Ami még hátra van

A mai vasárnappal letelik az egyházi év ünnepélyes fele. Minden évben újra szemléljük az üdvtörténet fölséges állomásait. Ádvent nagyszerű várakozásából kibontakozik a karácsonyi megtestesülés fölséges valósága. Látjuk Isten egyszülőtt fiát dicsőségesen nőni, míg rálép a megáldoztatás golgotai útjára. Végbeviszi a kereszten a váltság isteni művét s harmadnapra, mint az Élet fejedelme támad fel. Áldozócsütörtökön kihirdeti a nagy missziói parancsolatot: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet, mert én veletek vagyok a világ végeztéig. Végül pünkösdkor kitölti tanítványaira a Szent Lelket, megalakul az első keresztyén gyülekezet s elindul az egyház történelmi életének óriási hőskölteménye.
Mindez azért történt, mert Isten és Krisztus egy volt. Még a világ teremtése előtt az Atya kimondhatatlan szeretettel, a Fiúnak adta az Ő örökségét, s a Fiú elfogadta ezt az örökséget és azt, ami vele jár: a váltság nagy munkáját. És ezt a munkát véghez is vitte. Ezzel nyilvánvalóvá lett, hogy a tanítványoknak, vagyis a hívőknek és választottaknak kicsiny serege titokzatos és elszakíthatatlan módon eggyé lett Krisztussal. Megvalósult tehát szemeink láttára Krisztusnak Istennel, a hiveknek Krisztussal való egysége.
De alapígénk éppen azt mondja s ez az, amire a mai nap felhívja a figyelmünket, hogy hátra van még két rendkívül nagy dolog: az, hogy a Krisztus tanítványai egymás közt is eggyé legyenek és a másik: hogy ez egység láttára elhigyje a világ, hogy Isten küldötte Krisztust és örök szeretetből küldötte.
Arról beszélek tehát, ami még hátra van. A keresztyének egységéről és ennek missziói erejéről.
A tavaly nyáron Oxfordban és Edingburghban gyűltek egybe a protestáns, anglikán és görög keleti egyházak képviselői, hogy a keresztyénség egységéről és legsürgősebb közös feladatairól tanácskozzanak. Ezelőtt pár héttel folyt le Magyarországon a római katholikus egyház világgyűlése, amely többek között azt is kifejezésre juttatta, miképpen gondolják ők a keresztyén egységet. Percig sem áltatom magam azzal, hogy akár az egyik, akár a másik megoldási mód máról holnapra meghozhatná a keresztyén egységet. Sőt, meggyőződésem szerint, ha kétezer esztendő kellett ahhoz, hogy ilyen gyönyörűen meghasonoljunk, legalább kétezer esztendő kell ahhoz, hogy újra egységesekké váljunk, még a legjobb esetben is, hiszen sokkal könnyebb me különbözni, mint kibékülni. De azt igenis állítom, hogy mindezekkel a meggondolásokkal, mindezekkel a nagy alkalmakkal egyre több keresztyén ember lelkiismerete elé állíttatik az egység, mint cél és feladat.
Kétségtelen dolog, hogy az Úr Jézus Krisztusnak csak egy egyháza van. Világteremtésétől kezdve a világ végéig ezt az egyet gyűjti, védelmezi, táplálja és pásztorolja. Akármennyire széttörik a látható valóságban, annál inkább bizonyos, hogy a láthatatlan magva, lényege, a kiválasztott lelkeknek a serege, az a lelki Izráel, amellyel Isten örök szövetséget kötött: csak egy oszthatatlan, széttörhetetlen lelki társaság lehet. Ennek az az oka, hogy az egyház abból az egységből származik, amely az Atya és a Fiú között létesült. Ebbe az egységbe vétetik föl minden idők minden igazi hívője, mert éppen az az egyház célja, s abból ered az értelme, hogy a hívők abba, a boldog közösségbe vétessenek fel, amelyben az Atya a Fiúval, a Szent Lélek által él.
