Prófétatársai felett Ézsaiásnak volt leginkább világalakító erő a próféciája. Nem az egyéni élet belső és roppant mélységeit tárja fel, hanem az időnek egy adott pontján, Jeruzsálem tornya pereméről világtörténelmet alakít. Szól és lehanyatlik népe dicsősége ; szól és feltámad északról az ellenség fenyegető ereje ; ismét szól s aláözönlik Jeruzsálemre felcsapkodva az égre e szennyes áradat véres tajtéka. Ismét szól Ézsaiás s akkor halotti csend támad s Szanhérib király a diadal küszöbén megfordul és elvonul. Itt csakugyan látszik az Íge világalakító és történelemformáló ereje.
Hogyan lett ilyen igehirdetővé Ézsaiás? Nem érdektelen kérdés ez számotokra, akiknek mégiscsak az a legnagyobb ügyetek, hogy valamiképpen igehirdetővé váljatok.
Ha csak emberi bölcseségre hallgatunk, akkor azt kell mondanunk, hogy Ézsaiás egyszer a templomban egy csodálatos látomást látott, az Urat látta teljes dicsőségében. Ugyanakkor hallott egy rettenetes és csodálatos szót: az Urat hallotta, amint elküldötte őt. Azután Ézsaiásnak ajka megtisztult, méltóvá lett az igehirdetésre s átvette a napi parancsot, amellyel elküldötte őt az Úr az ő népe közé.
Nagyon emberi elgondolás az s elég vigasztalan is ránk, ha nekünk önmagunktól kell olyanokká lenni, hogy lássuk Istent, halljuk szavát, tisztátalan ajakink megtisztuljanak. Akkor nekünk reménytelen a sorsunk, akárhogy erőlködünk, akárhogy iparkodunk, magunktól prófétává nem lehetünk.
Inkább nézzük a másik oldalt, nem azt, amit Ézsaiás tett Istennel, hanem azt, amit Isten tett Ézsaiással. És itt csoda csodára halmozódik. Nézzétek Uzziás király halálakor, — úgy kezdődik, mint a mesében: egyszer volt hol nem volt — az élő Isten megmutatta magát Ézsaiásnak. Megmutatta magát neki teljes fényességében és dicsőségében, olyan rettentő és félelmetes szentségben, hogy Ézsaiás tántorogva, alig merte elvakult tekintetét felemelni a trónuson ülő ruhájának szegélyéig. Hogy, hogy nem ez a magát megmutató Isten szólott hozzá. Gondoljátok el, nem volt tovább néma, nem volt tovább hallgató Isten, megtörte önnön rettentő csöndességét, szembeállította önmagával és azt mondta neki: te. Még ezt a csodát is megtetézte. Orcája előtt égett az oltár, parancsolt és onnan egy eleven szén véteték. Ez eleven szénnel megérintette Ézsaiás tisztátalan ajkát s Ézsaiás nem égett el, nem vetett lobot, mint egy kigyúló nafta-tömb. Nem történt vele az, ami a megszédülő vasmunkással, aki négyezer fokos fehéren loccsanó ércbe hull, hogy egy kis füst és semmivé válik az élete, hanem az az ajak csakugyan tiszta lett, azon megzendült Isten üzenete, szent és tiszta beszéd lángja csapott elé s Ézsaiás az Úr üzenetének a hordozója lett. Minden csodáját pedig betetőzte, hogy ezzel az üzenettel elküldötte ezt a magános, bűnös és törékeny embert az ellenséges és lázadó világnak. Szóljon és koronák hulljanak, szóljon és vérnek özöne áradjon. Szóljon és sakálok lakta romokból új Jeruzsálem épüljön.
Nem vette észre rajta a világ, hogy Isten szavát szólja. Hallván hallotta és nem értette; látván látta, de nem ismerte meg, meg volt kövérítve a nép szíve, füle bedugult, szeme megvakult és nem látott szemeivel, nem hallott füleivel, nem értett szívével, meg nem tért és meg nem gyógyult.
És mégis próféta volt Ézsaiás. Függetlenül attól, hogy látták, elismerték, meghallgatták, követték. Ő Isten üzenetét tolmácsolta.
Hogyan történhetett ez meg? Ez az Ige világítja meg: ímhol vagyok, Uram! Küldj engemet. Készen állok, mert láttalak, hallottalak Téged. Nem habozom, mert tüzed megtisztított, engedelmeskedem, mert hallom, hogy küldesz engemet.
Így lehettek ti is igehirdetők; vagy így lesztek, vagy sehogysem.
Ímhol vagyok, Uram! Ez a felajánlás, ez az elszántság, ez az elszánás, ahol a prófétaság, mint isteni végzés, eleveelrendelés emberi öntudattá, élethivatássá változik. Küldj el engem, Uram, a megkövérített szívű néphez. Látom, mi vár reám e világ szerint, nem fogadnak be, kinevetnek, kiáltó szó leszek a pusztában, elkallódom, mint egy szent bizonytalanság. Ismerem a lelkipásztori sorsot, ismerem a magyar református papok sorsát. Küldj el engem, Uram!
Küldj el engem, Uram. Látom, mi veszély várhat reám. Irtózatos erővel ágaskodik az antikrisztus Krisztus birodalma ellen. Spanyolországban patakokban foly a mártírok vére. Aki Krisztus zászlajához csatlakozott, döntött sorsa felől. Ismerem ezt a sorsot. Küldj el engem, Uram.
Látom hová megyek. Látom a szürke gondot, amely behavazza sötét fürtjeimét. A sok bajt, amely vállamra nehezül és lehúz a földre. Szegénységet, amelyikben nem az fáj legjobban, hogy én nélkülözök, hanem az, hogy szeretteimet fenyegeti ínség. Keményszívű néphez megyek, amely kegyetlen, felőröl, eldob; vagy kísért, vagy fenyeget, csak éppen nem követ: küldj el engem, Uram. Látom özvegyem és árváim halvány arcát, elfeledett, gyomnőtte síromat, romladozó templomokat s a hiába jajgató harangokat: ismerem a lelkipásztori sorsot. Küldj el engem, Uram!
Uram! Te küldj, Te egyedülvaló, Te dicsőséges és örökkévaló. Aki előtt fényes testű szeráfok is eltakarják arcukat, amikor Teneked szolgálnak. Kiált vala egyik a másiknak: Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével, kinek nagyságától megrendülnek a világ fundámentomai s a mindenség betellik füsttel, mint egy áthevülő ezüst tömjéntartó. Uram, Te küldj el, ki ilyen nagy vagy és olyan irgalmas, hogy engem is láttál, szerettél, megváltottál, kezedbe fogtál, mint egy kavicsdarabot és elhajítasz, hogy fénylő csillaggá váljak. Uram, Te küldj el, Aki a nagy árat, amit Fiad fizetett érettem, elfogadtad, Aki kiengesztelődtél irántam s rám bíztad az engesztelésnek a beszédjét. Én nem kérdem, ki hallgat, ki követ; én nem keresem, ki ad kenyeret, ki szegzi át hét tőrrel szívemet, ímhol vagyok Uram, küldj el engemet a Te magyar református népedhez.