Szép szokás és régi törvény az a mi egyházunkban, hogy amikor egy gyülekezet új lelkipásztort választ magának, az egyházmegye esperese, vagy annak megbízottja az új lelkipásztort szent hivatalába ünnepélyesen beiktatja. E beiktatást végzem én most az Ige hirdetésével, az illetékes esperes úr felkérésére, mint az ő megbízottja. A ceglédi gyülekezet történelménél és jelentőségénél fogva méltó arra, hogy ez a beiktatás ilyen rendkívüli formák között menjen végbe. Méltó annak a nemes, nagyszívű embernek emlékezeténél fogva is, aki ennek a gyülekezetnek az előző években lelkipásztora volt. Hadd mondom ki tehát áldó kegyelettel mégegyszer a Takács József nevét. Nekem pedig nagy öröm, hogy éppen annak a lelkipásztornak a beiktatásánál hirdetem az Igét, aki szolgálatánál és egyéniségénél fogva régen a szívemhez nőtt. Azzal oldom meg az itt reám váró feladatot, hogy beszélek előttetek, nemes és szent ceglédi gyülekezet, a lelkipásztori élet nagy ellentmondásairól és az ellentmondások megoldásáról úgy, amint az a lelkipásztor szolgálatában és életében egyképpen megnyilvánul.
Alapígénket alkalmazva, mondhatjuk tehát, hogy a lelki, pásztor az ismeretlen ismerős. Nemcsak abban az értelemben, hogy a gyülekezet talán személyesen még nem is ismeri lelkipásztorát, akivel a választás tényében egy életre szóló szövetséget köt, pedig annak már esetleg országosan ismert neve van. Még abban az értelemben sem, amint egy nagy keresztyén mondotta, Kempis Tamás, ki egyszer így szólt: ama nisciri, kívánd, hogy ismeretlen légy. De főképpen abban az értelemben, hogy a lelkipásztor nem tartozhatik csoportokhoz, pártokhoz, érdekszövetségekhez. Senkinek sem szabad azt hinnie, hogy csak az övé a pap, azért, hogy a pap mindenkié lehessen. Éppen azért az igazi lelkipásztor bizonyos mértékig fölötte áll a társadalmi osztályoknak, rokonszenveknek és általános emberi szimpátiáknak. A lelkipásztornak nincs asztaltársasága, klubja, kompániája, köre; nincsenek földi értelemben vett barátai és ellenségei, szövetséges társai és ellenfelei, mert az igazi lelkipásztor csak olyan ember lehet, akinek ajtaját bárki benyithatja, segítségét mindenki igénybe veheti és benne legjobb barátját, atyai pásztorát mindenki felismerheti. Jaj volna annak a lelkipásztornak, akinek csak az lenne a híve, aki reá szavazott; jaj annak a gyülekezeti tagnak, aki nem érzi, hogy a törvényesen megválasztott lelkész az ő számára is Istentől kirendelt pásztor. Ismeretlen ismerős azonban az igazi lelkipásztor főképpen azért, mert egy nagy titkot hordoz a szívében: Isten könyörülő, foglyul ejtő, hódító szerelmét, amely titokzatosan árad belőle, mint a rádiumból a gyógyító erő. Aki megérzi hatalmát, reájön, hogy hazaérkezett. Az örökkévalóságból jött hozzá Isten küldöttje, aki őt mindenkinél jobban ismeri, aki neki a legkedvesebb és leghűbb lelki társa, mert az a testvér, aki hazavezeti az atyai hajlékba és kibékíti a megbántott, de könyörülő Istennel. Ismeretlen a lelkész, mint próféta, mert egy idegen, szokatlan szent világ követségében jár, s mégis mindenkinél ismerősebb, mert pásztor, aki hazulról jött értünk és az idegen világból kézenfogva haza vezet minket.
