Magyarországon akkor, amikor a nemzet legtávolabb állott uralkodójától, s e miatt senki sem akart a császár katonája lenni, nyalka huszárok vonultak végig, s muzsikaszóval táncba kezdve, toborozták az ifjúságot a király zászlaja alá. Ez a toborzó olyan ellenállhatatlan volt, hogy sok magyar ifjú felcsapott katonának, pedig tudta, hogy ellenséges hatalom eszköze lesz, talán saját hazája ellen kell csatasorba állania.
A felolvasott alapige is egy ilyen toborzásról beszél. A seregek Ura Istene, a Nagy Király, gyűjti a fiatal népet az ő táborába.
Egy pillantás először erre a Királyra. Hogy jobban lásd, jobban szeresd: éretted testbe öltözött. Más király elrejti magát, ő felfedte magát előtted, s hogy felfedhesse és te megismertesd őt, olyan lett mint te; lemondott hatalmáról, félretette dicsőségét, bezárta maga mögött az örökkévalóság kárpitajtóit, s íme a Názáreti Jézus képében elibéd áll. A keresztről véres orcával tekint le reád: nézd így szerettelek, nézd ezt tettem érted. Azért jöttem ide, mert utánad indultam el és téged kerestelek, s ez a keresztfa az, ahol mi igazán találkozunk. Oh e véres orca, e meghidegült tetem, e töviskoronás ember mögött érezzük meg az örökkévalókirályt a mi Urunkat és Gazdánkat, a mi Megváltó Istenünket. Azután nézzünk az Ő seregére. Alapigénk egy csodálatos képet mond: hajnalpír méhéből leszen ifjadnak harmatja. Nagy éjszakán az erdő, mező fűszálaira és a fa levelére rátelepszik millió meg millió harmatképp, de nem látja senki. Nem tudjuk, eső volt-e, ismeretlen szellemek könnyzápora-e, az egész hideg nedvesség csupán, amelynek érintésére megborzongunk. De ha egyszer felkel a nap és végig sut a harmatos mezőn, millió meg millió harmatcsepp egyszerre hírt ad magéról azzal, hogy tükrözi a napot. Felcsillan belőle a visszavert fény, s egyszerre azt ragyogja a beláthatatlan csillogó sereg, itt vagyunk, parancsra várunk.
Sötét éjszakába elvesző, hideg és szomorú élet a Krisztus nélküli élet. De mikor egy ifjú meglátja, hogy kicsoda Krisztus, hívó szavára visszakiáltja: itt vagyok, toborzó szavára így felel: követlek, akkor éppen e vallomás révén egy győzelmes sereg áll elénk: hajnalpír méhéből ifjaidnak harmatja. Ki az, aki közületek csillogó szemmel azt nem kiáltja ma a fővezér felé: itt vagyok Uram, megyek utánad, katonád vagyok.
Ez a sereggyüjtés nem hadijáték, nem díszfelvonulás, hanem halálos harc. Aki jelentkezik, kikerül a harctérre. A töviskoronás király nem parádézik, hanem döntő küzdelemre készül ősi ellenségével, a Sátánnal. Nem titkolja, hogy szüksége van reád, nem hagy kétségben a felől, hogy nehéz őrhelyre állít, de megtisztel azzal, hogy bizalmat, hűséget, bátorságot és önfeláldozást kíván tőled is. Oh én látom a ti sebeiteket, halvány arcotokat, hallom tusakodásotok rekedt és sokszor fogcsikorgató zaját, különösen mikor önmagátokkal viaskodtok és én megáldom azt közületek, aki megáll, aki hős marad, aki győz. Megcsókolom a ruhája szegélyét, aki a Krisztus zászlajáért hősi halált hal. De jaj, elfordítom a tekintetemet, ha látnám valamelyiteknek kedves arcát gyáván, hitehagyottan, az árulás Kain-bélyegével eléktelenítve. Az anyaszentegyházban is megvan az a szent keménység: inkább holtan, de győzve, mint élve, de gyáván vagy árulóként akarja látni gyermekeit. És szóljak még az ellenségről? Nem az az ellenség, aki máskép imádja Istenét, nem az az ellenség, akinek egyéb baja nincs, csak hogy éppen olyan gyarló mint mi; ellenség a világ fejedelme, a Sátán, az a hatalom, aki mást tanít mint Krisztus, aki Krisztustól akar elszakítani, aki egyet gúnyol, egyet átkoz, s az az egy a Krisztus igazsága, lelke, szelleme. Ez a mi egyetlenegy ellenségünk, akár oltár mögé búvik, akár szószékre hág, mindig egyet akar, Krisztustól elszakítani a szíveket és a saját hatalmába keríteni. Ennek az egy ellenségnek van mindnyájunkban alvó segédcsapata. Saját természetünk romlottsága, az a minőségünk, hogy csendesen csúszunk lefele a lejtőn, hogy a szívünk hajlandó a megkeményedésre, elménk a feledésre, szívesen fogadjuk a hús és a vér tanácsát, szemünk gyönyörködik abban, ami megbotránkoztatja és fülünk, ami hazugsággal táplálja. Óh nincs is nekünk más igazi ellenségünk, csak önmagunk. Ezért kell nekünk készséggel sietnünk a toborzásra. Sietni lelkesen, örvendezve, korán, teljesen, azonnal. Nem szabad halogatni, nem szabad alkudozni, nem szabad vitatkozni, meg kell ragadni a felénk nyújtott kezet, s engedni, hogy szerelmének villamos árama ragadjon magával s átfusson rajtunk, s személyiségének győzelmes ereje ejtsen foglyul minket. Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt!