Aki ezt az igét leírta, a lelket szövétnek képében szemlélte. A szövétnek gyantával vagy szurokkal áztatott vászondarab. Amíg egyik fele égett, a másik feléből le lehetett hasítani kisebb, vagy nagyobb darabokat s tovább plántálni a tüzet. így gyűjti össze Mózes a sátor elé Izrael hetven vénét, akikre a nép sorsa vala bízva, hogy az Úr, alá szállván, a Mózes lelkének szövétnekéből elszaggasson hetven lángoló darabot a nép prófétái számára.
Nagyszerű képe annak a szertartásnak, amit mi most végrehajtunk. Íme, itt vannak a vének a gyülekezet sátora előtt. A legtöbb egészen fiatal ember még, de csak test szerint. Belsőleg öregnek, vénnek kell lennie mindeniknek, mert a nép terhét hordozza. A szolgálat és a felelősség súlya alatt az ifjak öregekké lesznek és az öregek megifjulnak.
Csak a gyülekezet sátora előtt az anyaszentegyház szemeláttára mehet végbe a lélek-átültetés nagy szertartása. Nem titokzatos és emberi szem elől elrejtett utakon jár az ihletés, törvénye, rendje van, vénektől kapják kézrátétellel az ifjak s majd adják tovább új nemzedékeknek. «Ordináció» a lélek-szentelés s aki e rendet megveti, a meder ellen lázad, az atyai áldást teszi semmivé. A kézrátétel a lélek örök láncának emberi kapcsolását ábrázolja személyről személyre, atyáról fiúra, vénekről fiatalokra; így megy át az örök felhatalmazás nemzedékek beláthatatlan során át. Az a szövétnek szinte sikoltott, mikor elszakították. Amelyikről letépték: megkevesbedett, megfogyatkozott, közelebb jutott a nagy kialváshoz. Isten azért rendelte úgy, hogy a láng emberről emberre, apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szálljon, hogy egy nagy törvényt mutasson meg nekünk: lángot csak a kiszakított élet képes gyújtani. Nem a csöndes pislákolás, nem a lefojtott parázslás, elhamvasztott tűzkímélés a lélek útja, hanem a tépett szövétnek, amely szétszóratik, hogy felgyújtson egy egész világot. Tudjátok meg, csak akkor ég a láng, ha életetek serceg el benne. Csak annyi tűzetek van, amennyi meleget szívetekből téptetek ki; elfolyó vérrel lehet áttüzesíteni a gondolatot, elégő élet ad csupán világosságot. Ahány szó, annyi tett, ahány tett, annyi uncia vér. Ki van szabva szolgálatod mennyisége, ne félj beleszórni a nagy áldozás tüzébe. Csak így lehet elhordozni a nép terhét. Ez a nép ránk nehezül, a mi református magyarjaink terhét, súlyát mi hordozzuk. Vakmerőn és alázatosan, balgatagul és hősiesen vállaltuk azt a nagy kockázatot, hogy magunkra vesszük ezt az óriási terhet. Hordozzuk népünk tudatlanságának a terhét, hordozzuk keményszívűségének, tévelygésének, hitetlenségének terhét, hordozzuk ennek a magyar népnek minden nyomorúságát, sebeit, poklosságát, átkát, keresztjét. Mekkora a tudatlansága? Csapjon az égig fel a mi világosságunk. Mekkora a megátalkodottsága? Zúzzon össze minden szívet az Íge pőrőlye. Mekkora a tévelygése? Oh, el ne fáradj a kalauzolásban, öledben vidd és válladon emeld, mint a jerikói utast, mint az elveszett bárányt, mint Illyés a sareptai asszony halott gyermekét. Milyen borzasztó a szomorúsága. Hadd zendítsem meg az örökkévalóság vígasságtevő szerszámait, hogy visszatérne a mosoly az én feldúlt népem arcára, mint a Saul szívére a béke a Dávid hárfájának zengzetére. Ki birná el a falu terhét? Az éhes, rongyos, magyar földmíves, munkás és iparos terhét, az üres géppé vált értelmiség terhét, a szétmálló magyar nemesség terhét, e nélkül a lélek nélkül? Ez azt jelenti, hogy e lélek nélkül ez a teher és ez a tévelygés és ez a halál rajtunk vétetik meg. E lélekkel azonban elhordozzuk ezt a terhet, mert viselésében nem vagyunk egyedül. Itt a legmélyebb és a legtitokzatosabb az Íge szemlélete. Ezt a lelket a hetven pusztai vén a Mózes szövétnekéből kapta, de Isten kezéből az Isten lelke által. Nem vehettek ti tőlem lelket. Ne vegyenek az ifjak a vénektől, az atyák a fiáktól; mi mindnyájan a lélek urától és királyától vehetünk lelket, a Krisztustól, aki teljes vala Szentlélekkel. Beá tegyük népünk terhét, ő hordozza, mert csak ő birja el. S reá csak úgy tehetjük, ha együtt tesszük átszegzett kezébe magunk életének nagy terhével. Ha keresztje alatt leraktuk bűneinket, elsírtuk könnyeinket, megszabadultunk rontó árnyékoktól. Nem vagyunk egyedül, ő velünk van s lelke által csodálatosan hordozza azt a terhet, amit magunkra vállaltunk, ő lesz a mi világosságunk, ő lesz az evangéliom, amit hirdetünk, ő az az édes háló, amellyel befonjuk a vergődő lelket, ő az az ezüst harangszó, amellyel takarodóra csendítünk, ő az a kürtszó, amellyel hadra toborzunk, ő az elégtétel, ő az orvosság, ő az út, az igazság, az élet, a cél és a siker. Lelkéből kiszakadt szövétnekdarabok: tanítása, példája, érdeme, halálának ereje. Úgy hull reátok, mint egy szikrazápor; míg kezünket fejetekre tesszük, kigyúl szívetekben az ő ismeretének és szolgálatának lángja. Induljon, aki ég!