A legelső papszentelést Mózes végezte. A szertartás bonyolult és hosszadalmas volt. Egyetlenegy jelenetét olvastam fel: az avatási kos feláldozását.
Ennek az alapeszméjét ábrázolja ki a mi lelkészszentelésünk is.
Mózes még nem tudott gondolattal és imádsággal szentelni: ő csak szertartással tudott. Kellett neki olyan tárgy és olyan cselekedet, amelyen kiábrázolható a felszentelés alapeszméje.
A felszentelés alapeszméje az, hogy valamit egészen Istennek adok át és Isten azt egészen magáévá teszi és felemészti.
Kellett az oltár: a hely, ahol valamit Istennek adnak át. A tűz, az Isten képe, aki elfogadja, magáévá teszi és felemészti azt, amit neki szenteltek. De embert nem tehettek az oltárra és nem égethettek meg: kellett tehát, ami ábrázolja a papot, ami a mása a papnak. Erre való az avatási kos. Ezt a kost odavitték az oltárra. Áron és fiai a fejére tették a kezüket, s ezzel kiábrázolták: ez a kos mi vagyunk, ő érettünk áll helyt, benne mi áldoztatunk meg. A kos megöletek és lobogó lánggal az oltáron elégett: eggyé lett a tűztestű Istennel.
A lelkipásztori szolgálat: nagy megáldoztatás. El innét, akik nyerni akarnak: légy üdvöz te, aki adni akarsz! Jaj annak, aki uralkodni akar: légy áldott te, aki szolgálni jöttél! Távozzon el, aki hivalkodni, láttatni, ragyogni igyekszik: jöjj te, Atyámnak áldotta, aki alá akarsz szállani, hogy ő növekedjék ...
Ez az áldozat: megöldököltetés és tűzként való ellobogás. Megöldökölése az ó-embernek: ne nézd a fiatalságát, testének dicsőségét; neki meg kell halnia, el kell lobognia az istenszolgálatnak égő tüzében. Nagy, égő istenszenvedély embere légy. Világíts, melegíts, égess . . . Mennyi szenny . . . gyúljatok fel mécsesek, lámpások, világítótornyok; milyen hideg a világ, hevítsétek át égő szívek; tisztítóláng, világoskodó lámpás, áthevítő szívek: magyar református papok, kigyúlva lobogjatok el a láthatatlan oltáron.
Áron fiai reátették kezüket a kosra s ezt mondották: átköltöztünk abba a kosba. Átment vele a nevünk, a lényünk. De az avatási kos visszatérült, ereje az Áron fiaira visszahárult: Mózes vett a vérből s tőn abból az Áron jobbfülének cimpájára, jobbkezének hüvelykére és jobblábának hüvelykére. Ezzel megtisztította a lévitákat s a szentelés nagy művét befejezte: tisztává tette a lábat, amint jár a tisztaság útjában; szentté tette a kezet, amint végzi az életszentség cselekedeteit, és megnyitotta a fület felülről jövő titkoknak és üzeneteknek, parancsolatoknak és vigasztalásoknak meghallására.
Á kos, amelynek vére szentel, mi más, mint a megöletett Bárány, akinek vére pappá szentel titeket? Az ő vére szenteli meg lábainkat: aki az ő útján jár, elszigetelődött e világ szennyes és gonosz anyagától; e földön jár és nem a levegőben, de nem élő darabja a megromlott világnak. Az ő vére szenteli meg kezeinket: végezni azt a munkát, amelyben ő munkálkodott; törülni könnyet, emelni keresztet, gyógyítani sebet, adni az éhezőnek kenyeret és ruhát a mezítelennek; letörni a börtönök zárait, formálni a halhatatlan lelket, építeni templomot és iskolát: elmúló világban örökkévaló világot építeni. Az ő vére szenteli meg hallásunkat, hogy halljuk a nevünket, amint ő elimádkozza, amint nevünkön szólít, halljunk titkokat, kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek kibeszélnie, amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített elő az őt szeretőknek. Papnak lenni: hallani az Igét, hallani az evangéliomot, az ígéretet, az ítéletet — az áldást.
Rátevék Áron és fiai kezüket a kos fejére. A kos átvette őket magába, a kos erőivel az övék lett. Fölséges képe Krisztusnak, aki magára vette bűneinket, aki helyettünk meghal, — de aki azt, ami benne érdem, szentség, igazság és élet: nekünk adja.
A kéznek a kosra való tétele ábrázolja azt a hitet, amely élő egységet teremt az áldozó és az áldozat: a hívő és Krisztus között.
Ki a keresztyén? kérdi a Heidelbergi Káté, s így felel: aki hit által Krisztusnak a tagja és felkenetésének részese, avégre, hogy nevéről vallást tegyen, magát élő hálaáldozatul neki adja, s a bűn és ördög ellen, ez életben szabad lelkiismerettel harcoljon, s azután ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjék.
A léviták szolgálata néma volt; szertartást végeztek, de igét nem hirdettek. A keresztyén ember szertartása: saját magának megöldökölése, már magában fölséges igehirdetés, a beszélő élet igehirdetése. Ezt tetőzi az a kegyelem, hogy ajkunkra vesszük a kijelentett ígét és a szertartásokból zengő Ige válik. Kicsoda tehát a pap? Az a keresztyén, akinek élete beszélő élet, s ezenfelül beszéde az élet beszéde.