Rendkívül érdekes dolog megjegyezni, hogy ez az egyetlen eset az evangéliumban, ahol az van mondva Jézusról, hogy öröme volt. Szinte elszigetelten áll ez a dolog és éppen ezért még jobban kell értékelni „Azon órában örvendeze Jézus lelkében.” Tudjuk, hogy Ő a „fájdalom embere és a szenvedés ismerője volt s éppen azért nem kell nagyon csodálkozunk, hogy igen kevés részletet találunk életében mikor öröme volt. Ámbár azért nem gondolom, hogy ezen esetet kivéve Jézusnak soha semmi öröme ne lett volna, mert szüksége volt, hogy a fájdalom és a szenvedés idején, Urunkat egy magasabb egy örömteljesebb érzés mindenkor befolyásolja. Ez az érzés a jótékonyság volt és tudjuk róla, hogy „szertejárt, jót cselekedvén.”
A jótékonyság pedig mindenkor békés örömet lel abban hogy mások áldására válhatik.
A bénának öröme, mikor tagjait újrahasználhatta és a vaknak öröme, mikor szemeivel újra látott, befolyásolta Jézus szívét is és megtöltötte örömmel. Mások örömének láttára egy érző szívet hasonló örömre gerjeszt. Sidney Fülöp mondta: „A jótékonyság az egyetlen dolog mely állandó örömet szerez az ember életében” és tényleg nehéz dolog belátni, hogy Jézus szeretete miként talált volna örömet, ha azoknak áldást nem hozott volna.
Ezenkívül azonban az Úr Jézus oly tiszta volt, hogy állandó örömforrás létezett benne, amely sohasem hiányzott nála. Ha igaz az, hogy az erény szerencsét jelent, akkor Jézus határozottan szerencsés volta
Mit földi dolog nem adhat s el nem vehet
Nyer a lélek csendes derűt és örömet
Ez az erény jutalma.
Ilyen derű és öröm lehetett az Úr Jézus tulajdonában, amikor a fájdalmak és szenvedések súlyos terhét hordta értünk. A tökéletesen szent Isten egyúttal tökéletesen boldog Isten is, és e tökéletesen boldog Krisztus, ha a mi szenvedéseinket és betegségeinket nem hordozta volna, tökéletesen szerencsés lett volna. Ámbár a mi szenvedéseink és betegségeink hordozása mellett is volt benne oly mély lelki öröm, mely a legsajgóbb fájdalmak dacára is fenntartotta Őt. Vajon nem mondta-e az Atya szeretett Fia felől: „Szereted az igazságot, gyűlölöd a hamisságot, azért kent fel Isten, a te Istened öröm olajával társaid fölé.”
De ez még nem minden, mert a mi drága Urunk elválaszthatatlan közösségben állott az Atyával; már pedig, ha valaki közösségben van az Atyával, akkor nem maradhat sötétségben, - mert ha Istennel halad együtt, akkor a világossággal halad, mivelhogy Isten a világosság. Az ilyen kedély bizonyos célok végett ugyan sötétség és homály alá helyeztetik, de az igaz embernél a világosság mindig újra felderül. Az imádkozásnak minden éjjele és a tökéletes szolgálatnak minden nappala meghozza nyugalmát az Isten Fia szenvedő szíve részére.
Azonkívül Jézus Krisztus a hitnek embere volt a legtökéletesebb és a legnagyobb mintaképe a „hitnek, Ő a hitnek elkezdője és befejezője”, kiben mi ennek életét, működését és végül győzelmét szemlélhetjük. Az Úr Jézus megtestesülése volt a tökéletes bizalomnak, kinek életében az összes nagy hithősök életét megtaláljuk egybefoglalva. Olvassátok el a zsidókhoz írt levél 11. részét; ahol meglátjátok a tanúbizonyságok nagy tömegét és azután figyeljétek meg, hogy miként mutat az apostol a 12. részben Jézusra, mint akinek személyében az összes tanúbizonyságok megláttatnak. Ő volt az, „ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett.” Jézus öröme egy sugár volt a jövőnek azon lámpájából, mely halála és győzelme után meggyújtatott. Néki oly eledele volt, amelyről tanítványai mitsem tudtak; mert jövőbe látó szemei többet láttak, mint ők és mialatt ezek a váláson szomorkodtak, Ő már látta ennek üdvösségét és azt mondta nekik, hogy ha szeretnék őt, akkor örvendeznének, mert az Atyához megy. Nyugodtak lehettek afelől, hogy Ő nagy örömet hagyott nékünk, mert megmondotta: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” Vajon mit érezne Jézus, ha tudná, hogy semmi örömet nem hagyott övéinek? Szólt volna-e oly sokszor biztató hangon hozzájuk és mondta volna-e oly gyakran, hogy: „Ne szomorkodjék a ti szívetek?” ha Ő maga is lesújtott a földre? És mégis rendkívül érdekes, hogy felvett szövegünk az egyedüli példája Jézus örömének, az evangélisták szempontjából nézve. Világos dolog azonban az, hogy ez az öröm nem volt oly szembeszökő vonás Urunk életében, hogy ez a szemlélőnek feltűnjék. Derült béke és nyugalom tündökölt le homlokáról, persze nem a túlhajtott életkedv bizonyságaként, - amit oly gyakran látunk az embereknél. Nem tudunk esetet reá, hogy nevetett volna, dacára, hogy háromszor van megemlítve, miszerint sírt és egyetlenegyszer, még pedig csakis egy helyen találunk említést arról, hogy örvendett. Eme egyedülállóság miatt megkívánja ez a hely, hogy foglalkozzunk vele, megtekintve az okot, mely ezt a szokatlan örömet előidézte.
