Az Ótestámentom prófétahőse, mikor megnyerte élete legnagyobb csatáját, felállított egy követ a csatatéren és ráírta örök vallomását: Ében-Háézer, «idáig segítségül volt az Úr». Azóta Ében-Háézernek neveznek minden határkövet, amelyet a hálaadás emelt.
Egy ilyen határkő mellett állótok meg ti is és hálaadással tesztek vallomást: «idáig segítségül volt az Úr».
Milyen hosszú volt az út. Milyen más világ volt, amikor ezelőtt 50 évvel egy fiatal huszártiszt s mirtuszkoszorús arája ott állottak a Kálvin-téri templomban, hogy örök hőséget esküdjenek egymásnak. Akkor bontakozott ki a dualizmusnak nevezett korszak a maga kezdeteiből, s első válságain átesve, feltündököltek a nagy félszázadnak kedves, nyugodt, de nagyvonalú életformái. Hová lett az a világ? Hol van a monarchia, a hármas szövetség, Ferenc József udvara, hadserege és államkormányzó szervezete? Úgy eltűnt, mint a regék Atlantisza a kék vizek alatt, s az elsülyedt szigetnek csak néha csendül egészen halk harangszava egy-egy édes álomtündér mezőjén. Minden elmúlt, csak ti ketten maradtatok meg s ez a félszázadról beszélő mohos határkő, amelyet most mélázva hintetek be emlékeitek hulló avarjával, az egyetlen arannyal, amivel az idő fizet.
Második érzés: mégis mennyi minden történt alatta! Külső történetet nem is emlegetek. Egy magyar tisztviselő karrierjét, aki a munka, a tudás, a szellemi és erkölcsi erők lépcsőfokain a tetőre ért. Egy magyar úriasszony történetét, aki mindig ugyanazt a munkát végezte: hitves, anya és úrasszony tudott lenni, úgy, hogy e három közül egyik a másikat nem hogy akadályozta, de mindig emelte. E hármas lelkiarc ezer változatán mindig ugyanaz a lélek nézett ki. Csak a belső történetet említem meg: az érzések beláthatatlan történetét. Mennyi öröm, mennyi fájdalom! Mi változata hangulatoknak, gondolatoknak, belső tapasztalásoknak! Oh! kibeszélhetetlenül változatos az a hősköltemény, amely érzéseinket énekli meg bölcsőtől a sírig: a magunk bölcsőjétől gyermekeinknek bölcsőjéig s gyermekeink bölcsőjétől, koporsójukon át, a magunk sírjáig. íme itt állanak a fiak és az unokák, két fiatal férfi, — egyik párjával — s két gyermekleány. S amint körülálljátok ezt a mérföldmutatót, íme rá van írva gyermekeitek és unokáitok neve s utánnuk még olvashatatlan írásban hosszú, hosszú sor: ígéretek és biztatások a magyar jövendőből. Tegyétek le e kőre öregségetek ezüst koronáját, tollat és tört kardot tegyenek rá a fiak s borítsák be az egészet fehér virággal a kis unokák.
Harmadik érzés ez: milyen hamar telt el ez az 50 esztendő! Valóban arasznyi idő: reggeltől estig. Még nemzetségetek történetében is csak egy színes epizód; a magyar történelem titokzatos óceánjában csak egy hullámfodor, Isten előtt a szempillantásnak ezredrésze. Amint megállótok e szent kő mellett, szívetek nógat, hogy felírjatok reá egy csodálatos és dicsőséges nevet: az Isten nevét, Annak az Istennek a nevét, aki teremtett, megtartott, megváltott és az ő Krisztusának nevét. Isten Ő benne szeretett és váltott meg titeket. Az ő neve fogja egybe Isten minden ígéretét és minden hűségét, amellyel szövetségébe felvett és megtartott. Tűnjön el e kőről minden földi név és földi dísz, egyedül az ő neve ragyogjon, ki «tegnap és ma és örökké ugyanaz».
Az antik Eómában szokás volt, — valahol ezt olvastam — hogy ahol a Városhoz közeledő utak egybefolytak, illetve kifele menet szétágaztak, aranymérföldmutatót állítottak fel. A kifelé indulónak azt jelentette, itt kezdődik a széles, a nagy, ismeretlen világ minden veszélyével, kísértésével és dicsőségével. A hazafelé érkezőnek pedig arról beszélt, már nincs messze a boldog Város, ahová minden életfolyó beszakad, ahol minden pálya véget ér, ahol a pihenés és béke vár. A hazafelé tartó győztes hadvezér menetelése itt alakult át diadalmenetté. Arany mérföldmutatóvá válik az Ében-Háézer kő is, mert arról beszél: közelegtek ama mennyei városhoz, ahol minden út véget ér, minden pálya megérkezik s örök békesség várja a hazatalálót. Amint közelegtek, fény hull az utatokra, távoli kürtszó hívogatása harsan s csöndes diadalmenetben, mint az életnek két fehér, hajlott triumphátora tűntök el a mennyei Jeruzsálem kárpitjai között, amely tele van a Krisztus áldozatának füstfellegével, víve ajkatokon a nagy vallomást és boldog hálaadást: «Idáig és mindvégig segítségül volt az Úr».