Az emberiség végtelen hosszú utat tett addig, amíg elérkezett a sok Isten imádástól az egy lélekben való Isten tiszteletéig. De az egy igaz Isten tiszteletében is roppant hosszú utat kellett megtenni, - s nem tudom, megtette-e minden keresztyén ember - míg felérkezünk alapígénk csúcspontjához: az Isten lélek és akik őt imádják, szükség hogy lélekben és igazságban imádják.
Ez az a két dolog, amit a keresztyénség olyan nehezen tanul meg, pedig kétezer év óta tanítja neki az Íge: az Isten lélek és őt lélekben és igazságban kell imádni.
I.
A mult század utolsó negyedének legtöbbet magasztalt természettudósa volt Haeckel Ernő jenai professzor. Ő volt az istentelen és anyagelvű tudós szekta látható feje. Ő mondotta egyszer, hogy ha van Isten, a tudomány mai álláspontján gáztestű gerinces állatnak kell lennie. Íme ide jut az az ember, akinek legmagasabbrendű élőlény a gerinces állat, hiszen szerinte maga az ember sem más; és aki lelket elképzelni nem tud, csak testet, annak felfogása szerint az Isten, ha láthatatlan, akkor legfennebb gáznemű lehet.
Az Isten lélek, állapította meg kétezer esztendővel ezelőtt alapígénk. Ez a szó lélek, nem is a pontos fordítása annak a görög szónak, amely az eredeti szövegben áll, a pneumának; a pontos fordítás: a szellem. Az Isten szellem, ez azt jelenti, anélkül hogy agy volna, csupa teremtő gondolat, anélkül hogy szív volna, csupa jóság és szeretet, anélkül, hogy kéz volna, mindent Ő teremt, s anélkül hogy szem és fül volna, mindent lát és mindent hall, s anélkül hogy test volna: örökkévaló akarat, s anélkül hogy határai volnának: személyiség.
Az Isten lélek. Ezt talán úgy lehetne jobban mondani, az Isten a lélek, az Isten a szellem, mert nem azt állítjuk róla hogy Ő egy a sok közül, vagy Ő az, amit Léleknek nevezünk, hanem azt mondjuk, hogy a szellem, a lélek olyan mint Ő. Ő volt elébb és belőle származik a szellem és a lélek. A szellem és a lélek az Ő kisugárzása, mint ahogy a fény a napnak a kisugárzása. Ha mi ismernénk valami magasabbrendűt, mint a szellem, a lélek, akkor az volna Isten kisugárzása és a szellem csak annak árnyéka.
Mindezt nem onnan tudjuk, hogy megvizsgáltuk és éles elménknél fogva rájöttünk erre a rejtett igazságra. Isten sohasem lehet tárgy, Ő mindig személy. Az, hogy én mindig gondolkozom róla, már feltételezi Őt, s azt amit róla gondolok, attól függ, mennyi világosságot engedélyez nekem, vagyis a felfoghatatlan, megismerhetetlen Isten kijelenti magát és megmondja: ki Ő. Megmondja olyan egyszerűen, hogy egy gyermek megérti, de ebben az egyszerűségben is olyan elrejtett bölcseség van, amelyen át nem hatolhat az emberi ész lámpása. Isten többféleképpen jelenti ki magát. Ez az egész teremtett mindenség egy roppant kijelentés. Isten magáról beszél benne, a világ nemcsak láthatóvá vált mindenség, hanem képeskönyv az Isten erejéről és dicsőségéről. A világtörténelem, az embersors is Istennek nagy lírája: film az Ő igazságáról, szentségéről és dicsőségéről. De legteljesebb, legtisztább kijelentést Isten az Ő Igéjében adta, egyrészt a testté lett Ígében, akiben irgalma jelent meg, másrészt a Szentírássá lett ígében, melynek minden sora nyílt vagy rejtett, világosan, vagy árnyék alatt, a testté lett igére vonatkozik és róla szóló bizonyságtétel.
Minél többet és minél magasabbrendű dolgokat mond el Isten magáról, annál kevésbbé él testi, tárgyi, anyagi képekkel, annál inkább szellemi módon beszél lélekkel lélekhez. Amidőn a legmagasabb dolgokat mondja el, miképpen szeretett öröktől fogva, miképpen szánt meg, mit határozott rólunk a békesség tanácsában, már csupa Ígével mondja el, azaz olyan gondolatokkal, amelyek mögött közvetlenül Ő áll, s nemcsak hallgatagon áll, várva a misztikus felismerést és beolvadást, hanem kérdez és felel, ígér és teljesít, ítél és felszabadít.
