Minden valószínűség szerint az alapigében említett ideig az év első hónapját ősszel kezdték el. Már felvetették többször azt a kérdést, hogy milyen évszakban teremtette meg Isten az embert és sokan abban állapodtak meg, hogy ez az évszak valószínűleg az ősz lehetett, úgy hogy Ádám, amikor a Mindenható őt a kertben elhelyezte, mindjárt leszakíthatta a fák gyümölcseit a maga használatára. Nem tartották valószínűnek, hogy életpályáját akkor kezdte volna meg, mikor a gyümölcsök még éretlenek és zöldek voltak; ennélfogva azt a határozatot fogadták el, hogy az emberiség történetének első esztendeje az aratási idő után kezdődött, mikor az ember táplálkozására szolgáló gyümölcsök megértek. De ekkor, az Egyiptomból való kivonulás idejében, Isten parancsára, az esztendő kezdetét megváltoztatták - és amennyire az Izraelre vonatkozik - a mi tavaszunk idejére helyezték át, melyet ők Abib vagy Nissan* (A mi naptárunk szerint az a hónap árpilis közepétől május közepéig tart) hónapnak neveznek. Tudjuk, hogy nem sok idővel azelőtt a lent és az árpát elverte a jég (2Móz.9,31) és a páska után következő szabbatban a föld gyümölcsei már annyira megértek, hogy az első gyümölcsökből és az árpából való áldozatot bemutatták az Úrnak. Természetesen, ha tavaszról és árpaérésről beszélek, akkor nem szabad elfelejtenetek az éghajlatbeli eltolódást, mert a melegebb éghajlatok alatt az évszakok sokkal előbb kezdődnek meg, mint nálunk, a mérsékelt éghajlat alatt. Attól az időtől kezdve tehát, mikor az Úr megoltalmazta népét a veszedelmektől, amennyiben mindig előttük haladt, a templomi esztendő Abib hónapban vette kezdetét, amikor a húsvéti bárány ünnepét tartották. Az öröm-esztendő kezdete nem változott, hanem azután is az őszi nap-éj egyenlőségben vette kezdetét. A zsidók alkalmasint két vagy három újesztendőt tartottak egy évben, mindig más okok miatt, hanem a fő, a templomi- év kezdete, amely után Izrael népe létezését számította, ezután Abib hónapban tartatott meg, amikor is az Úr kiterjesztett karral vezette elő népét Egyiptom földéről.
Istent megilleti, hogy tetszése szerint változtassa meg az időket és az esztendőket és ő így is tett az emlékünnep nagy céljaira való tekintettel. A szabbath (szombat) áttolódása ugyanily módon történt, mert míg az azelőtt a hetedik nap volt a nyugalomnap, addig az most beolvadt az Úr napjába, amely a hétnek az első napja. Az Úr minden embernél véghezviszi az időszámításának ilyen módosulását, ha nyilvánosságra juttatja kegyelmét. Vannak köztünk sokan, akik születésnapjaikat az év valamely napján tartották csakhogy ezek most mindnyájan egy más napot vallanak meg születésnapjuk gyanánt, mert ezen a másik napon igazán élethez jutottak. Időszámításuk megváltozott és megjavult az isteni kegyelem folytán.
Ma reggel azt a tényt akarom előadni, hogy éppen úgy, mint Izrael népénél, mikor az Úr a húsvéti bárányt adta nekik, minden időpontjuk megváltozott és esztendejük kezdete egész más napra helyeződött át, azonképpen, ha Isten az áldozati bárányt adja népének lelki, táplálékul, akkor csodálatosan átalakul időszámításuk. Megmentett férfiak és megmentett asszonyok beszélnek új életük kezdetéről; nem szólnak első születésnapjukról, hanem ama napról, amikor újjászülettek Isten Lelke által és a lelki dolgok élvezését először megízlelték. A húsvéti bárány élvezése, - mint mindnyájan tudjuk - előképe a Jézus Krisztus értünk történt feláldozásának. Ha elfogadjuk az Úr cselekedeteit, hogy tudniillik ő előttünk halad és megkímélt bennünket a Krisztus feláldozása miatt, akkor valóban újra kezdünk élni és ama naptól számíthatjuk minden áldásos tapasztalatainkat.
