Az teljesen világos, hogy az apostol a saját testét nem tekintette magáénak. Úgy beszél róla mint gyenge, ingadozó alapú sátorról, majd pedig mint valamely ruháról, öltözetről, mellyel bizonyos ideig felöltöztetett. Várta azt, hogy meg fogja látni, amint ez a sátor szétesik, szétomlik, vagy pedig hogy ezt a ruhát leveti. Igen erős különbséget tesz a külső emberről, kit érdemesnek tart az eldobásra, valamint a belső valódi emberről, kit tulajdonképpeni lényének, szellemének tart és aki - amiként szól róla - „napról-napra megújíttatott”. Az apostol úgy rendezte be életét, hogy itt e földön az isteni akaratnak megfelelő életet éljen, mindaddig, míg a reábízott munkát elvégzi, azután pedig, ha e porrá való testet leteszi, ruha nélküli és test nélküli szellemmé legyen. Ez a jelenlegi állapota az összes elválasztott, elkülönített szenteknek is, kik beszámíttatnak „az eljövendő igazak szellemei közé”. Énokh és Illés kivételével kik testüket magukkal vitték a mennyeknek országába - az összes elkülönített hivők szellemek, testtel felöltöztetve, kik olyan ruhát hordanak, amilyenek a szellemi lényeknek illik. Nehéz ezeknek ilyen állapotban magukat feltüntetni? Nem hiszem; hogy úgy lenne.
Szellemek test nélkül nem olyan csodálatosak mint szellemek testben. Mindennap találkoztok az utcákon, útalton szellemekkel, kik testben vannak, szellemekkel, kik hússal, csontokkal és izmokkal bírnak és kik ebben a testi ábrázatban helyről-helyre járnak. Ha még sohasem láttuk volna, hogy egy élő, erővel teljes test egy láthatatlan, egy megfoghatatlan szellemi anyag által megtöltetett, úgy ezt vajmi nehezen lehetne felfogni. Azt senkisein tudja, hogy ez a mi belső szellemünk hogyan és miképpen van a testtel összeköttetésben. Hol van a kapocs, az összekötő pont? Melyik rész az a testünkben, amely az összeköttetést szolgálja a szellem és az inak, izmok között? Hol kezdődik a szellem és hol végződik az anyag? Azt tudjuk, hogyha karunkat fel akarjuk emelni, akkor tényleg fel is emeljük; de miképpen eszközli a szellem azt, hogy akaratának végrehajtására az anyag úgy megfeleljen? És legfőképp hogyan képes a szellem arra, hogy az anyag fölött működjön? Hogyan van az, hogy a szellem a húsnak ily tömegében lakni tudjon, e szemekkel lásson, e fülekkel halljon, eme ajkakkal beszéljen és akaratának e kezekkel érvényt szerezzen? A szemek, a fülek és a kezek elvégre csak porból valók, ugyanabból az anyagból állíttattak elő, mely anyagot a test bármely részében feltalálhatunk, csupasz porból, bölcsen összeállított, de mégis csak porrá váló anyagból és hogy ennek dacára a szellem mégis itt lakik ez anyagból készült házban, - szerfölött csodálatos dolognak tűnik fel nékem az is, hogy szellem, test nélkül is létezik. Könnyebben tudunk egy szellemet előállítani, aki az anyagtól mentes abban a viszonyban, amelyben tanultuk, mintsem szellemi dolgokon elmélkedni és az elkövetkezendő világerejét megérezni. Az emberek nagy sokasága nem ismer mást, mint ami az érzékére hat; de az, akit az isteni szellem megújított, az maga is szellemileg érez és ez előtt a test nélküli szellem nem is valami idegen dolog. Hagyjatok tehát bennünket most - az Írás szerint előre nézni egy oly állapotba, amelyben a mi tökéletessé vált szellemünk a Krisztus mellett időzzön, „várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását”. (Róm.8,23)
Azért azonban nem hitte Pál, hogy ez a testnélküli állapot örökké így fog tartani, mert a test feltámadásában határozottan biztos volt. Nem gyűlölte a testet annyira, hogy azt sohasem kívánta volna viszont látni, hanem számított arra, hogy minekutána őt is eltemetik, vagyis kiköltözik e porsátorból a szelleme, majd akkor, az Úr Jézus eljövetele napján új testet kap és így a szelleme újólag felruháztatik. Abban bízott, hogy ami a testben por, az elnyelettetik az élettől, valaminthogy mi is hisszük ezt. Vagyis azt, hogy ami a földbe tétetik, mikor egy hivő embert eltemetnek, akkor az, ami a rothadandóságnak átadatott ugyanaz fog a feltámadáskor megjelenni, de a rothadandóság állapota nélkül.
Az, amit mi a sírba teszünk, az nem más, mint egy szegény hulla, minden tisztesség, azaz tiszteletadás nélkül, amelyen a rothadás félelmetes munkáját végzi; hanem meg fogjuk ezt látni, amint dicsőségben feltámad, sugározva attól a fénytől, amely fénytől Mózes arca tündökölt. Az, amit mi az anyaföldnek átadtunk, azt a maga gyengeségében, erőtlenségében sülvesztettük le; ámde ez éppen így fog feltámadni a sírból, még pedig erővel teljesen. Az, ami eltemettetett, az szellemi (lelki) test (1Kor.15,44), csak a természetes szellem számára alkalmas, de nem megfelelő az újjászületett léleknek; de tudjuk, hogy ami fel fog támadni, az szellemi test lesz, ami magasabb természetünknek alkalmas, megfelelő lakhelye minden kegyelemteljes életnek, amely bennünket Isten gyermekeivé tett. Az apostol gyönyörű, nagy reménysége befejezője lőn az ő egész emberiességének. Szellem, lélek és test egyesüljön mind a Jézus Krisztusban. Vigaszt talált a várakozásban, hogy - dacára, hogy egy kevés ideig, földi sátorának felbomlása után, hajlék nélkül is marad, nemsokára egy olyan házba, mely nem kézzel építtetett, hanem amelyet maga Isten épít, vonulhat be és ott a test és a szellem teljességében örökké Isten trónja előtt állhat. Ez volt az ő biztos várakozásának alapja.
