A hívő ember szemei előtt mindenkor ott kell lennie e három kegyelmi ajándéknak és pedig: a hit, remény és a szeretetnek. Ez ajándékok mindegyikéről Pál említést tesz a felolvasott rész bekezdő verseiben. E drága ajándékoknak minden egyes hívőnél oly mértékben kell láthatókká lenniök, hogy hallanunk kell róluk olyanok felől is, kiket soha még csak nem is láttunk. Oly kellemes illatot kell terjeszteni ezeknek a virágoknak, hogy azok is észrevegyék, kik soha nem látták ezelőtt. Így volt ez a szent atyafiakkal, kik Kolosséban laktak. Ezt írja Pál: „Hálákat adunk Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiérettetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban, a minden szentekhez való szerelmeteket és a mennyekben néktek eltett reménységteket”. Vajha a mi jellemünk is olyan lenne, hogy arról mindenkor mindenki beszélhetne, orcánk pirulása nélkül; ez azonban soha be nem következhetik, ha eme fontos erényeket nélkülözzük. Ha rendelkezünk eme erényekkel és hozzá gazdag mértékben, akkor nem leszünk szárazak és gyümölcstelenek, ha azonban hiányoznak belőlünk, olyanokká válunk, mint az elsenyvedt gallyak. Szükséges annakokáért hogy gazdagok legyünk a hitben mely kegyelem gyökere és ezért napról-napra fel kell fohászkodnunk. „Uram, neveljed a mi hitünket!” Törekednünk kell arra, hogy csordultig telve legyünk azzal a szeretettel, amely Istentöl ered és amely Istennel egyenlővé tesz; és ugyanígy gazdagoknak kell lenni a reménybeli, amely arra ösztönöz, hogy a földiektől megtisztulva, az odafent való örökségre viseljünk gondot. Igyekezzetek arra kedveseim, hogy e három mennyei testvér egyike sem legyen idegen lelketek eltett, hanem engedjétek, hogy a hit, a remény és a szeretet helyet foglaljon szívetekben.
Figyeljétek meg azon kívül kedveseim, e három kegyelmi ajándék néminemű jellemét, amint ez a hivőkben feltalálható. Nem szolgálhatunk külön hittel, szeretettel vagy reménységgel, mert - ne feledjük el - minden felséges dolognak akadnak utánzatai. A hitnek egy tulajdonsága minden emberben feltalálható; nékünk azonban hitünk van Jézus Krisztusban, olyan hit, mely a világot megveti, melynek keresztje a botránkozás köve és melynek tanítása ellen bosszúra gerjednek. Nékünk hitünk van abban a názáreti férfiúban, aki egyúttal az élő Isten fia, és aki - minekutána vérét adta miértünk - felemeltetett az Atya jobbjára. A mi jövőnk nem rajtunk nyugszik, sem talán főpapokon, sem apáink hagyományain, még kevésbé emberi bölcsességen, hanem egyedül a Jézus Krisztuson. Ez az Isten választottainak a hite.
A hivők szeretete is igen sajátságos, mert habár a hivő lélek minden teremtménynek a javát kívánja, mégis megvan a külön szeretete a szentek iránt, kiket a világ nem szeret, mert ők sem szeretik a világ fejedelmét. Az igazi hivő, Istennek üldözött, elárult és megvetett gyermekeit a Krisztusért szereti. Szereti mindnyáját még akkor is, ha azt hiszi egyesekről, hogy némely alsóbbrendű dolgokban tévedésben vannak; szereti a kegyelemben még gyermekeket éppúgy, mint akik megerősödtek már benne és szereti azokat a szenteket is, kiknek hibáik feltűnőbbek, mint erényeik. Szereti őket nem állásukért, avagy természetes szeretetreméltóságukért, hanem mert Jézus szereti őket és ők is Jézust. Látjátok tehát, hogy míg a hit a Krisztus Jézusra vonatkozik, addig a szeretet a Krisztuson kívül azokra is, akik Vele közösségben vannak, a remény pedig általános kiterjedéssel bír, egészen az örökkévalóságig.
Mert a mi reményünk, melyről ma reggel beszélni óhajtok, szintén különös, mert ez oly remény, amely eltétetett részünkre a mennyekben, és amelyre ennélfogva a világi férfiú semmi súlyt nem helyez. A világi férfinak reménye az, hogy a holnap vagy olyan legyen mint a ma, vagy még sokkal jobb: de semmi vágy nincsen benne az után az ország után, ahol az idő megszűnt tényezőnek lenni. Remél gazdagságot és kincset. Remél hosszú életet és boldogulást, remél gyönyörűséget és házi békét; reménységének összes kiterjedése tehát csak szemeink lát köréig terjed, a mi reményünk azonban túlterjed a látkörön az apostol szavai szerint: „Reményünk van pedig abban, amit nem látunk, és várunk pedig békességes tűréssel”. A mi reményünk az időtől és helytől függetlenül mindent a jövendő világban keres. Ez az a remény amelyről beszélni akarunk. Vajha vezetne bennünket a Szentlélek eredményteljes szemlélődésre.
