Olyan ez a felolvasott néhány mondat, mint egy antik templom. Évezredek mentek el felette, de szépségét, nagyságát bántani nem tudták. Méreteiben és alapeszméjében szinte idők felett áll. Álmélkodó szemmel járjuk körül és megilletődéssel tűnünk el oszlopai között. Építő emberről szól ez az Ige és kijelenti, hogy az igazi élet: alkotó, teremtő élet. Könnyű rombolni, könnyű bírálni; alkotni, építeni nehéz. Az emberi nagyság akkor igazi, ha pozitív. De azt is mondja ez az Íge, hogy az építésnél döntő a fundámentom. Egyforma nagy dolgot lehet építeni fövényre és kősziklára is. Az egyik évezredekig áll, a másik az első viharra összedől. Az építőben nem elég az erő, nem elég a terv nagyszerűsége, egymagában nem segít bármily szárnyaló képzelet s bármily csodálatos ihlet: bölcseség kell, ami az épület szolidságáról, tartósságáról, hasznosságáról felel.
Ilyen sziklára építő, bölcs ember volt az a férfiú, akinek ravatala komor hatalommal emelkedik itt előttünk. Hadd mutatom fel Darányi Ignácnak ezt a bölcs építését államférfiúi munkásságában, egyházi szolgálatában és belső embere kialakításában.
Váratlanul, félig-meddig ismeretlen emberként került a földmívelésügyi miniszteri székbe. Meglepte az embereket, hogy egy budapesti ügyvéd átvegye azt a tárcát, amely éppen akkor legelhanyagoltabb, pedig legfontosabb, ennélfogva a legnehezebb tárca volt. Egyszerre a magyar mívelődés életkérdése elé került. Százados mulasztások árnyékai kísértettek, elszalasztott alkalmak ezrei vádoltak. A magyar lélek nagy gyarmatosító munkájára volt szükség; meg kellett megint hódítani a magyar földet. Szőlőhegyeink kopárak voltak, mezeinket a szik verte ki és mocsarak áztatták. Nagy latifundiumok urai és nyomorult cseléd- és munkássereg irtózatos harcban és érdekellentétben állottak egymással. A magyar földmíves és zsellér árva, elhagyott, tudatlan volt. Parlagon hevert sok drága magyar föld. Mint csipkerózsa aludt sok szépség ebben az országban. Gyógyító erők, csodák forrásai vártak felfedezőre.
És Darányi Ignác megkezdte a munkát. Nem sietett és nem haragudott, nem dicsérte magát és nem vádolt másokat, munkához látott és százada legnagyobb agrárpolitikusa lőn. Kopár szőlőhegyekről elillant az átok s újra megcsordult a nektár a friss venyigén. Munkás és munkaadó viszonya rendezést nyert, kemény törvény parancsolta rá a gazdára a felelősséget a cseléddel szemben, viszont vaskéz nyomta el a munkások és félrevezetett tömegek pusztító sztrájkjait. Megcsendült a munkáspénztárakban az a fillér, amelyiket a gazdag intézményesen ád a szegénynek. E finom csengettyűszó mintha a jövő zenéjét harangozta volna be a magyar glóbuson. Nagy, hű lelkek egybefogták a falu népét, itt is, ott is szövetkezetek támadtak, s a magyart, ezt a szétszórt kalászt, jóságos kezek erős kévekötőkkel elszakíthatatlanul egybekapcsolták. Emberi lakáshoz jutott a munkás, védelmet nyert a cseléd. Zajtalanul, ismeretlenül, a magyar pusztákon olyasmi ment végbe, mint Északamerika dicsőséges harcaiban, midőn legnagyobb emberei a rabszolgák felszabadításáért véreztek. Másképpen zúgott a Tátra és másképpen mosolygott a Balaton, mert volt, aki foglalkozzék velük; Erdély hegyei között gyógyító, balzsamos források felfedezőkre találtak, a magyar föld áldásai kezdtek kivirulni és tüskebokrokból ébredő csipkerózsák léptek elé. Népkönyvtárak, tanfolyamok mívelték az elhanyagolt, de színaranyból való magyar elmét. Magyar tudományként kezdett kibontakozni a hazai mezőgazdasági erők szolgálatának ismerete, intézmények termettek elő a földből, amelyben a tudomány az életet szolgálta és a termékeny, szabad élet tudományban virágzott ki. Délen és keleten, északon és nyugaton új magyar falvak támadtak, s ott, ahol századok óta ismeretlen volt a magyar szó, frissen épült templomokból magyar nyelven zengett a zsoltár és sírt a zsolozsma. Itt is, ott is földvárakként támadtak a telepített magyar községek, s egy óriási haditerv körvonalai kezdettek kibontakozni, amely a XVII. század pusztításait, a XVIII. század balvégzetű gyógyításait igyekezett a nemzeti eszme örök parancsai szerint jóvátenni. Okos parcellázással földhöz jutott a szorgalmas magyar; egy szép tavasz s gyümölcsöző nyár békés forradalma volt ez.