Az alapul vett szövegből világos, hogy e hit hatalmas befolyást gyakorolt az apostolra. Különösen két erős hatást gyakorolt reá; az egyik volt, hogy „mivelhogy mindenkor bízunk”, a másik pedig, hogy erős becsvágyat idézett fel benne; „azért mondta tovább igyekezzünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, Néki kedvesek legyünk”. Érezte, hogy ott, ahol kíván lenni és amely állapotba akarja magát helyezni, az egyetlen amit tehet az, hogy Annak kedves legyen, aki drága vérével őt megváltotta; így tehát igen keveset határozott nála az, hogy a testben vagy pedig a testen kívül van addig, míg az Úr Jézus Krisztusnak kedves lehet.
Az apostolnak e bizalmáról és becsvágyáról akarunk mi ez alkalommal beszélni ha az Isten Szelleme kegyes lesz nékünk ebben segíteni.
Legelőször is kedves barátaim, a hívő embernek van alapja a biztos bizalomra Az apostol azt mondja: „Mivelhogy mindenkor bízunk”, azután pedig, hogy az összefüggést a hetedik versben levő közbevetett mondat miatt el ne veszítsük, ismét folytatja, hogy: „Bizodalmunk pedig van.” A keresztyén ember állapota tehát, ha a feltámadás és örök élet hitében él, a biztos bizalom egy állapota, olyan bizalom amelyben - tekintettel a jelenlegi életre és rendre - mi reménykedünk mielőtt a megígért dicsőség teljességét elnyernők; olyan bizalom, amelyben, ha a testben lakunk is, mégis mindenkor bízunk; és vég olyan bizalomé, amely hasonlóképpen és még sokkal inkább a bekövetkezendő renden alapszik, úgy, hogy „bizodalmunk pedig van, azé inkább szeretnénk elköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz.”
Hagyjatok legelőször is beszélni arról a bizalomról melynek része a hivő ember a jelenlegi állapotában vagyis ami e testben él .Sokkal több szépséget és gyönyörűséget élvezném: e helyen, ha a fordítás, szavak és mondatok szépségét és fontosságát teljes értékében visszaadná. Engedjétek, hogy felolvassam ismét e részt: „Azért, mivelhogy mindenkor bízunk és tudjak, hogy e testben lakván, távol vagyunk Úrtól, bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz. Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk akár elköltözünk, Neki kedvesek legyünk.” Amint látjátok, a súlypont azon fekszik, hogy „akár itt lakunk” és „akár elköltözünk”. E szavak az eredeti kifejezéshez oly közel állanak, Amennyire csak lehet, ugyan a görög kifejezést nem fedik is teljesen. Így tehát a jelen állapotban vagyunk most, vagyis amint mondja az Írás „itt fakun testben; hanem mi itt igen korlátolt értelműek vagyunk, mert itt lak anélkül, hogy a lakásunk is itt lenne, holott ez csak egy könny széjjelbomló porhajlék, egy ideiglenes lakóhely, amelyben mi elkel tettünk, amíg az igazi, valódi otthonunkat az Új- Jeruzsálemben elfog hatjuk. Oly lakás ez, amilyen lakása van a katonának a harcmező, vagy amily lakása van az utasnak az Óceánon, míg egyik parttól a másik parthoz ér. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak volt lakásuk, idegen országban és ők napról-napra várták, hogy elmehessenek abba városba, melynek alapítója, építője és alkotója az Isten. Addig, amíg jelenlegi állapotban vagyunk, mindig kárunk, hátrányunk van, olyan otthonban lakunk, amely nincs a mi hazánkban és így ezáltal igazi, valódi édes hazánktól távoltartatunk. Az elméletben él az a tudat, hogy a test valamely részében lakozik az az élő, gondolkodó és működő szellem, amely a test összes tagjait működteti és így minden érzékunt; kihat. Tudjuk, hogy annak a szellemnek, amely bennünk működik, van szabva, hogy egy bizonyos ideig földi hajlékunk falai között kell tartózkodnia és ez hasonlít ahhoz, amikor egy lámpának a korsóban kell égnie vagy pedig mikor egy gyönyörű, szép drágakövet agyagból készült gyűrűbe foglalnak.
Egy olyan házban kell laknia, amelyhez semmi ragaszkodása nincs és amelyet mégis nem szívesen hagy el. Ki az, ki vágyva, fájón nem tekint a sír szájánál vissza e világra? Ha elhagyja is mind e testi kínt, Vajon vágyik-e a búcsúzásra?
Panaszkodunk folyton testünk törékenysége fölött, de mégsem szeretnők azt rögtön elhagyni; házunk emelkedik a vihar miatt fel és alá és mi mégis óhajtunk abban maradni, mindaddig, míg csak a halál ki nem zavar onnan bennünket és a házat teljesen szétrombolja. annak, akik e testben 40 évig laknak, némelyek pedig
60-70 évig és így, csak természetes, hogy ebből a házból hajlékot alkottak maguknak és nem is csodálatos, ha semmi kedvük nincs hamarosan ebből kivándorolni, valamint hogy a gyönyörű otthonra és a „számos hajlékra” való kilátás nem elegendő, hogy az igazi otthonba való igyekvésre izgassa őket.