Az összefüggés, mely a felvett szövegben található, ez: az apostol örült azon, hogy a kolossébeliek a hitben, a reményben és a szeretetben jó előhaladást tettek; annyira örült, hogy hálákat adott ezért az Istennek és imádkozott értük. Hogy ez a három mennyei adomány náluk megvolt, annak tulajdonította, hogy valóban megtértek voltak és szíve örvendett ezen. A Jézus Krisztus minden hű és őszinte prédikátora örvend azon, ha látja, hogy gyülekezetének tagjai a hit, szeretet és remény
ékszereivel fölékesíttettek, mert tudja, hogy ez az egyedüli kincsük itt e jelenben és előkészítőjük a jövőre nézve. Azt hiszem, az összefüggés itt megtalálható, ámbár a kifejezés formája szerint az is világos, hogy a kolossébelieknek szeretete a szentek iránt legnagyobbrészt a remény által neveltetett, azon remény által, amely részükre a mennyekben eltétetett. Figyeljétek csak meg azt a szót reménységét” vagyis amint itt áll: „a szeretet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért”? Semmi kétségünk sem lehet az iránt, hogy a remény igen alkalmas arra hogy Isten gyermekeinek szeretetét növelje. Nékünk mindannyiunknak közös reményünk van, legyen tehát közös vonzalmunk is egymás iránt; ha keskeny útra lépünk, vándoroljunk azon szeretetteljes összetartásban és ha egykor a mennyekben egyeknek kell lennünk, legyünk már itt e földön is egyek. Egy az Úr és egy a szolgálat; egy az út és egy a cél, járjunk tehát mint egy ember. Elvárjuk, hogy ama szeretetteljes lényeket ott fenn majd szemtől-szembe láthassuk; miért ne szeretnők akkor már most azokat, akikben valami lakozik a Krisztusból? Testvéreim, a mennyekben örökké együtt kell élnünk; nem szégyellni való-e tehát, ha civódunk most? Örökké ott leszünk majd a Jézus Krisztus mellett résztvevői annak az örömnek, dicsőségnek és szeretetnek; miért legyen tehát oly csekély a szeretetünk egymás iránt? A Kánaán felé menő úturakban egyazon ellenségekkel kell küzdenünk, egyazon bizonyságot hirdetnünk, egyazon szenvedéseket hordoznunk és egyazon Segítőhöz fohászkodnunk: ezért kell, hogy egymást szeressük. Nem volna nehéz kimutatni, hogy a mennyekbe helyezett remény az egymás iránti szeretetből bebizonyítható. A most előadottakból azért nem következik, hogy amit az előbb mondtam, vagyis hogy nem áll meg az apostol öröme azon hogy a kolossébeliek hitben, reményben és szeretetben előhaladtak; nem sőt az apostol örült, nagyon örült annak hogy reményük hitük által tápláltatott. Rendkívül dicséretreméltó az ezen kedves ajándékokban, hogy csodálatosan eltűnnek egymásban és mégis egymáson nyugszanak. Nem volna szeretet a szentekben egymás iránt ha nem volna hitük a Jézus Krisztusban és ha nincs hit a Jézus Krisztusban, úgy nem volna reménység sem a mennyekben. Ha nincs bennünk semmi szeretet, akkor biztos, hogy nincs hitünk és hogyha nincsen reménységünk, akkor ez megint csak a hit hiányára vezethető vissza. Ha emez ajándékok egyike nálunk van, akkor okvetlen el kell fogadnunk a testvéreit is, mert ezek nem szakadhatnak el egymástól. Három darab gyönyörű gyémánt van ugyanazon aranyfoglalatban és senkinek sem szabad e ritka értékű kincset széttörni. „Most azért meg marad a hit, remény és szeretet, ez három” és boldog, óh boldog az, kinek szívében ezek megmaradnak
Most azonban a hitet és szeretetet egységét és csak a reményről fogunk beszélni, arról a reményről, mely eltétetett részünkre a mennyekben. Először arról, hogy ez a remény igen csodálatos, másodszor, hogy ez a remény szerfölött biztos, harmadszor, hogy rendkívül hatalmas befolyásos remény. Vajha áldaná meg a Szentlélek e három gondolatot mindannyiunkban, hogy így mi is megnyerhetnők ezt.