Mindezeket ő nem egyedül csinálta. Kezdeményezők, végrehajtók, hősök és nagy egyéniségek voltak körülötte, mellette, kívüle. Nem is fogja a történelem másokról leszedni a borostyánt, hogy az ő halott fejét felékesítse. Elég az is, ami az ő fején termett. Mindezekben a dolgokban azonban ő volt az egység, ő volt a vezér, a gazda vagy a pallér. Nagy építő munkájának bölcsesége éppen abban tünt ki, hogy megkereste és megtalálta a kősziklát. Ez a kőszikla a magyar föld volt, ahol sorsunk áld vagy ver, melyet örökségül, áldásul vagy végzetül kaptunk. Ezt a magyar földet szerette ő mond-hatatlanul. Nagyvonalú alkotásának ez volt szent matériája.
Ihletetten és áhítattal nyúlt hozzá. Erőiben felsőbb erők reálitását érezte s az eredmények előtt hálás alázattal hajolt meg: Numen adest! Kősziklára épített, mert a magyar földet magyar munkával kívánta megmenteni és felvirágoztatni. Az a szinte kozmikus erő, ami a magyar lelken keresztül a magyar földet munkálja, az volt a szemében az új Magyarország dinamikájának fő tényezője. Bölcs ember volt, kősziklára épített.
És ömlött az eső és eljött az árvíz és fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba. Jött a világháború és az országot darabokra törte. Erdély elveszett népházaival, kirendeltségeivel, telepes községeivel. Odalett a Bánát minden csodája, sok, szép, új, magyar községe. Nem nekünk zúg a Tátra s még a Csallóköz is idegent ural, de azért a prófécia mégis igaz és ámen: Darányi Ignác alkotásaiból sok elveszett, de a ház nem dőlt össze. Az, hogy a világháborút kibírtuk, sőt kibírjuk a békét: egyrészt az ő munkájának köszönhető. Nagy történelmi igazsága: a magyar géniusz alkotó erejéről szóló fényes bizonyságtétele megmaradt. Alkotása lelki alkotmány, amely nem függ határoktól, s ki tudja, nem azon fogjuk-e megnyerni a csatát, hogy a Darányi-féle nagy magyar mezőgazdasági programm megerősítette azt a magyarságot, amelyre ma egy idegen és ellenséges világ zuhant reá. Erdélyből, délről, északról, kis magyar telepes falukból sóhajtások érkeznek ide. Szemmel nem lehet látni, a határon szuronyok fel nem tartóztatják, de megülnek itt, e nagy csendességben és ráborulnak e ravatalra, mint a legárvábbak gyásza, mint a leghálásabbak áldása. Kősziklánál keményebbre építettél, oh bölcs ember, mikor a magyar lélek mélységeire építettél.
Hasonlítom őt a bölcs emberhez, ki kősziklára építette házát. Kősziklára való építés volt az a szolgálat is, amivel ő egyházát szolgálta. E szolgálatban is mindig ugyanaz volt.