Vegyük szemügyre elsősorban ama figyelemreméltó eseményeket, melyek a zsidó esztendő kezdetén állanak, ahol kezdődik a zsidók időszámítása.
Ez az esemény az első ténye a vérrel történő megváltásnak. Tudjátok jól, hogy mint vették a vének és az atyák a bárányokat és zárták be azokat egy helyre, hogy alaposan megvizsgálhassák azokat. Mikor ezután kiválasztottak egy élete virágjában lévő, hibátlan és egészséges bárányt, ezt különhelyezték, mint egy különös célra szolgáló teremtményt és négy nap múlva levágva vérét egy edénybe fogták fel. Ha pedig ez megtörtént, izsópot vettek elő, belemártották a vérbe és ezzel aztán behintették a küszöböt és az ajtófélfát. Eme cselekmény által azután az izraeliták házai meg voltak mentve ama sötét és rettenetes éjszakán, mikor a bosszúálló angyal kivont karddal ment végig Fáraó országán és minden elsőszülöttet, úgy embert, mint állatot megölt. Emlékezni fogtok magatok is arra az időre, kedveseim, mikor rettegtetek az Isten bosszújától; még most is érzitek azt a félelmet és borzadást, ami akkor elfogott. Sokan közülünk nem fogják soha azt az időt elfelejteni, mikor legelőször vették észre, hogy van megváltás is az Isten haragja elől. Az emlékezés mindent veszni hagyott az egyre jobban gyengülő tehetségekből, ezt azonban megtartotta. Megmentetésünk módja megvan abban a képben, melyet Mózes nekünk leír. Az angyalt nem lehetett visszatartani, szárnyait nem lehetett megkötözni, kardját nem lehetett hüvelyébe beszorítani, - ki kellett mennie, hogy öljön. Le kellett sújtania reánk a többiekkel együtt, mert bűnösök voltunk, tehát nincs kivétel: „Valaki vétkezik, haljon meg.”
Az élet akkor kezdődött meg számomra, ama napon, amikor megláttam, hogy az ítélet rólam az Úr fölkent személyére áramlott át, ennélfogva mentesítve vagyok minden átok alól. A törvény megköveteli a halált. Krisztus, az én Uram meghalt, még pedig meghalt értem és érted, amint írva is van: „Aki feláldozván magát bűneinkért, felvitte szenvedéseinket magával a keresztfára.” Az ilyen áldozat nagyobb, mint amennyit a legszigorúbb törvény követel. „Krisztus pedig megszabadított minket a törvény átka alól, átokká lévén mi érettünk.” Ezért ülünk mi biztonságban az ajtók mögött és nem szorulunk az őrökre, hogy a veszedelmet hajtsák el tőlünk; mert ha Isten meglátja a Jézus vérét, akkor bántódás nélkül továbbmegy. „Az ő idejében megszabadul Júda és Izrael bátorságosan lakik és ez lesz az ő neve, mellyel nevezik őtet: Az Úr a mi igazságunk.” Ismétlem, az én életem akkor vette kezdetét, mikor megláttam, hogy Jézus meghalt érettem. Megláttam azt, amit érdemes volt meglátni, míg a többi mind sötétségbe és a halál árnyékába borult. Ebben örvendett lelkem, mikor a Megváltónak értem történt feláldozását megértettem és elfogadtam. Az eseményeknek ez az első oldala: a széthintett vér biztonságot adott Izrael népének.
Másodszor, ugyanazon éjszakán felüdülést nyertek a bárány által. Megmentve a bárány vére által, ültek le a hívó házbeliek, hogy egyenek a bárányból. Sohasem ettek úgy, mint azon az éjszakán. Meg vagyok győződve, hogy valami sajátságos tisztelet uralkodott az asztalnál, amikor ott álltak és sietve ettek. Ez egy magasztos ünnep volt, egy olyan vacsora, mely telve volt reménységgel és titokzatossággal. Gondoljatok arra, fivéreim és nővéreim, mikor Krisztust először élveztétek, mikor éhes lelketek az első harapást élvezte eme szellemi táplálékból? Nemde, felséges étel volt ez? Remélem, hogy sohasem keltetek fel ettől az asztaltól, hanem napról- napra tápláljátok magatokat Krisztussal. Igen tanulságos dolog, hogy nem jövünk az Úr asztalához, miként Izrael, sietve, bottal a kézben, hogy együnk, hanem jövünk, hogy ott kipihenve magunkat, fejünket keblére hajtsuk és szeretetében nyugodjunk. Jézus Krisztus a mi lelkünknek mindennapi kenyere.
