Azt hiszem, kevés Ige van, amelyik annyira találna reánk, mint ez: «E világon nyomorúságtok lészen». — Jobban alig teljesedett még ez be, mint ezen a nemzedéken. Viszont alig volt nemzedék, amelyiknek nagyobb szüksége volna a bizalomra, mint ennek a nemzedéknek. A mai kort éppen az jellemzi, hogy aki most elveszti bizalmát, elveszti a csatát; aki bízni tud, az élni és győzni tud.
De ez a mai alkalom különösképpen is ezt a gondolatot ébreszti. Ezelőtt tíz évvel, nagy-nagy nyomorúságban, rettentő árvizek után, romokra hágva bevonult a fővárosba egy kis magyar sereg. Zrínyi és Rákóczi óta az első magyar nemzeti hadsereg. Ez volt az ébredő bizalom útja. A vezér bízott nemzetében, a nemzet bízott vezérében. Oh, hogy végre bízhattak egymásban! A tömeg és csőcselék helyett megszólalt a nemzet. A kalandor és demagóg helyett megszólalt a magyar, a férfi, a hős, a Küldött. És mindketten bíztak Istenben.
Ezelőtt 11 évvel, 1919. március 15-én érkezik az első adomány a kelenföldi templomra. Nemsokára összeáll egy maroknyi ember. Aranya, ezüstje egyiknek sincs, de lelke mindeniknek van. Olyan egyházhoz tartoznak, amelynek nincsenek földi javai; öröksége az igazság, pártfogója a mult nagy szolgálata, kezese a kihullatott vér és az eltékozolt veríték, ínséges, válságos esztendőkben ezekből a javakból kő, tégla, vakolat lesz, s íme itt van a bizalom kőbe épített szimbóluma: a Magyar Advent temploma.
Nem csodálkoznék, ha ma éjjel kigyúlna e templom felett valami fényírás: Emberek, magyarok, kelenföldi reformátusok, bízzatok!
Nézzük először azokat a körülményeket, amelyek között bíznunk kell. Hiszen kell a bizalom a jólétben, az egészségben, a szerencsés körülmények között is, de ez még nem az igazi bizalom. Ez a bizalom még nagyon emberi: magamban bízom, a saját erőmben, a szerencsémben. Önteltség vagy kockázat származik ebből. De az igazi bizalom az, amelyik dacos, észellenes s éppen ezért csodát követel és csodát terem. Bízni a hajnalban, mikor sötét van; a gyógyulásban, mikor tagjaink lázban, kínban égnek; bízni a börtönben, az éhség vermeiben, a halál árnyékában, egyszóval: bízni a nyomorúságban, ez a léleknek magasabbrendű, hősies magatartása, ez a bizalom a mindenkori Adventnek Karácsonyba néző arca.
«E világon nyomorúságtok lészen.» Jóslat még teljesebben be nem vált, mint ez. De éppen ezért ebben egy tény és egy lehetőség van kifejezve. Tény a gazdasági válság, tény Trianon, tény a temető, — ezen nem kell lamentálni, mert a beszéd nem segít; azt kérdezzük meg, mit akar ezzel Isten? Azt akarja, hogy minden magyar háromszor magyarabb, háromszor különb, háromszor nemesebb legyen, mint eddig. Több termelést akar a magyar erkölcsi értékekben. Itt van az inség, Isten azt akarja, hogy kétszer takarékosabb légy magaddal szemben és négyszer adakozóbb másokkal szemben. Ébreszteni akarja a felelősség és összefüggés gondolatait, vasvesszővel rá akar nevelni, hogy hagyjunk fel a kaini gondolattal: avagy őrizője vagyok-e ón az én atyámfiának, mert az én kenyerem össze van kötözve a más kenyerével s mikor én eszem, minden ember kezében meghúzódik a fekete fonal.
E világon nyomorúságtok leszen. A világ alkatához, mivoltához tartozik hozzá, hogy nyomorúságunk legyen benne. Az élet velejárója a nyomorúság s akár így, akár úgy, ki kell venni a részünket belőle. De ebből az is következik, hogy az élet nem több vagy kevesebb nyomorúság kérdése, hanem a több vagy kevesebb bizalom kérdése. A boldogság sohasem tárgyi mennyiség, hanem alanyi képesség. Tehetség kell a boldogsághoz, éppúgy, mint az örömhöz és az élethez; ez a tehetség: a bizalom. A bizalom, amely tud tűrni, mert vár; amelyik kockáztat, mert hisz a holnapban, amelyik győz, mert erősebb, mint a körülötte lévő világ. — A bizalom nagy fellebbezés és elébe vágás a dolgok rendes menetének, új értékek, új javak, új csodák megtapasztalása. Bízzatok! A bizalom táplálóbb, mint a kenyér, győzelmesebb, mint a kard, drágább, mint az arany. Ha azt kérdeznék tőlem, mi segít ezen a nemzeten: több termés vagy több bizalom, — az utóbbi mellett szavaznék. Ha azt kérdeznék, mi kell ennek a nemzetnek: egy jól felszerelt hadsereg, vagy a jövőjébe és igazságába vetett hit, — én az utóbbi mellett döntenék.