Hű volt a kevesen és többre bízaték. E többre bízatást ajándékképpen fogadta és Isten dicsőségére végezte. Volt budai gondnok, budapesti főgondnok, dunántúli tanácsbíró, a pápai főiskola gondnoka, végre ezelőtt huszonöt esztendővel hű és nagy barátjának örökébe választották: Szilágyi Dezső után a dunamelléki egyházkerület főgondnoka lett. Ez évben ültük volna meg főgondnokságának huszonötödik évfordulóját, ha ő engedte volna. Április 16-án, az évforduló napján, egész egyházkerülete meg akart jelenni színe előtt, de ő határozottan megtiltotta. Csak annyit engedett meg, amennyi felett nem volt hatalma. Tudta, mert megmondtuk neki, hogy az idei őszi kerületi közgyűlésen át fog törni minden tiltó parancsot a szeretet és hála tüzes patakja. És ő csendesen, elkomolyodva, meg-megremegő fejjel készült erre, azon gondolkozván, miképpen szabadulhat meg előle. Oh, hogy neki lett igaza!
Egyházi szolgálataiban is kősziklára épített. Főgondnoki programmbeszédjében ezt mondja: «Egyházunkat külveszély nem fenyegeti, mert a magyar nemzet sokkal erősebb politikai érzékkel bír, semhogy megfeledkezzék arról, hogy egyházunk erős nemzeti jellegénél és nemzeti érzésénél fogva és azon kitartás és szívósságnál fogva, mely évszázados küzdelmek hagyományaképpen apáról fiúra szállott, a magyar faj fennmaradásának és vezető szerepének egyik nem kicsinylendő tényezőjét teszi. Veszély egyházunkat csak akkor fenyegethetné, ha megfogyatkoznék benne a szellem, amely eddig fenntartotta». Ebből kifolyóan nagy méltósággal és bölcseséggel képviselte kifele református egyházunk közjogi és politikai súlyát. Óriási tekintélye mellett egyetlen szava sokszor többet ért, mint tíz mennyköves deklaráció. Ebben a tekintetben nem értette a tréfát s bármikor kész volt a határozott szakításra, ha egyházunk közjogi birtokállományát valahonnét veszély fenyegette. Békés ember volt, soha nem támadott, de a védelemre mindig kész volt. Felekezeti elfogultság ellen azért tudott határozottan fellépni, mert maga ezt az érzést nem ismerte. Védekezése azért volt mindig eredményes, mert támadásokat meggondolatlanul sohasem provokált. Annak a Duna mellékén élő kálvinizmusnak volt a képviselője, amely tudja, hogy kisebbség s ennek levonja következményeit, de ebben a tudatban sem méltóságán, sem közéleti súlyán soha egy szemernyi foltot vagy hátra-tótelt el nem tőrt. Volt benne valami a hugenotta stílusból. Háza befelé nyílt, élete kerítései között folyt le, nem ült a kapuba megjegyzéseket tenni és pörölni, hanem keményen dolgozott a szérűn vagy a kertben, de meghalt volna a küszöbön, ha dragonádok törtek volna rá.
