Két szem összevillan, két lélek kigyúl, mint a magnéziumláng, s mindenik elkiáltja a másiknak a nevét. Egy szempillantás alatt végbemegy ez a jelenet, mégis életsorsok, tragédiák csattannak fel belőlük és egy egész élet dől el benne jobbra vagy balra.
Ilyen drámai párbeszéd a felolvasott bibliai vers is. Jézus nevén szólít egy síró asszonyt: Mária! ez az asszony felismeri Jézust és elkiáltja magát: Mesterem! Olyan rövid jelenet, hogy a legkisebb Baár—Madas növendék is meg tarthatja emlékezetében, mégis olyan fontos és gazdag, hogy magába foglalja az örök nőkérdést, ennek az intézetnek programmját és a mostani nagy alkalmat.
Először azt kell megmondanom, hol és mikor hangzott e ez a két kiáltás?
Nagypéntek után harmadnapra, húsvét reggelén, mindjár hat óra után, midőn a hirtelen támadt hajnal sugarai mintegy rohamra induló fénysereg, elfoglalta a sötétség által meg szállott földet. Elhangzott egy temetőben, a jeruzsálemi gazdagok temetőjében, pálmafás keleti kertben, nem messzire az arimathiai József sírboltjától, ahová eltemették pénteken este a názáreti Jézusnak megsiratott, verítékbe és vérbe fagyott tetemét. Elhangzott egy asszonynak az ajakáról, aki azért jött, hogy megmossa, megkenje, gyolcsba takarja, eltemesse és holtig sirassa ezt a drága tetemet, de jaj, nem találja sehol. Átviharzik a lelkén egész élete: boldog, tiszta gyermeksége, a förtelem és szégyen posványaiban való fuldoklása, Jézussal való találkozása, aztán ahogy megragadta és felemelte őt, ahogy tartotta és megszentelte. — Mária Magdolna ez az asszony, akiből Jézus hét ördögöt űzött ki, s aki most sugárzó nyárelői reggelen, a temetőkertben úgy zokog, mintha vad források fakadtak volna fel a lelke mélységeiből. Minden elveszett.
S akkor egyszerre megzendül az az ismerős hang, amelyik nevén szólítja: Mária, és látja az ő eltemetett Urát, az élet és feltámadás dicsőségében ott állani és reánézni. Mintegy villámütés fut át rajta olyan érzés és olyan látás, amelynek elmondására egy élet is kevés. Elkiáltja magát: Mesterem! és ott zokog a Krisztus lábainál.
Miért épült ez a csodálatos iskola? Azért, hogy Jézus és a magyar leány találkozzanak. E találkozásban mint két ellentétes villamosság sarkiassága ér össze a hívás és a felelet.
Nem gondolom, hogy szebben el lehessen mondani a Jézus hivogatását, mint ez a bibliai vers teszi.
Először is az tűnik fel, hogy Krisztus milyen közel volt Máriához, midőn a temető kertben őt kereste, de Mária nem tudta azt. Hogy távolodott tőle, hogy közeledett hozzá, milyen magányos és elhagyatott volt, de Jézus látta és figyelte és tudta, hogy egyszer meglátja őt, mert Isten neki adta.
Oh, kis és nagy leányaim, hányszor közeledtek ti is feléje, hányszor távolodtok tőle; de ő lát, figyel és vár. Csak ti vagytok távol tőle, Ő egészen közel van hozzátok, csak ti érzitek magatokat elhagyatottnak, árvának, — Ő veletek van, csak ti bódultok el a keresés hiábavalóságának fáraszt kínjában, az Ő szívében remeg a boldog találkozás pillanat, Ő már érzi a veletek való együttlétei örömét, már akkor amikor ti még nem láttátok meg őt. Van-e ennél szebb t hívebb kiábrázolása annak, hogy Ő előbb szeretett minké az örökkévalóságból elibénk jött, utunkba áll szent talákozóra és várja azt a felismertetést, amelyet készített számunkra.
A másik nagy dolog, amit látnunk kell, az, hogy Jézus nevén szólította Máriát. Ez azt jelenti, hogy valami egésze személyes viszony az, amelyben Máriával és minden mí lélekkel élni kíván. Nem általános szabályokban, elvont formulában, kaptafára készült módszerekkel közeledik a lelkekhez hanem egy sugárzó fejedelmi személyiség közvetlenségével, szembe néz veled, neveden szólít, egyéniséged gyökerét ragadja meg és alakítja át. Mária! oh mennyi mindé lehetett ebben a hangban... Talán volt benne szemrehányás: Mária! hát nem ismersz te — engem ? Lehetett benne valami hideg ítélet: Mária, elmégy mellettem? Volt benne valami gyengéd biztatás: Mária, én vagyok itt valami nagy-nagy meleg szánalom: Mária, ne sírj, — s volt benne valami kitörő, mennyei öröm, valami a viszontlát, ujjongásából, — hiszen az üdvösség maga is viszontlátás, — Mária, én itt vagyok és te is itt vagy!