Éppen azért, mert Isten lélek és minket olyan lelkekké formált, akiknek Ő elmondhatja, hogy ki Ő, Isten beleállította a maga teremtett világába a közvetlen érintkezést, az öntudatos társalkodás nagy tényét. Isten párbeszédre rendezte be a világteremtést, arra, hogy mondjon valamit az embernek és az ember feleljen vissza neki. Én azt hiszem, hogy ebben a nagy mindenségben minden csak díszlet és jelenetezés, a fő dolog a nagy cselekmény, az, hogy Isten kijelenti magát, az ember megismeri őt, Isten és ember egymással társalog. Ehhez a kibeszélhetetlen nagy dologhoz nincs szükség közvetítőre. Nem lehet azt mondani, hogy csak bizonyos formák között lehet végrehajtani. Sem szent személy, sem szent szertartás, sem szent idő, sem szent hely nem lényeges feltételek. Szabadon, bármikor, bárhol az én és té viszonyban találkozik velünk az Isten, s ígéretet tett, hogy ebben a viszonyban mi mindig találkozhatunk vele.
Ezért olyan szomorú és tragikus vergődés az embernek az az erőfeszítése, hogy ő maga, akár érdemmel, akár titokzatos ceremóniák útján, beavatottak szent hagyományát követve, biztosítani akarja az Istennel való találkozást és a vele való közösséget. Képzeljük el, micsoda hiábavaló erőfeszítéssé, milyen önáltatássá válnék minden emberi erőlködés, még ha százezer állat véréből mutatnánk is be áldozatot, még ha milliók éneke ostromolná az eget, még ha az égig torlaszolnák az aranyoltárokat, ha az örökkévaló és dicsőséges Isten, akinek a világmindenség is csak lehelletként szétomló fátyola, maga mint szellem nem fordulna hozzá az emberhez, mint szellemhez, s azt nem mondaná neki, fiam, gyermekem. Ha pedig feléje fordul és ezt mondja neki az univerzumban, a hegytetőn, az erdőszélen, a börtönben, a vesztőhely alatt, a koporsónál, a munkában és pihenésben: gyermekem, mire való akkor minden emberi erőlködés, amely évezredek és embermilliók magaerőltetésével közbenjárót, szertartást, módszert, érvényes, hatályos, megdöbbentő és csodálatos kultuszokat próbál kitermelni.
Isten lélek, mi is lélek vagyunk, s a lelkek úgy találkoznak, mint a szél, mint a fény, mint a gondolat.
II.
Ezért kell őt lélekben és igazságban imádnunk. Ezt a kettőt nem választhatjuk el egymástól, s nem beszélhetünk róluk külön-külön és egymás után. Olyan kifejezés ez, mintha azt mondanám, szívvel lélekkel, karddal vérrel, búval bajjal. Egyik szónak a jelentése átmegy a másikba, s együtt adják a teljes mondanivalót. Mit jelent ez? Azt, hogy a lélekben és igazságban való istenimádás tárgyi alapja az Isten Ígéje. Nem úgy van, hogy mi mind igyekszünk mint egy nagy versenypályázaton minél alkalmasabb és csodálatosabb istentiszteletet kitalálni, hanem úgy van, ahogy Isten megparancsolja az Ő Igéjében nekünk, hogy Őt milyen istentisztelet illeti meg. Akármilyen szép, akármilyen művészi, akármilyen óriási egy kultusz, még nem igaz. Igaz csak az, amit Isten rendel. Isten elrendelte, hogy imádkozzunk hozzá, énekeljünk neki, sákramentomait kiszolgáltassuk s mindenekfelett hallgassuk és kövessük az Ő igéjét. Ezeket kell nekünk gyakorolnunk, mert ez a biztos alapja annak, hogy Istennel találkozzunk. Ha egy világ dőlne össze, ha az angyalok itt sátoroznának, ha a tejútról hoznának le csillagokat kivilágosítani az éjszakát, mégis csak az a kultusz az igazi, mit maga Isten rendel. Hívj segítségül engem a te nyomorúságodnak idején, én megszabadítalak téged és te dicsőítesz engem.
De ebből következik az is, hogy Istent igazán az Ő Ígéjével lehet imádni, az Ő Ígéjének hirdetése, ígéreteiről való megemlékezés, az Ő nagy tetteinek felemlegetése, parancsolatainak, vígasztalásának meghallgatása, ez az Íge. Ha minden kultusznál kezedbe adnák a hajnalcsillagot, Ígét pedig nem, rettentően megkárosodnál, mert Isten azért szerzi a vele való találkozást, hogy Ő mondja meg, mit üzen nekünk. Minden egyéb századrész fontosságú. Szép-e, festői-e, országra világraszóló-e, nem az a fontos, mert nincs szebb, nincs festőibb, nincs életre és halálra szólóbb, mint a hívő lélek kérdezősködése és az örökkévaló Úrnak a felelése.