Ezért egyházi szolgálatában belső építésre törekedett. Ugyancsak ő mondotta: «Az egyház erejét és jövőjét nem annyira a kifelé való akcióban, mint a belül való építésben és erősítésben kell keresni». Ezt akarta elérni két nagy intézmény felvirágoztatásával: theologiai akadémiánk és nőnevelésünk nagy kérdésének megoldásával. Határozottan hangsúlyozza a lelkipásztori gondozás és belmissziói munka nélkülözhetetlenségét. Ebben a szolgálatban is pozitív volt. Bár visszautasítja azt, hogy egyházunkat mesterséges és erőszakos korlátokkal támogassuk, mert ez csak üvegházi növényt teremne, viszont ígéri, hogy a presbiteriális alapgondolat pontos megtartásával arra fog törekedni, hogy egyházi életünk minden határozatában az egyetemes akarat szabályosan és zavar nélkül érvényesüljön, mégis felemeli szavát a gyors reformok, az innovációk s általában a forradalmi szellem ellen, ő mondotta 1917-ben a következő súlyos tételt: «Nekünk nem szabad megengednünk, hogy a protestántizmus cégére alatt vonuljanak fel materiálista és atheista irányzatok. Az, hogy mi senkit sem üldözünk lelkiismereti meggyőződéséért, az, hogy mi a szabad vizsgálódást nem akadályozzuk, nem jelentheti azt, hogy dogmánk nincs és nálunk minden szabad. Szívesen látunk minden támogatást egyetemes szabadságjavakért vívott küzdelmeinkben, de trójai falovakra nincs szükségünk. Mi két irány között középúton járunk. Ezek a középirányok a legnehezebbek, a legkényesebbek és a legháládatlanabbak. De nekünk csak az a célunk és hivatásunk, hogy lelkiismeretünk szerint bátran és híven szolgáljuk Isten országát e földön.»
Képviselte a református egyház igazát százados alkotmánya s az egész intézményes magyar jogrend alapján. Ezt a kérdést sohasem tette politikává, egyházpolitikája politika feletti hatalom volt. Büszkén vallotta, hogy a magyar élet egyik csodálatos, mohos, hatalmas pillére a magyar református egyház kőtalapzatán nyugszik. Tudta, hogy legnagyobb jót tesz népével, mikor ennek az egyháznak erőit szaporgatja, mert a magyarság szellemi birtokállományának egyik legértékesebb részét, a magyar erkölcsöt és a magyar míveltséget szolgálja. «Azért mi is úgy szolgáljuk egyházunkat, mint azt dicső elődeink szolgálták, tudniillik, hogy egyházunk hű szolgálata által mindenkor a hazának tegyük a legnagyobb szolgálatot, ez lesz az ón vezércsillagom.» Tudta, hogy hivatali tisztével ennek az egyháznak anyagi gondozása és kormányzása jár. Szent volt előtte minden fillér, ami áldozatból támadt, ami az ősök hitének bizonysága. Tudta, amit Dávid tudott: a «szent kenyerek» csak az élet megmentésére élhetők fel s minden darabjára úgy tekintett, mint tárgyiasult energiaforrásra, amelyből világosság és melegség, belső, magasabb, tisztább élet támadhat csupán. Jobban megbecsülte a kőszenet, mint a gyémántot, mert a gyémánt hivalkodás, de a kőszén munka, mívelődés és élet. Az újabb huszonöt esztendő minden alkotása az ő hűségéből, takarékosságából, bölcseségéből és puritánságából táplálkozott. Egyháza szolgálatában sohasem ismert mentséget vagy kifogást, mindig volt ereje, ideje, tanácsa és áldozata az anyaszentegyház számára. Ezt a halványarcú, glóriás homlokú, tövisekkel vérzett és liliommal ékesített asszonyt, református anyaszentegyházát különös, mély, fiúi és egyben lovagi szeretettel szerette. Tőle indult ki pályafutása és hozzá tért vissza. Ifjú fejére tőle vette a legelső áldást és szép öregségében ennek az anyának jóságos kezére hajtotta hófehér fejét. Látta ennek az anyaszentegyháznak világtörténelmi méreteit és hivatottságát s azok közé tartozott, akik óceánokon innen és túl érezték e nagy szolidaritás óriás erejét és gyönyörködtek eredményeiben. Kősziklára épített, mert tudta, hogy ebben az egyházban nincs kicsiny és nagy, ha egyszer valami Krisztust szolgálja.
Említsem-e azt, hogy a Dunamelléken az egyházi szolgálatban stílust teremtett: oda is belevitte közéleti szolgálatával előkelő, klasszikus technikáját.
