Krisztus feltámadásának ténye rendkívül jól bebizonyult. Szükség volt rá, hogy minden vitát felülmúljon, mivel ez szent hitünknek alapja. Igen vigasztaló arra gondolni, hogy ez úgy van, mivel épen ezért áll alapunk oly szilárdan. Urunk gondoskodott arról, hogy magát feltámadása után megmutassa azoknak, kik, mivel őt halála előtt jól ismerték, határozottan állíthatták személye azonosságát. Ha idegeneknek mutatta volna meg magát, kik őt nem ismerték halála előtt, mondhatták volna, hogy egy Jézushoz hasonlót láttak, de nem tudhatták volna bebizonyítani, hogy az az, aki eltemettetett. De mivel olyanoknak mutatta még magát, mint Tamás, kinek parancsolá is, hogy tegye ujját a szegek helyére, bebizonyította ez által feltámadásának voltát teljesen, mely által hiteles tanútól, bizonyos bizonyítékot nyertünk afelől, hogy nem történt semmi csalás. „Tapogassatok meg és lássátok, mert én vagyok”, azonosságára való hivatkozás, mely annyival inkább is igaz, mivel azokhoz intézte, kik őt teljesen ismerték. A tanuk oly férfiak voltak, kik bizonyságuk által semmit sem nyertek, sőt mindent elveszítettek. Tanulatlan emberek, kik képtelenek voltak valami csalás feltalálására és terjesztésére, kiknek bizonyságtétele az által lett világosan igazolt, hogy miután a Krisztus teste már nem volt a sírüregben, szükségtelennek ítéltek egy oly lehetetlen történet kitalálását, mely a test eltűnését megmagyarázná. Továbbá gondoskodott Urunk arról is, a dolog feletti kétség elhárítására nézve, hogy sok ízben megjelenjék és pedig többeknek egy csoportban. Apostolunk egész sorát adja ezen megjelenéseknek, melyek teljesen saját tudomására adattak. „És hogy megjelent jelent Kéfásnak, s azután a tizenkettőnek: azután megjelent ötszáznál több atyafinak egyszerre, kik többnyire élnek mind e mai napig, de némelyek el is hunytak; azután megjelent Jakabnak, azután minden apostolnak. Legutoljára pedig mindenek között, mint valami idétlennek hegjelent nékem is.” (1Kor.15,5-8)
Az evangélisták közlései győződtetnek meg minket, hogy Jézus nem kevesebb mint
1 2-szer jelent meg tanítványainak; mert egyes esetek két-három megjelenést is magába foglalhatnak, mint p. o. „s azután a tizenkettőnek” vélhet két megjelenést a tanítványoknak; mert mint emlékeztek rá, egyszer megjelent nekik, mikor Tamás távol volt, azután mikor Tamás jelen volt. Oly világos Krisztus feltámadásának bizonyossága, hogy Weiszt Gilbert - egy híres hitetlen - mikor e helyet támadása pontjául ki szemelte és leült, hogy felette elmélkedjék, ki, habár telve volt előítélettel, annyira meg volt lepetve e tény igazságával: sok bizonyítékától, megtértnek nyilvánította magát és egy nagyon szép művet hagyott hátra maga után, melynek címe: „Észrevételek Krisztus feltámadása felett.”
Nem tűnik az fel néktek, hogy a legnagyobb fontosságú eseményekből nagyon sok, melyeket a történelem elbeszél és általában elhisznek a dolog természeténél fogva, csak tizedrésznyire sincs bebizonyítva úgy, mint a Krisztus feltámadása? A nép jólétére vonatkozó híres szerződések aláírása, hercegek születése, kabinet miniszterek észrevételei, összeesküvők tervei és orgyilkos tettek. Ezek és ezekhez hasonlók történelem fordulópontjául tétetvén, sohasem tétettek mint tények kérdés alá és mégis nagyon kevesen lehettek azok jelen, kik ezeket bizonyítják. Ha Krisztus fejtámadásának ténye tagadandó, akkor vége minden bizonyítéknak és meggondoltan mondjuk azt; mit Dávid félelmében mondott: „Minden ember hazug,” és akkor mától kezdve minden embernek kétségbe kell vonni felebarátja szavát úgy, hogy sohse higgyen el valamit, amit saját szemeivel nem látott. A következő lépés ez után lesz, saját értelmét kétségbe vonni, hogy mily esztelenségbe rohannak aztán emberek, nem bátorkodom előre kimondani. Mi azt hisszük, hogy legbebizonyítottabb tény a világtörténelemben Krisztus feltámadása. Napóleon Bonaparte létezésének vagy Julius császár meggyilkolásának történeti kételye ép oly oktalanság, mint a Krisztus feltámadása feletti kétely. Az előbbi tények egyikének sincs oly bizonyítéka, mint azok, akik az Úrról tanúskodnak. Ezek tanuk, akik igaz voltukat nyilván bizonyították, mivel a bizonyságtétel miatt szenvedtek és sokan közük kínos halállal múltak ki a hitért. Nékünk hát több és jobb tanúbizonyságunk van e tény mellett, mint akármi más mellett, a mi a szent nagy világ történelemben van. Ó mennyire kell örülnünk, midőn üdvünk egészen Krisztustól függ, azon kétségtelen valónak, hogy, Krisztus feltámadott halottaiból.”