Először tehát beszéljünk a mennyekben részünkre eltett reménységről, mint igen csodálatos reményről; és mint ilyent vegyük szemügyre, hogy a bűnös még egyáltalán remélhet. Hogy az embernek van reménysége még akkor is, mikor Alkotója összes törvényeit megszegte, ez oly nagy adomány, hogy hallatára szívünknek az örömtől hangosan kell dobognia. Nem emlékeztek-e vissza arra az időre, mikor így éreztetek? Mikor a bűn oly nyomasztólag feküdt a lelkiismereteteken, jött a sátán és odaírta ajtófélfátokra: ,,Nincs reménység!” és ez a rettenetes mondat ott volna még a mai napon is, ha egy kedves kéz nem jött volna izsóppal, hogy lemossa drága vérrel azt a félelmes feliratot. „Néktek, mondom, abban az időben reménységtek nem vala és Isten nélkül valók voltatok e világon”. Ez volt egykor a mi állapotunk; és mily csodálatos az, hogy oly alapjában megváltozott a dolog, hogy ahol azelőtt a legnagyobb kétségeskedés volt, ott ma a legteljesebb bizalom van. Igaz, hogy minden embernek, különösen a fiatalokra van valami reménye, de ez mind hamis, mind csalfa, sőt balga remény mely néha nagy dőreségekbe sodorja az embert, tehát igazi reménységünk nem volt. És ah, milyen szörnyű az élet így. A vihar soha sem hat oly dermesztő erővel reánk, mint mikor a szél süvöltéséből szótagonként halljuk ezt: Nincs remény, nincs remény. És mégis dacára hogy bűnösök vagyunk, mégis van reményünk, még pedig azóta, mióta feltekintünk Jézus keresztjére a Golgotán. Neon csodálatos, nem ujjongásra méltó dolog ez?
Még bámulatra méltóbb az, hogy a mi reményünk összeköttetésbe meri hozni a mennyet velünk. Vajon létezhetik-e menny olyanok része mint mi? Szinte vakmerőség az, mikor egy bűnös, ki oly nagyon megérdemelte a poklot, szemeit a mennybe emeli. Lehet némi reménység a tisztítótűz enyhébb mivoltára, de reménysége a mennyre - nem sok ez? Mégis testvéreim, ne féljünk sem a pokoltól, sem a tisztítótűztől, hanem várjunk türelemmel, hogy megízleljük ama örömöket, melyek számunkra fenntartatnak a mennyekben. Nincsen sem pokol, sem tisztítótűz a szentek részére a mennyország nyitott kapuival várja mindazokat, akik hisznek Jézusban. A mi reményünk telve van dicsőséggel, mert a Krisztus dicsőségével van dolgunk, amit látni reményünk. - elvárod talán te, ki fekete vagy a kívánságoktól, hogy az angyalok mögött ülj? Úgy van; sőt közelebb fogok ülni a trónhoz, mint ők felel a hivő. - És te, ki minden tisztátalanságba beleestél, elvárod talán, hogy az Istent meglássad, kit csak a tisztaszívűek láthatnak? - Úgy van, sőt nemcsak, hogy meglátom, hanem teljesen hason latos leszek Fiához, mikor majd nézni fogom Őt.
Ah, milyen magasztos, mily dicső reménység ez! Nemcsak azt reményleni, hogy a menny kapujában ülve, az énekek egyes hanghullámait hallhatjuk, hanem a boldog, megdicsőült karban énekelni fogunk; nemcsak hogy - néha pillantásokat vethetünk a gyöngykapukon át és szívünk kimondhatatlan örömtől doboghat, hanem, hogy valóban és személyesen ott lehetünk a palota csarnokaiban és „láthatjuk a királyt teljes szépségében” abban az országban, amely „oly messze van”. Ez vakmerő reménység, nemde? Minden után törekszik, ami a szentek legjobbjainak megígértetett, törekszik a dicsőségnek ugyanama szemléletére, az elragadtatás ugyanazon kéjére, sőt törekszik arra, hogy a Krisztus székében üljön, az ígéretnek megfelelően: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székemben üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében”. A reménység számít arra, hogy a győzők között lesz és hogy részt vesz azok trónfoglalásában. Ah, ez eléggé nem csodálható reménye a küzdő keresztyénnek; és mégsem elbizakodottság, hanem az Isten szavaiban való teljes bizalom. Vajon nem csodálható-e az, hogy oly szegény teremtmények, képesek lehetünk az Istenben így remélni?
Ez a remény annál inkább felkeltheti csodálkozásunkat, mert rendkívül lényeges. Az alapul vett szövegben úgy látszik, mintha az apostol nem is beszélne a remény kegyelmi ajándékáról, hanem inkább beszél a remény jelenlétéről, mert világos, hogy maga az apostol a reménység fegyelmi ajándékát mint annak jelenlétét érti; mert az, ami a mennyekben van, csak azoknak a reménysége, kik súlyt helyeznek arra. Az érthető mindenki előtt, hogy senkinek sem lehet a mennyekben reménysége, ha önmagában sincsen. Az igazi hivők reménye oly erős és lényeges, hogy Pál úgy szól róla, mint amelyet feltétlenül mint beteljesedett bírhatjuk a mennyekben. Vannak emberek kik reménylik meggazdagodásukat, ámde ez a remény még igen messze van a tényleges gazdagságtól.