Az itt használt szavak igen nyomatékosak: „Akkor örvendeze Jézus.” Az eredeti görög kifejezés sokkalta kifejezőbb, mint a fordítás, mert azt, jelenti, hogy: „örömében szökdécselt.” A szó hasonlít Mária, az áldott szűzanya dicsénekéhez: „Örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” Erős, örömteljes megindultság volt látható Urunk arcán és ez kifejezésre jutott hangján és szavain át. Bizonyos, hogy rendkívül örvendett. A bibliai vers azt is mondja: „Örvendett Jézus lelkében”, ami annyit jelent, hogy lényének, egyéniségének mélyéből, emberi természetének teljességéből örvendett a Megváltó. Az ember test, lélek és szellemből van összealkotva és ebben a szellem a nemesebb, életteljesebb rész; az az öröm, amellyel Jézus örvendett, szellemi, benső, magasztos öröm volt. A szó igazi és teljes értelmében vett öröm volt az, amelyben a Megváltó szíve szökdécselt. Lépjünk tehát közelebb ahhoz az örvendező Megváltóhoz, aki a magasztalás ruháit magára vette, melyek a gyönyörtől illatoznak; azután pedig nézzük meg, hogy tanulhatunk-e valamit öröméből, ha, - amint hiszem - fájdalmaiból is egy keveset átvettünk.
Nézzünk tehát a Megváltóra és jegyezzük meg, hogy Jézus azért örvendett, mert az Atya kijelentette magát az evangyélium által. „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted.” Örvend, hogy az Atya kijelentette magát az evangyéliumban. Nem örült a hírnévnek, amely nevét illette annyira, hogy Keresztelő János még a börtönben is meghallotta. Nem örült annak, hogy az idők látható jelei mutatták hatalmát, melyet a hetven tanítvány jelentett néki, mondván, hogy „az ördögök is rettegik hatalmadat”, hanem annak örült hogy Isten kijelentette magát az evangyélium által az embereknek.
Oda akarom fordítani figyelmeteket, hogy meglássátok, miszerint Ő mindent, amit megtett; az Atya javára ír és örvend azon, hogy az Atya Ő általa munkálkodik. Jönnek a tanítványok és azt mondják „Uram, még az ördögök is engednek nékünk a Te neved által!” Nem mondtak semmi valótlanságot, mert tényleg Jézus neve volt erősségük és Ő meg is érdemelte a dicsőséget; de szent önmegtagadással, ami annyira természete volt, ismételte: „Hálákat adok néked Atyám, hogy Te ezeket megjelentetted!”