A bárányt, az áldozati bárányt meg kellett enniök egészen, előírás szerint. A legkisebb darabkának sem volt szabad felmaradni. Vajha mi sohasem osztanók úgy fel Krisztust, hogy az egyik részt belőle elfogadnók, a másikat meg elvetnők. Ne törjük szét a csontjait, hanem vegyük fel az egész Krisztust, szeretve és élve, Krisztust halva és feltámadva, Krisztust, mint mennybeszállva és mint visszatérve, Krisztust győzőként minden ellensége fölött, - az egész Krisztust, úgy amint van, fogadjuk el. Ne vessük el a legkisebb részt sem abból, ami belőle megnyilvánult, hanem fordítsunk mindent táplálkozásunkra, amennyire az lehetséges. Azon az éjszakán az izraelitáknak meg kellett enniök a bárányt, ott, ahol voltak. Nem volt szabad a legkisebb darabot sem félretenniök másnapra, hanem valamilyen módon az egészet el kellett fogyasztaniuk. Testvéreim, nekünk szükségünk van az egész Krisztusra, ebben a pillanatban. Vegyük fel Őt teljesen, semmit el nem tagadva belőle. Vajha kínzó éhségem és kiapadhatatlan erős vágyam volna, hogy Krisztust teljesen befogadjam lelkem mélyébe, úgy amilyen Ő valóban. Vajha mindnyájan, úgy ti, mint én, soha nem gondolkoznánk felületesen vagy könnyelműen Krisztusról vagy valamilyen cselekedetéről. Mindazt, amit Krisztusról tudtok és mindazt, amit Róla tapasztaltatok, higgyétek el, becsüljétek meg és avval tápláljátok magatokat, valamint örvendezzetek azon. Mindazt, amit az írásban az Úrról olvastok, használjátok fel. Legyetek rajta, miszerint Krisztus annyira a lényetekbe menjen át, hogy egy részét alkossa magatoknak. Ha ez úgy lesz, akkor az a nap, melyen Krisztust először vettétek táplálék gyanánt magatokhoz, életetek első napja lesz, az a nap, melytől kezdve számoltok majd mindent. Ha egyszer ezt az étket megízleltétek, akkor sem az idők folyamán, sem az örökéletben nem fogjátok sohasem elfelejteni. Ez volt a másik dolog, amit az egymásután következő húsvétokon ünnepeltek.
A harmadik dolog volt a házak megtisztítása a kovásztól, mert ez mint valami fontos dolog haladt a küszöbnek vérrel való meghintése és a bárány megevése mellett. Meg lett mondva nekik, hogy két napig nem szabad semmiféle kovászost enniök, mert aki ilyent eszik, az ki lesz közösítve Izrael népe közül. Mutatja ennek a megtisztításnak a fontosságát az, hogy egyenesen a vérrel való meghintés mellé helyezték; mindenesetre a büntetés meg volt állapítva, hogy aki kivonja magát e két dologtól, az kivonja magát az Izrael népe közül is. Mindenesetre káros dolog tehát, ha a hitből való e mellé állítjuk a szentséget, mintha a megigazulást tanítjuk, úgy, hogy e mellé állítjuk a szentséget (sákramentumot), mintha az a megigazulásnak egy része volna; de egy borzasztó tévedés az is, ha a megigazulást úgy hirdetjük, hogy a szentségnek teljes szükségét tagadjuk, mert ezt a kettőt az Úr fűzte egybe. A bárányt éppen úgy meg kell enni, mint a vért széthinteni, a kovász kiűzésének pedig csatlakoznia kell a két elsőhöz. Mikor mi a Krisztushoz jöttünk, hogy kiűztük mindenhonnan a kovászt! Tudom, hogy mint szabadultam meg a farizeusok kovászától, hogy mint dobtam el magamtól az önbizalomnak utolsó morzsáját is. A szokásokban és a szertartásokban való minden kis bizalmat el kellett vetnem. Most már nincsen a legkisebb