De mindjárt kezdetén feltehetitek ezt a kérdést: „De hogy van az, hogy Krisztus feltámadása oly nagy fontosságú?” Mert ezen az alapon nyugszik az egész keresztyénségünk; mert: „Ha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, hiábavaló a ti hitetek; Még a ti bűneitekben vagytok.” (1Kor.15,14-17) A Krisztus istensége is az ő feltámadásában találja legbiztosabb bizonyítékát, mint hogy az Apostol is azt mondja Rómába irt levele 1. rész, 4. versében; „S bebizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának szentség lelke szerint, az ő halálból való feltámadása által.” Nem volna értelmetlenség istensége felett kételkedni ha fel nem támadott volna. Ezen felül Krisztus uralkodása is feltámadásától függ, mert az ige is nyilatkozik: „Mert a Krisztus azért halt meg, támadott fel, és kelt életre, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.” (Róm.14,9). Továbbá megigazulásunk a szövetségnek eme drága adománya is, az ő feltámadásától függ: „Ki halálra adatott a mi bűneinkért, és feltámasztatott a mi megigazolásunkért.” (Róm.4,25) Sőt mi több még a mi újjászülethetésünk is az ő feltámadásától függ, mert Péter, ki a szentlélek által szólott, így kiáltott fel: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, ki az ő nagy irgalmasságából újonnan szült minket élő reménységre, a Jézus Krisztusnak halálból való feltámadása által.” (1Pt.1,3) És nagyon bizonyos, hogy a mi testünk feltámadása is ettől függ: mert: „Ha pedig annak Lelke lakozik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból: az, a ki feltámasztotta Krisztust a halálból, megfogja eleveníteni a ti halandó testeiteket is az ő bennetek lakozó lelke által.” (Róm.9,11) Ha Krisztus fel nem támadott, mi sem támadunk fel; de ha ő feltámadott, akkor akik ő benne elaludtak, meglátják őtet a testben. Nem volna nehéz e számlálást tovább vezetni. A dolog úgy áll, hogy a feltámadás ezüst fonala minden áldást egybe köt az újjákezdve, az örök dicső végig.
Ideje már, hogy tovább menjek, és a szövegre térjek. „Már pedig Krisztus feltámasztatott a halálból és zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” hadd tereljem figyelmeteket először is a képekre melyek itt a szentek feltámadásáról adatnak. Továbbá megvizsgáljuk ama sajátságos viszonyt amely Krisztus és a szentek feltámadása között van: és mielőtt a tárgyat elhagynók, megérintünk néhány gyakorlati megfontolást, mely az előttünk fekvő tanból folyik.
Először is hát, szövegünk itt a halálnak látképét adja, mi az írásban igen gyakori, de közöttünk nem fogadtatik el eléggé Szövegünk szemléltetése, a mint vélem, kettős. A halál alvással hasonlíttatik össze. „Zsengéje lett azoknak, kik elhunytak” de ezenkívül észre vehetitek, hogy vetéssel is összehasonlíttatik, mert Krisztus itt mint zsenge gyümölcs szemléltetik. Tehát, ha már aratás van, akkor vetésnek is kelletett lennie. Ha Krisztus feltámadása az első gyümölcs, akkor a választottak feltámadása mint aratás tekintendő, melyért is a halál jelképileg vetésnek szemléltetik.
Először is előttünk van a kép, mely az írásban oly gyakran előjön, a halálról mint álomról. Ez az eretnekség valamikor sokaktól elfogadtatott; de el is vettetett mint olyan, a mi össze nem egyeztethető a természeti és kijelentett vallással. A lélek semmiféle tisztító tűz vagy előkészítő szendergésnek nincs alá vetve, hanem kétség nélkül: „Ma velem leszesz a paradicsomiban,” az, mit Krisztus minden haldokló jámbornak lelkébe súg. Alusznak a Jézusban, de lelkeik nem; azok az isten trónjánál vannak és dicsőítik őtet éjjel nappal az ő templomában. Halleluját zengnek annak, ki őket vére által megtisztította. A test az, mely az magányos földi ágyában aluszik a fűtakaró alatt, feje alatt nedves agyag párnával.