Természetesen következik ebből az, hogy az istentisztelet benső legyen és szabad legyen. Nem istenimádás az, ami reánk van parancsolva, ami kegyetlen szokás. Éppen ezért az Istennel való találkozás a legnagyobb kiváltság, a legnagyobb öröm. Minthogy maga az üdvösség sem egyéb, mint a szemtől szembelátás világában Istennel való állandó társalkodás. Itt e földön az igazi istentisztelet valójában egy előrevetett sugár és zálog az örök üdvösségbőlI. Nem örülne-e annak mindenki, ha azt mondanák: mától fogva mindennap beszélhetsz egy órát a kormányzó úrral, a miniszterelnökkel, Mussolinival. Pedig mi ez a kiváltság ahhoz képest, hogy Istennel beszélhetünk nem egy órát, hanem annyit, amennyit akarunk. S még úgy gondolod, hogy erre kell kényszerítgetned az embert, hát kell-e kényszeríteni a koldust arra, hogy király legyen, a beteget, hogy meggyógyuljon, a bűnöst, hogy megtisztuljon. Tehát csak akkor szabad az istentisztelet, ha benső. Benső, ha szívvel lélekkel érdekelve vagyok benne és részt vesz benne egész valóm. Mindenestől fogva megtapasztalom és átélem. Ha remegek és újongok, a mélységből kiáltok fel, boldogan belefogózom a felém kinyujtott kézbe. Lehet-e közömbös a lant, mikor a mester játszik rajta. Úgy-e remeg, zeng, újong, zokog, s lénye millió parányának óriási együtt viharzásából száll az ének. Azért nincs szomorúbb látvány, mint fásult, álmos embereket látni a mi istentiszteletünkön. Ezek hasonlítanak azokhoz a kődarabokhoz, amelyek fehéren, mereven, ott hevertek a Golgotán, rájuk hullott a megváltó vére, s ők mindebből semmit nem éreztek, rajtuk mindez nem segített.
Azután azt is jelenti a lélekben és igazságban, hogy egyénenként és közösségben. A lélek és igazság két olyan dolog, hogy esak egyénenként, de mindig csak közösségben lehet megtalálni. Ha csak nekem volna szánva a lélek és az igazság, s másnak nem, megszűnne lélek és igazság lenni. Azt jelenti, hogy a gyülekezetben. Isten az Ő szent nevét nem egyes embereknek adta, hogy azok magukban suttogják el s mikor utoljára suttogták el, akkor összeessenek. Hanem azért adta, hogy tovább adják. Egy gyülekezetnek szánta oda az Ő nevét, ígéreteit nem egyes embereknek tette, hanem a gyülekezetnek, Ígéjét nem egyes embereknek hirdeti, hanem a gyülekezetnek, s Krisztus dicsőséges teste a gyülekezetben
ábrázoltatik ki. A gyülekezet az, amelyik mindig változik és mégis mindig ugyanaz. A gyülekezet az, amelyik nem hal meg, a világ teremtésétől a világ végezetéig él. A gyülekezet az, amelyik lehet nagy és lehet kicsi, 2-8 ember már gyülekezet. És gyülekezet az angyaloknak, a szeráfoknak, a szenteknek, a vértanuknak beláthatatlan mennyei serege. Istentisztelet nincs tömeg számára, tömeg számára csak látványosság van. A gyülekezet pedig az a társaság, amelyik figyel az Ígére és épül általa. A hit hallásból van, s gyülekezet csak az, amelyik hallás révén gyül egy be. A rádióban lehet valakinek százezer és millió lelket számláló gyülekezete, azért az egy gyülekezet. De egy csodálkozó sereg legfeljebb áhítatos tömeg lehet, azonban nem gyülekezet.
Végül lélekben és igazságban azt jelenti, testestől és lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban, vasárnap és hétköznapokon, itt lenn a földön, s odafönn az örökkévalóságban. Azt jelenti, hogy az igazi istentisztelet a keresztyén élet, s a gyülekezetben valósággal végbemegy egy titokzatos átlényegülés, átalakulunk a Krisztus arcára, a Krisztus dicsőséges testévé leszünk.
Krisztus nem testileg költözik belénk és nem a testünkbe költözik. Krisztus lélek és lelkünket ejti foglyul. Az, hogy Ő él bennünk, azt jelenti, hogy az emberekhez és Istenhez való viszonyunk olyanná kezd lenni, amilyen az Övé volt. Ez a legnagyobb csoda, a váltság művének dicsőséges befejezése.
Lekció
Zsolt 50,7-15