Ez a test azonban mégis nem alkalmas otthon nékünk és hogy mennyire kényelmetlen, azt sokszor tapasztalásból ismerjük meg. Nem más, mint egy szegényes, öreg sátor, könnyen feldönthető, könnyen szétbomló és minél öregebb lesz, annál nagyobb fáradságba kerül mindig helyrehozni és lakható állapotban tartani. Az évek folyamán piszkos, elhasznált és elkopott lesz, mint Kádár sátora; a sokévi használat után mindig jobban és jobban bebizonyul, hogy ez nem valódi otthon Isten gyermekei részére és nem illő tartózkodási hely egy halhatatlan, felülről újjászült szellete számára. Sok viszontagságot szenvedtünk e széteshető, széttörhető sátor miatt, különösen a szellemi dolgok miatt; arra lettünk kötelezve, hogy éberek legyünk, de míg a szellem mindig kész erre, addig a test mindig álmos és a vigyázásra szerfölött gyenge. Fáradtságtól, fájdalomtól és lelki éhségtől elgyötörve, kívánjuk sokszor, hogy mennyei dolgokkal töltessünk meg. Ha néha győzünk, akkor sóhajtozunk és erős fejfájásról panaszkodunk; ha kimondhatatlan örömmel akarunk örvendezni, akkor erős szívdobogás akaszt meg ebben; ha Mesterünk művét akarjuk folytatni, akkor egy béna láb vagy gyenge erőnk emel gátat e törekvésünk ellen, úgyhogy mi egy olyan házban lakunk, mely telve van nyomorúsággal és nyavalyával. Húst és vért kell magunkkal hordanunk, de hogy ebből mégis csak kiemelkedünk, azt érezzük. Van valami bennünk ami lakni enged, hogy mint némely tengeri állatok, akik növekedésük arányával régi hüvelyüket széttörik e helyette újat nyernek, így mi is mindig újabb és jobb hajlékot nyerjünk. Hasonlítunk a tojáshéjba zárt kis csibéhez, amely hajlék egy eddig megfelelő volt, hanem ezután szűk lett és elkezdtük csipkedni mindaddig, míg teljesen széttörtük, hogy teljes szabadságot nyerjünk „Mindaddig, míg a sátorban lakunk, panaszkodunk és vágyódunk innen” és vágyódni fogunk mindama napig, amelyen teljesen megszabadulunk a test és a rothadás kötelékéből.
Ti szép napok, ti szép órák, mikor jöttök majd végre én elébem el, hogy szabadulva e sok földi jajtól békében Atyám oda vezérel? A görög kifejezés szerint a mi otthonunk idegen országban vár vagyis nem lakunk a mi népünk között, mert hazánkból száműztet. Nem vagyunk azonban egyedül, mert a testvérek és testvérnők nagy serege van velünk, miként a zsidófoglyok Babilonban törzsük sok tagját találták, akikkel, aztán együttesen énekeltek és sóhajtoztak. N itt száműzve vagyunk, a mi örökségünk nincsen itt. A sírgödör birtok az összes, amivel rendelkezünk és az egész, amit rövid idő mulya elnyerünk, mert e világ nékünk nem maradandó városunk. Az Úr nem lőtt jónak, hogy a mi részünket már ez életben kiadja számunkra; a mi örökségcink a Jordán túlsó partján fekszik. Itt e földön a testben lakunk de - miként már említettem, - ez csak ideiglenes tartózkodási kel az idegen hazában, ahol vándorok és idegenek vagyunk, miként már atyáink is azok voltak. Vándorok vagyunk, kik idegen országban járunk oly nép között, mely nem a mi nyelvünkön beszél, nem használja a mi szokásainkat, nem ért meg semmit arról a helyről, amely helyre mi igyekszünk és éppen ezért őrülteknek tart, ha ama másik hazáról beszélünk nekik, amelyről semmi fogalma és amely után semmi vágyódása nincsen. Mi csak korlátolt elmék vagyunk előttük itt, mint ahogy ezt mondanák arról, aki száműzetésben van s száműzetésében egy idegen városban lakik; s azt állítaná, hogy e város az otthona.
Van tehát otthonunk, amely a mi valódi, az igazi otthonunktól távol tart bennünket. Még nem vagyunk ott, hol a mi Urunkat láthatjuk és szavát hallhatjuk; nem vagyunk még abban a nyugalomban, amely megígértetett az Isten gyermekei számára. Most még csak az iskolában vagyunk mint gyermekek, kik örülnek, ha hazamehetnek. Most még munkások vagyunk és e föld a műhely; ha napi munkánkat elvégeztük, haza mehetünk; de ne felejtsük el: ez műhely és nem otthon. Amily kedves amily édes érzés az, ha egy heti erős munka után végre hazamehetünk a poros piszkos ruhát a sarokba tehetjük és érezhetjük, hogy mily édes „munka után a nyugalom”. E világon nem találunk sehol tökéletes nyughelyet, úgy, hogy várva-várjuk azt az időt, hogy ez idegen világból kimenve, szabadnak, teljesen szabadnak érezzük magunkat. Semmiféle érzés nem hat oly édesen a lélekre, amíg itt a földön vagyunk, mint a honvágy. Van tehát nyugalma az Isten népének, de ebben a testben és e földön nem érheti azt el.