Semmi magasztalást nem fogad el, hanem mindent az Atya javára ír, aki munkálódik Benne. Foglalkozzatok ezzel ti, kik Őt Úrnak nevezitek. Legyen az Atya műve a ti örömetek. Ha az Úr az evangyélium prédikálásában valahol valami eredményt nyújt, akkor örüljetek azon, hogy az Atya ereje kifejezésre jutott az igében. Ne örvendjünk a magunk munkálkodásának, hanem annak a kéznek, amely használ bennünket és munkálkodik általunk. A legnagyobb nyomorúság az evangyéliumot prédikálni – Isten nélkül! Ellenben öröm, kimondhatatlan üdvösség érezni azt, hogy ha mi felemeljük kezünket, az Isten keze is felemelkedik és ha az igét hirdetjük, az Úr - szava áthat a gyenge hangokon és megrázza az emberek szívét! Rendkívüli nagy öröm a hívők részére az, hogy az Atya hazahozza eltévedt gyermekeit és a megtérésre hajlandókat keblére öleli. A Megváltó öröme az volt, hogy az Atya kegyelme által az emberek megvilágosíttattak. A hetven tanítvány eljárt városról városra, csodákat műveltek, az evangyéliumot prédikálták és a Mester örvendett, mikor az eredményről beszámoltak néki. „Azon órában örvendeze Jézus lelkében.” Jólesett látni Jézusnak, hogy az evangyélium szabad folyást vett magának és ezáltal dicsőítik az Istent. Azután látva „övéinek munkálkodását”, szíve megtelt megelégedéssel. Ne találjuk-e mi is ott örömünket, ahol Jézus? Ne menjünk-e mi is be az Úrnak örömébe? Valahányszor hallunk valamit egy faluról, ahol hirdetik az evangyéliomot, vagy egy városról, mely az örömhírtől megrázkódott vagy valamely - az evangyélium elől elzárt - ország felől, hogy megnyitotta kapuit az ige előtt, mindannyiszor teljék meg szívünk mély és túláradó örömmel. Inkább örvendjünk ennek, mint üzletünk sikerének vagy személyes előhaladásunknak. Ha semmi örömet nem találunk környezetünkben vagy ha saját lelki állapotunk tele van nehézségekkel, még akkor is örvendezzünk azon, hogy Isten az evangyélium fényét megjelentette az embereknek. Legyen ez legforróbb kívánságunk, hogy: „Jöjjön el a Te országod!” és hogy ebben az eljövendő országban, megtaláljuk legnagyobb boldogságunkat. Legyetek biztosak afelől, hogy az az öröm, amely Jézus szívét melegítette, semmi szégyent nem hozhat reánk, mivel a tiszta, szent és nemes öröm és ezért akarjuk magunkat ennek átadni. Jézus öröme az volt, hogy az Atya kegyelmi ajándékai teljesen megnyilvánultak.
Továbbá Jézus öröme azon különös alapokon nyugodott, hogy a kinyilatkoztatás ilyen csekélyke észközök által történt Olvassuk, hogy egy alkalommal reávetve szemeit tanítványaira, így szólt: „Boldogok vagytok ti szegények, mert tietek a mennyeknek országa.” A tizenkettő vagy a tanítványok között nem volt egy sem, aki rangban kiváló lett volna. Közönséges földmívelő és halászattal foglalkozó emberek voltak. A későbbi esztendőkben lett csak elhívva Pál, aki tudományban és műveltségben gazdag volt és akinek képességeit felhasználta az Úr, de a Krisztus legelső prédikátorai halászok és pásztoremberek voltak, az iskolákban járatlanok, akik csak mint „tanulatlan és értelmetlen emberek” szerepeltek a zsidók előtt. A világtörténelem legnagyobb eseményét teljesen jelentéktelen emberek vitték véghez, oly emberek, kiket a körükbeli népek elítéltek és kitaszítottak. Bármelyikükhöz lehetett volna így szólni Nézzétek meg hivatásotokat kedves testvéreim! A testileg okosak, hatalmasak és nemesek közül nem hívott el, sokakat az Úr, hanem akik bolondok a világ előtt, azokat választotta ki magának, hogy a bölcsek bölcsességét bolondsággá változtassa; a gyengéket választotta azért, hogy az erősöket megszégyenítse, a lenézetteket, a megvetetteket és azokat választotta, akik semmik, hogy valamivé tegye; egy test se fuvalkodjék fel pedig a maga dicsőségére.”
Figyeljétek meg azonkívül, hogy ezek az emberek, akiket az Úr szolgálatba állított, nemcsak születés szerint tudatlanok voltak, hanem a lelki értelemnek is igen alacsony fokán állottak, úgy hogy teljesen csak kegyelemben állottak, akárcsak a világi ismeretekben járatlan gyermek. Az az öröm, melyet éreztek, mikor visszajőve elmondták, hogy mit tapasztaltak, éppen oly gyermekies, mint amilyen jámbor volt. Úgy örvendtek elért eredményeken, mint a gyermek kisded játékain; az ő Uruk azonban hálás volt, látva nyíltszívűségeket és egyéniségük egyszerűségét, mikor felkiáltottak: „Uram, még az ördögök is engednek a Te nevednek”, akkor Jézus megköszönte istennek, hogy tetszett néki ily gyermekeket, ilyen őszinteszívű és mégis tudatlan gyermekeket felhasználni országa terjesztésére. Legyetek nyugodtak afelől, hogy az Úr még ma is szívesen felhasználja az erőtlenek és gyengéket szolgálatába. Nem választ ki titeket, írástudók, kik az Ótestamentom minden betűjét ismeritek, hogy megtöltsön Lélekkel. Nem benneteket, farizeusok, kiknek oly szép külső vallástok van, választ ki, hogy a lelki fényt terjesszétek! És nem hív el titeket, ti szadduceusok, kik szkeptikus filozófiátokba jól begyakoroltátok magatokat és saját bölcsességteket hirdetitek, hogy az evangyéliumot a szegényeknek prédikáljátok! A galileai-tenger mellől vett magának embereket, akiket ti megvettetek, de akik hirdetik Urunk hatalmas dicsőségét. Oly embereket választott magának, kik egyszerű értelemmel bírnak, de akik készek a tanulásra és arra, hogy az üdv üzenetét hirdessék. A mi Urunk nem a nagy képzettséget és tanultságot kedveli követőinél, mert csak a dolgok jóformán minden esetben csak a hiúságot szolgálják, hanem Ő akkor örvend, ha semmi bölcsességgel, vagy éléstárral sem rendelkeznek, hanem minden adandó eset alkalmával hozzájönnek tanításait átvenni, mert hiszik, hogy Ő az Isten fia. Ezen örvendett Jézus.