Mária, Judit, Márta, Júlia, s minden leánynevet elsorolhatnék, hangzik át a világon a Jézus hívogató szava és hangzik itt is a Baár—Madas intézet folyosóin, szobáiban, csarnokában, éppen a ti nevetek. Szól a magyar leányhoz, a magyar asszonyhoz, a kicsinyekhez az iskolában, gügyögő és simogató hangon a gyermekszobában, a nagyokhoz az életben, öregekhez, amikor fáradtan, egyedül maradtak. Szól a konfirmációban különös melegséggel, félelmes és áldott vonzó erővel.
Szól hozzá, midőn menyasszonyi fátyolban tart az oltár felé hűséget esküdni egy hosszú és nehéz életre; mennyi erő és áldás van a szavában! Szól, amikor a vér és könny nagy szertartásban életet ad a maga gyermekének s annyi megszentelő erő van a szavában, amidőn ismétli a paradicsomi Ígéretet: fájdalommal szüljed a te magzatodat. Szól hozzá, amikor bölcső felé hajlik és sugárzik az arca, vagy mikor a koporsó mellett valakit nagyon sirat. Nevét kiáltja, mikor tobzódva és ifjúsága rózsáit szórva, táncol az örvény felé és nevét suttogva veszi a karjaira, mikor fáradtan, talán megvetve összeesik, amikor átlép felette a világ, csak az örök irgalom hajlik feléje, s veszi karjára elhervadt, elhanyatló fejét. Szól akkor biztató, meleg, vidámító beszéddel, mikor feltört kezével dolgozik a naponkénti kenyérért, mikor ifjúsága és szépsége búcsúzik tőle és mikor fáradtan megérkezik a sírhoz. Neveden szólít, utadba áll, szemedbe néz, mert drága öröksége vagy neki: ő a vőlegény és lelked az ő véren váltott menyasszonya.
De vessünk egy pillantást a feleletre is. Mária csak egy szót tudott elzokogni: Mesterem! Ez előtt pár perccel még ő volt a világ legszomorúbb és legboldogtalanabb asszonya. Céltalan, elhagyott teremtés, zokogássá vált élet, reménytelen asszonyi elégia egy temetőkertben, ahonnét még a halott is elveszett. És most ezt a szót úgy kiáltja, hogy belőle évezredekre tüzek villannak fel, és forró örömök lávapatakjai indulnak el. Mesterem, milyen jó, hogy te élsz! Mesterem légy áldott, hogy szeretsz! Mesterem, te vagy az élő Isten fia, ki annyira felettem állasz, mint a csillag, a szent János bogár felett, s mégis milyen jó, hogy te vagy hozzám legközelebb ezen a világon. Mesterem, te vagy az én Uram, fölséges Királyom, ón a te alázatos szolgáló leányod vagyok, ezentúl mindig neked engedelmeskedem, te lész a legnagyobb érzésem és a legboldogabb szolgálatom. Társaságodban találom meg a legfőbb örömet, te vagy minden vigasztalásom forrása. Te vagy királyi kárpótlás elveszett világokért; tied a szívem, tied az életem. «Elfordulván» kiálta Mária: Mesterem! E vallomásban elfordult attól s világtól, amely körülötte állt, a pálmáktól, a völgyben csillogó várostól, az égen tündöklő naptól, s mindezek minden dicsőségétől. Elfordult és szegényebb lett velők, de Krisztusban új világok gazdagságát nyerte meg. Elfordult a síroktól, az arimathiai József kőboltjától, a halál győzelmi színterétől: a földtől és leborult a feltámadás és az élet fejedelménél sugárzó alakja előtt. Nem hozott cselekedeteket, nem hivatkozott érdemekre, formula, szertartás nem jutott az eszébe, egész lénye testté vált imádság, maga egy meggyújtott oltái elkiáltott hála, valaki, aki éppen most halt meg, de éppen e pillanatban halottaiból csodálatosan feltámadott. . . Ebben a találkozásban benne van nemcsak az asszonyi szív sorsa, hanem ez az intézet és annak mai alkalma is. Íme Máriát, a nyugtalan, kereső, kapkodó Máriát, aki sírok között szétbontott hajjal lihegve fut, most Pétert hívj segítségül, majd a kertészhez fordul tanácsért: Jézus milyen rég látja, készen várja és fogadja. A nyugtalan női lelke amelyik csapongva fut temetők és pálmaligetek közt, keresi Urát, mint kivert madár a fészkét: Krisztus az anyaszentegyházban öröktől fogva várja. Ez az intézet is ennek az öröktől fogva megindult várakozásnak, ennek a nagy el készítésnek a