De micsoda ez az alvás? Mindnyájan tudjuk, hogy az első képzelet, ami az alvással összefügg, a nyugalom: kétség nélkül ez az gondolat, mit a Szentlélek nálunk eszközölni akar. Az alvó szemei nem fájnak többé az égő fénytől, vagy a könnyek özönétől; fülei nem gyötörtetnek többé a veszekedés lármájától vagy a szenvedés miatti zúgolódástól; kezei nem gyengíttetnek többé a hosszantartó fáradságtól, lábai nem sebesek többé a durva úton való ide-oda járástól; ott van fájós fő nyugalma, a túlságosan terhelt izmoknak, idegeneknek, a merev csuklóknak, köhögős tüdőknek és nehéz szíveknek az alvás édes csendjében. Ott, az ő helyén, ha még oly kemény is, lerázza a munkás fájdalmait, a kereskedő gondjait, a gondolkozó nehézségéit, a szerve fájdalmait. Az alvás minden éjjel a nappal szabbatjává lesz. Az alvás bezárja a lélek ajtaját és minden betódulónak egy idei várakozást parancsol, hogy a királyi élet bemehessen az ő nyugalmának nyári kertjébe. Az ember az álom által megszabadul az ő orcájának verejtékétől és tövisek és bogáncskórók megszűnnek testének marcangolásától. Így van ez a testtel, mi a sírban aluszik. A megfáradottak nyugosznak; a szolga ép oly jól, mint az ő ura. A tengeri rab nem evez többé, a néger felejti a korbács csapásait. A kapás nem támaszkodik többé kapájára, a gondolkodó nem támasztja fel a gondolkodó fejét. A kerék meg a szövő hajócskája nem jár többé; a kéz, mely amazt hajtotta és ujjak, melyek emezt egyengették, most nyugosznak. A test és tagjai észre veszik, hogy a sir kielégítő szélességű és hosszúságú hely. A koporsó minden zavart, munkát és erőltetést kizár. A magát ledolgozta hivő alszik nyugodtan, mint a gyermek, ki az ő játékában kifáradott. Ó! Boldogok azok, „kik az Úrban halnak meg; mert megnyugosznak az ő fáradságok után és az ő cselekedeteik követik őket. „- Mi nem félünk a nehéz munkától, mert noha az magában véve átok, mindazáltal, ha megszenteltetik, áldás. De munkát a munka kedvéért nem választanánk, és ha az Isten munkáját bevégeztük, örvendünk arra gondolhat hogy a miénk is bevégeztetett. Az aratásnak hatalmas Ura pedig, ha napunkat kitöltöttük, szolgáit a legjobb ágyakra fekteti, mert a völgyek göröngyei puhákká lesznek részükre. Nyugalmuk nem zavartatik meg, míg felkölti őket, hogy az ő teljes jutalmukhoz menjenek.
Ezen felül úgy tekintjük még az alvást, mint a feledés idejét, és ebben is képmás a halál. „Emlékezetünk és ismeretünk elveszett;” „nem ismernek és nem ismertetnek.” Az ő fiai tisztességre jutnak, de nem okoz nekik fájdalmat. Hadd vonuljon át sírhalmaikon a hadsereg, lépéseik nem zavarja többé őket, mint egy féreg mászása sem; az Istennek tüzes nyilai megvilágíthatják felettük az ég boltozatát, a föld renghet az ég rettentő dörgő szavától, a cédrus fák letöredezhetnek, a szilák megrepedezhetnek, a tengerek zúghatnak; de ők, ott a zöld halmok alatt, pihennek oly édesen, mintha a legkedvesebb nyári est volna, melyen csak egy méh hallatja dongását vagy egy légy repülését. A halottakról megemlékezhetnek élő rokonaik, de ők viszont nem. Elfelejtkeztek az üröm és szenvedésről, békéről és harcról, megveretés és győzelemről A lélek azonban nem felejt és nincs okunk azt hinni, hogy a megdicsőültek nem tudják, a mi idelent történik. Nékünk sokkal több gyanítható bizonyítékunk van a felől, hogy ők „ismernek és ismertetnek, „hogy még mindig társaságuk van az élő gyülekezettel e földön és hogy a diadalmaskodó gyülekezet nem vált el a küzdő gyülekezettől, a mi az ismeretet illeti; de a mi a testeiket illeti, mit ismernek azok? Mit ismer ott az emberi szerv? Vegyétek fel a koponyát és nézzétek meg, van-e emlékező tehetsége? Nézzetek a helyre, hol egykor a szív volt és lássátok meg ha van-e ott valami nyoma is az érzelemnek? Kísértsétek meg, ha találtok-e csak egy élő szervet is a tömeg hamu között, találtok-e dobogó szívet, fájdalom miatt nedves szemeket?