Ezenkívül pedig azért volt nagy öröme Jézusnak, mert az újonnan megtértek mind ilyen tulajdonságokkal rendelkeztek: „Hálákat adok néked, hogy ezeket elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted.” Ámbár kérdezhették egyesek gúnyosan: „Volt-e egyáltalán egy főpap vagy egy farizeus, ki hitt benne?” Voltak elegen, kik csekélynek tartották Jézust, mivel azok, akiket okos embereknek ismertek, nem állottak oldala mellé; csakhogy az Úr nem is törte magát nagyon utánuk, mivel a farizeusokat vakoknak, az írás tudókat pedig varázslóknak nevezte, amiként ez igaz is volt. Egy másvalaki kérdezhette: „Kik azok, kik Jézust követik? Vajon melyik társadalmi osztályból kerülnek ki követői?” A felelet ez lenne: „Ezek csak földmívesek, halászok, közönséges emberek. Nagy többségük szegény ember, akiknek az evangyélium először prédikáltatik. Ezek gyűltek Krisztus köré és hallgatják szavait.” Egyesek meg éppen azt mondták, hogy csak egy csapat gyerek van körülte, kik folytonosan „Hozsannát” kiáltanak, ami egymagában is jelzi, hogy milyen közönséges ember a prédikátor. Még most, napjainkban is hallottam, hogy az Úr népéről csak mint szegény emberekről beszéltek, oly emberekről, kiknek nincs állásuk, kiknek a nevét senki sem tudja és oly csupasz társaságról, melynek tagjai Péter, Pál, János, Erzsi, Kati és így tovább. És éppen ez volt az, amiért Jézus hálás volt. Mert Ő éppen annak örvendett, hogy egyszerű, gyermekies lényegekkel volt körülvéve, nem pedig farizeusokkal és írástudókkal, akik még ha megtérnek is, biztosan hoznak magukkal régi életükből egy-egy rossz szokást.
Jézus örvendett azon, hogy az Atya a világosságot és üdvösséget ezeknek jelentette ki, akik alázatosak voltak, akik dacára világi szegénységüknek „gazdagok voltak hitben és hálákat adtak ezért az Atyának.” Ezekből láthatjátok, hogy az, amit bizonyos magasabb fokon álló emberek mint hátrányt emlegetnek, éppen az gerjesztette a Megváltót örömre. Ismerek egyes balga embereket bizonyos gyülekezetekből, kiknek az igazságért kellene munkálódni és gúnyosan nézve, csipkedve kérdik: „Kicsodák ezek? Egy csoport közönséges ember, szatócsok, munkások és ezekhez hasonlók. Vannak talán nemes emberek köztük? Található-e magasabb képzettségű ember körükben?” Mit tesz az, ha ezekre a kérdésekre nemmel felelünk? Nem fogunk emiatt szomorkodni; hanem azt mondjuk Jézussal: „Hálákat adunk néped Atyánk, mennynek és földnek Ura, hogy Te ezeket elrejtetted a bölcsek és értelmesek elől és megjelentetted a kisdedeknek.” Természetesen Jézus nem mondta, hogy a nagyok ne jöjjenek hozzá, nem mondta, hogy a tanult embereket nem szívesen látja magánál, hanem legnagyobb öröme akkor van, ha azok jönnek hozzá, - tanultak vagy tanulatlanok - kis gyermekies kedéllyel bírnak, kikben megvan a szándék a tanulásra és készek annak megtartására is.