Némely ember magas kort remélt elérni és nem egyszer történik meg, hogy éppen ezek korán halnak meg; világos tehát, hogy a remény nem mindig beteljesülés; ámde akinek oly isteni reménye, amely a hit és szeretet mellett növekedik, annak olyan reménye van, amelyről az apostol azt mondja, hogy ugyanegy a beteljesedéssel. Ah, milyen csodálatos az a remény, melyről messze beteljesedése előtt már mint elért dologról beszélnek és amelyről azt vélik, hogy a menny kincses ládáiban őrzik.
Egy rendkívüli érdekes pont az, hogy a remény egyik tárgya az isteni kinyilatkoztatásnak. A reményt senki fel nem találhatta, mert ez oly dicső a maga nemében, hogy a képzelő erőt megcsúfolja. Az álmok fejedelme soha meg nem álmodhatta, a logika mestere (gondolkodástan) soha ki nem gondolhatta; képzelő erő és okosság visszamaradtak e földön, mialatt a biblia előadása a mennyről hatalmas szárnycsapásokkal halad felfelé. Az örök reménység feltétlenül megjelentetik nékünk. Még egyszer mondom, hogy a fantázia legmerészebb röptei, valamint a legnagyobb vakmerőség sem képes elképzelni, hogy mily üdv vár reánk, érdemtelen és haszontalan szolgákra! Az Isten szava egy ablakot nyitott meg számunkra a mennyben, hogy abba bepillanthatva, várjuk azt az időt, mikor majd az örök forrás vizéből ihatunk és soha többé onnan el nem távozunk.
Ah, ez csodálatos, de még csodálatosabb elgondolni azt, hogy ezt a reménységet egyszerű hallás által nyerjük meg. „Amelyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az Evangyéliom”. Azután „a hit hallás által jön”, a reménység pedig hitből; és így keletkezett bennünk ez az isteni reménység hallás által, - nem munka, nem szolgálat, nem áldozatok által, hanem az Isten igéjének egyszerű hallása és hit által. Azt hallottuk, hogy Jézus átlyukasztott keze minden hívőnek megnyitja a mennyet és hisszük, hogy a legszentségesebb helyre csak Jézus vére által lehet jutni. A mi bizalmunk e szavakban van, melyek írva vannak” Hallgassatok és lelketek élni fog”. És tényleg úgy találjuk, hogy a hallgatás által bizalmunk erősödik, szívünk pedig valódi biztossággal és békés várakozással telik meg, miáltal aztán folyton jobban és jobban kedveljük az Igét. Nem kell-e tehát a legmagasabbra becsülnünk azt az Igét, amely nékünk ily reménységet adott? Ah igen, ezt megtesszük készséggel mindaddig, míg hallást látással és a Jézusról szóló örömhírt az élő Jézussal cseréljük fel.
Ez a remény csodálatos ismét és pedig azért, mert a magatartás általa rendkívüli lesz. Testvéreim, tudjátok, hogy milyen remény az, mely számunkra eltétetett a mennyekben? Tudjátok? Ah, ez a győzelem reménye! Minden ellenségünket meg kell győznünk és a sátánnak lábunknál kell fetrengenie! A győzelmi pálma kezünk és a díszkorona fejünk számára elkészíttetett! A mi életküzdelmünk nem vereséggel, hanem egy nagy állandó győzelemmel végződjön, mert győznünk kell a Bárány vére által! Azonkívül nemcsak a győzelmet várjuk, hanem a tökéletességünket is! Egy napon le fogjuk tiporni a bűn kígyóját és megláttatunk majd újjászületett életünk szépségében. „Atyámfiai, hogy micsodák voltunk, azt tudjuk, de, hogy mik leszünk, azt nem tudjuk”, hanem ha Jézus hasonlíthatatlan lényére gondolunk, megtelik szívünk örömmel ama ígéretre, hogy: „Hozzá hasonlatosokká válunk! Van még nagyobb dicsőség is, amelyre emelhetett volna bennünket az úr? Ah, én nem ismerek semmit, amely ezt túlszárnyallhatná! Tökéletesek leszünk teljesen, mindenben tökéletesei! Ez a mi reménységünk győzni a gonosz felett és tökéletessé lenni mindenben! Ah, mily dicső remény .Ha ez lenne minden, amit eddig elmondtam, már akkor is szerfölött csodálatos a remény; csakhogy ez még nem is az összes! A remény biztosságot ad belénk minden veszély ellen. Amiként semmi gonoszság nem lesz bennünk, azonképpen körülöttünk sem lesz semmi, ami esetleg ijeszthetne. Olyan időleges kellemetlenségek, mint fájdalom, szeretteink elvesztése, aggodalom, fáradság, rágalmazás közel sem jöhetnek hozzánk; ellenben ilyenek lesznek velünk, mint: bizalom, béke, nyugalom és öröm. Most csak homályos tükör által láthatunk, akkor azonban szemtől-szembe nézhetünk. Megszabadulunk minden lelki szükségtől, minden nyomortól. Micsoda fény fog ott némely kételkedő Tamás szemébe ragyogni! Hogyan fogjátok ott magatokat érezni ti, kik kísértésben vagytok? Ugye mily kedvesek vasárnapjaitok itt e földön, de ha elmúlnak, ismét csak vissza kell térnetek a fényes világba; ámde ott fenn örök vasárnapunk lesz és mindenkorra megszabadulunk az istentelenektől. Sajátságos érzés tölt el majd benneteket, nem lesz majd ott a sablonos hétfő reggel, nem lesz aggodalom, mely meg-megújul, nem lesz munka, melyet ismét el kell kezdeni, nem lesz páncél, melyet ismét fel kell venni; és mindenekfelett nem lesz bűn, melytől félni- és kísértés, melytől szabadulni kell. A mennyország oly béketeljes, hogy a földi viharok ott ismeretlenek, a test kívánságai sohasem érezhetők s a pokol kutyájának ugatásai sohasem hallhatók. Ott a béke, öröm, tökéletesség és bizalom mindörökre feltalálhatók.