Az otthon az a hely, ahol biztosan érezzük magunkat. „Az én házam az én váram”. Künn a világban megfigyelhetik az emberek egymás szavait és állíthatnak hamisságot és igazságtalanságot is, ha tudnak. Nektek odakünn harcot kell megvívnotok, de jól teszitek, hogyha vége van a harcnak, a házatok küszöbe elé álltok, hogy saját tűzhelyeteket megvédjétek. A mi saját házunkban valószínűleg nincsen senki, aki ellenünk gáncsoskodjon, vagy reánk leselkedjen, mert akik egy házban vagyunk, mindnyájan örülünk egymásnak. Valóban kedves testvéreim, nem találunk sehol e világon ily otthont magunknak, mert itt a versengés és vetélkedés hona van. Itt csak ellenségek között járunk és őszintén mondhatjuk, hogy: „Lefekszem az oroszlánok közepette az én lelkemmel; mert az emberek fiai tüzes lángokként vesznek körül”.
A mennyekben nem lesz majd ellenfelünk, aki miatt vigyáznunk kell és nem lesznek majd vendégeink, kik voltaképpen ellenségek. Otthont, édes otthont fogunk majd ott fenn találni és eme otthontól tart vissza a mi jelenlegi állapotunk.
Az otthon az a hely, ahol mindenkiben őszintén és feltétlenül megbízunk. Ott mindenki minden feszesség nélkül viselkedik. A bíró leveszi otthon hivatalos öltönyét, a katona leteszi fegyverét és mindketten leülnek játszania gyermekeikkel. Aki künn kemény gallért visel, leveti, ha családja körébe lép. Itt a szeretet legédesebb csókjai és legörömteljesebb szavai hangzanak el. Vágyódunk egymást látni a szeretet miatt, holott a valódi szeretet nincs is itt, hanem csak odafenn; mily élvezet van biztosítva nékünk ebben! Mennyire meg kell becsülnünk az Isten szeretetét mely a Jézus Krisztus által nyújtatik nékünk! Akkor hangzik majd a menyasszony szava az énekben és hangzik majd örökké: „Csókoljon meg engem az ő szájának csókjaival, mert a te szerelmed jobb a bornál.” Akkor megtanuljuk majd ismerni Jézusnak szeretettel teljes szívét és a legteljesebb közösségben leszünk vele örökkön-örökké. A mi testünk, azaz a mi jelenlegi otthonunk tart vissza most bennünket az Isten társaságától, amelyet az üdvözültek szakadatlanul élveznek.
Nem mondtam tehát igazat, hogy a mi jelenlegi állapotban annyira hátrányunkra van, hogy sóhajtani és könyörögni késztet a hazamenetelre?
De, kedves barátaim, a főpont, amiben a jelenlegi állapot a jövőre nézve hátrányunkra lehet az, hogy mi itt teljesen a hitben járjunk. „Mert hitben járunk, nem látásban.” Te hiszel Istenben, de még soha sem láttad az Ő dicsőségét, amit az üdvözültek már láttak. Hisztek a mi Urunk Jézus Krisztusban, de van Egy, „kit sohasem láttatok és mégis szerettek”. Hisztek a Szentlélekben és jelenlétét éreztétek is már, de van mindezeknél valami jobb: a tiszta, világos látás, amit nem élvezhetünk, amíg itt e földön időzünk. Hitünk alapja most az Isten Igéjén és Isten szellemén nyugszik; a mennyei várost mi még nem láttuk; a hárfajátszókat, akik hangolják hárfájukat, még nem hallottuk; a megdicsőültek nagy ünnepi vacsoráján még nem vettünk részt. Hitünk által megízleltünk minden örömök élvét, de a valódi élvezet nem e világ számára készül. Amit az ember látott, vajon reményli-e még? Szükségtelen, ment már látta. És mivelhogy a reménység országát mi látni akarjuk, azért nem tudok várni, hanem nagy igyekezettel akarunk menni arra a helyre, ahol nem annyira hiszünk, mint inkább látunk és ahol nem biztattatunk, mint inkább élvezünk. Igyekszünk tehát abba az országba, ahol
Szemünk majd ottan tisztán látja
Mi a szíveket vágyra bírta.
És a hit eltűnik majd és helyébe majd a legtisztább, a legtündöklőbb látás lép. E földről a mennyei dolgokat csak távcső által láthatjuk, de nem léphetünk velük úgy érintkezésbe, amint óhajtanók; de ha téged, téged, óh test ledobhatunk magunkról, akkor a valódi látást és a valódi élvezetet elnyerjük és látni fogjuk a Megváltót színről-színre.
Ezek tehát a jelenlegi állapot bajai, kellemetlenségei. Pál azonban mindezek dacára bizalommal volt vele. „Mivelhogy azonban mindenkor bízunk” - felel. Megelégedett, boldog, bátor és állhatatos maradt mindezek dacára; és miért? Miért? Azért testvéreim, mert hitt a hallhatatlanság reményében, ami megjelentetett néki. Tudta, hogy a lelke, testének halála után egyesülni fog Krisztussal. Tudta, hogy egy elkövetkezendő napon, a Krisztus eljövetele napján, teste szellemével ismét egyesülni fog és ezért ítélte semminek az élet összes kellemetlenségeit, „szomorúságait, melyek csal: rövidek, és könnyűek”. Megvetett mindent, amit el kellett tűrnie, azért a minden fogalmat felülmúló dicsőségért, amiről hite oldta, hogy nemsokára megjelenik.