morzsa sem bennem e két savanyú és megromlott reménységből és szívem mélyéből kívánom, vajha e két poshadt kovászt soha meg ne ízleljem. Egyesek még mindig hányattatnak ebben, dicsekszenek imáikkal, alamizsnáikkal és szertartásaikkal. Ezért kell a farizeusok kovászát, a képmutatási kiűzni: „Boldog ember az, kinek hamissága megbocsáttatott és kinek bűne elfedeztetett. Boldog az az ember, kinek csalárdságát az Úr nem számítja és akiben nincsen álnokság.” Az álnokságnak el kell tűnnie, máskülönben az adósság nem tűnik el. Krisztus nem mentette meg azt az embert, akiben hamisság és csalárdság található. Az önzésnek és a bűnnek meg kell szűnnie. Milyen dicső nap lesz tehát az, amikor a régi kovászt ki fogjuk vetni! Ez a hónap a hónapok kezdete, de az első hónap lesz számunkra, ha az igazság szelleme elűzi a hamisság szellemét. Egy negyedik pontot nem szabad még elfelejtenünk. A húsvéti ünnep éjszakáján, mint a meglett dolgok eredménye: egy gyönyörű, dicső és hatalmas szabadulás volt. Ezen az éjszakán minden izraelita megkapta az ígéretet a szabadságra és mikor a hajnal derengett, elhagyta otthonát és otthonával együtt elhagyta Egyiptomot is. Örökre búcsút mondott a téglakemencéknek, utoljára mosta le kezeiről a téglaport és nézett le az igára, mely lekerült a válláról és mondta: „Most már készen vagyok veled.” Rápillantott az egyiptomi munkafelügyelőre, eszébe jutott, hogy hányszor verte meg őt a pálcával és örült, hogy soha ezután már nem fogja megverni, mert íme, itt fekszik előtte a lábainál és kéri őt, hogy menjen már, nehogy egész Egyiptom elpusztuljon. Micsoda őröm ez! Kivonultak azután a kovásztalan kenyérrel hátizsákjukban és azt gondolom, hogy mielőtt még a hét kovásztalan kenyérnap elmúlt volna elérték a Vörös-tengert. Még mindig kovásztalan kenyérrel táplálkozva, mentek le a Vörös-tenger mélységeibe és a kovász ízlelése nélkül álltak meg a másik parton, hogy az Úrnak nagy „Halleluját” zengjenek, amiért lovat a lovasával együtt a tengerbe vetett. Emlékezzetek arra, hogy mikor az Úr szeretetből kivont benneteket a bűn és az önbizalom posványából és szabadságot adva, azt mondta: „Menjetek az ígért otthon felé, menjetek be a Kánaánba.” Ha emlékeztek erre, akkor biztos vagyok, hogy megértitek ez ige bölcsességét, amelyben az Úr ezt mondja: „Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között.” Ennyit az események leírásáról.
Másodszor az eseményeknek köztünk való különböző visszatérését akarom felemlíteni.
Az első ismétlődés természetesen mindegyikünknél a maga személyes megmentése. Ez az egész rész megismétlődött a mi szívünkben, mikor az Urat megismertük. Mózes olyasmit ír le, ami már évezredek előtt történt, de a lényeges ebből minden apróságával egyetemben megtörtént velem és megtörtént sok ezerrel, akik az Úrban bíztak. Minden egyes szó igaz abból, amit Mózes leír, sőt még az étkezés is a keserű sóval, világosan emlékszem reá, hogy mikor Krisztus feláldozásának az édessége még a számban volt, a bűnbánat keserűsége és a küzdelem a kísértés ellen, valamint az új bűnök elkövetésének a keserű íze is a számban volt. Ez a leírás a zsidók húsvétjáról, nemcsak egy régi időkből való történet, hanem egyben leírás úgy a ti, mint az én életemről. Remélem, hogy ez így van.
