Mi itt azért gyűltünk össze, hogy ezzel is segítsünk megépíteni egy templomot, amelyet a Magyar Ádvent Templomának fognak nevezni. Ebben a névben benne van a templom egész programmja, de benne van az én ma esti rövid beszélgetésemnek a témája is.
Az ádventet a régi egyházi atyák tempus claustrumnak nevezték. A magunkbaszállás drága alkalma ez, amidőn számba kell vennünk, kik vagyunk, milyenek vagyunk. Nagy jótétemény a magyar nemzet szemét befelé fordítani és bűnei megismerésére vezetni. Ennek a népnek azok voltak a legnagyobb jóltevői, akik bűnbánatot prédikáltak és követeltek. Széchenyi nagysága éppen abban áll, hogy a nemzeti hibák megismerésének archimedesi jelentőségét ő hirdette legnagyobb erővel.
A bűnbánatot az eszmények látása ébreszti fel bennünk. Látnunk kell, hogy milyen az igazi magyar nemzet, hogy elsirathassuk mindazt, ami belőlünk e teljességhez mérten hiányzik. Sírjon a magyar lélek, mint ahogy a megcsonkított műalkotás sír elveszített szépsége és megromlott tökélye után. Lássuk magunkat szabadnak, tisztának, erősnek, munkásnak, komolynak, hívőnek, lássuk magunkat az Isten népének, hogy felgyöngyözzék belőlünk a fájdalom annak láttára, milyen messzire estünk mindettől.
Ádvent azonban nemcsak bűnbánat, hanem vezeklés is. Éjjeli és nappali exercitium, a lélek és a test gyökeréig ható aszkézis szükséges ahhoz, hogy ellene mondjunk minden kísértésnek és meg tudjunk állani a lejtőn. Tudni kell azt, hogy a jövendőt nem örökölheti testben és lélekben megmételyezett ifjúság; ki a síkra, az ifjúság tisztaságáért! Nem gyógyulhat meg egy olyan nép, amely nem tiszteli a családi élet szentségét, ahol a házasság nem a lélek és a test megújulásának tiszta forrása. Elveszett az a nép, amely képzeletét annyira beszennyezte, hogy művészete is olyan, mint az istállóvízből fagyott jégvirágok. Azért kell, kell egy új hajlék itt Budapesten, ahol a kereszt bolondságát hirdetik, ahol a kereszt véres áldozatáról prédikálnak és ahol az ó-ember megöldökölésének szent gyakorlatait végzik.
De az ádvent jelenti azt is, hogy átmenet idejében járunk. Ez először is alázatosakká tesz minket, mert eszünkbe juttatja, hogy mi még nem vagyunk a célnál; útonjárók vagyunk, szemünk előtt távoli messzeségben int az a boldog világ, ahova meg kell érkeznünk. Nem szabad időt vesztegetni; sem az útszéli virágokért megállanunk, sem egymással apró csetepatéinkat, kicsiny pereinket elintézni, mert minden perc drága és ki vállalja a felelősséget mindazért, ami hátráltatja a megérkezést? Ádventi kép a pusztában vándorló Izráel. Ilyen pusztai vándorláson megyünk át mi is ; mikor érkezünk célhoz, nem a mi dolgunk; a mi feladatunk csak az, hogy hordozván magunk között a szövetség ládáját, Isten jelen valóságának, megtisztító erejének és örök bölcse-ségének zálogát, meg ne álljunk, le ne telepedjünk, hanem folyvást haladjunk előre.
Ezért az ádvent a tapasztalásoknak az ideje is. Kellett máris éreznünk, hogy útunk Istennek különös vigyázása alatt áll. Mikor nagyon-nagyon megéheztünk, valahogy manna hullott az égből; mikor végképpen elepedtünk, még a kősziklából is forrás fakadt, ajkunk előtt a keserűvé vált vizek megédesedtek és ezer meg ezer kígyómarást a magasra tartott kereszt közöttünk is, a legújabb időben is, csodálatosan gyógyított. Hitvallás lesz a Magyar Ádvent Temploma arról, hogy Isten az ő népét a legnagyobb nyomorúságban sem hagyta el, hanem csodálatosan vezette és csodálatosan segítette.
De minden ádventet leginkább az jellemez, hogy nem önmagáért van, hanem a karácsonyra utal. Ennélfogva ádvent temploma kőbe épített és századokra szóló kicsiny, de hű hitvallás arról, hogy mi nem az alkonyat, hanem a hajnal népe vagyunk. Az a pont, ahol mi megállottunk, történelmünknek nem a vége, hanem új fordulójának kezdete. Sok, sok hitet kell mutatnunk magunknak és a világnak, parancsolni kell a köveknek, erdőknek, hegyeknek és völgyeknek, természetnek és emberi világnak, hogy vegyék át és sugározzák világgá: mi élni akarunk, élni tudunk és élni fogunk. Ez a templom azt fogja hirdetni nemzeti életünkben és a lelki világban egyaránt, hogy halálos bűn a lemondás, Istent sérti és káromolja az, aki bizalmatlan akár szeretete, akár ereje, akár bölcsesége iránt.
Végül kelenföldi lesz ez a templom. A Pannónia megvételéről szóló énekben erről a helyről ez mondatik: Kelenföldön átkelének… Egy kis csapatról van szó, Scythiából jött meg, hogy itt hazát foglaljon és az emberi civilizációba egy új, különös szépségű fejezetet írjon. Ezer év múlva, 1919 őszén, Kelenföldön átkelt egy másik kis csapat s velük szintén új honfoglalás és új magyar civilizáció kezdődött. Milyen nagy különbség van a kettő között! Amaz a győzelmeknek és ígéreteknek a népe, amely a semmiből teremt új hazát, emez a bánatnak és gyásznak a népe, amely semmivé vált, régi hazájának romjain áll meg. És mégis, ez a kis sereg, az ország fővárosába bevonuló nemzeti hadsereg volt az első ünnepi megnyilatkozása az ébredő magyar léleknek, így jön az ádventtel és Kelenfölddel kapcsolatban a magyar újjászületés gondolata; s az a kicsiny templom a tétovázás és reménytelenség nikodémusi éjszakájába, mint egy fényírást, vetíti bele az örök Igét: szükség néktek újjá születnetek! Nemzeti újjászületés nagy gondolatának és még nagyobb tényének lesz egyik parányi szimbóluma ez a templom.
Láttam egy képet arról, hogy tízszer tízezernyi ozmán katona beláthatatlan pusztaságon imádkozik Istenéhez napfelkeltekor. A saruk meg vannak oldva, az imádság szőnyege leterítve s a mélyen meghajlott homlok érinti a földet. Egy egész hadsereg, amelynek minden tagja mélyen megalázkodva köszönti a felkelő napot. Ez arcra borult táborról nem lehet tudni, hogy vájjon egy óriási mea culpázás-e, vagy pedig egy oroszlánszívű hadseregnek ugrásra készülődése, hogy megnyerje a győzelem napját. E pillanatban így szeretném látni, így is látom az egész magyar nemzetet: mélyen megalázkodva és földig leborulva, de új hajnalon, új napra ét új harcra készen. A földre boruló homlokok tele voltak gyásszal, szégyennel, szomorúsággal, a fölemelt homlokokon csak fényt, ígéret és győzelem lesz!