Figyeljétek meg, hogy az apostol bizalma Isten lelkében keletkezett. „Aki pedig minket erre elkészített, volt benne, hogy egy napon tökéletes és halhatatlan lesz, mert Isten elkezdte őt erre elkészíteni. Ha a szobrász egy kő elkezdi a vésővel azt szoborrá idomítani, akkor megkapjuk az ígéretet, hogy mi lesz ebből a kőtömbből. Így, ha látom, hogy a mester az első vonást művén megtette, akkor biztos vagyok egy remekmű létesülésében, mert látom, hogy a kezdet megtétetett. A szobrász abbahagyhatja a munkát vagy pedig meghalhat és így nem lehetek egész bizonyos afelől, hogy a kiválasztott kőből előáll-e a kívánt mű. De Isten semmit se kezd, amit be ne végezne, sohasem akadályozza Őt az erőhiány, hiszen az Ő a forrása minden erőnek; és ha én vagyok a kifejtett márványtömb, Ő pedig elkezdett engem igaz bűnbánattal, és az Istenben vetett egyszerű hittel durvaságomból csiszolni, úgy jóslatot: elhatározta rajtam munkálódni, amíg csak képmását ki nem domborítja rajtam; amíg csak halhatatlanná, szeplőnélkülivé nem leszek, mint az én Uram. Pál hitből tudta, hogy isteni tanács folytán a világ kezdetétől fogva választatott, hogy egy tökéletes és halhatatlan lénnyé tétessék. Látta, hogy Isten őt tulajdonképpen erre a célra teremtette és ezen szándékában alkotó újra; érezte bensejében az Isten működését, - érezte magában Isten szellemének munkáját, aki új életet ad néki és hajtja a bűn gyűlölésére: aki serkenti őt Mesteréhez, a Krisztushoz mindinkább hasonlóbbá lenni. „Aki pedig minket erre elkészített, az az Isten, „mondja az apostol, éppen ezért bizonyosnak érzi magát abban, hogy erre a célra el is fog vezettetni.
Ismét, ez más alapja a bizalomnak - „aki (zálogát) is adta minékünk.” (Angol fordítás.) Tudják hogy mi az a „foglal?.” Ez nem zálog csupán, mert a zálogot vissza szokták adni, ha a hitelezett összeget vagy tárgyat visszaadják, illetve visszafizetik: a foglaló ellenben a megígért dolognak egy része.
Ha valaki, aki a bérét a hét végén szokta megkapni, abból egy összeget előre felvesz, ez összeg, amit felvett, több mint a fennmaradó összeg záloga: az az egésznek foglalója? Azért tehát az magasabb és bizonyosabb a zálognál.
Az, aki lelkében Isten szellemét vette, a halhatatlanság magvát vette, az ki fog terjeszkedni a tökéletességig, megbocsáttatott néki és felvétetett, most Isten Szelleme segíti imábani gyengeségét, betölti hittel, áthatja szeretettel, szentséggel ékesíti és Istennel való közösségbe helyezi - mindez az ő leendő tökéletes állapotának foglalója és a jövendő örömeinek kezdete: hibátlan biztosítéka az üdvnek, amely az Úr az Őtet szeretőknek készítetett. „Azért mindenkor bízunk”, mondja Pál apostol. Oly reménységünk van, mely bemegy a kárpit belsejébe, tudjuk, kinek képét formálja ki bennünk az Úr és elnyertük a Lelket, mint az örökboldogság foglalóját; azért, jöjjön, ami csak jönni akar, telve vagyunk szent bátorsággal és magasztos békeséggel; ez teszi azt, hogy a jövőt a legnyugodtabb bizalommal várjuk.
De menjünk át a következő pontra, az ez: Pál éppen ilyen bizakodással tekintett a következő állapotra, amelyre remélte, hogy nemsokára eljut, ugyanis a szellem testnélküli állapotára Természetünk, ha nem munkálódik benne a kegyelete, elborzad a halál gondolatára; de nem lehet részünkre borzalmas a halál, mert a bennünk munkálódó kegyelem a halál utánra jobb állapotot helyez kilátásba. Alapigénkből úgy látjuk, hogy Pál többre becsüli azt az állapotot, amelybe őt majd a halál helyezi. „Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz”, ez annyit jelent: fölébe helyezzük e testünk hajlékából való kiköltözésünket a földi életnek, mert: azzal az Úrhoz megyünk lakni. Tehát Pál kívánatosabbnak tartó azt az állapotot, amelyre közel sejtett halálának bekövetkezése révén remélt eljutni mint e földi, reménységben várakozó életét. Mégis figyeljük meg, nem szól így, bár jobbnak tartja, test nélkül, mint testben lenni. Már mondotta: „mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni”; ő magára nézve nem kívánja, hogy testnélküli szellemmé legyen. Vannak bizonyos misztikusok, kik a testet nyomorúságos hátránynak tekintik; a feltámadásra való gondolat nem nyújt nekik gyönyört és így szellemileg értelmezi ezt a tant, úgy, hogy szerintük nincs feltámadás. Az apostol nem volt a véleményükön, Isten templomának neveié a testet és annak tökéletesbülését kívánta; nem pedig elrontását. Az Úr úgy alkotá az embert, hogy ez a lét némely formáinak csodás egyesülési képét mutatja, összekötő kapocs ő az angyal és az állat között, isteni és testi keveréke egy széles körben elterjedt lény, kit a fölötte levő menny és az alatta levő föld fogad be. Nagy Alkotónk nem akarja, hogy mindenborra megcsonkított teremtmények legyünk hanem akarja hogy mi teljes hatalmunkkal örökké nála időzzünk. Amikor Urunk
Jézus meghalt, nemcsak felét az embernek, hanem az egészet váltotta meg és nincs szándékában megszerzett tulajdonának valami részét az ellenség kezében hagyni.
Ne gondoljuk, hogy kívánatosabb volna fél embernek lenni, mint egész embernek, mert Jézus Urunk nem így gondolkozik. Várakozzunk a mi Urunk másodszori eljövetelére, aki szentelt ki fogja hívni koporsóikból és őket teljesen megszabadítja a sír hatalmából. Most már azon örvendjünk, hogy a rothadandó testünk fel fogja ölteni a rothadandóságot és a halandóság a halhatatlanságot.