Lehet, hogy egyházi alkotására «eljön az árvíz és eljönnek a szelek». Élete vége felé sokszor komoran nézte az ég alját és éles szeme távoli viharok előjelét látta. Akármit hoz a jövő, egy bizonyos: azon az épületen, amelyet ő szolgált, a poklok kapui sem vehetnek diadalmat.
Bölcs ember volt és kősziklára épített, harmadszor, a maga belső emberének a kialakításában is. Már neveltetése is olyan volt, amely a szolidat, az állandót, a viharállót kereste. Édes apja és édes anyja, akiknek nevét a nyolcvan évhez közel is meleg hangon áldotta, tehetséges, szelíd, de beteges fiokat mindenre meg akarták tanítani, ő tudott mindent, megtanult mindent, amit egy fiatal embernek meg lehet tanulnia, ő volt a legrendesebb diák és a legkülönb diák. írása kalligráfia, rajzai finom metszés, elméleti és gyakorlati ismeretekben szokatlanul enciklopédikus. Nem volt olyan oklevél, amit meg nem szerzett volna. De azért mindez csak eszköz volt, erre nem épített soha. Családjában a jellem fényűzése volt a szokás. Nemes fémből való legyen, masszív legyen tündöklő legyen az erkölcs, s igazi nagysága, szépsége és gazdagsága legyen elrejtve a külvilág elől. Hányszor, de hányszor tette kockára egész pályafutását, csupán azért, hogy elkerüljön egy lehelletnyi árnyékot. Egészen különös egyéniségképpen nőtt fel. Irtózatos politikai harcok színterében állt, szinte másfél évtizedig volt miniszter, féktelen szabadosság korszakában, készülő világromlás előestéjén, amikor semmi sem volt nagy, semmi sem volt szent, amikor mindenkit meggyanúsítottak és mindenkit megrágalmaztak s mégis úgy élte le az életét, hogy még a démoni gonoszság is meghajolt erkölcsi tisztasága előtt.
«Aki hallja én tőlem e beszédeket és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez.» Erkölcsi méltóságának, közéleti súlyának az volt a titka, hogy ő hallotta Krisztustól az ő beszédeit és megcselekedte azokat. Egész belső embere, a hit világából kiindulva, magasrendű ethikai gyakorlatiasságban épült ki. Hitére lehetett következtetni cselekedeteiből egy olyan világban, amikor sokaknak hitéből cselekedetek nem következtek. Így lett ő kedves magyar képe és példája annak a puritán kegyességnek, amely leginkább a Példabeszédek könyvének életstílusával hasonlítható össze. Bölcs ember volt.
Emlékezzünk meg róla, hogy bölcseségében mennyi volt az erő. Elfogulatlan, tiszta, kategorikus, haragtól, irigységtől ment, önuralommal tündöklő és halálosan komoly volt ez a bölcseség. Nem lehetett rábeszélni, de nem lehetett elhallgattatni. Nem lehetett megvesztegetni, de nem lehetett félrevezetni. Emberi indulatai felett uralkodó fényében égett az ő szenvedély telén, tiszta bölcsesége és úgy jártak hozzá az emberek, mint egy napkeleti mágushoz, tanácsot kérni az élet nehéz kérdéseiben. Oda jutott, hogy minden tanácsa cselekedet volt, oda jutott, hogy gondolatai nemzedékeket neveltek és életsorsokat irányítottak. Egyszerű házában olyan volt, mint egy remete a maga sziklapáholyában. Onnan nézte a nagy drámát, a víg és szomorú életet. Messzebbre látott, mint más, többet tudott az élet gyakorlati ismereteiből, mint más, biztosabban ítélt, mint kortársai közül akárki. Úgy lehetett menni hozzá, mint egy szövétnekemberhez kezünk között kialudt mécsesekkel. Néhány szava világosságot gyújtott, kérdéseket döntött el és programmot adott.