háza. Leányaim, ti még nem voltatok, édesanyátok kisebb leány lehetett, mint ti most, de már ezé az intézetért hullott valakinek a verítéke, szállott az imádsága és fényeskedett a látomása. Mi már rég nem leszünk, dédunokáink is öreg emberekként sírba készülnek leszálla: mikor még mindig új, mosolygó leánysereg fehér matrózruhában, fekete nyakkendővel, lép be ennek az intézetnek öregedő kapuján és hoz magával mindig új tavaszt és nyarat. Ez az intézet mint egy kitárt anyaöl, készen várja az új meg új nemzedéket, beszél neki azokról, akik itt éltek, égtek, szolgáltak, jeléül annak, hogy Krisztus vár a találkozón. Mindig vár, emberöltőkön és századokon keresztül. De benne van ebben a párbeszédben ennek az intézetnek didaktikai programmja is. Ez az intézet leányliceum, a magyar nőnevelésnek egyik legmagasabb iskolája, amely az általános műveltség alapvető ismereteit közli az új nemzedékkel és képesíti a növendékeket az egyetemi tanulmányozásra. Olyan, mint minden hasonló fokú intézet és legalább úgy végzi ezt a feladatot, mint bármelyik azok közül, de mindeniktől különbözik egy dologban : tanítói munkájának koronája a teljes és a tiszta Krisztus-ismeret. Mindent tanít, amit más intézet, de ezenkívül még tanít a Krisztus ismeretére; hogy minden ismeret a Krisztus orcájától legyen sugárzó. Olyan ez a különbség, mint amilyent az alpesi tájék mutat, ha holdfényes éjszakában nézed, vagy sugárzó reggelen. Ennek az intézetnek legfőbb nevelői célja Krisztushoz vezetni a leánylelkeket és reá bizni az Ő kezére. A neveléstudomány sokat tusakodik a felől, hogy mi a nevelés végső célja, meddig kell nevelnünk és mikor szűnik meg a nevelés? Ez az intézet hiszi és vallja: addig nevelünk, amíg neveltünk találkozik Krisztussal és meghallja, hogy a nevén szólítja őt, és megvallja, hogy Krisztus az ő életének mestere és fejedelme. Krisztushoz vezeti a női lelket, mert Krisztus a pásztor, a legfőbb barát, az áldott inspirátor és fölséges király, egyszóval: Megváltó. Ha Ő megfogja kezét az idehozott leány gyereknek, ebből a kézből többé soha senki ki nem ragadhatja. És testvéreim, ebben a két szóban benne van és kifejezésre jut ennek az intézetnek református volta is. Reformátori szellem villámfénye cikázik e jeleneten. Mária ment a temetőbe végrehajtani egy szertartást. Keresett élete sovány, szomorú tartalmául egy kultuszt, futott Péterhez, hogy segítsen rajta, járjon közbe érte; belefogózott abba, akit Krisztusnak hitt s akkor összevillant a szeme a Krisztuséval. Egymás nevét elkiáltották, találkoztak úgy, hogy ezt a találkozást senki sem közvetítette, de senki sem akadályozhatta meg, túl volt az minden emberi szerzésen; szabad volt, egyéni volt, mert két lélek, túl minden földi vonatkozáson, szabadon és örökre összezárkózott. A Vőlegény az ő menyasszonyával: Krisztus a halhatatlan lélekkel. Végül ez a jelenet kedves és szép ábrázolata a magyar nemzeti vonatkozásnak is. Egy temetőkertben, egy nagyon síró asszonynak a Feltámadás és Élet fejedelme megmutatja a maga dicsőségét és húsvét reggelén kinyilatkoztatja, hogy a halálnál nagyobb az élet. A magyar temetőkertben, a nagyon síró magyar asszonynak az élet és a feltámadás királya hajnali dicsőségben igéri és mutatja, hogy a halálnál nagyobb az élet, nagypéntek után húsvét következik. Magyar leányok, húsvéti fényben nézzetek nemzetünk reménységére, jövendőnk Urára, a magyar szív dicsőséges megváltójára: Krisztusra! Krisztus az egyetlen név, amelynek e csarnokban tisztesség adassék. E név előtt minden térd meghajoljon és minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr, az Atya dicsőségére. Minden kőbe ez legyen bevésve, ezt a nevet kiáltsák a falak, imádják az ajkak és dobogják a szívek, mert nem adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk, csak az Ő neve. Az Ő nevében, az Ő nevére szenteljük ezt az intézetet.