Kedves barátaim, immár mindnyájatok előtt világos lehet, hogyha Pái e jelenlegi testi állapot fölé helyezi a testnélküli állapotot - amint azt alapigénk mondja a szentek szellemei, akik testeiket a sírokban hagyták, nem semmisültek meg, hanem tovább élnek. Pál nem tarthatta volna jobbnak megsemmisülve lenni, mint egy szent reménységgel teljes életet élni. A szentek nem halottak; e téves vélekedésre válaszol Urunk, mikor ezt mondja: „Hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Az Isten pedig nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek Ő néki”. Azok, akik eltávoztak e földi létből, élnek még mi bizonyosak vagyunk e felől, mert különben ezt az állapotot Pál nem értékelte volna feljebb a testinél. Épp oly kevéssé vannak ők öntudatlanul, mint ahogy egyesek mondják, mert ki becsülné többre a kábultságot, a tevékeny reménységben várakozó életnél. Bárminő fájdalmak legyenek is itt alant a keresztény életében, a hivő valósággal élvezi az életet és nem helyezi a fölé az öntudatlanságot. Épp oly kevéssé vannak a szentek a tisztító vízben, mint azt a babiloni parázna mondja, - mert senki se fogja kívánni, hogy gyötörtessék és bizonyosak lehetünk, az apostol sem szeretett volna „inkább” a tisztító tűzbe lenni, mint itt élni és szolgálni az ő Urának. Testvéreb, a szentek élnek, öntudatosan és boldogságban élnek. A megdicsőülés hegyére eljött Mózes Jézussal beszélni, ha nem is volt teste; épp olyan serényen, mint Illés, bár ez a hatalmas próféta magával vitte testét, amikor tüzes szekéren mennybe ragadtatott. A test szükséges az öntudathoz vagy a boldogsághoz. Mindebből az a legjobb, hogy az elhunytak szelleme Krisztussal van. „Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb”, mondja az apostol. „Mindenkor az Úrnál”, részük meg van szabva. Maga az Úr imádkozott: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet”. Ez az ima rajtok beteljesült. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradozásuktól, és az ő cselekedeteik követik őket”.
Ez tette az apostolt a halál arcával szembe bátorrá és a vigasztalásnál is nagyobb megnyugvást szerzett neki; kedve volt a testnélküli állapotba átköltözni, mert tudta, hogy abban az Úrnál lesz otthon.
Óhajtom, hogy egy pillanatig időzzetek „az Úrnál lenni” gondolatban.
Örvendünk, hogy Krisztus szellemileg itt van közöttünk, mert az Ő jelenléte igen magas fokú szellemi áldásokat hoz nékünk és olyan örömöket, amelyek előre hirdetik a mennyei boldogságot. Mi most, hogy úgy mondjam, a mi Urunkat úgy, mint egy teleszkópon át látjuk, de nem látjuk Őt közel. Úgy halljuk Őt, mint a tengeren átfektetett telefonkábelen szólítani, de nem beszélünk vele szemtől szembe. Ah, mi is lesz az, Krisztusnál otthon lenni! Ha elérjük palotája előcsarnokát és leülünk asztalához, akkor sokkal jobban fogjuk őt ismerni, mint most, és szemeink előtt még nedvesebbnek fog látszani, mert egykoron világosan meglátjuk Őt. Szavaival: hangzása sokkal édesebb lesz, mint amit valaha hallhattunk itt az evangyéliomból mert Őt valósággal fogjuk beszélni hallani. Nem fogunk vele betelni, ha egyszer meglátjuk Őt. Én úgy gondolom, sohasem fogom hívárai szemeimet levenni róla, hanem a gyönyörnek mennyét, örökkévalóságát, végtelen áradatát fogom abban találni, hogy Őt szemeimmel és egész szívemmel láthatom. Nála lenni otthon, ez annyit jelent, mint végtelenül többet érteni róla, mint Ámennyit csak mind ezideig álmodhattunk. Ah, ti nem tudjátok az Ő dicsőségét, most még nem hordozhatjátok el, Őt nézni; halottként hullanátok lábaihoz az elragadtatás egy pillanatától, ha csak rá tekintenétek, amíg e gyenge testben vagytok Ha testnélküliekké váltok, nem fog többé a test ködöt vonni szemeitek elé, hanem a maga szépségében fogjátok látni a Királyt és képesek lesztek elhordozni a nagy örömet.
Ezen állapotban, amelyben életünk vége felé siet, megszabadulunk majd minden kételytől, amelyek még most oly gyakran ostromolják szent hitünk igazságait. Ott nem fogunk az Úrral és ígéreteivel szemben bizalmatlankodni; nem fogunk többé vérének erejében vagy engesztelő áldozatában való részünkben kételkedni. „Mindez nem álom csupán.” Jön olykor ez a sötét ateista gondolat. Ott többé nem fogtok ilyesmit gondolni, mert Jézusnál lesztek otthon. Most felötlik néha e gyötrő kérdés: tényleg hívő vagy te? Jézus valóban megmosott téged vérében? Minden ilynemű kérdéstől megszabadulsz, ha többé nem a testben, hanem az Úrban leszel otthon. Haladj tehát a hitben és ne próbálj belőle hitérai, mert ez a szellemi élet módja a jelen állapotban; majd a halál után nem jártok többé a hitben, hanem csak látni és élvezni fogtok; akkor el fog tűnni a kétely, amely most megragadja hiteteket, míg e testben vagytok. Mily kellemessé és kívánatossá teszi a mennyet a valóságos élvezetre való kilátás, bár tudjuk, hogy egy ideig el leszünk válva testünktől.