Azok, akik okos embereknek tartják magukat és megtérnek a Krisztushoz, nagy szomorúságára vannak a gyülekezetnek. Minden emberi tudományosság, amely a gyülekezetbe behatol, rendszerint szégyent hoz. Ha a filozófusok és a bölcselkedők bejutnak a gyülekezetbe, ott rendesen kárt okoznak vagy a legjobb esetben azt igyekszenek bebizonyítani, hogy ami tisztán meg van írva, azt nem úgy kell érteni. Az emberi okoskodás és a földi gazdagság hasonlítanak egymáshoz; mily nehezen jutnak be az Isten országába azok, kik ezekben foglalatoskodnak! Az igazi bölcsesség teljesen távol áll ettől; ez olyan ajándék, amely felülről jön és ami felülről jött, imádja azt, akitől eredt. Az igazi bölcsességet Isten azoknak adja, akik belátják tudatlanságukat: Isten nem kedveli a tudatlanságot, mert gyűlöli a sötétséget: A tudomány jó és helyes dolog, azonban ennek csupasz fitogtatása bűn. Ah, ha több valódi bölcsességünk lenne! Vajha Isten gazdagon megáldana ezzel! És vajha azok, akik még gyermekek, emberekké válnának a Krisztus tökéletes mértéke szerint. De el ne felejtsétek Jézus örömét az újonnan megtértek gyermekies tulajdonsága felett!
Jézus örömének még egy más forrása is volt és pedig az, hogy látta; milyen mód által mentette meg az Atya az emberiséget Ez pedig a kinyilatkoztatás volt. Mindenkinek, aki megmentetett, történt kinyilatkoztatás, nem valamely dolog felől, mely az Isten igéjében nyújtatott nékünk, hanem személyes és erővel teljes kinyilatkoztatás az igazság mellett. A világosság az igében van és arra mindnyájunknak szükségünk van, hogy szemünket az Isten ujja nyissa meg, hogy lássunk. Az az igazság, amely az Írásban van, mindaddig nem boldogíthat bennünket, míg szívünkbe nem jut és szükséges, hogy úgy az elfogulatlannak, mint az őszintének egyformán „kinyilatkoztassék”. Gyermekies lelkületű és őszinte természetű emberek sem látják meg addig az igazságot, míg ez különösképpen meg nem nyilvánul előttük. A legkevésbé sem csodálkozunk azon, ha ujjá nem született emberek azt mondják, hogy nem találunk semmi szépséget az evangyéliumban és ha dicsekvő emberek szerint a régi stílusú evangyélium minden megvilágítással egyetemben érdemetlen erre, hogy a XIX. században közkézen forogjon. A vakok kevés örömet találnak a színben és a süketek a zenében.
Az emberi bölcsesség szerint a vak ember nem látja a világosságot. Mit tudtok ti az evangyéliumról, ti megvakult bölcs emberek?! Miképpen lehettek ti a kinyilatkoztatás világosságával: bírái, ha szemeiteket a saját igazságtokkal befeditek és akkor azt mondjátok, hogy nem láttok semmit? Krisztusnak sohasem volt szándéka, hogy ti ezt megtegyétek. Krisztus úgy nyilvánította ki magát, ahogy Neki tetszett és úgy is fogja kinyilvánítani magát, de másfajtájú embereknek, mint ti vagytok. Az igazi bölcsesség ajtaja be van zárva előttetek, kik a sötétségben bölcsek vagytok! A nagy keresésben éppen az Istent nem találjátok meg és ha begyesen ki is nyilvánítja magát néktek, akkor vonakodtok Őt meglátni és ezért helyes dolog, hogy a sötétségben maradtok.
Megérdemlitek az ítéletet. Hogy Istennek tetszett a hatvan tanítvány által magát sokaknak megjelenteni, nagy öröm volt Jézus részére és ezért örvendjünk mi is, valahányszor ő kinyilvánítja magát az embereknek. Örvendjünk azon, ha egy egyszerű ember az újjászületés által Isten gyermeke lesz. És örvendjünk azon, ha megtérések mennek végbe oly eszközök által, akik semmiféle dicsőséget ezért el nem fogadnak. Áldjuk és magasztaljuk Istent azért, hogy a megmentés munkája kezdettől végig az Ő műve. Jöjjetek mindnyájan, kik szeretitek az Atyát és mondjuk együtt az első újjászülöttel, hogy: „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted!”
Az eddig elmondottakban megpróbáltam ecsetelni a Megváltó örömének az okát, a következőben pedig fel akarom hívni figyelmeteket arra a módra, ahogyan ez az öröm kifejezésre jutott. Ismerem a megtérések feletti örömnek egy módját, mely nem a bölcsességet, hanem a testi hiúságot jellemzi. „Csodálatos, áldásdús napjaink vannak! Felkerestek bennünket némely kedves férfiak és nagy fáradsággal hozzáláttunk, hogy ébredéseket hozzunk létre! És íme ébredések vannak; csoda történt!” Így beszélni nem szabad! Figyeljétek csak meg, hogy a Megváltó hogyan beszél! Az ő öröme a hálaadásban nyilvánul meg: „Hálákat adok néked Atyám!” Jézus az eredményt az Atya javára írja és néki ad érte köszönetet. Az öröm egész ékes szólása ebben fejeződik ki: „Hálákat adok néked Atyám!” Testvéreim, ha boldogok vagytok, akkor folyton hálaéneket énekeltek. „Öröme van-e valakinek? Dicséneket énekeljen!” Az örömhöz legjobban illő beszéd úgy a mennyben mint e földön, Isten imádása és dicsőítése. Áldott legyen az Úr neve, aki gazdag aratást ád népének, mert ő az, ki a magvetőnek magot ad és százféle gyümölcsöt ígérete szerint.