De még egy: az álomnak meg van a maga célja. Nem hunyjuk be szándék nélkül szemeinket és nyitjuk fel nyereség nélkül. Az alvás megmondja a Médea öreg üstjének is teljes jelentőségét. A régi hagyományokból azt, olvassuk, hogy Médea, a varázsnő, a vén emberek tagjait az üstjébe hányta, hogy megifjodva jöjjenek ki belőle. Az alvás épen ezt cselekszi az ő neme szerint. Mi gyakran vének vagyunk a fejtörés és fárasztó munka után, de elalszunk és felébredünk felüdülve, mintha új életet kezdenénk. A nap új nappalt kezd, ha a keleti tengerből kikél; mi is új életet, új erőt kezdünk, ha csendes nyugalmunk helyéről felkelünk.
Ilyen hatást gyakorol a sír is a testre. Az igazak kimerülve és fáradva tétetnek le a sírba, de nem úgy kelnek fel. ráncos homlokkal mennek le üres képpel és durva bőrrel, de szépség és dicsőséggel kelnek fel. Az öreg ember botjára támaszkodva sántikál a sír felé; a sánta, a megszáradott és vak mennek e szomorú zarándoklásban a közös alvóterembe; de nem meggörbedve vagy nyomorultan kelnek fel, hanem erőben, munkásan, dicsőn és halhatatlanul. Az elzüllött, minden alak és szépségnélküli mag, mint valami gyönyörű virág kél ki a porból. Ifjú és üde zöld csoport fakad ott, hol előbb a hervadt és száraz mag volt. Nagyon jól mondották a vértanuk, mikor tagjaikat levagdalták: „Örömmel adjuk e tagokat Istennek, a ki adta nékünk azokat.” Tagjaink nem a miénk, úgy, hogy azokat megtarthatnók vagy elveszíthetnők, valósággal semmiféle kínzás nem veheti el őket tőlünk; mert ha Krisztus példája szerint felébredünk, nem leszünk sánták vagy vakok, hanem erővel teljesek és szépek. A sír tele hamar elenyészik, a feltámadás dics tavasza és nyara előtt. Áldott a halál, mely a halandó testnek, min gyógyszer, minden tekintetben megfelel és isteni erő által elviszi tőlünk a poklos testrészeket, hogy a halhatatlanság menyegzői ruhájába: öltöztethessen.
Még egy megjegyzést nem szabad figyelmünkön kívül hagyni ez az, hogy nem álmokkal alszunk. Némely ember részére az alvás inkább fárasztó mint üdítő. Nem hívott gondolatok ellopják alóluk ágyat és vetik őket a kínpadra. A lélek akaratlan működése miatt sokszor nem nyugalmas az alvás. De nem így áll a dolog a drága elhunytakkal. A halálnak aluvásában nincsen álom; ők nem rettegnek rém látványok miatt, békéjük ezeknek meg nem zavartatik. Testeik a legmélyebb szendergésben nyugosznak. Ez tényleg olyan alvás, milyent az Úr ád, „mert az ő barátainak enged álmot.”
Nem szabad azonban ezt valami reménytelen alvásnak tekinteni. Már láttunk álmodni egyéneket, kik felől azt mondták: „Ezek a szemek sohasem nyitnak fel többé; ez életből átlátszik az örökkévalóságba”; úgy éreztük, hogy ez alvás ez örök szendergés előjátéka volt és valószínűleg oda változik át. De ez itt nem úgy van. Ezek egészséges álmot alusznak, mely nem halálos itallal vagy betegség folytán vettetett reájuk, ők alusznak, hogy felébredjenek, nem pedig hogy a második haláll meghaljanak. Alusznak - hogy felébredjenek öröm egyességre, a Megváltó az utolsó napon a földre száll. Aludjatok hát, Úrnak szolgái tovább, mert ha alusztok, jobban lesztek.