A jövő életben érezhetőbb társaságunk lesz Krisztussal, mint most. Beszélünk ugyan itt is vele, de a hitben a Szentlélek által történik; a dicsőség országában azonban közvetlen közelből beszélünk vele és úgy is halljuk hangját, mialatt személyesen szól velünk. Ó, mi minden lesz Neki mondanivalónk! És mi lesz az Ő mondanivalója minékünk! Valóban, a várakozás eme mélységébe nem szabad belemerülnöm, nehogy a reménység gyönyörébe fúljak. Ó, mily öröm vár mireánk! Már majdnem túl sok arra gondolnom.
Ha egykor Ő nála otthon fogunk lenni testnélküliségben és amint azt előre teszem, ha otthon leszünk feltámadott testünkben, nagyobb képességünk lesz Urunk dicsőségét felvenni, mint jelenleg. Olykor betölt minket szeretetével, amely minden ismeretet felülmúl és akkor azt gondoljuk, hogy igen sokat tudunk róla; de óh testvérem, a mi mostanig fejlett ismeretünk csak olyan, mint a kicsiny gyermeké. Mi olyan kicsiny és lapos hordócskák vagyunk csupán, amelyet Krisztus szeretetének már néhány cseppje megtölt, annyira, hogy máris kezd túláradni rajta: de Ő megbővít majd minket amíg szeretetének nagyobb mértékét bírjuk magunkba befogadni és akkor aztán egészen betölt minket Isten érzetével. Ezideig megkísérelték elképzelni, hogy mi legyen a menny. Jó, sok ilyen mennyetek legyen; nem, tízezerszer annyi gyönyörötök Istenben, mint Ámennyiről álmodoztatok. Ha még itt is túlnyomóan többet tehet értünk, mint Ámennyit kérünk és megértünk, mit fog majd értünk ott tenni? Ami pedig az Ő személyét illet?, kedvességének tökéletessége és dicsőségének itt csak ruhája szegélyét érinthettétek. Ti csak, mint Jonathán, vesszőtök hegyét érintettétek e mézfolyásba és az világította meg szemeiteket; de oh, ha csak Őnála otthon lesztek, szívetek kívánsága szerint fogtok ehetni. Itt csak egy cseppnyit hörpintünk, de ott majd teli serleggel ihatunk; itt mindennapi kenyerünket esszük, de ott a mennyei ünnepély nem fog véget érni.
Nos, ha e két dolgot, a jelenlegi állapotot és a jövendőt egybevetjük, nagy okunk van, mint az apostoloknak is, napról-napra tovább haladni szent bátorsággal és bizakodással. Bár göröngyös az út, de egy kibeszél hetetlen örömökkel teljes célhoz vezet, azért tehát vidáman vándoroljunk rajta; és ha az út még érdesebbé válna, még több bizodalmat mutassunk, mert Istenünkkel töltött egy óra mindennel felér, sőt végtelenül többet ér.
Az utolsó pont, amelynél nagyon keveset időzhetek, ez: a hivő okokkal bír arra nézve, hogy valami, mindent magához ragadó becsvágya legyen Szövegünk szerint egyedül Jézusnak éljünk. „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, néki kedvesek legyünk.
Mostantól fogva tehát testvérem, csak e nagy dologról gondoskodjunk, hogy Urunk tetszését bírjuk, Meg vagy mentve és osztályrészed a menny; nos ez időtől fogva minden gondolatod, képességed és erőd erre az egy célra irányuljon, - úgy élj, hogy Jézus Krisztus tetszését megnyerjed. Élj néki, mint ahogy Ő érted halt; élj egyedül Néki!
Hívő, minden dolgaidban Krisztus tetszésére lenni ez legyen becsvágyad; ne azt mondd: „Hogy fog ez nékem vagy a szomszédomnak tetszeni?” És gondold meg, nem a cselekedet az egyedüli, amellyel tetszel néki, cselekvésed indító okának, az igazinak kell lenni, különben rosszul sikerül néked. Oh kiálts hozzá, hogy cselekvéseid indító okát tartsa tisztán, élénken, dúsan, mennyeien; mert alantos célok, mint valami kovász-áldozat képtelenné teszik az egész országot. Azért nem csupán az indító ok a fő, hanem a szellem, amelyben az végrehajtatik. Isteni becsvággyal szorgoskodjatok testvérek azon, hogy Jézusnak tetszését bírjátok gondolataitokban, kívánságaitokban, kéréstekben, mindenben ami rajtatok van. Tudom, hogy némely nyomorúság és tévelygés miatt panaszotok van; sok lehet rajtatok, ami nem tetszik néki; hordozzatok gondokat, amelyek néktek sem tetszenek és ne tetszék néktek soha az, amit ő el nem tűrne. Éber ésszel őrködjetek lelketek minden mozdulatán, hogy azt semmi hatalom vagy szenvedés ne érintse úgy, hogy az Szentlelkét megszomorítsa. Igyekezzetek minden pillanatban néki tetszeni, mert ti a földön éltek. Tudjátok, hogy Jézus mit tett és hogy mit akar, hogy cselekedjetek; kövessétek minden lépését, kövessétek minden szavát. Megparancsolta néktek, hogy szentségben járjatok, mint ahogyan ő tette azt; oh, ne vétkezzetek ellene. A mezíteleneket ruházni, az éhezőket táplálni, a tudatlanokat tanítani, a betegeket látogatni, özvegyek és árvákról gondot viselni, ilyen dolgokról beszél Ő, amelyek néki különösen tetszenek és amelyek megjelenésének napján szemei tisztessége gyanánt említtetnek; Legyenek mindezek nálatok is gazdagon fellelhetők. Legyetek gyümölcsözők az erényben, ami Őnála lépett fel legdúsabban. Ne múljék el fölöttetek egy nap se anélkül, hogy valamit az Ő tetszésére ne mívelnétek. Igen sokat teszünk, mert nagyon szükséges vagy mivel a gyülekezeti végzés azt úgy követeli, de egyenesen Krisztusért, egyszerűen és kizárólag magáért a Jézusért tenni szent cselekményeket, ez legyen állandó szokásunk. Nincsen nékünk balzsamos alabástrom szelencénk, hogy azt összetörjük és megkenjük fejét? Nincs könnyünk lábait mosogatni?