Ugyanezzel a biztossággal leljük fel ott az örök nyugalmat. A mennyei nyugalom teljesen megegyezik az állandó szolgálattal, mert angyalokhoz hasonlóan „szárnyaikon nyugodva”, pihenést találunk abban, ha Istent éjjel és nappal szolgáljuk. Ott ki nem fáradunk és a nap heve, valamint a szomjúság gyötrelme ott soha nem gyötör. Ott van a gyönyörűség paradicsoma, a dicsőség palotája, az elragadtatás kertje és az állandó szeretet lakhelye. Az örök szabbath ott feltalálható oly nyugalom, mely soha el nem múlva, mindörökre az Isten népe tulajdona lesz. Ott egy oly királyság található fel, ahol mindenki meg van koronázva és oly örökség, ahol mindenki örökös. Az én lelkem kívánkozik oda. Nem elragadó a remény? Nem mondtam-e igazat, akkor azt mondtam, hogy csodálatos?
Mindezeken felül még megvan az a reményünk, hogy állandó közösségben leszünk Krisztussal. Ha volna tízezer világrészem, mind oda adnám, hogy csak egy tekintetet vessek az én Üdvözítőmnek kínteljes arcára; hanem Jézus lábaihoz ülni, tekintetét látni, szavait hallani és soha, soha többé Őt megszomorítani, sőt részt venni minden győzelmében, dicsőségében mindörökkön-örökké, ez minden elmét, képzeletet és fogalmat heghalad. Akkor közösségben leszünk mindazon szentekkel, kikben Ő megdicsőíttetett, kikből az Ő arca kisugárzik és hatalmát s szeretetét csak még jobban megismerjük. Ha képességem lenne a találó szavak nagy sokaságát felhalmozni vagy ha költő állana mellettem, ki igyekezne édes szavaival az örökélet üdvösségét és örömét lefesteni, akkor mindkettőnknek be kellene látnunk eme törekvésre irányuló gyarlóságunkat, mert a legtündöklőbb értelem és a legragyogóbb kifejezés sem képes a mennyország üdvösségét elénk varázsolni.
Másodszor, figyeljük meg kedveseim, hogy ez a remény biztos. A felolvasott szöveg szerint ez a mennyekben eltétetett, azaz biztosíts, van. Az újabbkori balesetek, szerencsétlenségek, az üzletembereket igen óvatossá teszik, hogy hol helyezzék el értékeiket; hanem senki sem aggódhat valaminek a biztossága iránt, amit maga az úr Jézus vett oltalmába. Ha reményeiteket elhelyeztétek Nála, akkor vétkeztek, ha annak biztonságában kételkedtek. Amint az írás mondja, „eltétetett” és ez azt jelenti, hogy oly biztos helyen van, mint egy drága kincs, melye nagy őrséggel őriznek. Igen nehezen találunk helyet, ahová értékeinket e világon nyugodtan elhelyezhetnők, ahová tolvajok vagy rablók hozz, nem férhetnek; mert a páncélból való pénzszekrény, az őrzőkkel meg rakott szoba, a nagyszerű találmányok mindenféle fajtája szolgálatba állíttatik a tolvajok elleni harcban; hanem, ha Isten lesz őrizője a kincsünknek, akkor azt olyan helyre teszi, ahová nemcsak, hogy ember nem, hanem maga az ördög sem juthat, hogy elvegye. A mi reménységünk eltétetett, amiként a koronák és dicskoszorúk eltétettek a görög olympiai játékokban a győzők részére. Senki jogosan igényt nem tart hatott rá, hanem mint nagyszerű jutalmat, úgy nyerték el azt a győző a játékok befejezte után. Nem látjátok ugyan még, most reményeitek beteljesedését kedveseim, hanem azok mégis eltétettek és oly biztosa az Istennél, mint maga a Jehova trónja.