Kedves barátaim, a halál aluvásának eme kilátása nem visszatarthatna-e bennünket a halált oly eltaszító fénynél való megtekintésé mint a melynél szoktuk? Én tudom, hogy nem örömest nézünk halott félünk megérteni őket; némely balgatagok nem is tudnak megmaradni abban a házban, melyben halott van, de leginkább egyedül és éjszaka. Földi hajlékunk romjaival borzalom van összekötve. Megborzadtok-e alvó gyermektől? Féltek a ti alvó anyátok vagy feleségeitek előtt? Éreztetek rettegést, mikor alvó gyermekeitek arcáról félre taszítottátok a függönyt és megpillantottátok az ő édes álomban behunyt kedves szerelmeit? Miért félsz hát a halálban alvó hivőre pillantani? Igaz, hogy rothadásnak a jele már meg van rajta, mely a természetnek nem kellemes; de nem a hátratérülő ellenség nyomai ezek, és nem jelei-e annak, hogy a rothadás elmúlik, hogy helyt adjon a rothadatlanságnak? Nem azt mutatják-e ezen jelek, hogy a Kédárnak megszakadozott és füst miatt megbarnított sátora lerontatik, hogy a Salamon függönye tündököljék helyette és a lélek abban lakjék, mint szép sátorban? Ó, ne tekintsenek az elhunytakra, mintha holtak volnának, hanem mondjátok róluk azt, mit Krisztus az ő barátjáról; „Lázár, a mi barátunk, aluszik.” Halljátok, meg a Mester szavát: „Elmegyek hogy felköltsem őtet.” Ne legyen sírotok rettentőbb a ti fekhelyeiteknél.
Semmi esetre se óhajtsátok vissza a megváltottakat álmukból. Ha barátotok valami gyötrő fájdalmak közepette végre édes álomba merülne, megráznátok-e ágyát, hogy keljen föl valami unalmas elbeszélést meghallgatni? Nem, hiszen már órákon keresztül vigyáztatok ágyánál és azt óhajtottátok: Ó csak már egy keveset alhatnék! Orvos nem adhatsz-e meggyötört testnek egy kevés álmot?” És végül azt mondtátok „Hála Istennek, már álmosodni kezd; lassan beszéljetek; ne kopogjatok; alszik!” És szinte féltetek lábaitokat a földre tenni, nehogy fölverjétek őtet álmából, Hát a ti barátotokat, minden fáradsága, fájdalma és próbái után felköltenétek-e?” Azt gondolom, hogy inkább, azt mondjátok: „Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai, hogy fel ne keltsétek őket; míg Jézus jön, hagyjátok őt aludni, míg az éjszaka tart; majd reggel felköltik őt az angyalok trombitái és az Istenpék szava.”
2. Szövegünk azonban egy másik képet is nyújt. A halál összehasonlíttattik a vetéssel. A fekete föld meg van szántva, a száraz mag a kosárban van, a földmíves kimegy és mindkét markával szórja jobbra-balra a magot. Hová jutottak a magvak? A forgatásba. A borona jön és eltakarja a magot és nem láthatók többé. Így van ez mi velünk is. Testünk hasonló a maghoz. Nem sok szépség van a magon, a mi testünkön sem. Tényleg, mint Pál mondja: „Elvettetik a gyalázatos test.” Jön a halál, - mit aratónak nevezünk de figyeljétek reng, én őtet vető embernek nevezem, - felveszi testünket és elszórja mindenfelé a földbe. Menjetek ki a temetőbe és lássátok meg az ő mezejét; figyeljétek meg, mily sűrűn beszórta forgatásait! Mily sűrűre tette a porokat! Mily keskeny szegélyt hagyott a föld körül! Azt mondjuk Oda temettetek el; én pedig azt mondom: elvettettek, mint a gabona. Azt mondjuk, holtak; de én azt mondom, a földbe tétetnek, de nem iparodnak mindig ott. Bizonyos érteleimben ezen szentek testei holtak; mert nem az kel ki, amit elvetsz az megrothad, de nem halálra való halál, hanem inkább halál, mely életre vezet. Ama megújítandó test nem halott többé, mint az a megrothadandó mag, melyet épen a föld hasadékába tettél, az minél előbb kikél és te aratni fogsz. Igaz, hogy elveszítjük szem elől azokat, kik elköltöznek közülünk, temetésnek kell lenni, különben hogy kelne ki a mag? Tudom, hogy nem kellemes hallgatni a koporsó dübörgését, miikor a göröngyök ráhányatnak és pornak kell lennie, de vajon melyik földmíves sir, mikor veti a magot? Mi még nem hallottuk a vetőket jajgatni és fohászkodni, mikor a zsákból szórják a magot; inkább énekelni hallottuk őket és észre vettük, hogy már az aratókat megelőzve örömet éreztek, mikor a szántáson jártak. Gyászába öltözve mennek-e a vetők vetni? Tegyük fel, hogy nem bölcsesség azt a drága magot abba a rideg földbe szórni, de az aratás fényénél megtekintve, kell hogy elejtsük a szomorúságot és az öröm jóslatát vegyük elő. A testnek kell, hogy a férgek eledele legyen; neki kell oldódni előbbeni elemeire, mert „por vagy és porrá kell lenned;” ezt nem fájlaljuk többé, mert a „Krisztussal mind megeleveníttetnek.”