Szükséges, hogy serkentselek benneteket, hogy gyakran, ha még oly csekélynek látszót is, kedvére cselekedjetek még akkor is, ha az önmegtagadástokba kerül: Igen, minden úgy vihessék végbe, mintha Ő érte történne.
Mert akkor fogunk a jövő életben néki tetszeni, jegyezzétek még meg ezt utoljára: „Mert nékünk mindnyájúnknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” A gyermek örül ennek. Most nem értenek minket az emberek, de ama napon majd meg fognak érteni.
Egyért jót állok néktek: ha ti a lehető legönzetlenebbül és legönfeláldozóbbal is éltek, úgy oly emberekre fogtok találni, kik gúnytárggyá tesznek titeket s eljárástoknak önzést, haszonlesést fognak indító okul tulajdonítani és mindannak, amit szóltok vagy tesztek, gonosz, ördögies magyarázatot adnak. Alapjában véve, ez nem határoz semmit, mert Krisztus ítélőszéke előtt mi mindannyian nyilvánvalókká leszünk Isten, ember s az angyalok előtt. Tehát éljünk úgy, hogy kedvében járjunk, mert indító okaink valódisága, végezetre mégis csak elismertetik és minden kétségből kivonatik. A világ azt mondta egy emberről, hogy önző okokból prédikál, pedig voltaképpen az egész idő alatt csak Isten dicsőítésére gondolt. Az Úr napvilágra fogja hozni, mily hamis volt az emberek ítélete. Egy másikról azt mondták, hogy azért oly buzgó és igyekvő, hogy népszerűséget szerezzen magának, holott az egész idő alatt egy szalmaszálnyival sem adott többet az emberek dicséretéért. Egy ilyennek nem kell gyötrődni, a füst el fog húzódni ama nagy napig, mikor Ő eredeti őszinteségében megláttatik. Ha te csak azért éltél, hogy Krisztus kedvében járj, úgy eljövetelétől mit sem kell félned, mert Ő ama napon minden rágalmazásokat és félremagyarázásokat félre fog vetni, míg te megigazulva maradtan és tisztán fogsz a világegyetem előtt állni. Azon napon, mikor Isten az Ő szentelt nyilvánosan igazolni fogja, akkor az emberek, angyalok és ördögöknek tudtára adja, hogy szentel valóban megigazultak, igazságosak és őszinték voltak, Istennek ezen; ünnepélyesen kihirdetett ítélete olyan lesz, melyhez az értelmes lények óriási sokasága egyetértését nyilvánítja. Ők az Úr Jézus által mondott igére „igen”-nel fognak felelni és ők maguk is a hivőkre nézve kedvező ítéletet hoznának ama nagy napon, ha ez tőlük függne. Ami a hitetleneket illeti, rájuk nézve a kárhoztatási ítélet nemcsak igazságos lesz, hanem olyan is, melyhez az egész világegyetem szintén hozzájáruland. A büntetést, mit Isten a bűnösökre szab gonosz cselekedeteikért, melyeket testi életöleben vittek véghez, akkor nem fogják túl szigorúnak venni és fitymálva beszélni róla. Ez olyan ítéletkihirdetés lesz, melyet jóváhagyni minden élőlénynek kötelessége. De testvéreim, éljünk úgy, hogy mialatt életünk semmilyen ítéletet nem követel valamely saját érdem alapján (mert ezen gondolatot teljesen megvetjük), mégis életünkben bizonyítékot: találtassanak, hogy mi Istentől kegyelmet nyertünk; bizonyítékok, hogy mi Krisztusnak kedvesek vagyunk, mert ha nem így élünk, akkor elcseveghetünk a hitről s dicsekedhetünk tapasztalatokkal, ahogy s Ámennyi jól esik, mert „szentség nélkül senki sem látja meg az Urat.” Ha életünkben semmi sem volt mi Krisztusnak tetsző, úgy az a bizonyság lesz ellenünk téve, hogy nem járhatunk az Ő tetszésében, nem bírtunk lelki élettel, szívünkben nem volt kegyelem és hogy nem voltunk megmentettek. Akkor más egyéb nem marad részünkre, mint az istentelenekkel és gonoszokkal együtt elkárhozni. Jöjjetek tehát, testvérek és testvérnők, ne tudakozódjunk afelől, hogy élünk-e vagy halunk, ne ijesztgessük magunkat az ezen világból a következő állapotba való átmenet felől, hanem legyünk „erősek, állhatatosak és növekedjünk az Úr művében.”
E héten két ízben voltam egy sírnál, hol egy idősebb testvér és testvérnő teteme fekszik, kik már bevonultak a dicsőségbe és azon tanítás, melyet épülésünkre hagytak, ez: ne gondoskodjunk arról, hogy mi a testben vagy Krisztusnál vagyunk-e otthon, hanem viseljünk gondot arról, hogy élve és halva Jézusnak kedvesek legyünk. Vajha be tudnám elmétekbe vésni és minden egyes hívőnek szívére kötni ezen tanítást, de inkább kérem a Szentlelket, vállalja és tegye meg Ő rajtunk ezen munkát. Bárcsak írná a Szentlélek az én és a ti szívetekbe és „cselekednénk hasonlóképpen” eszerint, mostantól fogva mindörökké! Ámen.