Akarat és kegyelem

Az életnek mégis csak egyik legnagyobb tájékoztató kérdése: mi az, ami tőlünk telik ki és mi az, amit felülről kapunk; mi az, ami tőlünk függ és mi az, ami tőlünk független adottság; egyszóval: az élet legnagyobb kérdése az akarat és a kegyelem viszonya. Ez a viszony két szélsőség között teméntelen változatot mutat. A két szélsőség közül az egyik ez: minden az emberi akarattól függ, a kegyelem felesleges, sőt kártékony agyrém. Akarni bűn, szól a másik szélsőség, csak szemlélődni és tűrni, mert az akarat lázadás a kegyelem ellen.
E két szélsőség között helyezkedik el minden vallásos és így keresztyén világfelfogás is, s közöttük az, amelyet a Szentírás világosságánál egyedül tartunk helyesnek: a református tanítás is. E szerint az akarat a kegyelem műve és a kegyelem az akarat tárgya.
Ezzel a kérdéssel foglalkozik alapígénk is, csak sokkal kézzelfoghatóbban, mint ahogy eddig én mondottam. Arra a kérdésre felel: mi nekünk a Krisztus? s azt mondja: bölcseség, hatalom és dicsőség.
Mindenekelőtt egyet kell értenünk abban, hogy az élet lényege az akarat; valami olyan ösztönös erő, amelyik táplálja és fenntartja önmagát. Legfőbb célja és minden megnyilvánulásának summája az, hogy legyen. A teremtésből nyert örök megbizatást, az évmilliók napiparancsát viszi tovább minden élet: légy!
Az emberi élet a lét nagy parancsolatát három főágazatban hajtja végre: bölcseséget keres, hatalmat keres és dicsőséget keres. E három életág között olyan összefüggés van, mint a törzs, az ágak és a levelek között: egyik a másikat fejleszti és szolgálja.
A bölcseség-keresés azt jelenti, hogy az emberi élet az öntudatra van építve, tehát ismernünk kell önmagunkat és világunkat. Ezért az ember lényeges vonása a kérdezés és a kíváncsiság; éppen olyan szüksége van az ismeretre, mint kenyérre és élettársra. Mindenekfelett megérteni és megmagyarázni akar, mert csak úgy tud élni, enni, szeretni, uralkodni, egyszóval: emberkedni. Az ismeretnek pedig az a sajátságos természete, hogy nem lehet benne megállani: egy felelet száz új kérdést szül, s minden megoldott kérdés észrevétlenül új problémák elé állít. Magunk és világunk mindíg részletekben kerülünk megismerésünk lámpása elé, de ez a fény cikázva fut tovább és a legtávolabbi dolgokat összefogja, míg vak folttá nem válik a legkisebb és a legnagyobb, a kezdet és a vég, a semmi és a minden végtelensége előtt. Ebben rejlik az ismeret csődje is: az, amit hajszol az ember, az élet végső titka és örökre érvényes világmagyarázat, megoldása a honnan és hová, a miért kérdésének: örök titok marad. Minél bölcsebb valaki, annál élesebben látja ezt a tényt, mint ahogy minél magasabbra hág a hegymászó, annál tisztábban látja, hogy a felkelő nap a hegycsúcsokról el nem érhető.
A bölcseség önmagában meghiúsul, de szolgálja és fejleszti az élet másik ágazatát: a hatalmat. Az ismeret hatalom: ezzel a jelszóval kezdődött az újkor és ez volt az antik világ jelszava is. Az emberi mívelődés hajtóereje az emberi ismeret volt. Talán ez a hatalmi szomjúság hajtotta az ismerő embert is. Ugyanis az akaró embernek mindenekfelett erőre van szüksége, mert az az állandó tapasztalat, hogy akarata és ereje között rettenetes szakadék tátong. Mindíg többet akar, mint amennyit ereje megbír s mire erejét megszázszorozza, vágya, terve, igénye már rég ezerszeres méretet öltött. Úrrá akar lenni a természet, az emberek, önmaga és a sors felett; úrrá akar lenni a test, a fájdalom és a halál felett; úrrá akar lenni ellenségei és barátai felett, mindenek felett úrrá akar lenni a nála százszor erősebb istenek: rossz és jó szellemek felett, azért, hogy biztosítsa, békességbe és bátorságba helyezze, megőrizze és diadalmasan felduzzassza egyetlenegy örökségét és kincsét: az életet. A gyermek azért sír, az asszony azért mosolyog, a férfi azért verekedik és a vén azért tanácsol; királyok azért viselnek hadat, devisek, samánok azért imádkoznak üvöltve és táncolva, hottentották azért tetovirozzák a bőrüket és politikusok azért szerveznek népszövetségeket, hogy hatalomhoz jussanak, mert a hatalom – élet.