Nem szomorkodunk még a rothadás és szag miatt sem. A földbe vetett mag is meg kezd rothadni, de nem hiszem, hogy valamely földmíves ember sírt volna valaha, mert az ő földbe vetett magva dagadozni kezd és előbbi alakját elveszíti. Nem szomorkodik ő a miatt, ha mondják neki, hogy a mag, melyet a földbe tettél, halált szenved, mely későbbi növéséhez szükséges, hanem inkább örül türelmes reményben. De miért bírnátok engem sírásra ti férgek? Inkább testvéreimnek és anyámnak nevezlek benneteket, mert a ti barátságos éjetek a halhatatlanság útjának része.
A rothadás után jön a kikelet és a földmíves egy pár hétre megpillantja a zöld fakadást, az eltemetett élet fiát. Így van ez a halottakkal. Hamar és mily hamar nem is tudtuk, eljön a kikelet. Akkor látni fogjuk, hogy nem vesztek azok el, hanem átadattak a földnek a megváltás készletére; eltétetett, hogy lelkünk, ha vele egyesül, jobb és nemesebb alakban visszanyerje.
Kedves barátaim, ha ez a halál, ha az vetés, akkor hagyjunk minden hitetlen, reménytelen és értetlen fájdalommal. ,Üres a csűr”, mondja a földmíves. Igen, de nem aggódik miatta, mert a mag a földbe van vetve, hogy a csűr ismét megteljék. „Családi körzetem megtört”, mondod. Igen, de csak megtört, hogy újból képződjék. Elveszítettél egy barátodat, igen, hogy ismét megtaláljad és többet találj, mint Ámennyit elveszítettél. Nem vesztek el azok, hanem eltétettek. És miképpen „fény vettetik az igazak számára”, azonképpen igazak a fény számára”, azonképpen igazak a fény számára.
Nem akarok sokáig e pontnál időzni, hanem elmegyünk a másodikhoz, t. i. - a
Krisztus és a hivők közötti összeköttetésre.
A szöveg azt mondja, hogy Krisztus zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” Némelyek nagyon örvendenek eme reményben, hogy még élnek és megmaradnak a Krisztus eljövetelekor és így soha meg nem finak. Megvallom, én is örvendek a Krisztus eljövetelében való reményben, de a soha meg nem halásnak kilátása semmi hatással sincsen, mert úgy tetszik nekem, hogy azok, akik soha meg nem halnak, elveszítenek valami előjogot; legalább is az én fogalmaim szerint úgy látszik, mert Krisztus „zsengéje lett azoknak, akik elhunytak.” Ó, hiszen az akkor valami áldásos dolog elhunyni, hogy így Krisztus a zsengének ily viszonyában aludjék velünk. Akik soha meg nem halnak, aligha lehetnek annyi közösségben Krisztussal az ő halálában, mint Ámennyivel azok vannak, akik Jézusban elaludtak. Míg ti és én, kik a halál nyilának tűszúrásait érezzük, mondhatjuk majd az örökkévalóságban: „Én is által mentem a síron. Ő velem volt, mikor a halál árnyékának völgyében jártan; saját személyemben megtanultam ismerni a halált és a feltámadást, miről ti, kik meg nem haltatok, csak elbeszélés és hallás útján tudtok.” Boldogok hát azok, akik meghalnak.
De mi értendő az alatt, hogy Krisztus a „zsenge”? Emlékeztek rá, hogy volt a zsidóknak egy ünnepe, melyet gyümölcsérés ünnepének neveztek, amelyen az első kévéket az Úr előtt bemutatták, megáldozták hálaáldozatul az elvett aratásért. Ez a hét első napján történt. Arra is emlékeztek, hogy a páska is először ünnepeltetett, azután a szombat és ezután jött a zsengének az ünnepe. Így halt meg Krisztus a páska napján, mint az Istennek leölt báránya, mint Isten páska-báránya, épen a páska idején halt meg; a következő napon volt a szombatnyugalom, amiért Krisztus teste a sírban maradt, azután másnap, a hétnek első napján, kora reggel, még mielőtt világos lett volna, feltámadott az Úr, - a zsengék ünnepének reggelén. Így lett eztán Krisztus az első kéve, mely az egész aratást megelőzte és szentelte.