A Megváltó kifejezést adott örömének, mialatt az Atya korlátlanságát elismerte. „Hálákat adok néked Atyám, mennynek és földnek Ura.” Vannak, akik némi fenntartással ismerik el Isten mindenhatóságát az összes dolgok felett. Úgy vélik, hogy az ember szabad akarata a legnagyobb tény és nehogy az emberek érdekköre a legkisebb megcsonkítást is elszenvedje, készek az Isten hatalmát korlátozni. Hogy azért embert felemeljék, az Istent lekicsinyítik. Jehova, aki semmi felelősséggel nem tartozik senkinek, hanem minden dolgot a saját jótetszése szerint rendez, sohasem lehet önkényeskedő, igazságtalan avagy zsarnok és ennek dacára mégis egyedülálló korlátlan uralkodó, aki a forrása és az oka minden törvénynek.
Teljesen bizalmas, meghitt lehetett az egyedülálló uralkodóhoz, mert hiszen önmagában központosítja a végtelen jóságot és szeretetet. A legnagyobb mértékben elismerem Isten mindenhatóságát és teljesítem akaratát úgy, amint az néki tetszik. Kegyelmes lehet avval, akivel akar és könyörül azon, akin könyörülni akar és senki sem emelheti fel ellene kezét és kérdezheti: „Mit művelsz te?” Mikor a Krisztus legjobban örvendett, kinyilvánítottá az Isten korlátlanságát és vajon homályos lehet előttünk ez az igazság? Nem, hanem inkább szemléljük csodálkozássál az Atya művét és szóljunk: „Hálákat adok néked, Atyáin és hálákat adok neked annál inkább, mert te a menny és föld Ura vagy!”
Ha egyesekhez beszélnék, akik az Isten hálátlansága ellen szegülnek, akkor azt tanácsolnám nékik, hogy hagyjanak fel a lázadással, mert „az Úr uralkodik”. Azt mondanám nékik, hogy legalább azt fogadják el, amit a zsoltáríró (Zsolt.99): „Reszkessenek a népek” ha egy kissé tovább nem is mennék és nem is tudják énekelni, hogy: „Az Úr uralkodik, örüljön a föld, örvendezzenek a tömérdek szigetek.” Hatalom és erő egyesül a nagy Jehova kezében és bölcsességben egyesíti az Atyán a korlátlan uralkodóval. Távolodjátok el lelketekkel a tanítás eme kigúnyolódásától és fogadjátok el a tanítást tiszta formájában: „Az Úr uralkodik mindörökké! Halleluja!”
A Megváltó azonkívül örvendett az uralkodói hátalom ama különös ténye felett, hogy Isten „elrejtette ezeket a bölcsek és értelmesek előtt és a kisdedeknek megjelentette”. Jónak és helyesnek találta Isten ebbeli tervét és örvendve mondta: „igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted!” Az Atya akarata egyben a Krisztus akarata volt. Jézusnak közössége volt az Atyával korlátlan hatalmának minden tényével és ezért magasztalta belsejében az Urát. Azt mondta: „Igen Atyám, így volt kedves ez Te előtted!” Most tudta, hogy amit Isten jónak látott, az jó volt. A szívnek micsoda állapota volná szükséges ahhoz, ha oly messzire jutnánk, miszerint legnagyobb örömünk teljes átadás volna az Isten akaratának. Lépjetek erre az útra kedveseim, mely a béketűrésre, a botdobságra és a mennyei üdvre vezet. Ha valaha odajuttok, azt érezni, hogy ami Istennek tetszik, az néktek is tetszik, akkor a fájdalomban és a keserűségében boldogok lesznek. Ha szívetek annyira iskolázva lesz, hogy azt akarja, ami az Isten akarata és valamit jónak talál csak azért, mert azt az Isten is jónak találja, akkor énekelve és boldogan járhattok hátralévő maradék napjaitokon, és nyugodtan várhatjátok, míg az Úr hazavisz magához, mint a sajátjait. Nemsokára pedig odaértek, ahol az összes énekesek egybegyűlnek, és mindörökké énekelnek az Isten és a Bárány dicsőségére, ahol minden önvélemény és minden lázadó pártütés egyszer s mindenkorra megszűnik.