Az ismétlődés megtörténik ugyanilyen értelemben akkor, mikor az egész háznép megszabadíttatik. Gondoljatok arra, hogy ez egy családi esemény volt. Férj és feleség egyaránt ott voltak, mikor a bárányt leölték. Gondolom, úgy történt a dolog, hogy a legidősebb fiú segített a bárányt a vágóhídra vinni, a második hozta a kést, a harmadik a tálat és a negyedik egy csomó izsópot, úgy hogy mindnyájan közreműködtek az áldozásban. Látták mindnyájan, amint atyjuk az ajtó küszöbét és a félfát vérrel behintette, úgyszintén mindnyájan ettek a bárányból azon az estén. Mindenki, aki otthon volt, mindenki, aki a családhoz tartozott, résztvett a vacsorán; mindannyian megoltalmaztalak a vér által, egyenlőképpen felüdültek és reggel valamennyien felkerekedtek, hogy kimenjenek Egyiptomból. Vajon van-e nálunk ilyen általános, ilyen mindenkinek a jelenlétére kötelező vacsora?
Egészítsük ki a gondolatot, ez nemcsak családi szokás volt, mert ugyanezt cselekedte Izrael minden törzse. Sok család volt akkor és minden egyes családban megünnepelték a bárány áldozását. Nem volna-e szép és felemelő dolog, ha ti, kiknek szolgálatában nagyszámú emberek vannak, egyszer összegyűjtenétek őket és így szólhatnátok hozzájuk: „Úgy gondolom, hogy mindnyájan megértitek a vér felhintését és Krisztust választjátok táplálékotok gyanánt.” Kedves férfiak és nők, kik - ilyen felelősségteljes helyen vagytok, valóságban elmondhatjátok: „Ez a hónap legyen nekünk a hónapok elseje.” Ha megéritek, hogy egy olyan körben, melyben dolgoztok, mindenki át lesz hatva az evangyéliom által, milyen nagy öröm lesz az számotokra. Milyen határtalan öröm lenne az, ha minden faluban, minden városban, minden országban mindenki át volna hatva az evangyéliomtól. Milyen áldott volna akkor ennek az egynek a kezdete! Kezdjétek meg egy nép történetének a leírását ama naptól, amikor leborul a Krisztus lábaihoz. El fog jönni egy nap e szegény fold részére, mikor Jézus mindenhol kormányozni kezd. Lehet hogy még messze van, de biztosan eljő, mikor Jézus tengertől tengerig uralkodni fog. Azok a népek, akik keresztyéneknek nevezik magukat, - habár ezt az elnevezést nem érdemlik meg - időszámításukat már most is Krisztus születésétől kezdik és ez egy gyenge előjel arra az időre, mikor az emberek mindent Krisztus uralkodásától kezdődőleg fognak számítani. Isten már előre megállapította az ő győzelmét és ez már közeleg is felénk sebesen az idő szárnyain. Ha ez el fog érni hozzánk, akkor ez a hónap lesz az első részünkre minden hónap között. Többet nem mondok.
Végül aztán meg akarom mutatni, hogy milyen világítás mellett kell nekünk ezt az időpontot megtekinteni, ha a történetben megemlített gondolat hozzánk érkezik. Először, hogyan kell ezt megtekintenünk, ha saját életünkben fordul ez elő? Azt a napot, melyen először megismertük a Megváltót, mint húsvéti bárányt, minden nap között, melyet felkelni láttunk, a legmagasabbra kell értékelnünk. Az izraeliták az Abib hónapot a hónapok elsejévé avatták, mert ekkor volt a húsvéti bárány ünnepe; ti pedig tartsátok azt a napot, melyen megismertétek az Urat, a legelső és legfőbb napnak, a napok napjának, az órát pedig a legértékesebb órának. Ez a nap elhomályosítja testi születésiek napját, mert akkor bűnben születtetek meg; ekkor azonban lelkileg születtetek meg az örök életre. Elhomályosítja ez a nap menyegzőtök napját is, mert a Krisztussal való egyesülés nagyobb boldogságot okoz, mint a legboldogabb házasság. Ha volt valamikor olyan napotok, melyen gazdasági, politikai vagy katonai téren kitüntetést nyertetek, úgy ezek a napok még mindig csak sötét, borongós napok, ha összehasonlítjuk ama „felhőtlen reggellel.” Eme hajnalban felkelt a napotok, hogy soha többé le ne szálljon; a kocka el lett dobva és a ti rendeltetéstek az örökéletre nyíltan megjelent. Kérlek, ne alacsonyítsátok le gondolataitokban eme áldott napot, amennyiben magasabbra értékelnétek valami kitüntetést, előterjesztést mint a Jézus vére által való megszabadulást. Nekem nagyon fáj, hogy egyesek valami más után törekszenek és meg vannak elégedve, ha egy kis eredményt felmutathatnak. Vajon a megváltás nem többet ér-e, mint bármi e földön? Azt hiszed, hogy kész ember leszesz, ha bizonyos események kedvezően fordulnak számodra? Nem. Kész ember akkor leszesz, ha bemerültél Jézus Krisztusba. Megnyered örökségedet, mikor Krisztus a tied; elő vagy léptetve, mikor barátságba kerülsz vele. Mindent megnyersz, mindent megkapsz, minden a tied lesz, ha Krisztus a tied.