De a tájékozatlan hivő kér, hogy ezt körülményesebben megmagyaráznám. Szeretteim, jusson eszetekbe, hogy az idő szerint Krisztus volt az, aki legelőször feltámadott a halálból. Erre megemlítitek Énókot és Illést, csakhogy ezek sohsem haltak meg, hanem elragadtattak, hogy ne lássanak halált. Aztán emlékezni fogtok az özvegy asszony gyermekére, kit Illyés feltámasztott és az ifjúra, kit Elizeus támasztott fel. Igen, de ezen esetek nem tartoznak a dologhoz, ezek feltámasztattak, de ismét meghaltak. Az ó-testamentumi példák ideig tartó helyreállítások voltak, hasonlatosképpen az újtestamentomiak is. Eltemetés egyik esetben sem volt, kivéve Lázárét, úgy hogy egy sem a sírból jött ki közülük; még maga Lázár is azért jött életre, hogy újból meghaljon, ő engedélyt kapott a sírtól, de mikor a meghatározott idő lejárt, teste újból átszolgáltatott a kirendelt őrzőnek. Krisztus volt az első, aki valóságosan feltámadott, hogy többé soha meg ne haljon. Ő vezeti az elővédet a sötét hegyszoroson át és a homályon túl az ő arcát üdvözli először a mennyei fény. Az emberek csodálják azt, aki új országot fedez fel: Kolumbusz neve évszázadok fülébe cseng, mert ő volt az, aki először átevezett a háborgó tengeren egy másik világrészbe. Ó akkor ezt zengjétek énekekben és hangoztassátok kürtökben, hogy Krisztus az első, aki a halál fogai közül visszajött, hogy bizonyságot tegyen a hal hatatlanságról és fényről.
Ő oknál fogva is az első, mert ha ő a sírból vissza jön, maga után von egy dicső sereget, az ő követőit. A régi herkules hitregében olvassuk Herkulesről, hogy lement a „Hádes”-be (pokol) és barátait onnan felhozta. Krisztus valóban lement és nem adott a pokol fejedelmének egy torzsát sem, hanem levágta a fejét. A naphoz hasonló fényt árasztott szét a halál éjén és eloszlatta az ő setétségét. Miként Sason Gázában, vette a halál kapuját és elvitte a sir zárját. - Mint Dávid, megszabadította ő is nyáját az oroszlán szájából, és agyonverte a szörnyeteget szakállánál fogva.
Miként Ábrahám győzelmesen tért meg a királyok levágatásából. Mint Mózes, kivezette népét a szolgálatnak házából.. Ki jött ki a sötétség országából a sir kapuján? Ki vo ja, fogva maga tán a halál árnyékának dühös fejedelmét? Ki az, aki előtt a gyémánt falak elmúlnak és a vaskapuk kettétörnek? Ő az! Ő az! Ő az a győző, ki először Edomból jött bászrai vöröses ruhában. A kereszt győzelmét követte a síri győzelem. Ő az, ki a mennyet megnyerte a földiek számára, mikor meghalt; a holtak számára pedig mikor a sírba szállt. Ő halál halála és a pokolnak megsemmisítője lett.
De továbbá, Ő az első kezesség. Az első zsenge kéve, az aratásról kezeskedett. „Honnan hoztad azt a kévét, arató,” „A búzaföldemen gyűjtöttem,” rá a felelet. „Bizony - mondá a pap - az idén gazdag aratás lesz, mert telt és sokszoros a kalász, miről e kéve jó bizonyságot tészen. Honnan hozod isteni hatalom, e dicső hévét, a mi Urunkat: eme dicső testét?” Honnan hozod te Őt, ó Úrnak Lelke!?
Lehet ily sok kévére számíthatnunk?” „Bizonyára”- mondá a tanító - ,ez még csak egy a többiek között, az elsőszülött a sok atyafiai: között.” Ne kételkedjél, hivő lelek soha feltámadásodban, mivel a második Ádám a sírnak köteléből föloldatott.
De most zárunk, Ámennyiben megvizsgáljuk a befolyást, melyet a feltámadás összes tana és Krisztusnak azzal való összeköttetése lelkünkre gyakorol.