Figyeljétek meg kedveseim ezt a szót: „néktek eltett reménységtek”. Megnyugtató az a tudat, hogy reménységtele eltétetett a mennyekben, de mily boldogító tudni azt, hogy ez a remény néktek tétetett el „Néktek eltétetett” ez annyit jelent, hogy részetekre, kik hisztek a Jézus Krisztusban és kikben van szeretet minden szentek iránt. Van egy korona a mennyben, melyet senki más nem hordozhat, hanem csak te és van egy hárfa ott a dicsőség honában, melyet egyedül csak a te ujjaid illethetnek. Ne tévelyegjetek, néktek tétetett ez el a mennyekben, „néktek, kiket az Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre”. Fektessétek erre a súlyt és használjátok ki ennek édességét. Hol tétetett el? A következő szó megfelel reá: „eltétetett néktek a mennyekben”. „Ott, - felel a Megváltó, - hol a rozsda és a moly meg nem eszi”. Ez azt jelenti, hogy semmi felbomlási folyamat a ti kincseteket megrontani és elpusztítani nem fogja; a moly meg nem rághatja azok ruháit, kiknek reményük a mennyben tétetett el és a s rozsda el nem veheti koronáik fényét. Azonkívül azt mondja a Megváltó: „ahol a tolvaj alá nem áshatja a falat és el nem lophatja azokat”. Fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy egy tolvaj a menny kapuit áttörhetné! Ha reményünk a mennyben tétetett el, akkor annak feltétlenül biztos helyen kell lennie. Ha reményünk a bankban tétetett el, akkor összetörik; ha valamely nagyhatalomban, akkor elolvad; ha birtokunkban, akkor okmányainkat ellopják; ha valamely emberben, akkor a halál elrabolja; ha önmagunkban, akkor megcsal bennünket; hanemha reményünk a mennyben tétetett el, akkor ah, mily biztos helyen van az! Örvendjetek és dicsérjétek érte az Urat!
Arravaló tekintettel, hogy mily biztos a mi reményünk, azt mondja az apostol, hogy erre vonatkozólag megtámadhatatlan biztosítékaink és jogaink vannak. Azt mondja: „Amelyről már előbb hallottatok, az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”. Figyeljétek csak meg e rendkívül fontos szavakat: „az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”. Milyen beszéd által? Emberek beszéde? Az emberek beszéde hasonlatos a pusztába kiáltó szóhoz. Hanem itt az Istennek beszéde van, az a szó, mely a mennyet és földet teremtette, az a szó, mely elve van hatalommal, mely nem nélkülözi az igazságot, amely nem képes hazudni. Az üdvözítő reményről legelőször az Isten beszéde által halottatok és ez a beszéd a legjobb bizonyíték. Akként szokás mondani, hogy „szavamat adom reá!” Akként kaptátok ti is az Isten szavát reményre. Úgy-e szívesen fogadjuk el a szótartó ember szavát, - nem akarjuk talán az Isten szavát épp oly készséggel elfogadni? Isten szavát adta arra a reményre, hogy akik a Krisztus Jézusban hisznek, mindenkor megáldatnak. Nem elég-e ez?
Azután figyeljétek meg, hogy ez az „igazság, beszéde”. Tehát nem tanácsolás, a gyanítás, a valószínű következtetés, hanem a makulátlan igazság beszéde. Az én testvéreimnek az újabb iskolákból, az én bölcs testvéreimnek megvan az elragadtatásnak kieszelt, kigondolt beszéde; hanem az a beszéd, melyet az apostol prédikált, az igazság beszéde volt, valami tényleges, dogmatikus, biztos. Mi nemcsak azt hisszük, hogy az isten beszéde igaz, hanem, hogy ez az igazság beszéde. Vannak a világon egyéb igaz dolgok is, hanem az Istennek beszéde a tulajdonképpeni igazság, amely igazság mindenek felett, ami annak láttatik, mert azt mondja az írás: „az ég és a föld elmúlnak, de az év szavaim semmiképpen el nem múlhatnak”.