Ha ezt világosan látjuk, akkor már megtehetjük a következő lépéseket arra vonatkozólag, hogy a láthatatlan egység látható egységgé váljék.
Azt hiszem, téves dolog volna azzal kezdeni, hogy szervezeti egység létesüljön olyan testületek között, amelyek között nincsen lelki egység. Nem lehet egyik emberből minden további nélkül vért ömleszteni át, vagy testrészeket átültetni a másik emberbe; csak akkor, ha kettejük belső alkata között megvan az eleve elrendelt rokonság; különben minden közösködés halálos eredménnyel jár. Nem lehet szervezeti egységről beszélni akkor, amikor szellemben egy egész világ választja el a történelmi egyházakat. Ezt minden protestáns ember, különösen a mai napokban, érzi egészen világosan.
De nem lehet hirtelen egy olyan dogmatikai formulát sem találni, amelynek alapján létrejöhet az összeolvadás. A dogmatikai különbségek nem okai a meghasonlásnak, hanem külön utakon induló fejlődések eredményei, öntudatosítása. Minden egyház a maga hitvallásait akkor alkotta meg, amikor egy konkrét kérdésben rég kialakult álláspontját egy ellenkező véleménnyel szemben véglegesen és ünnepélyesen meg kellett fogalmaznia. Másutt kell keresni az egység alapfeltételeit. Például én nem élek államszervezeti egységben erdélyi testvéreimmel, de azért lélekben olyan egy lehetek velük, mint akármelyik alföldi magyarral. Lehetséges, hogy államtudományi felfogásom merőben más, egészen az ellentéte annak, mint amit egy másik magyar ember vall. De ez nem akadálya annak, hogy mindketten jó magyarok legyünk, együtt éljünk és együtt haljunk meg hazánkért.
Így van az egyház egysége is. Akkor jutok közelebb hozzá, ha tudom, hogy Krisztusban van ez az egység és a Szent Léleknek a műve. Egészen gyakorlativá fordítva a dolgot, azt jelenti ez, hogy az egyházakat, a különböző felekezeteket Krisztusban kell néznem és a Szent Lélek világosságánál kell megítélnem. Tehát keresnem kell mindazt, amit Krisztusról és Istenről éppúgy vallanak mint én. Örvendenem kell minden bizonyságnak, amely arról beszél, hogy ezt a tanítást szívből szentül vallották és vallják, százszor és ezerszer életükkel is megpecsételték. De tisztán kell látnom a különbségeket is, amelyekben máskép gondolkodnak, mint én. Tudnom kell, miért vallom ezt én így, s hitemet nem a magam érdemének kell tulajdonítanom, hanem annak a több világosságnak, amely méltatlanul bár, de boldog osztályrészemül jutott. Buzgón kell imádkoznom azért, hogy másokat is vegyen körül az én világosságom, de azt nem tolom fel keresztyénietlenül és sértő módon, hanem sugárzó boldogsággal élem és vallom, abban a tudatban, hogy a hívő élet a leghatalmasabb térítőbeszéd. Igyekszem függetlenné lenni hatalmi kérdésektől, politikai érvényesüléstől, elkerülöm a tömeg-ellenszenvek mesterséges megszervezését és a saját portámon igyekszem gondoskodni arról, hogy az emberek ne a gyűlöletre és a megvetésre, hanem a szeretetre és a kölcsönös megbecsülésre építsenek. Minél inkább szem előtt tartom azt, hogy az egység Krisztusban van elrejtve, s olyan mértékben lesz nyilvánvalóvá, amily mértékben egyesek, nemzedékek és korszakok közelednek hozzá, azon mértékben lesz a legszentebb meggyőződésem, hogy a keresztyén egységet saját hitemnek minél teljesebb, tisztább, erősebb megvallásával és gyakorlásával szolgálom. Amíg ez nincs meg, addig nem kezdődött meg a keresztyén egységnek az ügye, amint ez megvan, megtörtént az első nagy lépés hozzá, kezdünk hasonlítani egymáshoz a lényeg kérdésében: abban, hogy krisztusiak vagyunk, tudunk egymásért imádkozni, szeretjük egymást a Krisztusban, élő reménységet táplálunk egymás felől, s mély tisztelettel hajolunk meg az egymás életében testet öltött és kialakuló Krisztus jelenvalósága előtt. Közel vagyunk ahhoz, hogy Krisztusban egyek legyünk.