Harmadszor ki akarom fejteni előttetek, hogy Jézus miként vélekedett az Atya cselekedete felől. Az Atyának tetszett, hogy ezeket elrejtse a bölcsek és értelmesek elől, és hogy a kicsinyeknek megjelentse és Jézus Krisztus teljesen egyetértett a dolgok eme rendjével, megelégedve a megtértek és a prédikátorok viselkedésével, akiket néki az Úr adott.
Mert először is az Úr Jézus semmiféle erőszakot nem tartott szükségesnek. A 22. versben olvassuk: „Mindent nékem adott az én Atyám”. Ha egy közönséges csaló elkezd prófétálni, és mint egy új vallás feje szerepelni, milyen boldog, ha egy tanult ember elfogadja és elismeri állításait. Milyen büszke lesz, ha egy gazdag és befolyásos ember áll az oldala mellé! De Jézusnak, a lelkek megváltójának nincs szüksége ilyen segítőkre. A világ leghíresebb írói nem tehetik igazabbá és meggyőzőbbé szavait, mint amilyenek, mert azok ereje abban a lélekben rejlik, amely által kinyilváníttattak. Ha nagy emberek „igent” mondanap tanításaira, úgy nem erősíthetik azt, és éppen nem gyöngíthetik, ha mindnyájan „nem”-et mondanak is. „Erőszak a Krisztusért?” Hiszen káromlás erre még csak gondolni is. „Mindeneket átadott nékem az Atya.” A tanultak gúnyolódnak azon, hogy Ő a Messiás. De mit tesz az néki? Semmit, mert az Atya mindent átadott néki. Jézus teljesen egyedül áll és nem kér könyöradományt. Néki nincs szüksége a tanultak imprimálására (jóváhagyására), a fejedelmek pártfogására és a szónokok védelmére. A világ hatalma, pompája, bölcsessége, művészete nem volt vele és Ő hálákat adott Istennek azért, hogy ilyen kétes nyereségekkel nem terhelte meg, hanem hogy az igazságot azoknak jelentette ki, akik nem bölcsek önmaguk előtt, nem okosak szemeik előtt, hanem olyanok, mint a gyermekek, készek mindazt megtanulni és elhinni, amit Isten nékik kijelent.
Az Úr azonban még azt is megmutatja, hogy az emberi bölcsesség Istent sohasem találhatja meg. „Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, hanem az Atya és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú.” Senki, még ha mester is Izráelben. A tudomány, a művelődés emberei széttörhetik a fejüket, hogy az ismeretlenség homályába behatoljanak, de le kell térniök az igazság útjáról, ha a kinyilatkoztatást visszautasítják. Olyan vallás, amely az emberek értelmének megfelel, vagyis természetes vallás nem létezik. Azt mondom néktek, hogy mindaz, ami a vallásban valódi, az csakis a kinyilatkoztatásból ered. Fecseghettek nekem hasonló vallásokról, - ilyenek nincsenek, mert csak egy vallás van, a többi pedig hamis. Az emberek minden kétség nélkül látnak Istenből sokat a természetben, míg ha nem lett volna kinyilatkoztatás ez lehetetlen volna
A világosság a kinyilatkoztatásból eredt és azután, mikor az emberek látták, hogy a különböző dolgok és tárgyak visszaverik a fényt, azt álmodták, hogy a világosság eme teremtményekből ered.
Az emberek hallottak valamit a kinyilatkoztatott igazságról és mivel gondolataik ebben az irányban haladtak, tehát az, amit hallottak, éberré tette lelküket és feltalálóknak képzelték magukat. Istent nem lehet másként megismerni, mint csak abban a mértékben, amelyben kinyilatkoztatta magát. Emberi éleselméjűség Őt soha meg nem pillanthatja.
Emberi elme és gondolat nem halad ebben az irányban, hanem elhajol Istentől és a legnagyobb homályba téved. Istent csak a Krisztus által lehet megismerni és így is mondja a Szentírás: „Senki sem ismeri az Atyát, hanem csak a Fiú és akinek a Fiú meg akarja jelenteni:” Amiképpen a világosság Isten parancsa folytán a napba helyeztetett, ugyanúgy az Isten ismerete is az igazság napjába, a Krisztusba helyeztetett. Ő az, kinek önmagában világossága van, olyan világosság, amely minden embert megvilágosít. Vagy elfogadjuk tehát a Krisztust, vagy a sötétben maradunk. Éreznie kell minden embernek az Atya különös és világos kinyilatkoztatását a Krisztus által, mert máskülönben halála napjáig vakságban tántorog.