Jegyezzétek meg végül a harmadik főszót, „az igazságnak beszéde által, mely az Evangyéliom”, vagyis az örömhír. Ez azt jelenti, hogy ennek az örömhírnek a magva, a veleje ebben a dicsteljes reményben található. Ha az evangyéliom legjavát kivonjátok és az igazságot megtartjátok, mely ennek a kegyes örömhírnek a legbensőbb magva, akkor ama üdvös, biztos és erős reménységhez juttok, amely azután bevezet a legszenteltebb helyre. Azok részére tehát, kiknél ez a remény hiányzik, meg kellene töretnie az Isten szavának, csakhogy az Isten szava meg nem törhet; az igazságnak el kellene múlnia, csakhogy éppen az igazság az, amely megmarad természetes erejében mindvégig; az evangyéliomnak hamisnak kellene lennie, csakhogy ez lehetetlen, mert az Isten dicsősége ezen függ. Hallottátok tehát az igazságnak beszédét, mely az Evangyéliom és mily biztosítékot kívántok még? Tartsatok ki ezen, örvendjetek ennek és soha ne szégyelljétek reménységteket!
Befejezem beszédemet azon kijelentéssel, hogy igen hatalmas és befolyásos ez a remény. Testvéreim, én már mondtam, hogy ez remény az anyja és oltalmazója a szeretetnek, mert a felolvasott rész azt mondja „hallottuk a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok, a mennyekben néktek eltett reménységért”. Mily nagy kegy, hogy a remény szeretethez tudja hozni az embert! Ah, ha e földön több szeretet volna!
A szeretet egy része ama erőnek, melyet a reménység áraszt reánk, igen, melyet a reménység áraszt reánk, de a reménynek van ereje egyebekre s. Ahol a reménység a szentekben ilyen hithatóan megnyilvánul, ottan prédikátorokat és egyéb hivőket is arra bírja, hogy hálákat mondjalak az Istennek. Pál apostol azt mondja: „Hálákat adunk az Istennek s a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor ti értetek könyörögvén, mivelhogy hallottuk a ti reményeteket”. Nem képzelek egy prédikátor részére nagyobb gyönyört, nagyobb kéjt, mint azt a gondolatot, hogy gyülekezetének összes tagjait üdvözülve megtalálja fenn a mennyekben. Alig van annyi időnk, hogy egymást valóban megismerjük és akik ismerősök vagyunk is, az Úr által szerettük meg egymást, az Úr szolgálatában működűink egymással és némelyek közülünk régi pajtások már a harcban; ah mily szép lesz ott megszakítás nélkül időzni egymással. Lehet, hogy némelyikőtök majd ott fenn a mennyei honban így szól hozzám: „Valószínűleg emlékszel arra, hogy egy vasárnap reggel a reményről beszéltél, ámbár nem sokat tudtál róla. Akkoriban azt mondtuk: „Még felét sem mondták el nekem, most azonban látjuk, hogy nem a felét, hanem még a századrészét sem mondták el nékünk. És mily boldogok voltunk akkor, hogy ama kevésben részt fogunk venni, amit tudtunk, míg most ily nagy-nagy örömben van részünk”. Igen kedveseim, mert ez a remény a mennybe visz, azért igen kedves kegyelmi ajándék és mentől többel bírunk belőle, annál jobb ez reánk nézve.
Ezenkívül, hogy a remény felőli hallásról beszélt az apostol, most elvezeti őket az imádkozásra. Ha követtek engem eme rész verseinek olvasásában, úgy meg fogjátok látni, hogy milyen örömet kívánt az apostol a kolossébelieknek. A kilencedik versben olvassuk azt, amiért az apostol imádkozott: „Azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben”. Ha Jézusban hisztek és népét szeretitek, úgy menjetek a mennyei úton, ezért mondja Pál: „Kívánom, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével” és jól kívánja ezt, mert az Isten kedvében járunk, ha akaratát teljesítjük. Vajon nem hangzik-e fel imánkban: „Legyen meg a Te akaratod miként a mennyekben úgy e földön is! Íme Testvéreim, tanuljuk meg az Isten akaratát, hogy képesítésünk legyen a mennybe. Töltsük ki tanulóéveinket e földön, hogy majdan elnyerhessük polgárjogunkat az Új-Jeruzsálemben. Itt iskolában vagyunk és előkészíttetünk arra, hogy helyeinket az Isten Szentsége alatt elfoglalhassuk. Bemehetünk-e a mennybe akaratának ismerete nélkül? Feltétlenül tudnunk kell a hely törvényeit és az udvar szabályait. Életünknek ez a része kell, hogy előképe legyen az odafent való életnek és előkészítője a tökéletességnek. A hangszerek itt e földön hangoltatnak össze, mert lehetetlen, hogy a mennyekben rikácsoló hangzavarok és felhúzatlan húrok legyenek. Nem, nem, engedjétek, hogy mindezek e földön készíttessenek elő. A hárfáitokat hangoljátok össze idelent, hogy majd mikor a mennyei zenekarba juttok, helyeteket elfoglalva azonnal tiszta, csengő alaphangot adhassatok. Tegyen benneteket buzgóvá a jó reménység, hogy az Úr akaratát cselekedhessétek. Tisztítson úgy meg titeket, mint amily tiszta a Krisztus, keltse fel sóvárgástokat ama tökéletes szolgálat után, míg e földön vándoroltok.