És ebbe az erőfeszítésbe egy rettentő ellenmondás kerül, ami csődbe kergeti. A hatalom ragadomány: annyi a hatalmam, amennyi ellenséges erőt lebírok vele. Az ember a mindenséget akarja lebírni, amelynek maga is egy parányi része: az egész erősebb, mint a rész. Az ember Isten felett akar úrrá lenni: a cserépedény fellázad a fazekas ellen. A hatalom-hajszoló ember semmivé válik, mert erőlködésével magára zúdítja az ellenségévé vált mindenség pusztító haragját.
Míg azonban a hatalom önmagát megsemmisíti, elvégez egy másik feladatot is: dicsőséget szerez az embernek. Minden dicsőség hatalomból eredt: próbát állott és kitűnt az ember, ezt pedig erejének köszönheti, anyagi, testi, szellemi vagy erkölcsi erejének. Nevezzük érdemnek, rangnak, jóhírnek, méltóságnak, mindegy, végeredményben jelenti azt a becset, értéket, amelyet önmagunknak tulajdonítunk, s elvárjuk, hogy a világ is megadja nekünk. Erről a láthatatlan értékfokról beszélünk az emberekkel, ide felkapaszkodva akarunk Istennel szóba állani ; ez az oka annak, hogy magunkat drágábbnak tartjuk az egész világnál és saját tökéletességünkről kitűnő véleményünk van és hibáinkat is bizonyos sértődött nagylelkűséggel emlegetjük, mint olyan sérelmet rajtunk, amellyel még növekszik az értékünk. Innen táplálkozik igényünk az élettel szemben: Isten legyen, aki ezeket teljesíteni tudná; jogcímünk az örökéletre és az üdvösségre s az a magunk tartása, hogy egyezkedő félként akarunk Istennel szemben megállani. Ez az emberi sorsnak végső és legnyomorultabb stációja: a felfuvalkodott gőg, melyet Ágoston a kárhozat gyökerének tartott. Ez a hybris, ez a superbia, az emberi mivoltnak Istenné tétele indítja meg a végső és teljes összeomlást, a második halált.
Íme az akaró ember! Bölcsesége bolondság, hatalma gyengeség, érdeme vád, dicsősége gyalázat, élete halál és kárhozat. Ez az ember kegyelem nélkül!
De van kegyelem és ez éppen abból áll, hogy Krisztus lett nekünk bölcseségül, ő a mi erőnk és ő a mi dicsőségünk.
Ő a mi bölcseségünk. Nem adott új ismereteket sem a filozófiában, sem a természettudományban, de adott evangéliomot arról, hogy atyai szív műremeke a világ és arravaló, hogy terített asztala, játszótere, iskolája és boldog pitvara legyen az embernek, aki a Legfőbb Bölcseség örök szeretetének a tárgya.
Ő a mi erőnk. Nem technikai vívmány, nem politikai hatalom, s mégis az egyetlen győzhetetlen erő. Istennel szemben az egyszeri és tökéletes áldozat kiengesztelő ereje: emberekkel szemben a szolgálat összefogó, közösségteremtő sugalma; önmagunkkal szemben a bennünk élő Krisztus ébredő hatalma; ó emberünk megöldöklésében és új emberünk felöltözésében a lassan végbemenő boldog megújulás; a világgal és a sorssal szemben a benne és általa elpecsételt eleveelrendelés drága ígérete és bizonysága. A váltságban mellénk álló mindenhatóság és örök szeretet.
Ő a mi dicsőségünk. Mi magunkban por, bűn és halál vagyunk, de Ő nekünk adja érdemét, tisztaságát, fiúi méltóságát, királyi dicsőségét. Igen, az ő szentségét, igazságát nekünk tulajdonítja Isten, mint amikor a király fiává fogad egy koldus gyermeket és örökösévé teszi; ez a tulajdonítás és ez örökség a koldusból csakugyan királyfit csinál, mindaddig, míg elfogadja és engedelmeskedik.
Ez a kegyelem műve.
De ez csak azoknak jut osztályrészül, akik ellentmondanak az emberi bölcseségnek s elfogadták a kereszt bolondságát. Csak azoknak, akik elvetettek és megtagadtak minden erőt és hatalmat és csak a Krisztus erejére támaszkodnak. Csak azoknak, akik kárhoztatnak és megátkoznak minden emberi gőgöt, érdemet és dicsőséget, s egyedül Istennek adnak dicsőséget és az ő királyságának engedelmeskednek. Egyszóval, akik akarják a kegyelmet s csakis azt akarják. Ez a kegyelem legfelségesebb műve.