A bizalom az élet lángja. Hiszen meg lehet ölni egy nemzetet, ha susárlással, fejcsóválással, savanyú és titkolódzó arcjátékkal azt sugdossuk: közeledik az összeomlás, itt forradalom lesz, nagy az elégületlenség, jön az éhhalál. E helyett ez az igazság: a nehezén már túl vagyunk, a mélypontot elértük — de ha talán nem értük is el: telik még a bátorságunkból, a bizalmunkból, a türelmünkből és az erőnkből. Mi lenne, ha a magyar juhászbojtár el akarna bújni a vihar elől, mint egy kényes pesti dáma? E helyett így dalol:
ha látom a fergeteg elejét, begyűröm a süvegem tetejét, csak úgy nézem az időt alóla, még a jég is visszapattog róla.
Ma megint az a legjobb hazafi, aki a legbátrabb és a legnyugodtabb. Bízni nemcsak erő, hanem vigasztalás, másokkal szemben végrehajtott jótétemény, a mai napok legnagyobb missziója: bízni, hízni, hízni!
De kiben? Erre is megfelel az alapige: «Bízzatok: én meggyőztem a világot».
Nem bízhatunk magunkban, mert a magunk ereje még a holnapi napot s a betevő falatot sem biztosíthatja. Nem bízhatunk a szerencsében, vagy a jó csillagunkban, mert ez vidám kalandorokat és könnyelmű kárvallottakat terem csupán. — Nem bízhatunk emberek tudományában, erejében, mint ahogy felhőbe, hullámba, ingoványba, beomló házakba, lecsúszó hegyekbe nem lehet, belefogódzni; csak a lét szilárd gránitelemeibe.
Nincs más erő, csak egy, az Istené.
Egyedül benne lehet bízni.
De benne lehet, mert ő mindenhatóság és örök szeretet. Aki világokat teremtett egyetlen szavával s lehellete napok fáklyáit oltja ki: hogyne tudna megőrizni egy szívet, egy népet: a tiédet; és hogy ne akarná megőrizni, hiszen szeret. — ő elébb szeretett minket!
Benne lehet bízni, mert sorsunkat nemcsak előre látta, hanem előre elrendelte. Az amit felőlünk előre rendelt, az nekünk a legfőbb jó: csupa igazság, csupa jóság és örök kegyelem. Megíratott a mi sorsunk, mi remegve betűzzük, mint a gyermek az ábécét. Nagy fordulatok, bukások és felemeltetések váltakoznak ebben a dekrétomban; te már sokat elolvastál, az a másik a bevezetésnél tart még: csókoljuk meg az eddig elolvasott sorokat, annyi szeretet, annyi tűrés, annyi csoda az Isten részéről, — annyi vétek, hiba, mulasztás a mi részünkről, — légy áldott kibontakozó örök kegyelem, drága holnapi leckénk! Benne lehet bízni, mert nagy dolgokat tett érettünk. Drága áron megváltott, a kereszt nagy áldozatát adta és elfogadta értünk, nyújt felénk olyan kincset, amelyik drágább, mint a világ: egy átszegezett szívben Önmagát; olyan életet, amelyen nem fog a halál, az ő életét, amint a húsvéti sírból kilép, olyan erőt, amely fölött nincs hatalom: az ő Lelkét. Lehet benne bízni: a Krisztusért, az ő keresztjéért. Bízni benne annyit jelent, mint felfedezni őt a dolgok és személyek mögött és reá támaszkodni. Bízom a magam erejében, ha Isten szerszámául tudom magam; bízom az igazságban, ha Istent érzem meg mögötte; bízom egy vezérben, ha látom homlokán az isteni küldetés fénycsóváját, bízom a nemzetemben, ha lelkében az isteni törvényadás fény-bordázata tündököl s mindezekben azért bízom, mert egyes egyedül és teljesen Istenben bízom, aki a Krisztusban Atyámmá lett. A Magyar Ádvent templomában ennek a bizalomnak lángja égjen. Az Ádvent egy setétségbe burkolt alak, akinek arcára fénykéve vág: a karácsony ígérete és bizonyossága. Így néz a holnapba minden magyar. Így nézzen bele minden református hívő a lángelmétől az együgyű, a félkegyelmű testvérig. A bizalom: látni Istennek az arcát az éjszakában. Aranyhíd: ádventtől karácsonyig.