Volt egy görög bölcs, aki nagyon mély pillantásokat vetett a világ és az emberi lélek titkaiba, látásait azonban meglepő gyermekdedséggel, naivitással fejezte ki. Például azt mondotta, hogy minden tárgyról, amelyet nézünk, percenkónt leválik valami finom kép. Olyanforma, mint a halotti álarc; s ez a finom kép, miután tisztán szellemi szerkezetű, beköltözik a mi lelkünkbe; így történhetik meg, hogy mi ismeretet szerezhetünk tőlünk idegen dolgokról és személyekről. Szerinte minden emberről leválik egy ilyen szellemi kép, amit ő eidolionnak nevezett, s ez a kép kerül át valamely ismerősünk lelkébe. Ezért tudják mások, hogy mi milyenek vagyunk, vehetik számításba jellemünket és építhetnek egyéniségünk jellemző vonásaira.
Ebben a naiv képben egy örök igazság nyer kifejezést. Az tudniillik, hogy mindnyájunkról minden ismerősünk lelkében él egy kép, s rájuk nézve mindennél fontosabb kérdés, hogy milyen ez a kép.
Különösen áll ez házastársakra. Mindenik a másikról megalkotott magának egy eidoliont. E kép biztatására döntötte el, hogy életét összekapcsolja vele. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy a kép hamis volt? Hiányzik belőle az érték, nincs meg az állandósága, más a lényege és ismeretlen, új törvényt követ? Milyen borzasztó felfedezés, mikor azt kell látnunk, hogy élettársunkból hiányzik a becsülni és szeretni való érték. Szánni sokáig lehet egy embert, tűrni már kevesebb ideig, de a részvétre épített házasság, vagy a tisztán nevelői célzatból kötött szövetség olyan könnyen szétmállik, mint a megavult selyem. Ez a csalódás akkor szokott bekövetkezni, amikor nem figyelünk meg egy olyan törvényszerűséget, amelyre alapígénk utal. Nem ismeretlen előttünk az a kép, amely élettársunk lelkében él rólunk. Ezért mindennél fontosabb, hogy erre a képre mi vigyázzunk, igazságát biztosítsuk, s tegyünk róla, hogy az a kép mindég ajándék legyen.
Alapígénk ezt mondja: mint a vízben egyik orca a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve a másikat. Ha nézem saját orcámat hitvestársam szívében, ebből a látásból mindég kiolvashatom az állandó vádat, mert ez a kép arról beszól, hogy még mindig nem vagyok elég jó, elég alázatos, elég szelíd, elég megbocsátó és elég tűrő. Még mindég több az, amit követelek, mint amennyit magam nyújtok, még mindég nyerni akarok és nem áldozni, még mindég üzlet nekem a házasság és nem oltár. Vigyázatra int, mert arról beszél, félnek tőlem, gyanakodnak rám, bizalmatlanok velem szemben, szenvednek miattam. Vészjelet adott ez a látás, éppúgy, mint minden tükörkép, amelyik orcám sebeire, rendetlenségére, vagy szennyére figyelmeztet: tégy róla, hogy ne légy olyan, amilyennek a tükörkép mutat.
De egyszersmind ennek a képnek a meglátása állandó jutalom is. Jutalom, mert érzem a köszönetet és a hálát, ragaszkodást és hűséget, érzem azt, hogy egy másik lényre a legdrágább, a legfontosabb és a legkedvesebb, legnélkülözhetetlenebb személy vagyok. Érzem azt, hogy összetartozunk, sorsunk szét nem szakítható, s idelenn is, odafenn is együtt állunk és együtt esünk. Mind a két kép akkor biztató, hogy ha hasonlít egymáshoz.
Nem földi vonásokban, hanem lelki vonásokban. Ez azt jelenti, annál békésebb, annál biztosabb a házasság, minél több jézusi vonást tükröz mind a két házastárs egyénisége. Ezért a házasságok nagy művésze, mesteri alakítója maga Jézus Krisztus, aki azáltal teszi elszakíthatatlanná, örökkévalóvá a házastársi szövetséget, hogy mind a két lelket csendesen átalakítja a maga képére és hasonlatosságára. Házasságot nem lehet fenntartani azon az alapon, hogy két jókedvű teremtés együtt akarja végigmulatni az életet; azon sem, hogy két elszánt bandita szövetkezik a sírigtartó kalózhadjáratra; azon sem, hogy két kedves ismerős néha-néha meglátogatja és elszórakoztatja egymást. A házasság csak azon az alapon létesül, hogy két halhatatlan lélek egymás képét a Krisztus képére alakítja át azáltal, hogy sebei mélységeibe alámerül, s együtt végzi el az alázat és áldozat óriási szertartását: a földi életet. Az ilyen házasság elszakíthatatlan és felbonthatatlan, addig tart, ameddig a Krisztus sebe lélekösszefogó, titokzatos ereje.
S ebből jön az a nagy vigasztalás, hogy bármikor megkezdhető, bármikor folytatható, bármikor ide lehet menekülni, ezt meg lehet próbálni, sőt minden csalódás, minden tört remény és minden rossszul indult élet arra kényszerít, hogy ide meneküljünk, itt kezdjük újra és itt folytassuk az életet. Alakuljunk a Krisztus képére azzal, hogy alakítsuk egymást erre a csodálatos képre.