De a lelkipásztor szolgálatában alapígénk második szava szerint hitető és igaz. Hitető, mert szakadatlanul olyan dolgokról beszól, amelyek felette állanak az emberi észnek. Csodákról beszél, amelyeket nem lehet megmagyarázni, de boldog, aki elfogadja. Tanítása szemben áll a hétköznapi bölcseséggel, mert azt hirdeti, hogy a lélek drágább, mint a föld, s mit használ az, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall. Hitető beszédje ott éri el a csúcspontot, amikor a kereszt bolondságáról tesz bizonyságot. Hirdeti, hogy a keresztfán kiszenvedett názáreti Jézus az Isten fia volt, akit drága váltságpénzül fizetett le érettünk az örök szeretet s halottaiból feltámasztva, egy lelki világ fejedelmévé tett, akinek kormányzása alatt e földi világban lassanként megérünk és átnövünk a láthatatlan világ dicsőségébe. Ezt a beszédet mindig balgaságnak, legfeljebb édes álomnak, gyönyörű áltatásnak fogja tartani a világ bölcsesége s ezért minden lelkipásztor csökönyös hitető. De ugyanakkor az egyetlen igazság, mert aki megpróbálja, tapasztalja, hogy ezen a világon minden csak múló álom, hamis káprázat, ideig való délibáb, egyedüli valóság, ércből és gránitból való fundámentom, tiszta és romolhatatlan igazság a Krisztus keresztje és róla való evangéliom. Idealistáknak szokták nevezni az igehirdetőket, pedig ők az élet nagy és beavatott realistái. Felleghuszároknak és ködlegényeknek csúfolják, pedig kezeik között az élet kenyere törik meg s ők az egyetlen örök valóság szolgái.
A lelkipásztor szolgálatának eme nagy ellentmondását megoldja a lelkipásztori élet bizonyságtétele. Örök ismeretlenből azért lesz örök ismerős, örök hitetőből azért lesz örökké igaz, mert élete pecsétet üt tanításaira és hitelesíti azokat. Az Íge igazsága és tekintélye magában is megáll, akárki hirdeti azokat. A matematikai igazságok nem függenek a számvetés tanárának egyéni minőségétől. Nem is azt mondom tehát, hogy ha a lelkipásztor úgy ól, amint prédikál, a beszédje igazabb lenne, hanem azt mondom, hogy az igehirdetés missziói erejét tulajdonképpen az élet bizonyságtétele adja. Sok olyan igazság van, amit nem fogadnak el az emberek, az evangóliom igazságait akkor tudjuk elfogadni, hogy ha meghalunk érettük. Tehát a lelkipásztornak áldozatul kell adnia saját életét és ettől az áldozattól függ beszédének hatása és érvénye. A szó-igehirdetés mögött ott rejtőzködik az élet igehirdetése és a kettő harmóniájából támad a lelkipásztori misszió győzelmes ereje.
Az élet bizonyságtétele is ellentmondásokból áll. A bizonyságtevő alapígéink szavai szerint megostorozott, de meg nem ölt, bánkódó, noha mindig örvendező, szegény, de sokakat gazdagító, semmi nélkül való, de mindennel bíró.
Megostorozott, de meg nem ölt. Jelenti ez az Ige azt az üldözést, amellyel a világ fiai az Isten emberét maguk közül mindig ki akarták rekeszteni és el szokták hallgattatni. De jelenti ez az Ige a szakadatlanul növő terheket is, amelyei alatt Isten embere összeroskad, viszont éppen ezzel az összeroskadással győz az Istennek ügye. Tehát minél több a lelki pásztor terhe, annál erősebb, minél inkább kiapad testi ereje annál hatalmasabban világol a lelke. Még sohasem győzőt olyan ügy, amelynek szószólója kímélte önmagát. S ha reánk a legnagyobb ügy bízatott, nekünk kell a legnagyobb áldózatot hoznunk érette.
Az igazi lelkipásztori élet mindig bánkódó és mégis örvendező. Valami szent szomorúság lakik benne, mely távol tartja őt a világ örömeitől, de ugyanakkor belső, tiszta öröm sugárzik belőle, amely világosságot gyújt az éjszakába, akár akkorát mint egy szentjánosbogár, akár akkorát, mint egy élő máglya. Éppen a mai nemzedékben, egy vadul tobzódó, örömben magát szétmarcangoló s mégis állatiasan szomorú világban kell az Isten emberének, s így a református papoknak is, a vértanúk szent búbánatával és a vértanúk szent örömével ékeskedniük. Igazi vígasság csak Isten szerint való szomorúságból származik. Nézzétek meg az állatok tekintetét, milyen mérhetetlenül szomorú! Nézzetek bele egy démoni arcba, örök sátáni búsulás lobog benne, pedig állat és démon esetleg tobzódó öröm valpurgis-éjszakáját űzi. De nézzétek meg az angyalok arcát, igazi öröm csak az ő szemükben világol, pedig talán koporsó mellett állanak, vagy a véres keresztet szemlélik. Ennek a világnak szüksége van arra a vígasságra, örömre, gyermeki optimizmusra, amely hívő embereknek, pásztoroknak, Isten előtti felelősségéből, másokért hordozott szomorúságából származik.