Azt kéri továbbá az apostol: „Járjatok méltóan az úrhoz, teljes tetszésére”. Vajon nem illendő-e az, hogy ti, kik az Énokhnak mennyébe fogtok felvitetni, ugyanúgy vándoroljatok mint ő és az a biztosítékotok legyen, h egy az Úr tetszésére méltók vagytok? Ti vándoroltok az Isten jobbja felé, ahol végtelen öröm van, vajon nem akartok-e mindent megtenni, amit csak tehettek, hogy tetszésére legyetek mielőtt Őt látjátok. Te a király fia vagy fényes csillogó ruháidat még nem vetted fel, a korona még nincs a fejeden, nem kívánsz-e azért úgy járni, mint illik ahhoz, akinek oly sok dicsőség és hírnév megígértetett? Mikor a gyermek idegen országokban jár és hívják haza, akkor eszébe ötlik, hogy, mit vigyek magammal?” Mit tegyek, hogy drága atyámnak örömére lehessek, akit nemsokára látni fogok? Foglalkozzatok azzal kedveseim, hogy mit tegyetek az Isten tetszésére, mert nemsokára bementek az Ő örömébe és azoknál fogtok időzni, kik fehér ruhákat hordanak, „mert méltók arra”.
Az apostol továbbfűzve gondolatait, azt mondja „Nevekedjetek az Isten megismerésében”. Ha az Úr mellett akarok élni, akkor meg kell ismernem Őt; kutatnom kell szavát és tudnom, hogy miként jelentette ki magát; törekednem kell arra, hogy Vele és szent Fiával, az Úr Jézussal, teljes közösségben élhessek. Miként mehetek be a mennybe, ha fogalmam sincs arról, hogy ki ott a király? Vajon az ismeret nem annyira szükséges-e, mint ilyen kívánatos is? Azok, akiknek jóreménységük van, nem fognak nyugodni, amíg az Urat meg nem ismerik teljesen. Ha valaki nagy birtokot hagyományoz néked, amely messze helyen fekszik, akkor nem nyugszol addig, míg tájékozást nem nyertél a birtok helyéről, nagyságáról, környékéről és ha teheted, rögtön el is utazol oda megtudni, milyen a föld, milyen szomszédság, szóval az összes gondolataidat reá irányítod. Egyébként szárazabb dolog a világon egy gazdag ember végrendelete. Ha egy ilyen felolvasásánál jelen voltatok, akkor már tudjátok azt a folyton ismétlő módot, amely oly kedves az ügyvédeknek; hanem, ha akkor vagytok jelen, amikor az a családtagoknak felolvastatik, ha megfigyeltétek, hogy miként csillannak fel János szemei, mikor olvassák azt, hogy „János fiamnak örökségül hagyom ...” vagy miként derül ki Anna arca, mikor hallja hogy „az én drága Annámnak pedig hagyom ...”, akkor más véleményetek lesz a végrendeletről. Mindenki odafigyel, mikor hallja nevét említeni. ugyanúgy lesz azzal, kinek reménye van a mennyben, kinek része van a Krisztus nagy végrendeletében, ki érdekkel viseltetik a mennyei dolgok, iránt kívánja, hogy nevekedjen az Isten ismeretében. Még van valami, amit az apostol mond: „Minden erővel megerősíttetvén, az Ő dicsőségének hatalma szerint, minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel”. A mennyekben e elvezett reménység hatalmasan segít az élet nyavalyáit és az ellenfél üldözéseit elviselni. „Majd elmúlik”, - mondja az az ember, ki remél a mennyekben és ezért azután nincs is leverve az aggodalomtól. „Igen rossz szállás - mondja az utazó férfi, hanem, hát holnap reggel úgy is elmegyek innen”. Vajha megerősíttetnénk minden erővel a mennyekben elhelyezett remény által, mert hiszen eléggé felfogható, hogy ez a túlszárnyaló dicsőség e földi nyomorúságot - amely csak egy szempillantásig tart az árnyékba taszítja. Ragyogtassátok, tündököltessétek a ti reményteket, a ti örömötöket; figyeltessétek meg prédikátorotokkal, hogy mikor ők a mennyről beszélnek, vegyék észre rajtatok, hogy ti valóban oda törekesztek. Mutassátok meg a világnak, hogy reménységtek a mennyben van; éreztessétek meg a világiakkal, hogy hisztek a dicsőségben és reményetek van ott len hol Jézus van. Hadd csodálkozzon a világ, amikor majd látja, hogy amit egyűségnek neveztek, - hanem ami valójában igazság és őszinteség az a mennyekben elhelyezett reménység valódi tényként álljon elő. Az Úr adja ezt a Krisztusért! Ámen.
Lekció
Kol 1