De ne feledjük el, hogy bölcseségében mennyi volt a jóság. Mindenki bízott benne s senki sem félt tőle. A gyermekek rácsodálkoztak és melléje húzódtak. Kicsiny és nagy emberek arca felderült, ha szóba állott velük. Észrevétlenül, a nélkül, hogy tudták volna, sok embernek terhét hordozta, sok ember helyett viselt gondot és törődést. Nagy ember volt, mert a kis emberekért dolgozott. Élete kicsiny és nagy cselekedeteknek sorozatából állott s e téren éppen aprólékoskodásai mutatják jóságának igazi nagyságát.
És emlékezzetek reá, hogy bölcseségéből milyen derű áradt, ő volt a legkedvesebb ember, akivel én találkoztam. Csupa belső vidámság, csupa sugárzó derű. Ismerte a világot és kiengesztelődött vele. Ismerte az embereket és mégis szerette őket, ismerte az életet és mégis bízott a jövendőben. Bölcs humorának derült fényében sugárzó és szép volt a világ. Egy-egy látogatásában annyi gyöngédség és annyi lovagiasság volt, hogy hetekig táplálta a lelkeket, és távozása után annyi derű maradt a házban, mintha lámpást gyújtott volna a félhomályban.
Kősziklára építő ember volt. Egyre mélyebbre ástuk ezt a fundámentomot és csodálatos rétegeződést találtunk benne. Felszíne a magyar humusz volt, alatta a magyar föld munkás szeretete. Ez alatt új réteg a magyar néplélek erkölcsi ereje, még mélyebben saját egyéniségének örökkévaló ethikai alapjai vannak. Még itt is mélyebbre vág a csákány, míg megpendül a gránit talapzaton: bölcsesége a Krisztuson fundáltatott!
Mennyire tudta és mennyit beszélt róla, arról hallgatok, de az bizonyos, hogy élete és cselekedetei erre a legmélyebb fundámentomra utalnak. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a próba, amit az összeomlás után állott ki. Belső épületére is ömlött a eső, eljött az árvíz, fújtak a szelek és beleütköztek abba a házba. Hónapokig volt börtönben, pincékben és világítóudvarokban, dohos szalmán hált, takaró és meleg ruha nélkül. Éjszaka felköltötték és megkérdezték, milyen vallású, mert papot akarnak hozni, hogy készítse el a holnapi kivégzésre. Törődött, öreg ember volt, maga az óvatosság, előrelátás, aki szellő ellen is védte magát és védett másokat és ebben a viharban megállott, mint egy kőből faragott bástya. Nem tántorodott meg, nem alázkodott meg, nem alkudott meg. Elvetett magától minden mentő látszatot, nyugodtan, szemrebbenés nélkül nézett a halálba. Megütközött a vihar a házban, az építményben, de az épület megmaradt. Krisztusra volt fundálva, falait eleve-elrendelés rakta össze és Isten akarata volt benne a törvény. «Legyen meg a te akaratod», írta sajátkezűleg megfogalmazott gyászjelentőjére. Isten és akit ő elküldött: az Úr Jézus Krisztus volt legvégső fundámentoma.
Oh, ez a fundámentoma az ő örökkévaló életének is. Nem a maga erejében és érdemében bizakodva, alázatosan és töredelemben áll meg az örök Bíró előtt. Neki is az egyetlen menedéke a hű és igaz közbenjáró, az Alfa és az Omega, a föld királyainak fejedelme. Bá építtetett ez a föld s rajta nyugszik Magyarország sorsa; anyaszentegyházunknak Ő a fundámentoma és halhatatlan lelkünk minden reménységének Ő az egyetlenegy és ingathatatlan kőszála. Jön az elmúlás vihara, jön az utolsó ítélet tűzesője, a Sátán vádol, mintha szélvihar tépne, ó-emberünk ellenünk vall s bizonysága mint árvíz lep el: de e kőszálon megállunk rendületlenül. Az egek egybetakartatnak, a csillagok elhalványodnak, elváltozik és semmivé lesz minden, de tért és időt betölt az örök harsonaszó: «Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz!»