Erre a napra úgy kell tekintenetek, mint az élet kezdetére. Az izraeliták egész régi létezésükre, mint kellemetlen múltra tekintettek vissza. Az egyiptomi téglakemencék, a bálványimádások, az idegen nyelv hallgatása, mindezek együttvéve kellemetlen, holt dolgok voltak és azért azt a hónapot, melyen mindezek elmúltak és új dolgok keletkeztek, jogosan illette meg az első hónap elnevezése. A páskaünnep kezdet volt, csakis kezdet; a kezdet pedig azt jelzi, hogy valami következik utána. Keresztyén férfiak, ha valahol a megtéréstek előtti életetekről beszéltek, akkor tegyétek azt szégyennel, mint egy olyan férfi, aki a halálból feltámadva, a hullaházról és a romlást okozó férgekről beszél. Szégyellje magát mindenki a tudatlansága miatt megtett bűnökért; ha pedig ezekről a Krisztus dicsősége miatt beszélnetek kell, akkor könnyel a szemetekben és szégyennel a szívetekben tegyétek ezt. Adjátok elő a bűnben eltöltött időtöket oly módon, mely azt jelzi, hogy soha többé nem kívánjátok azt viszontlátni. Megtéréstek legyen a sírhantja régi életeteknek és gondoskodjatok arról, hogy ami ezután következik az éltető kegyelem által, igazi élet legyen.
Közeledem már a befejezéshez, csak azt akarom még beszédemhez hozzáfűzni, hogy a páska ünnepe, - amennyiben az év eleje volt - mindent a helyes rendbe hozott. Azt mondtam előbb, hogy az esztendő kezdete azelőtt ősszel volt; de vajon ez volt-e a leghelyesebb idő? Gondoljuk csak meg, vajon az ősz volt a legkedvezőbb évszak az élet kezdetére, mikor a tél már az ajtó előtt áll és minden elmúlóban van? Az új rend következtében az év kezdete a tavaszi időszakra helyeztetett. Ha a mi hazánk helyzetére nézve ítélném meg a dolgot, akkor fölvethetem a kérdést, Vajon melyik időszak volna oly alkalmas az év kezdetére, mint a tavasz, május hó eleje? Legalább is úgy gondolom, hogy ez tulajdonképpen tavasszal van. Nem látom be, hogy az év természetszerűleg ma kezdődik, bárha ez az eset önkényes is lehet. Benne vagyunk a tél közepén és az esztendő még holtan fekszik előttünk. Mikor a madarak elkezdenek dalolni és a virágok kibontogatják bimbóikat, akkor kezdődik csak az esztendő. Különös feltételnek tűnik fel előttem az, hogy a mi első szülőink ősszel kezdték meg az életet, a mindjobban hosszabbodó éjjelek és a hanyatló természeti erők között. Mondjuk ki, hogy minden körülmények között helyesebb, ha ez a nap tavasszal van, mikor az esztendő üdvözlete édes a virágok illatától és gazdag a boldog madárdaloktól. Sőt a mi tavaszunk idején a keleti tartományok sincsenek termés nélkül, mert április és május hónapokban már érettek a magvak és sok különbféle gyümölcs. Helyes volt az izraelitáknál, hogy a zsenge gyümölcsök áldozásának ünnepe Abib hónapban volt és nem később, mikor azok már érettek voltak. Hálásoknak kell lennünk, mikor a vetések még zöldek és nem halasztani azt el arra az időre, mikor már minden érett.