Harmadszor igaz az is, hogy a lelkipásztori élet alapígénk szerint szegény, de sokakat gazdagító, semmi nélkül való, de mindennel bíró. Ebben benne van a Krisztus igazi szolgájának, a lelkipásztornak örök szegénysége, egyszerűsége, önmegtagadása, de benne van az is, hogy éppen ezáltal lesznek az igazi pásztorok gyülekezeteik, sőt nemzedékek számára a legnagyobb jótétemény. Ha visszatekintünk a magyar művelődéstörténetbe, mennyi foltos dolmányú és zöld palástú református pap halvány arca tekint reánk. De ha kivesszük a magyar szellemtörténetből azt, amit ezek az emberek adtak nemzetünknek és a jövendőnek, úgy megszegényülne egész multunk, mintha egy hőskölteményből kitépnénk minden levelet, amely a hősről beszél s csak egy nagyszerű bevezetés és néhány tört epizód maradna meg. A jó lelkipásztor olyan gyülekezetére nézve, mint egy csodafa: nem sajnálja árnyékát, örömmel osztja szét gyümölcsét, törzse kérges, ága tövises, levele rőt, de fölséges; röghöz kötött ajándék, javaknak titokzatos forrása, amely el nem fárad a gyümölcsözésben s végül megszáradt testét örömmel engedi bölcsővé vagy koporsóvá válni, de a szolgálatot soha meg nem tagadja.
Mindezeket az ellentmondásokat összefoglalja a végső Íge: mint megholtak és élők. A lelkipásztor áldozatából akkor származik élet, bánatából öröm, szegénységéből gazdagság, elfogyatkozásából gyarapodás, szolgálatából lelki királyság, ha végbement rajta a nagy csoda, a halál és az élet csodája. Az, amelyiket földi tanítók közül Pál apostol példázott ki legfölségesebben előttünk, midőn testi életét szolgálatban áldozatul adta, hogy lelke Isten kezében az építésnek és az életnek eszközévé váljék. Nem más ez, mint ismétlése a kereszten végbement csodának, a Krisztus halálával és életével való belső egyesülés. A lelkipásztor útja tehát a kereszt mellett vezet el. Ha nem hal meg azért, hogy mások éljenek s ha ő maga nem él saját áldozatos megoszlattatásából, csak ismeretlen, csak hitető, csak megostorozott, csak koldússzegény, kiélt és félredobott halott marad. De ha mindezeket Krisztusban, Krisztussal és Krisztusért vállalja, lesz egyetlen és örök ismerős, egyedül igaz ember, a vidámságnak, gazdagságnak, győzelemnek koszorús, királyi embere, zászlós úr, az Élet Fejedelmének vérrel és könnyel behintett palotájában.
Ezért minden igazi lelkipásztor élő kiáltványa Istennek a gyülekezethez: itt a kellemes idő, íme itt az idvesség napja, itt a drága, alkalom!
Csak az a lelkipásztor él a gyülekezetért, amelyik meghal érte, csak az a gyülekezet nem hal meg, amelyik él a lelkipásztorban feléje nyújtott isteni alkalommal.
Eszményképe ez, amit elmondottam, a lelkipásztornak is és a gyülekezetnek is. Jaj volna nekem, ha itt azt mondanám, hogy ez a gyülekezet és új lelkipásztora eszményi mértéket mutat. Azért vagyok itt, hogy mindkettőtök felé kiáltsam: igyekezzetek ilyenek lenni! S akkor megzendül lelkipásztor és gyülekezet felett az Íge: Elég néked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenségben végeztetik el!