Ez nemcsak isteni parancs, hanem a keresztyénségnek létfeltétele is. Ha nem következik be, vagy ha a keresztyénségben nem lesz úrrá a feléje való törekvés, csődbe jut maga a keresztyénség. A keresztyénséget csak a Krisztusban való egysége mentheti meg. Ez rehabilitálja szörnyű bűnei és meghasonlásai miatt, s látja el új életnedvvel hervadozó, száradozó virágfáját.
Csak így következik be az a nagy követelmény, amit Krisztus főpapi imádságában állított fel: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem és szeretted őket, miként engem szerettél.
Mert arról van szó, hogy a keresztyénség elveszítette a világ előtt a hitelét. Indiában, Japánban Krisztus neve áhítatosabb tiszteletet ébreszt, mint bármikor, de a keresztyén anyaszentegyháznak gúnymosoly és kézlegyintés jár ki. Egy nagy theológus egyszer azt mondotta, hogy ha az egyházat csakugyan a Szentlélek vezeti, ezt nagyon önzetlenül teszi, mert a saját érdekei ellenére vezeti. Ehhez azt lehet hozzátenni, addig prédikáltuk, hogy Krisztus érdeme a keresztyének érdemévé válik, amíg a keresztyéneknek sikerült mesterüket alaposan kompromittálni. Mindenütt felsír a panasz, hogy ilyen meg olyan keresztyénellenes és pogány tanítások kerülnek uralomra. Kérdezem, kívülről jött be a keresztyén egyházba ez a pogányság, ez a hitetlenség, ez a közömbösség, nem itt benn termett-e? A keresztyénség átütő erejét veszítette el azzal, hogy Krisztustól eltávolodott. Krisztusból élt, nagyon jól megélt, de a Krisztus lelke nélkül. Micsoda tekintély, micsoda hatalom, micsoda befolyás van még mindig a keresztyén egyház kezében. Mi mindent tehetne még, ha el nem vesztette volna átütő erejét, ha elhinnék neki az emberek, hogy Isten küldötte hozzájuk Krisztust azért, mert szerette őket.
De az a borzasztó, hogy nem hiszik el. Az egyházat tudomásul veszik, ha hasznuk van belőle, számolnak is vele, de nem hiszik, hogy Krisztust Isten küldötte e világba és örök szeretetből küldötte. Eredj végig a pincelakásokon, térj be a nagy urak összejöveteleire, telepedj le a falusi kocsmák elé, vagy a műhelyekbe, szólalj meg egy villamoson, egy kiránduláson, egy mulatóhelyen, kiáltsd el, higyjétek el, hogy Krisztust Isten küldötte hozzánk, azért mert szeretett titeket, meglátjátok, hogy az emberek bolondnak fognak tartani. Bíborosok és presbiterek, káplánok és Cézárok, szerzetesek és írástudók, hétszázmilliót magába foglaló keresztyén egyház minden hivatalosa, aki jól vagy rosszul, de megélt abból, hogy Krisztus vérén anyaszentegyház fundáltatott, hiszi-e a világ nektek, éppen nektek, hogy Isten örök szeretetből elküldötte a Fiát az ő gyermekeihez?
Oh, ha hinnék, ha egyszerre az a sok sötét, vad, fásult, üres, kétségbeesett, eget ostromló, vagy halálosan tompa lélek elhinné azt, hogy van váltság, van új élet, van öröm, életcél, lelki gazdagság, mert van Krisztus, örök szeretetből küldött, s örök szeretetből jövő megváltó Isten!
Ezt csak akkor hiszik el nekünk, ha egyek leszünk. Eggyé pedig csak a Krisztusban válhatunk, a Krisztus által. Ez az, ami még hátra van; ez az, ami még előttünk van.