteltessék. Drága testvéreim, küzdöttetek ti ma reggel a lelki elhagyattatottsággal? Volt idő, mikor hibáitokat teljesen beismertétek? Beborított-e valaha a sötétségnek fellege? Mindezek dacára is, ne kételkedjetek az Atyának szeretetében; ne bizalmatlankodjatok ő benne; ne csússzatok térdeiteken, mint akkor, mikor még bocsánatot nem nyertetek. Jertek az Istenhez örömmel, de alázattal. Vegyétek igénybe ez Ő ígéretét, bízzatok Krisztus drága vérében és mondjátok: „Atyám, Atyám, adjad nékem a te szabadításod örömét és az engedelemnek lelkével erősíts meg engemet!
Még egy szót a másik megjegyzéshez és elbocsátom a gyülekezetet. Van-e itt jelenleg valaki, ki azt hiszi, hogy bűnei megvannak bocsátva és mégis abban a bűneiben fetreng, melyek felől azt hiszi, hogy megbocsáttattak? Barátom, te vagy megcsaltad magadat, vagy olyat mondasz, a mit magad sem hiszesz el.
Az ember, kinek bűnei megbocsáttattak, gyűlöli a bűnt. Nem lehetünk tiszták, ha még tovább is nyakig úszunk a sárban. Lehetetlen dolog, hogy egy oly ember kegyelemben legyen, a ki még mindig utálatos bűnökben fetreng. „De én nem vagyok a törvény fia,” mondja egy valaki, „én hiszem, hogy az Isten kegyelme megtisztított, ha a bűnben élek is.” Barátom, nagyon világos, hogy nem vagy a törvény alatt, de megmondom néked, hogy mi vagy! Te nem vagy Isten gyermeke, nem vagy keresztyén; mert a keresztyén olyan ember, ki a bűnt határozottan gyűlöli. Még nem létezett olyan hívő, ki az istentelenséget szerette volna, oly dolog sem, hogy egy kegyelemben részesült ember Isten elleni lázadásba esnék. Mindazáltal így szól egy másik: „jó, az igaz lehet, de én nem számítok a kegyelemre abban az értelemben, melyben beszélsz. Az én bűneim oly kicsinyek és jelentéktelenek, hogy nem szükséges irgalmasságáért esedeznem; azt hiszem, hogy úgy, mint a legjobbak, én is üdvözülök.” Szegény balgatag! hiszen már el vagy kárhozva. Az ítélet már kimondatott feletted: „A ki nem hiszem immár elkárhoztatott, mert nem hitt az Isten egyetlen fiának nevében.” És még is azt mondod, mialatt az ítélet kimondatott feletted, s talán már a halálharangod is megkondult, hogy bűneid kicsinyek. Oh ember, oly nagyok azok, hogy a pokolnak lángjai sem bírnak érte eleget tenni soha. És még sem kívánsz tudni azoknak bocsánata felől; meg vagy elégedve osztályrészedet a többivel elvenni. Rettenetes osztályrész lesz az! De tudd meg barátom, hogy veled oly ellenkezőleg érzek, hogy helyedben sem nem enném, sem nem nyugodnám addig, míg nem tudom, hogy az Istennek szerelme kiontatott az én szívembe. Ha valamikor kétely hatotta át lelkemet, én voltam a legnyomorultabb lény a világon, Mert begyelemben lenni olyan, mint világosság a szemnek, kenyér az éhezőnek, ital a szomjúhozónak. Menj ki e teremből és mondjad: „A pokol bosszúja fölött járok és minden percben elnyelhet; a kárhozat fölött csüngök egy hajszálon és minden percben várhatom, hogy a lángok közé esem, és még sem kérdezem üdvözülök-e vagy elkárhozom.” Beszélj magyarán és mond ki: Nem tudom, mennybe megyek-e vagy pokolba; mondjad: nem vagyok benne bizonyos, meglátom-e Isten nyájas orcáját, de azért még is nyugodt vagyok. Szólj úgy, mint becsületes bolond ember, mert ilyen beszéd csakis bolond ajkáról származhat. Oh kérlek benneteket, ne elégedjetek meg addig, míg a Megváltót nem keresitek és meg nem találtátok. Igen, míg bizonyosak nem lesztek, hogy megtaláltátok Őt, ne elégedjetek meg a „talán”-nal vagy „körülbelül”- lel. Ne nyugtassátok meg lelkeiteket véletlenséggel. hanem legyetek a mű felől bizonyosak az örök életre. Oh halandó bűnös! ne legyen az előtted csak csupa kérdés, ha vajon üdvözülsz-e vagy elkárhozol. Légy vagy az egyik vagy a másik dologban bizonyos. Ha ágyadat pokolban akarod vetni, ha az örök tüzet akarod szenvedni, ha az Isten haragját magadra akarod vonni akkor csak járj a te esztelenségedben. De ha azok között akarsz résztvenni, a kik megszenteltetnek; ha akarod Jézus orcáját szemlélni és Jeruzsálem arany-utcáin járni, akkor igyekezzél, hogy Krisztusban találtassál; afelől légy bizonyos, hogy benne bízol, és ne nyugodjál addig, mígnem üdvöd minden kérdésen, értelmi következtetésen és minden vitán kívüli lesz.
Az Úr adjon áldást erőtlen szavaimra a Jézusért. Ámen.