Először is figyeljünk testünk szentségére. „Avagy nem tudjátok-e, hogy - a ti testetek a bennetek lakozó szentléleknek temploma?” „Valaki az Isten templomát megszeplősíti, elveszti azt az Isten, mert az Istennek temploma szent, mely ti vagytok.” Megszentelt kőtemplomban mi nem hiszünk; a szent tégláról és malterról való beszédet mi ízléstelennek tartjuk; de az írás méltósága által hisszük, hogy a szentek teste épen oly szent, mint akik állítják, hogy templomaik szentek. Így hát testvérek, ha szemeink hiuságra néznek, akkor az Isten házának ablakait bepiszkoltuk; ha nyelvünk rosszat szól, nem piszkoltuk-e be az isten házának ajtaját? Vigyázzunk, hogy lábaink sohse vigyenek bennünket oda, hová Jézus nem mehet velünk, nehogy az Úr házának oszlopai saját veszedelmünkre legyenek, mint a régi filiszteusok templomoszlopai. Vigyázzunk arra, hogy kezeinket más után ki ne nyújtsuk, mint ami tiszta és kedves, nehogy, mint Baltazár király, az Úr templomának edényeit megszentségtelenítsük. Akik a test finomságára, ékességére és tisztaságára jobban ügyelnek, mint az erkölcsi tisztaságra, megfeledkeznek lényüknek magasabb céljáról.
Látjátok ama koponyát? Vigyetek be egyet a nő öltöző szobájába és mondjátok meg neki, hogyha egy hüvelyknyi vastagon festi meg magát, végtére mégis ilyen színe lesz mint annak a koponyának van. És mondjátok meg mindenkinek, kit oly sokat tartanak a kedvesség és szépségről, az a halott barnaság, amit a férget: és a föld hoznak rátok, a ti természeti színetek, és végül így barníttatnak meg még a legszőkébbek is. De még egy másik módon kell ügyelni színetekre, Ámennyiben arra vigyáztok, hogy orcátokra sohse jöjjön szégyenpír, kezeitek meg ne feketedjenek a gonosz cselekedetek miatt és testetek sohse legyen szeplősítve kéjjel és gonosszal. Elszakasszam-e a Krisztus testét hogy a paráznához ragaszkodjék?”
De itt még egy másik gondolat is keletkezik. Azok között vagyunk-e, mi akiknek Krisztus az első zsengéje? Mert először Krisztusnak kellett feltámadnia és azután azok, kik Krisztuséi az ő eljövetelekor támadnak fel. De mikor támadnak fel az istentelenek? Két feltámadás létezik „boldog és szent akinek része vagyon az első feltámadásban mert azon nincsen hatalma a második halálnak.” Ha az Úr a mennyből megjelenne az angyalok trombitájával akkor akik az övéi, rögtön felébrednek és Isten elé vitetnek, mint nagy aratás. Az istentelenekkel pedig mi lesz? Ők rothadnak az ő sírjaikban tovább; a férgek táplálkoznak belőlük; lésznek a szentek lábai alatt és mi - a szentek – itt e földön ide-oda járdalnak és élvezik ezer esztendeig az ő győzelmeiket. Míg Krisztusnak lábai az olajfái helyén állnak s követői vele egyben örvendeznek, és a teremtményen uralkodnak, addig az ő ellenségei a föld alatt rothadnak:, ama gyalázatos fejedelmekkel egybe, kik őket üldözték és kínozták, kik a Jehovát nem Ismerték, az Ő fiának nem akartak engedelmeskedni. Akik így szóltak: „Szaggassuk el az ő köteleit és az ő őt igáját rontsuk el.” Hol vannak most ezek? A halál emészti meg őket, az igazak uralkodnak rajtok hamar, bosszújok elmúlik. A pokolban kell maradniok. És aztán mi lesz? Ha a fényes ezer esztendő elhullik, akkor jön a vég. A király az ő ítélőszékébe ül. Megparancsolja angyalainak, hogy hirdessék ki az utolsó ítéletet. Ekkor előjönnek a bűnösök, az ő ép oly bűnös testeikkel egyesülnek és azt mondja az, aki mind a testet, mind a lelket elvesztheti: „Kössétek őket kévékbe, hogy megégettessenek” Ítéletet mond felettök: Átkozottak menjetek az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak!” Ó csak az aratás között lehetnénk és nem a szüret között. Mert kétféle gyűjtés említtetik, mint a jelenésekben figyelmeztettelek is benneteket reá. Az aratás az igazak begyűjtése; ezek szépen az Isten csűrébe takartatnak, A szüret az istentelenek összegyűjtése, ezek a Mindenható haragja présébe tétetnek. De hogy tudhatom én azt, hogy azok közé tartozom, akiknek Krisztus első zsengéje? Hát úgy, ha Krisztus értem feltámadott és én ő benne feltámadtam, akkor meg is haltam ő benne. Ő lélek, hiszed-e azt, hogy Krisztus érted meghalt?
Ha szívedben ezt mondod még ma: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus feltámadott az írások szerint és bizalmamat egyedül ő benne helyezem. Ő az én üdvöm és kívánságom,” Akkor menj a te utadon; megnyered feltámadási részedet a napok végével, részt veszesz azok között, kik megszenteltetnek. Az Isten adja áldását hozzá, a Jézusért. Ámen.