Keleti lakodalmaknál volt egy különös tisztség: a Vőlegény barátja, ő állott legközelebb a vőlegény szívéhez és tisztjét kettő jellemezte: egy boldog ismeret és egy boldog szolgálat.
Hadd nevezzem a lelkipásztorokat — titeket is, fiatal társaim — a Vőlegény barátjának.
Tisztetek e szerint egy boldog ismeret és egy boldog szolgálat.
A Vőlegény barátja legközelebb állott a Vőlegény szívéhez, mert legjobban ismerte öt. Legjobban ismerte először öt magát, mert ő kitárta előtte szívét és közöttük mély, belső életközösség támadt. Legjobban ismerte szerelmét, annak mélységét, tisztaságát, fehér tüzét, tehát az Énekek Énekének áthevült, virágot havazó, gyümölcsöt ígérő levegőjében élt. ő ismerte legjobban a menyasszony ékességót, szerelme beláthatatlan mélységét, vágyainak tiszta, hegyeket tükröző tengerszemeit. Be volt avatva egy nagy és boldog titokba, az égi szerelem és az örök nász nagy titkába, Ő hívogatta a násznépet és ő vendégelte a Vőlegény képében mámoros, tüzes borral és hófehér kenyérrel. A lakodalom alkalmával méltán mondhatta, hogy az ő öröme betelt. A lelkipásztor méltóságának és dicsőségének nincs fölsó-gesebb jegye, pecsétje és fundámentoma, mint ez a boldog ismeret, ő ismeri a legjobban a Vőlegényt, Krisztust, mert vele titokzatos közösségben él. Előtte tárul fel a Vőlegénynek, Krisztusnak szerelme, menyasszonya: a halhatatlan lélek, az anyaszentegyház iránt. Énekek éneke csendül az ajkán és behavazza a titokzatos szerelem virágesője, ő ismeri legjobban a menyasszony ékességót, a halhatatlan lélek értékét, az istenkép örök szépségét. Az anyaszentegyház vágyát vőlegénye iránt, hódolatát a Láthatatlan Fő akarata és kívánsága előtt. Be van avatva a megváltás lakodalmának örök nagy titkába. A Vőlegény képében ő hívogatja a násznépet, királyokat és koldusokat, boldogokat és csonkabonkákat, hermelinpalástos és rongyosdarócú seregeket, ő vendégeli őket a Gazda helyett, vérének borával és megtöretett testének kenyerével. Jertek, örvendjünk és ujongjunk azon, hogy a mi örömünk betelt. Tiszted azonban nemcsak boldog ismeret, hanem boldog szolgálat is. Ezt fejezi ki alapígénk második gondolata: neki növekednie kell, nekem alászállanom. A lelkipásztori élet szerénysége, alázatossága, magát felemésztő szolgálata ezekben az Igékben, mint egy fekete acéltükörben, áll előttünk. Fiatal lelkipásztor társaim, az igazi prédikációnak mértéke és kulcsa az, hogy általa Krisztus növekedjék és mi szálljunk alá. Akármilyen szépen beszél egy pap, ha csak a maga dicsőségét keresi és saját tehetségének pompás színeivel parádézik, tovaszáll a hallgatóság feje fölött a beszéd, mint egy aranyszárnyú sármánymadár, de nem rak fészket a szívek mélyén. Jaj annak a prédikátornak, aki önmagát prédikálja és nem Krisztust! Saját magunk életének össze kell zsugorodnia, el kell fogynia, míg egy parányi vércseppé válik, amely az áldozat pecsétjét üti beszédeinkre, hogy ő — egyedül ő — növekedjék. Mikor gyermekek között forgolódtok vallásórákon, jusson eszetekbe, hogy ti csak hírvivők vagytok, akik eltűnnek, amikor megérkezik a Király. Nagy Sándor, minden időknek leghatalmasabb uralkodója, meglátogatta a hordójában ülő cinikus bölcset, Diogenest és azt mondta neki: kívánj, amit akarsz és én megadom néked. Diogenes azt felelte: állj félre a hordóm elől, hogy a nap süssön reám. Jaj annak a vallástanítónak, aki a maga személyének földi nagyságává eltakarja a gyermek lelkét kereső égi napot, Krisztusnak az arcát! A pásztori munkát is tulajdonképpen az teszi értékessé, hogy mennyire nőtt általa Krisztus, a mi megüresedésünk és alább szállásunk árán. Önthet valaki aranyhegyeket az inség és nyomor telhetetlen öbleibe, alkotásokkal építheti teli a földet, amelyeken márványtáblák az Ő nevét hirdetik, ezáltal sem a világ nem lett szebb, sem a nyomorúság meg nem fogyatkozott. De ha saját életéből önmegtagadással egy-egy szelíd szót, néma kézszorítást tud juttatni annak, akiben ezáltal Krisztus vesz növekedést, elfogyó élete beleszövődött Isten dicsőségének örök szőnyegébe. Igen, mi alászállunk, ez bizonyos; ha akarjuk, ha nem, egyszer elkövetkezik reánk. Ha sokáig nőni akartunk, annál irtózatosabb lesz a végső zuhanás, de ha már ifjan megkezdtük az öntudatosan vállalt alábbszállást, a mi megfogyatkozásunkkal Krisztus nő, láthatatlan teste gyarapszik és királysága terjed. Ti vagytok a világ sava, hangzott felétek a mai szent leckéből. Tudjátok úgy-e, hogy a sónak fel kell oldódnia, s csak akkor töltheti be feladatát? A feloldott só fűszer, jó íz és élet, a fel nem oldott csípős, égető kődarab. Itt állótok előttem ifjúságotok teljében. Ha egy káprázat megmutatná, milyenek lesztek ötven év múlva?! Alakotok görnyedt, hajatok fehér, orcáitokon a szenvedések és próbák mély barázdái, mögöttetek a nagy csalódások és tragédiák árnyékai. A gyülekezet már keresi a fiatal papot, az új pásztort helyetekre, mint ahogy most keres titeket az öregek helyére. Olyanok vagytok, mint egy marék összesodort avarlevél, hét korhadó fejfa, amelyről már a nevet is félig letörölte az idő. Csakugyan alászállottatok. De ha meghajló és összeroskadó alakotok fölött felmagasztosodik a Krisztus, s azt mondja, általuk ennyit nőttem én, így meggyarapodott dicsőségem, ennyi lélek lett az enyém, fölséges lakodalom látomásában eltűntök ti, boldog árnyékok, a Vőlegény barátai, mert magába vett fel az, aki növekedett azáltal, hogy ti alászállottatok. És akkor a ő szava harsan fel, benne Isten ítélete és a történelem igazsága: az én örömöm betelt.