Amint itt álltok, egy maroknyi csapat, a Kálvin-téri templom boltja alatt, mindnyájunk lelkén színes emlékek raja húz át. Eszünkbe jut a régi erdélyi lakodalmak tarka, pompás látványossága, egyszerre felvonulás, tüntetés és szertartás, művészi játék és az élet nagy beteljesülése. A valódi helyzet pedig az, hogy itt az életnek két elszánt, ifjú katonája megfogja egymás dolgozó kezét, s elindul, hogy megépítsen egy kis fészket. Elveszett kastélyok ragyogó emléke helyett parányi kis tűzhely, kezdetül és ígéretül.
Ebben az ellentmondásban szólal meg alapigénk, amelynek tanítását így foglalhatom össze: az élet kérdése az erkölcsi erő kérdése.
Aki mondja, beteg, fogoly, öreg ember: Pál apostol, pályája végén. Magányosságban, ínségben él, s a vértanúhalál fenyegető árnyéka borul lehajtó alakja fölé. De ez az ember így is a legszabadabb, a leghatalmasabb, a legboldogabb ember az egész antik világban, s egymaga több, mint annak a korszaknak minden császárja és filozófusa. Így mondhatja el ezt a fenséges Ígét: tudok bővelkedni és szűkölködni, ismerős vagyok az éhezéssel és a jóllakással, mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít. Az élet az erkölcsi erő kérdése. Erkölcsi erő kérdése az, hogy igazi úr legyen valaki. Úrrá nem a vagyon tesz, nem is a rang, nem az emberek ítélete; úrrá az az erkölcsi minőség tesz, amelyik e világgal szemben biztosítja függetlenségemet, s képessé tesz arra, hogy öntudatosan és jóakarattal mások javát szolgáljam. Erkölcsi erő kérdése az, hogy valaki dolgozó ember legyen. Hány proletárt láttam, aki zúgolódott, lázadozott a munka ellen, átoknak tartotta azt, gyűlölte, átkozta a munkát, s mindent elkövetett, hogy minél több pénzért minél kevesebbet szállítson belőle. Viszont láttam dolgozó embereket, akik valaha bőségben és ragyogásban éltek, s mosolygó arccal végezték a testetőrlő, sokszor alacsony munkát, s a gályapad napszámában is a szabadság énekét énekelték. Azt mondanom sem kell, hogy erkölcsi erő kérdése a megelégedés. Lehet valakinek milliárdokat érő vagyona és éhes ember módjára irigyelhet egy virágot, egy üveggyöngyöt, vagy egy rézgarast. És lehet valakinek olyan kevese, hogy a holnapi nap már kérdőjel számára, de ma még derült, bizakodó, s aggodalmaskodás helyett a lelkét örökkévaló dolgok szépségére és dicsőségére irányítja. Erkölcsi erő a családi élet kérdése is. Élettársnak nem születik az ember, arra önmagunkat kell nevelnünk. Csodálatos, hogy mi mindenre nevelik manapság az embert; hány iskolát járatnak ki vele, amíg jól-rosszul megtanul egy idegen nyelvet, s körülbelül annyi ismeretet, amennyivel a kávéházban újságot lehet olvasni, de arra nem gondolnak, hogy az embereket családi életre neveljék, közszolgálatra neveljék, emberi méltóságuk tudatára neveljék és mások javán lélekből segíteni akaró testvérekké neveljék. Ki az igazi élettárs? Az, aki egy magasrendű erkölcsi célt lát abban, hogy párjára nézve a legnagyobb jótétemény legyen, s ráteszi az életét, hogy azt megközelítse. Ki az igazi apa és az igazi anya? Az, aki öntudatosan magát megáldozva boldog odaadással akar is, tud is ilyenné lenni. Ha mindez világos, az a nagy kérdés, honnan vegyem ezt az erőt? Sok ember azt feleli, magamból. Ez nagyon szép dolog és talán van is olyan életpálya, amelyen elégségesnek bizonyul annyi erkölcsi erő, amennyi egy becsületes emberből kitelhetik. Én azonban azt tapasztaltam, hogy a legkorrektebb emberek is kerülnek olyan válságos helyzetbe, amikor elfogy belőlük saját erkölcsi erejük. Az, ami belőlük származhatik, olyan kevés, mintha valaki gyufaszállal akarná pótolni a napnak a hevét. Akár egy nagy gyász, akár egy nagy kísértés, akár egy nagy erőfeszítés következzék be, csődöt mond az az erkölcsi erő, amelyet magunkban felraktároztunk. Azért kell tudnunk azt, hogy az erkölcsi erők egyetlen forrása Krisztus. Krisztus inspiráló, biztató és példaadó hatalom. Minél többet látjuk, annál többet mond nekünk, minél többet kérdezünk tőle, annál világosabbak és egyszerűbbek a feleletei. És minél többet tárgyaltunk vele, annál melegebbé, titokzatosabbá, s egyben erősebbé válik a vele való érzelmi kapcsolatunk. Mind csodálatosabban tapasztaljuk meg jelenlétét, ihlető és segítő hatalmát, benne élünk tanácsainak világosságában, s ellenállhatatlanul emel példájának vonzó ereje. Az az érzésünk támad, hogy őbenne semmi sem lehetetlen. Nem azért, mintha vele megnyerném a főnyereményt, vagy kineveznének ragyogó állásba, de vele tudok terhet hordozni, gyümölcsöt teremni. Eltölti szívemet iránta nagy hála, körülvesz az ő békessége, s úgy találom, hogy reám nézve is igazság az apostol vallomása: mindenre van erőm a Krisztus által, aki engem megerősít.
Most még nem tudjuk, mi foglaltatik benne ebben a szóban: mindenre van erőm. Nem tudjuk mekkora próbák és mekkora erőfeszítések elé mentek, csak azt tudjuk, és arról teszünk bizonyságot, hogy a Krisztus ereje mindenható, mert aki részt vett a világ teremtésében, akinek keresztje megváltotta és meggyógyította a világot, akinek lelke fenntartja és táplálja az anyaszentegyházat, az mindég mindenben elég erős arra, hogy a ti szíveteknek is ereje és győzelme legyen.