Azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom a felolvasott ígét. A bujdosó Izrael felett beteljesedett a nagy ígéret: elnyerte azt a földet, amelyen élete, boldogsága, nagy hivatása, egyszóval: történelme le fog játszódni. Ideje tehát, hogy döntsenek a felett: ki legyen a gazda az új birodalomban? És Izrael az Úr mellé állt.
Életetek eme döntő pillanatában, midőn beteljesednek az ígéretek, s elfoglaltok egy kis fészket, — akármilyen kicsiny is, Nektek egy egész birodalom — tinektek is színt kell vallanotok, ki lesz a Gazda a ti otthonotokban, ahol egész életetek lejátszódik? Az ember született rabszolga, de megvan az a nagy kiváltsága, hogy élete döntő pillanataiban szabadon válassza meg urát.
Ki lesz az Úr a ti kis birodalmatokban? Világos, hogy egyikőtök sem lehet, sem külön, sem együtt. Homokra épít, aki emberi uraságra épít. Ez csak örök kény-uraságot, s vele örök rabszolgaságot teremtene, s mindkettő elnyomorodást jelent, az előbbi még inkább, mint ez utóbbi. Kockára veti és pörössé teszi az élet legnagyobb szépségeit és azokat az örömöket, amelyekért igazán érdemes élni, felőrli az örök zsarnokság és örök lázadás két érdes malomköve között. Nem lehet Úr abban a házban még a hatalmas harmadik: a gyermek sem, mert a bálvánnyá lett gyermek úgy bánik velünk, mint a bálvány: akkor hagy el, mikor leginkább belefogózunk.
Csak az Úr lehet a Gazda, Krisztus, aki mint az Élet fejdelme, boldog szolgálatban összefogja, dicsőséges testébe beszervezi az ő megváltottjait.
Figyeljétek csak meg, milyen tömötten és ércesen cseng az Íge: «én azonban». A világ tehet, amit akar: futhat bálványok, hamis istenek, hitetlen bölcseség ragadó beszéde után; én azonban nem tartok velük; elfordulok; kapuimat bezárom; házamban és szívemben oltárt építek egy drága névnek; jelenlétéből erőt és vigaszt merítek, s szembeállítom a világgal az én Megváltóm boldog szolgálatát. Hitvestársamat orcája előtt szeretem, szolgálom, gyermekeimet szemei előtt nevelem, s akárhogy táncol és őrjöng a világ odakünn: idebenn zsoltárok szárnyalnak, imádság lángjai égnek és az öröm és a békesség fehér rózsái illatoznak.
Én és az én házamnépe. Nem tudom egyedül megcsinálni — búvó, riadt vad volnék egyedül, — de megfogjuk egymás kezét, már ketten egy kis gyülekezet vagyunk, s amint érkeznek a kis jövevények, parányi kezük a mi imádkozó kezünkbe kulcsolódik. Majd segítünk egymásnak imádkozni, hinni, szeretni, győzni.
Igen, szolgálunk. Az élet valóban nehéz szolgálat, egyetlen öröme ós vigasztalása, hogy az Úrnak szolgálhatunk. Annak az Úrnak, akinek csókja végigpergett gyermekfejeteken a keresztvízben, akinek szeretete besugározta a pócsmegyeri parókiát ós a kecskeméti hajlékot, akinek arca karácsonyfák fényén mosolyog reátok, aki békessége és ereje volt szülőiteknek sok nehéz órában, s aki most láthatatlanul itt van közöttünk az ő ígéreteivel, őtőle lehet megtanulni, mi a szeretet, hányszor kell megbocsátani, milyen győzelem és nyereség az önfeláldozás, s milyen szép és gazdag az élet, ahol öt koronázzák királlyá. Most is azért vagyok itt, hogy előtte tegyetek hitvallást és fogadást. Odaálljatok keresztje alá, — mennyi rózsa futotta be, bizonyára minden vércseppből rózsa vált — nyújtsátok egyen-egyen egymásnak a keresztet e földi életre, de Neki a szíveteket együtt - örökre.