Az a hatalom tehát, amely az emberi bölcsességben fekszik, az embereket gyakran hátráltatja abban, hogy a kinyilatkoztatás befolyása alá kerüljenek. Csak a kinyilatkoztatás által tudhatnak és csak a kinyilatkoztatás által fogadtatnak el. Csakhogy az ember olyan bölcs, hogy nem akar alárendelt lenni, hanem mindent egyedül végrehajtani. Csalhatatlan könyvnek és csalhatatlan léleknek alávetnie magát? Ah, dehogy is teszi ezt meg! És éppen ezért, mivel oly bölcs akar lenni, képtelen tanulásra. Megmondjam, hogy mi az emberi bölcsesség? Az úgynevezett emberi bölcsesség - hogy röviden fejezzem ki magam - bolondság Történeteket írnak a vallásos gondolkozásról és a különféle módokról, amelyben a keresztyénség gyakoroltatik és ezekhez fűznek azután megjegyzéseket; én azonban őszintén kívánom, hogy valaki az igazsághoz hűen megírná a filozófia (bölcsészettan) történetét. Mert tudom, hogy a filozófia története jelentés az emberek lelki betegségeiről és kimutatás a bolondságról. A filozófisták egy oly nemzedékét látjátok most, akik buzgón működnek abban, hogy megcáfolják azt, amit elődeik állítottak - és ez sikerül is nekik. És mit fog tenni a következő nemzedék? Hát megcáfolja a mostaniakat! Azok a bölcsészeti állítások, amelyek 100 évvel ezelőtt még érvénnyel bírtak, ma már a porban hevernek és ugyanilyen sorsuk lesz a jelenlegi tanításoknak is, kivéve azokat, melyek tényeken alapulnak.
Testvéreim, egyszerű tanulékonyság a legelső feltétele az isteni kinyilatkoztatásnak és ha evvel birtok, ha az igazságot keresitek, ha utána áhítoztok és ha kívánjátok, hogy az Isten az igazságot a Krisztusban megjelentse, akkor csatlakozzatok azokhoz az emberekhez, kikre Isten a maga koriatlanságában kegyteljesen letekint és akiknek kijelent magát. Az egyedüli szükséges dolog a gyermekies, együgyű hit; nem a pápában, nem az emberekben, nem a dogmákban való hit, hanem hit az Istenben. Légy kész a tantilósra, kedves hallgatóm és meglátod hogy Isten nem bocsát el magától kiképzés nélkül.
Még egy-két tanítást mondok el, aztán zárok. Az első, amit meg kell tanulnod, ez. Ha nagy emberek, kiváló férfiak és híres tudósok nincsenek megtérve, ez ne vágjon téged a földre, mert nem valószínű, hogy nem lesznek-e megtérve. Azonkívül, ha az újonnan megtértek között sok a közönséges egyéniség, személyek, kiknek nincs hírük és nincsen nevük ne legyetek elégedetlenek. Mert kik vagytok ti, hogy megvessetek olyanokat kikre Isten kegyesen alátekintett? Sőt inkább örvendjetek azon a Jézussal, hogy Isten a megvetetteket kiválasztott magának veletek együtt.
Azonkívül tanuljátok meg, hogy Isten korlátlan hatalma annyira ki fog terjesztetni, hogy azok, akik tiszta szívűek, csak örvendhetnek ezen Isten még nem vitt végbe soha olyan cselekedetet, amelynek Krisztus nem örvendett volna. Ha valamely dolgot nem tudtok megérteni, hagyjátok azt nyugodtan az Úr kezében; ha az Ő útja a tengerbe visz; éppen úgy örvendjetek azon, mint ha a szentségbe vinne. Ha lábnyomait nem látjátok, érezzétek azokat mégis oly biztosnak és szentnek, mintha azon a látható ösvényen haladnátok, amelyen Ő járt.
Az evangyéliom végső dicsősége egyedül Istennek van fenntartva, ez legyen az utolsó tanulni való is. Ha az idők teljessége elkövetkezik, akkor nem lesz majd dicsőség egyikünk vagy másikunk számára, amint hogy nem is kívánjuk ezt, hanem kiválva az összes kinyilatkoztatások közül, ezer meg ezer mennydörgés hangját túlharsogva hangzik fel a Kosztus a nagy gyülekezetből: „Hálákat adok néked, óh Atyám!” Ez lesz majd a menny éneke, vonatkozva az összes dolgokra, vonatkozva az elveszettekre úgy, mint a megmentettekre. Nem lesznek ott gáncsoskodók a tiszták között és nem lesznek kutatva kérdezők az üdvözült lelkek között, hanem az egész nagy család, amikor visszatekint az Atya uralkodására, az elrejtettekre úgy, mint a megjelentettekre, egy akarattal mondja - és Krisztus viszi a szót: „Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy Te ezeket elrejtetted a bölcsek és az értelmesek előtt és megjelentetted a kisdedeknek. Igen, Atyám, mert így volt kedves Te előtted.” Ámen.